Blazovich László: Aki életművével a helyi azonosságtudatot erősítette

Bogdán Lajos (1935–2017)

„Testünk a földé, Istené a lelkünk, szellemünk az, amit örökül hagyunk” – írja Horváth Istvánné egy versében. Amikor Bogdán Lajostól búcsúzunk, e sorok idéződnek fel bennünk, hiszen nem kincseket, hanem a legtöbbet, méltó emberségét humánumát, jó kedélyét és ismeret gazdagságát hagyta ránk, amelyből még hosszú ideig meríthetünk.

Fölsővárosi iparos családból származott, magával hozta az ősök szorgalmát, szakmaszeretetét és emberségét. Városát csak katonasága idejére hagyta el, „szögedinek” vallotta magát, példaképének Bálint Sándort tartotta, és minden fórumon, főképp a honismerők között hangoztatta nagyságát hivatkozva e téren kifejtett úttörő munkásságára. Harcát végül siker koronázta. Bálint Sándort beemelték a jeles honismerők sorába. Bogdán Lajos hűsége és kitartása végül elnyerte jutalmát.

Pályája nem könnyen indult. A maszek iparos jó tanuló gyerekét nem vették fel a gimnáziumba, ezért apja mellett kitanulta a szitás mesterséget, és így már mint kiváló ifjúmunkást saját jogán felvették a város akkor egyetlen fiúgimnáziumába, a Radnóti Miklós Gimnáziumba. A végzés után, akkor még javában élt a származási kategóriák rendszere, az egyetemre szintén nem vették fel. Ezután 1963-ig újra édesapja műhelyében dolgozott.

A fotózást, amelyet a gimnáziumban sajátított el, nem hagyta abba, sőt elsajátította a kisfilm készítést is. Részt vett Dr. Német András Ülés vagy értekezlet című kisfilmjében, amely az országos- és az UNICA világfesztivál díjnyertes filmje lett, valamint az akkor ikonikus jelentőségű balástyai művelődési ház igazgató, Kiss István Badarságaim című alkotásában. Maga az Utolsó szitakötő című kisfilmjében édesapjának állított emléket, a Szentesi tekerősben pedig a hangszert még eredeti használatában mutatta be.

Mint ismert amatőr fotós került 1963-ban a később sok nevű megyei művelődési központba, ahol a fotózás mellett az amatőr gyermek- és ifjúsági színjátszás népi hagyományokon alapuló új formáját dolgozták ki Debreczeni Tiborral, Bácskai Mihállyal és dr. Kováts Miklósnéval. Közben levelező tagozaton elvégezte a JATE Bölcsészettudományi Karán a magyar-történelem szakot, és folyamatosan gyarapította nagy lemez- és könyvgyűjteményét.

A megyei művelődési központot 1992-ben meggondolatlanul beolvasztották a pedagógiai intézetbe, és ettől kezdve másodmagával majd egyedül szervezte a megyei közművelődést. Az utolsó két évben már csak maga vitte az összes közművelődési szakterület ügyeit. Ő volt a testet öltött közművelődés. Tagja lett a Csongrád Megyei Népművelők Egyesületének, az 1989-ben alakult Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének pedig ügyvivői tisztét töltötte be 1992-ig.

Mivel 1992-ben a honismeret ügyének támogatását is rábízták, kapcsolatba került a Csongrád Megyei Honismereti Egyesülettel, amelynek 1994-től titkára lett, a feladatot másfél évtizedig látott el. Munkája elismeréseképp, miután betegsége miatt e megbízatásról lemondott, örökös titkári címet kapott.

Bogdán Lajos az átmeneti időszakban végzete a titkári munkát. A népfront patronálása mellett működő mozgalom ekkor alakult át Honismereti Szövetséggé, és ekkor alakultak meg a megyei egyesületek, köztük a Csongrád megyei is, amelyek önfenntartók lettek. Az egyesületben új otthonra talált.

Titkárként a megyei honismereti mozgalom fő szervezője, motorja lett. Óriási energiával, sok-sok ötlettel, rengeteg kapcsolatot építve és a korábbiakat felhasználva tartotta össze a megye sok településén élő egyesületi tagságot. Fáradhatatlanul szervezte az egyesület programjait, részt vett, és hozzászólásaival segített a honismereti akadémiákon, a kiadványszerkesztői, valamint az Iskola és honismeret című konferenciákon, továbbá az országos küldötti és elnökségi üléseken, szervezte és kísérte a diákokat az ifjúsági honismereti akadémiákra, a honismereti Szövetség által meghirdetett történelmi–művelődéstörténeti vetélkedők megyei fordulóinak lebonyolításában jelentős érdemeket szerzett. A Honismeret című folyóiratban és más regionális helyismereti kiadványokban gyakran publikált, helytörténeti és művelődéstörténeti témákban előadásokat tartott. Sokrétű munkájának minden szegmense itt felsorolhatatlan.

A hagyományőrzés érdekében javaslataival segítette emléktáblák avatását, a tudományos ismeretterjesztést, a civil szervezetek kapcsolattartását, és mintegy évtizedig képviselte az egyesületet a Honismereti Szövetség elnökségében. Közben más művelődési szervezetekkel is kereste a kapcsolatot. Előadássorozatokat szervezett, jelen volt a városi művelődési rendezvényeken. A szegedi Közéleti Kávéház számos estjén házigazdaként ismert, jeles személyiségeket mutatott be műveikkel együtt. Mindezzel erősítette a helyi azonosságtudatot, színesítette a couleur localt.

2010-ben, az 50 éves honismereti mozgalomban végzett munkájáért a megbecsülés jeleként jubileumi emléklapot adtak át neki. Közművelődési munkájáért 2008-ban Wlassics Gyula-díjat vett át, majd Szegeden Kölcsey-érmet kapott a közművelődési dolgozók nagy generációjának nagy öregjeként.

Az ügybuzgó, mindig segítőkész és jó szándékú baráttól és kollégától búcsúzzunk Reményik Sándor soraival:

„Viszontlátásra a földnek porában,

Viszontlátásra az égi sugárban.

Viszontlátásra a hold udvarán,

Vagy a Tejút valamely csillagán –

Vidám viszontlátásra” mégis, mégis!”

Megjelent a folyóirat 2017. augusztusi számában