Hegedűs Réka: „Jó estét kívánok, Isten áldásával”
Abigél titkaival fogadta a közönséget Piros Ildikó Petőfi-telepen
A Petőfi-telepi Művelődési Ház október 13-án, pénteken Piros Ildikó Kossuth- és Jászai Mari-díjas érdemes művészt köszönthette vendégeként, aki Abigél titkai című önálló estjével, Szabó Magda születésének századik évfordulójának állított emléket. Az est címe és a színésznő személye filmes kulisszatitkokat sejtetett, ám az 1978-ban bemutatott Abigél adaptáció Zsuzsannája ennél sokkal többet ajándékozott a közönségnek, ugyanis közel két órán keresztül Szabó Magdával utazhattak a résztvevők egy különleges múltidézésre.
„Az ember addig él, amíg őrzi az emlékezet” – volt olvasható a program mottója, majd belépett a színpadra Piros Ildikó, aki „Jó estét kívánok, Isten áldásával” köszöntette a közönséget. Hogy miért éppen ezt az üdvözlési formát választotta, senkinek sem kellett magyarázni. Az este folyamán olykor a színművész mesélt a nem mindennapi írónő életének különleges mérföldköveiről, olykor maga Szabó Magda osztotta meg gondolatait egy-egy archív videó-, vagy hangfelvételen keresztül. Az írónő már-már kislányosan csengő hangját hallva feltárultak gyermekkori emlékei, megidéződött saját Pál utcai grundja, amely a Hajdúság szívében, Debrecenben, vagyis szülővárosában rejlik.
„Olyan szabálytalan voltam, mint maga a szabálytalanság” – így látta magát a tükörben kislányként az az ember, akinek minden egyes fényképéből valami egészen különleges kisugárzás árad. Mesélt arról is, hogyan alakult ki benne a színház iránti rajongás, amikor szüleivel együtt, lélegzetvisszafojtva nézett végig egy-egy opera darabot, s hogy éppen e miatt történt, hogy édesapja a színi pályát képzelte el gyermeke számára. Szabó Magda azonban dacolva az elvárásokkal, inkább tanári szakra jelentkezett.
„Féltem tőle, nagyon kék szeme volt” – vallott az írónő első találkozásukról későbbi férjével, Szobotka Tiborral, akit egy vonatúton látott meg először a szürke öltönyében, majd a rádióban egy közös munka hozta újra össze őket. Édesapja kíváncsian várta a találkozást lánya választottjával, s kérte őt, hozza haza, hadd szagolja meg. Szabó Magdának nyilván tetszett a férfi illata, ugyanis titokban, egy sötétkék kosztümben mondta ki a boldogító igent Szobotkának, akivel esküvőjük estéjén szalámit vacsoráztak. Házasságára az írónő tragikus szépségként gondolt, „a szerelem ugyanis kiállást, mérhetetlen emberi tisztességet és lemondást követel”, a pár mégis, közel negyven éven keresztül, a férfi haláláig élt boldog házasságban. „Sosem felejtem el Magda kicsi, fürge fekete alakját komoly, angoltanárosnak nevezhető férje oldalán. Egészen elbűvölt az energikussága” – idézte fel Piros Ildikó a házaspárról őrzött emlékét.
„A világnak szüksége van Abigélre…Minden közösségben van egy olyan ember, akiről nem is gondolnánk, hogy mennyi mindent köszönhetünk neki”. Az est végre elérkezett arra a pontra, amelyet a leginkább vártunk, megidéződhetett az őzike szemű örök Vitay Georgina, vagyis Szerencsi Éva alakja, s persze mindenki Kőnig tanár úrja, Garas Dezső is beköszönt egy pillanatra. Kőnig kapcsán pedig Szabó Magda „Mősziő” néven emlegetett francia tanárja is életre kelt egy rövid időre, akiről híres alakját mintázta.
Ezen a ponton olvadt össze a nemes életút megidézése egy-egy híres regény soraival: Emerenc és az írónő különleges kapcsolata, akiket egy igazi karácsonyi meglepetés, egy Viola nevű kan kutya fűz össze vagy éppen Cili, a trianoni árva története, akinek a Für Elise című művében állít emléket az író, aki az est végén az öregkort az őszhöz hasonlította, amely mindig is a kedvenc évszaka volt.
Ha megnézzük egy-egy időskori fényképét, ugyanazt az energiát, derűt és alkotóvágyat látjuk benne, mint harminc évesen. Írói örökségéről Szabó Magda maga vallott Mézescsók Cerberusnak című regényében, s ezek a sorok méltóképpen zárták ezt a különleges emlékestet is. „Ha meghalok, magammal viszem minden titkomat, s nem lesz irodalomtörténész, aki meg tudja fejteni, mikor ki voltam, melyik figurám… A tükör, amelyet a világ felé fordítottam, halálommal széttörik, cserepei nyilván összeilleszthetők és beszoríthatók lesznek valami keretbe, és mégsem azt mutatják majd, ami voltam, vagy amit teremtettem.”