Bátyi Zoltán: „A vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld.”

A hetvenéves Csicsai Antallal népművelésről, amatőr színjátszásról, kultúrházak életéről

A közelmúltban 70. születésnapját ünneplő Csicsai Antal népművelő, amatőrszínházi szervező, rendező, előadó, kultúrház igazgató neve alighanem minden, művészetet szerető szegedi előtt ismert. Munkásságát ismerve sokan biztosra veszik, ha valaki, hát ő, csakis szegedi lehet, mint ahogy azt is, már zsefnge kisgyermek korában elhatározta: összeköti életét a színházzal. Nos, egyik sem igaz. Ez az interjú éppen arra vállalkozik, hogy pontosabb képet rajzoljunk egy olyan emberről, akinek munkássága nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Szegedet kulturális központként emlegethessük.

– Művelődési ház több évtizedes vezetése, színjátszó-csoportok működtetése, előadó művészeti tevékenység. Nagyon leegyszerűsítve így foglalhatnánk össze több mint 4 évtizedes munkáját, amit mindvégig a közösségteremtés szándékával, Szeged kulturális életének színesebbé tétele érdekében tett meg. Mielőtt sorra vennénk pályafutása legfontosabb állomásait, kérem, arról beszéljen, miért választotta a népművelői pályát?

– Ha onnan kezdeném a bemutatkozást, amikor már megszületett az elhatározás, népművelőként dolgozom, ifjúságom számos fontos állomását elhallgatnám. Mint ahogy életem sem Szegeddel kezdődött. Egy Tata melletti kis faluban, Kocson születtem, Tatán végeztem az általános iskolát, majd Tatabányára kerülve ipari és kereskedelmi szakközépiskolában tettem le az érettségit. A pályaválasztáskor fel sem merült, hogy a közművelődésben keressem majd egyszer a boldogulást. Inkább, követve a családi hagyományt, édesapámhoz hasonlóan én is a műszaki pálya irányába indultam el. A Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Dunaújvárosi Kohó- és Fémipari Főiskolai Karán végeztem gépész üzemmérnökként 1974-ben, és két évvel később már a műszaki tanári diploma is a kezemben volt. Az első munkahelyem a tatabányai KERIPAR nevű cégnél lett, ahol gépész üzemmérnökként dolgoztam Tatabányán,1979-ig.

– Eddig valóban semmi olyat nem mondott, amiből arra lehetne következtetni, hogy túl erős lett volna Önben a humán tárgyak iránti érdeklődés.

– Az iskolai végzettségemet dokumentáló eddig elmondott tényekből valóban ez nem derülhet ki, de ez egy hamis kép. Ugyanis a színjátszás, a csoportos művészeti alkotás varázsa már kamaszként megfogott, így a középiskola 3. osztályától kezdődően irodalmi önképző kört vezettem. A dunaújvárosi főiskolán a színjátszó kör tagja lettem, míg a KERIPAR-nál már a színjátszó csoport vezetését bízták rám, és belekóstolhattam a rendezésbe is. A főiskola után behívtak katonai szolgálatra, és a honvédségnél is színjátszó kört vezettem Dunaújvárosban. 1977-ben és 1978-ban egy irodalmi színpad vezetését bízták rám Tatabányán.

– Nos, beszélgetésünk már elkanyarodott a színpadok világába, de mikor jutunk el Szegedre?

– 1978 őszén a tatabányai színjátszó körben ismerkedtem meg Varga Katalinnal, aki menyasszonyom lett. Ő Szegedre jött, hogy a Tisza partján kezdje meg egyetemi tanulmányait. Őt kísértem el Szegedre, itt pedig a Vas- és Fémipari Szövetkezetben kezdtem el dolgozni. A hetvenes évek végén épült fel a szegedi Ifjúsági Ház, amelynek irányítására Goldschmied Józsefet, a JATE klub vezetőjét kérték fel. Jóska jól ismerte Katát a Szegedi Egyetemi Színpadról, és őt hívta, hogy legyen munkatársa az új létesítményben. Kata azonban nem akarta abbahagyni a nappali tagozaton végzett egyetemi tanulmányait, ezért engem ajánlott maga helyett. Népművelői végzettséggel ugyan akkor még nem rendelkeztem, de tanári diplomával és színjátszó rendezői papírral igen, ami akkor elegendő volt egy ilyen feladat ellátásához. Így 1979-ben megkezdhettem a számomra megtisztelő munkát, mint kezdő népművelő, színházi előadó. Ekkor hoztuk létre a Szegedi Ifjúsági Színpadot, amit együtt vezettünk. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy 2.800 forintos kezdő fizetéssel vettek fel, ami nem volt ugyan sok, de stabil megélhetést biztosított, különösen, ha ehhez hozzáteszem, hogy 1980-tól öt éven át tiszteletdíjért vezettem a Csongrád Megyei Hallássérült Színjátszó Együttest, aminek rendezője is voltam.

– Már követni sem tudom, hány színjátszó műhely formálásában vett részt…

–  Ez a korszak nagyon kedvezett az ilyen csoportok létrehozásának, mint ahogy az ifjúsági klubok is ekkor élték fénykorukat.  1979-től 1992-ig jómagam például az említett színjátszó csoportok mellett vezettem, rendeztem a Magmás Színpadot és a Próbatársulatot is. Akkor a fenntartók – ami egy-egy vállalat, iskola vagy kulturális intézmény, művelődési ház volt – elő tudták teremteni a működtetés költségeit, és fontosnak is tartották, hogy ilyen célra áldozzanak. Nem azt mondom, hogy az amatőr művészeti mozgalmak vagy a klubok dúskáltak az anyagi javakban, de stabil pénzügyi háttérrel rendelkeztek.  Balassagyarmattól Kazincbarcikáig és az ország déli régióiig számos fesztivál rendezésére is jutott pénz és energia.  Az Ifjúsági Ház élt is ezekkel a lehetőségekkel, több díjat is sikerült elhódítanunk már nem sokkal a megalakulásunk után. Jól működött az értékelési rendszer is, így arany, ezüst és bronzkoszorús minősítéseket lehetett elérni, és mi már az első komolyabb bemutatkozásunkkor „aranyosak” lettünk. A Próbatársulat 1991 évben „Kiváló Együttes” címet kapott.  Persze az IH messze nem csak az irodalmi színpadával vívta ki, hogy néhány éven belül Szeged egyik legkedveltebb kulturális létesítménye, a fiatalok kedvenc találkozási helye legyen. Meghatározó részt vállaltunk a Szegedi Ifjúsági Napok rendezésében, klubjaink a legjobbak közé tartoztak, számos neves előadó, zenekar, művészeti csoport meghívásával nagyon sikeres esteket tudtunk rendezni. Nagyon jó szívvel emlékezem vissza erre az időszakra.

–  A ’80-as évek elején élete mégis nagy fordulatot vett: a szentmihályi Móricz Zsigmond Művelődési Ház igazgatójaként kezdett dolgozni, amit aztán 34 évig vezetett. Mint a kitüntetései listájából kiderül, egészen magas színvonalon látta el a feladatát, hiszen, többek között, megkapta a Bessenyei György-díjat, a Kölcsey-díjat és a Magyar Arany Érdemkeresztet is. Emellett, hogy szűkebb pátriája elismeréseiről se feledkezzünk meg, volt Szentmihályon az év embere, de látom itt az asztalán „A szentmihályi televíziózásért-díjat” is…

– A díjak felsorolása egy életpálya összegzését jelentik. Ám amikor Szentmihályra kerültem, még csak a kezdő lépéseket tettem meg. Egyébként az Ifjúsági Házból történő kiköltözésemet a kényszerűség szülte. Az IH igazgatója, Goldschmied Jóska nagy vitába keveredett Szeged akkori kulturális vezetésével, ezért úgy döntött, hogy Budapesten folytatja a munkáját. Mivel én akkor szakmai igazgató-helyettesként dolgoztam mellette, úgy éreztem, nekem is új munkahelyet kell keresnem, és így lettem a Bartók Béla Művelődési Központ alkalmazottja, egészen pontosan egyik tagintézményének, a szentmihályi Móricz Zsigmond Művelődési Háznak vezetésével bíztak meg. 1982. június 15-én foglaltam el az igazgatói széket, és én is úgy értékelem, hogy sikerült egy kiváló közösséget kialakítani, egyben tartani. Ugyanakkor nagyon jó volt a kapcsolatunk Szentmihály, majd később a Délikert néven egységet alkotó városrészek (Szentmihály, Gyálarét, Kecskés- és Klebelsberg-telep) lakosságával is.

Ám a kezdet nem volt könnyű. Hadd meséljek el egy esetet. Rátonyi Róbertet, az országszerte ünnepelt művészt, a magyar operett nemzetközileg is elismert művészét hívtuk meg fellépőnek a Móricz színpadára. Ahogy az illik, rendesen kiplakátoltuk az eseményt, közzétettük az újságban is, és azt hittem, a tömeg majd szétfeszíti a ház falait is. Erre mi történt? Rátonyit rajtam kívül csak a művelődési ház gondnoka és egy takarító néni fogadta, és később sem nyitotta ránk az ajtót egyetlen érdeklődő sem. Gondolhatja, mennyire kínos érzés volt átélni azt az estét. De ugyanakkor nagyon elgondolkodtatott, és abba az irányba terelt, hogy lehetőleg minél több helyi lakossal vegyem fel a kapcsolatot, személyesen győzzem meg a szentmihályiakat: a művelődési ház egy olyan intézmény, ami csakis értük van és őket szolgálja.

– Nagyon jól sikerülhetett ez a kapcsolatteremtés, hiszen több mint három évtizeden át – a részben önálló intézménnyé válást követően – ötször is sikeresen megpályázva vezette a szentmihályi művelődési házat…

– Gyorsan kiderült, hogy milyen remek emberek élnek Szeged déli határain, és már a ’80-as évek első felére az összefogásunk nagy eredményt hozott. Miután bezárt a gyálaréti iskola, az épületek üresen álltak, és hamarosan az enyészeté váltak volna, ha nem döntünk úgy, hogy közművelődési célokra remekül tudjuk hasznosítani az épületeket. És bár pénzt nem kaptunk rá, a szentmihályi művháznak juttatott összegből gazdálkodva, hozzátéve saját kezünk munkáját, 1983-ra a város egy Gyálaréti Művelődési Centrummal gazdagodott. Ez ma is a városrész legfőbb szellemi, közösségi központja. De itt nem állhattunk meg, idővel a Móricz Zsigmond Művelődési Ház felújítása, korszerűsítése is megtörtént. Közben persze szolgáltuk az itt élőket, és már nem kellett attól tartani, hogy egy rendezvényünk érdeklődés hiányában elmarad. Számos kiváló művészt hívtunk meg, ifjúsági és nyugdíjas klubunk mindig tudott vonzó programokat kínálni, és azt az elvet tartottam szem előtt, hogy ha valaki egy jó ötlettel áll elő, teremtsük meg a lehetőség arra, hogy az meg is valósuljon. Volt karate, jóga, társastánc csoportunk, míg például a Házasok báljára közel kétszázan is eljöttek. Egy időben Szentmihály újságját adtuk ki havonta Városszéle címmel, majd miután létrehoztuk a szentmihályi Kábeltévét, azzal is büszkélkedhettünk, hogy minden nap saját olyan műsort kínáltunk az itt élőknek, amely dokumentálta a helybéli történéseket. Külön is kiemelném azt, hogy felvettük a kapcsolatot minden olyan Szentmihály nevű településsel (a Kárpát medencében 33 ilyen van), ahol volt erre fogadókészség, és megrendeztük a Szentmihályok találkozóját. Egykori igazgatóm, Goldschmied József segítségével építettük ki határon túli kapcsolatainkat, és így színjátszó csoportunkkal megjártuk például Erdélyt, Kárpátalját, Svédországot, Vajdaságot – szép sikert aratva. Mert a színházszervezéssel természetesen nem tudtam, de nem is akartam felhagyni. 1993 és 2002 között létrehoztam és vezettem az Első Szegedi Színitanoda és Gyermekszínházat, ahol rendeztem is. 2007 és 2011 között a kiskunhalasi Szilády Áron Református Gimnázium Színjátszó Csoportját irányítottam, rendeztem, majd 2005-től egészen nyugdíjba vonulásomig a Délikert Színház vezetésében vállaltam szerepet a fellépések és a rendezések mellett. Első előadásunkra 2006 júniusában került sor a IV. Délikert Juniálison, amikor a századelő táncait állítottuk színpadra. Később felnőtt bemutatóinkon számtalan kortárs irodalmi összeállítás mellett Rejtő Jenő darabok éppen úgy bekerültek a repertoárba, mint mondjuk Gárdonyi Géza vagy Göncz Árpád egy-egy színműve, vagy Krúdy Gyula: Fagyöngy és Weöres Sándor: Sanyi bácsi című előadásunk.

– Biztosra veszem, hogy most, a szentmihályi évek munkájának számbavételekor sok mindenről szó volt, de a leltár nem lett, mert nem is lehet teljes egy újságcikk szabta keretek között. Végül arra kérem, mennyire elégedett, ha saját életének eddigi eredményeit összegzi?

– Kezdjük talán azzal, milyen embernek is tartom magam. Nos, én egy plebejus gyökerű humanista, szabadgondolkodású néptanító vagyok, némi polgári beütéssel. Mérnök, aki mindig igyekezett hidat építeni a tudás és a nem tudás, az egyén és a közösség, valamint a különböző korosztályok, generációk között. Most pedig hadd idézzem egy Mécs László vers címét: „A vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld.” A velem készülő interjúban, portréban egyébként nem is én vagyok a fontos, hanem az hogy kellenek – az aktuális társadalmi helyzettől függetlenül – olyan mintaadók, akik igyekeznek megmutatni, hogy az állandóság nem kőbe vésett változatlanság, hanem ismétlődő megújhodás. Akik önmaguk és az őket körülvevő társadalom folyamatos elemzésével azt keresik, hogyan lehet szépen, szelíden élni mindennapjainkat, hogyan teremthetünk magunk és környezetünk számára tartalmas ünnepeket. Jómagam igyekeztem ott lenni, ahol szükség volt rám, és azt tenni, amire szükség volt. A szegedi közművelődési tevékenységem mellett büszke vagyok arra, hogy 1998-2010 között a Budapesten működő Égtájak Iroda művészeti vezetőjeként évenként 20-22 ország 800 magyarajkú fiataljának teremtettünk Ifjúsági Találkozóinkon 10 napos együttléteket, ahol megismerhették az anyaország nevezetességeit és megoszthatták egymással őrzött, teremtett kulturális értékeiket. A Kárpát-medence magyarlakta településein Égtájak művészeti fesztiválokat szerveztünk, és bemutatkozási lehetőséget teremtettünk Budapesten, a határon túli magyar színházaknak. Munkámhoz elengedhetetlenek voltak társadalmi szerepvállalásaim a Magyar Garabonciás Szövetségben, a Népművelők Csongrád Megyei Szövetségében, A Délikert Kulturális Egyesületben, a Szentmihály Egyesületben, a Szentmihályi Fogatosok Baráti körében, klubjainkban, szakköreinkben. A KKDSZ városi titkáraként sok-sok éven keresztül képviseltem szakmai érdekegyeztetéseken ágazatunk dolgozóit. Be kell vallanom, hogy már a 2016-os nyugdíjba menetelem előtt kicsit meghasonultam a népműveléssel, talán éppen azért, mert az előbb említett hídépítő szerephez négy évtized után már nem éreztem kellő hitelességet magamban. A magyar társadalom ugyanis szinte a végletekig kettészakadt, örökös viták, veszekedések akadályozzák az együttműködést, emiatt romlott a társadalmi közérzetem. Túl sok ember igyekszik a saját igazát az egyetlen igazságként beállítani, vagyis népművelői feladatot szerintem ma csak az vállaljon, aki nem csupán értő, mindig új ötletekkel előálló és hiteles szolgálója a kultúrának, hanem még ilyen viszonyok között képes közösséget is teremteni. Én úgy érzem, amit tehettem, azt meg is tettem, és így hetven év felett inkább már csak fogyasztója, mintsem előállítója és terjesztője szeretnék lenni a kultúrának. Néha, Kiss Ernő népművelő kollégám felkérésére még szoktam vállalni fellépéseket egy-egy rendezvényen, de ez ritka kivételnek számít. Sok éve dolgozom a Coop Szeged Zrt. egyik testületében, ez még ma is a munka világához köt, de a legfontosabb célom, hogy törlesszem azt az adósságomat, amivel a családomnak tartozom. Négy évtizeden át folyamatosan képeztem magam. Művészeti szakíró lettem, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán elvégeztem a művelődésszervező és média szakot, hallgattam filozófiát az ELTE-n, majd elvégeztem a JATE Bölcsészettudományi Kar kulturális menedzser szakát. Emellett szinte minden időmet a művelődési ház vagy egy-egy színjátszó csoport működtetése kötötte le. Így aztán adósságom akad bőven az engem 37 éve mindenben támogató feleségem, Csernák Brigitta, valamint három gyermekem, Gerda, Máté és Fanni felé. Nagy örömünkre 2022. december 30-án megszületett első unokám, Zénó. Negyven évig kisebb, nagyobb közösségeket szolgáltam, jelenlegi életszakaszomban pedig családomat, szeretteimet, közvetlen barátaimat. És talán beérik egy nagyon régóta érlelt gyümölcs is, vagyis elkészült végre teljesen a házunk Szentmihályon, aminek építésébe még 1994-ben kezdtünk. Már sok-sok éve birtokba is vettük, használjuk, de még mindig nem mondhatjuk el, hogy minden részlete úgy néz ki, amilyennek látni szeretnénk. Végül még annyit: van egy Füge névre hallgató labrador kutyusunk, egy Misike nevű teknőcünk és tegnap repültek ki – mind az öten – a rozsdafarkú fiókák a fészkükből. Reggelente rigófüttyre locsolok…

 Megjelent a folyóirat 2023. július-augusztusi számában