Mórocz Gábor: A „közvetítő” hivatása
Beszélgetés Csejtei Dezsővel – szakmai életútjáról, Ortegáról, Spenglerről, a végesség filozófiájáról és a műfordítói mesterségről
Beszélgetőtársam Csejtei Dezső filozófiatörténész, a Szegedi Tudományegyetem professzora, a Málnási Bartók György Filozófiai Doktori Iskola vezetője, az MTA doktora. Az egyik legtöbbet dolgozó, kutató hazai egyetemi oktató: a nevéhez – szerzőként, műfordítóként, szerkesztőként – harmincöt kötet megjelentetése fűződik. Tudományos teljesítményét nemcsak itthon, hanem külföldön is elismerik. 2009-ben, a spanyol–magyar kulturális kapcsolatok erősítése, elmélyítése érdekében kifejtett tevékenységéért személyesen a volt spanyol királytól, I. János Károlytól vehetett át rangos kitüntetést. Ugyanakkor nemcsak kiváló tudós, hanem tanítványainak szellemi fejlődésére fokozott figyelmet fordító pedagógus és szuggesztív előadó is. Mindemellett megmaradt közvetlen, udvarias és puritán embernek, friss szellemű, józan „gondolkodó főnek”, akivel valóban érdemes kulturált eszmecserét folytatni.
− Kezdjük a beszélgetést a pályakezdésre való visszatekintéssel – ami a történeti kontextus felvázolása nélkül nehezen képzelhető el. Gondolok itt arra, hogy az Ön szakmai életútjának első szakasza egy olyan korszakhoz kötődik, amelyben a diktatórikus politikai gyakorlat nagyon erősen korlátozta a bölcsészettudományok és különösen a filozófia mozgásterét. Ezzel összefüggésben nem árt tisztázni: mik voltak a filozófiai élet főbb jellemzői – pozitívumai, negatívumai – egy vidéki egyetemi városban, Szegeden az 1960-as, ’70-es években?
− Két oldalt kell különválasztani az akkori filozófiai élet jellemzésekor. Egyfelől szót kell ejteni az erősen átpolitizált egyetemi közegről. Bár létezett Filozófia Tanszék a szegedi egyetemen, valódi filozófiai képzésről a hetvenes évek végéig nem lehetett beszélni. Az úgynevezett marxizmus (a „dialektikus és történelmi materializmus”), amely pártideológia volt, mindent áthatott abban a korszakban (általában az országban, s természetesen a keményvonalas pártvezetők által irányított Szegeden is), és ez lehetetlenné tette az autonóm gondolkodást. Másfelől az egyetemen kívüli filozófiai élet nagyon inspiráló volt akkoriban. Azt lehet mondani, hogy ha ezekben az években, évtizedekben létezett filozófia Szegeden, akkor az nem az egyetem falai között volt jelen, hanem egy különleges tanár egyéniség, Suki Béla körül.
− Mostanában keveset lehet hallani az 1982-ben, ötvenkét éves korában elhunyt Suki Béla filozófiatörténészről. Mit tudhatunk róla?
− Suki Béla életpályája bővelkedik az izgalmas fordulatokban. Apja a Bács-Kiskun megyei Izsák cigányprímása volt; ő viszont már diplomás ember lett (elvégezte a történelem szakot a szegedi egyetemen). A rendszer felkarolta az „alulról” érkező tehetséges fiatalembert; egy ideig pártiskolai tanár volt. Aztán 1956-57-ben megtört a karrierje. Személyes beszélgetéseink alapján tudom, hogy miért neheztelt rá az 1956 végén berendezkedő hatalom. A forradalom idején ugyanis a párt részéről fegyvert adtak a kezébe, hogy rendre utasítsa a tüntető szegedi fiatalokat. Ő azonban nem volt hajlandó eljátszani ezt a kétes szerepet. Később emiatt azzal vádolták meg, hogy visszautasította az „ellenforradalom” leverésére irányuló erőfeszítéseket. Emellett az is rossz fényt vetett rá, hogy nem akart belépni az MSZMP-be 1956 végén, 1957 elején (a szegedi kulturális élet sok más meghatározó képviselőjével szemben, akik „taktikai okból”, karrierféltésből megtették ezt a lépést). Nem szeretett volna egy olyan párt tagja lenni, amelyet „orosz szuronyok” támogatnak. Sukinak ezek után az volt a híre, hogy az „ellenforradalom” oldalára állt, holott lényegében nem szállt szembe a rendszerrel. 1957-ben letartóztatták; egy hónapig a Csillag börtönben tartották fogva. A kihallgatások során fizikailag bántalmazták – olyan szinten, hogy néhány fogát is kiverték. Talán hosszabb ideig is benn tartották volna, ha a börtönben, egy lépcsőfordulóban nem találkozik egy rendőrtiszttel, aki korábban ivócimborája volt a Tiszavirág nevű szegedi vendéglátóipari egységben. A rendőrtiszt csodálkozva kérdezte tőle: „Te mit keresel itt? Ide fasisztákat kell behozni, nem olyanokat, mint amilyen te vagy!” – Suki ennek a rendőrtisztnek köszönhette, hogy egy hónap után szabadult a börtönből. Ám az „56-os múlt”, illetve az ezzel kapcsolatos, széles körben elterjedő téves képzetek az egész további életére kihatottak. A börtön után jó ideig nem végezhetett intellektuális munkát; cigányprímásként kereste a kenyerét. Majd középiskolai tanárként dolgozott; előbb Kiskunfélegyházán, azután Szegeden, a Ságvári Gimnáziumban. A tudása alapján természetesen a felsőoktatásban lett volna a helye. Vágyott a katedrára, de nem sikerült bekerülnie az egyetemre.
− A filozófiával magas szinten foglalkozó, Kierkegaard-ról, Heideggerről úttörő jelentőségű tanulmányokat író, később Hegelt kutató Suki Bélával Ön hol találkozott?
− A Ságvári Gimnáziumban, ahova 1965 és 1969 között jártam. De már korábban is hallottam róla édesanyámtól, akit néhány évvel azelőtt tanított a gimnázium esti tagozatán. Minthogy édesanyám nagyon pozitív véleményt alkotott róla, kézenfekvőnek tűnt, hogy már első éves gimnazistaként történelem szakkörre járjak hozzá (a történelemtanárom egyébként nem ő volt). Az, hogy később filozófiával kezdtem el foglalkozni, mindenekelőtt neki köszönhető. Egyedülálló pedagógiai képességekkel rendelkezett a filozófiai problémák megértetése iránt. Szellemi értelemben „második apámnak” tartom őt. – Suki Béla körül aztán az évek múltával jól működő szellemi – filozófiai és irodalmi – műhely alakult ki Szegeden, amelynek Dékány András és Simon Ferenc filozófiatörténészek, Temesi Ferenc és Ördögh Szilveszter írók és más fiatal értelmiségiek társaságában én is tagja lehettem. Suki egyébként közeli kapcsolatban állt a kiváló germanista professzorral, Halász Előddel, akitől szintén sokat tanultam. Halász szellemtörténeti alapú gondolkodása nagyon rokonszenves volt számomra. Igaz, Halász Elődöt – Suki Bélával szemben – nehéz lenne vérbeli pedagógusnak nevezni; ironikus, gúnyolódó természetű ember volt, aki nem tudott tanítványokat kinevelni.
− Ön a Ságvári Gimnáziumot követően a József Attila Tudományegyetemre került, a bölcsészkar angol-történelem szakára. Egyetemi hallgatóként milyen részdiszciplínák érdekelték? Illetve hogyan lett történészhallgatóból filozófiatörténész?
− Egyetemi oktatóim közül a nagyformátumú, egyetemes látókörű tudós, Wittman Tibor professzor nevét kell mindenképpen megemlítenem. Tizenkilenc-húsz éves koromban, az 1970-es évek elején tőle kaptam a gondolkodásomat leginkább meghatározó szellemi impulzusokat. Wittman átfogó előadásokat tartott a Mediterráneum, illetve a hispán világ gazdaság- és társadalomtörténetéről, később pedig Latin-Amerika történetéről. Szemléletére az Annales történész iskola, elsősorban Fernand Braudel volt hatással. Ez a szellemi elköteleződés akkor nagyon újszerűnek számított Magyarországon. Wittman kiváló előadásainak hatására magam is elkezdtem spanyolul tanulni és érdeklődésem fokozatosan a mediterrán, illetve hispán világ felé fordult. – Sajnos Wittman Tibor igen fiatalon, 1972-ben elhunyt, és a tanszékén aztán nem igazán találtam volna már meg a helyemet. Ezután kezdtem a történelemtől egyre inkább a filozófia felé fordulni – úgy, hogy „spanyolos” érdeklődési köröm azért megmaradt. Suki Béla biztatott, hogy kezdjek el a legjelentősebb spanyol gondolkodóval, Ortegával foglalkozni. Igaz, a szakdolgozatomat még Hegel történetfilozófiájáról, pontosabban: az ázsiai termelési módról írtam, ezt követően viszont már Ortega, illetve egy másik spanyol filozófus, Unamuno állt a kutatásaim középpontjában.
− A tanulmányai befejezése után hogyan került a korszak ideológiájával erősen átitatott szegedi Filozófia Tanszékre?
− Úgy, hogy egyetemista koromban aktívan részt vettem a filozófia diákkör munkájában, majd az Országos Tudományos Diákköri Konferencián egy tanulmányommal díjat is nyertem. Szakdolgozatom pedig megjelent a Világosság című folyóiratban. Így felfigyelt rám Horuczi László, aki éppen a diplomám megszerzése előtti évben – 1973-ban – lett a tanszék vezetője. Horuczi, bár abszolút lojális volt a fennálló hatalomhoz, a korábbi tanszékvezetővel, Kalocsai Dezsővel ellentétben nem törekedett arra, hogy túlteljesítse a politikai elvárásokat. Hagyta viszonylag szabadon dolgozni azt, aki igényes szakmai munkát akart végezni a tanszékén – akkor is, ha az illető olyan szellemiséget képviselt, amely némiképp eltért a hivatalos irányvonaltól. És ez az „engedékenység” akkoriban nagy dolognak számított egy ideológiai tanszéken.
− Márpedig Ön nem a dialektikus és történeti materializmussal foglalkozott, hanem a sokak számára gyanús „polgári filozófiával”…
− Igen, hiszen a pártideológiától kifejezetten idegenkedtem, mert ennek semmi köze sem volt a filozófiához. (Több, hozzám közel álló, autonómiára törekvő fiatal értelmiségihez hasonlóan az „igazi” Marxhoz is azért nyúltam vissza akkoriban, mert a Gazdasági-filozófiai kéziratok szerzőjének eszmeisége nagyon más volt, mint a rendszerhű marxistáké.) Engem valóban a polgárinak mondott filozófia érdekelt elsősorban. Filozófiatörténészként a célom az volt, hogy olyan gondolkodókat tegyek ismertebbé, „szalonképesebbé”, akik korábban évtizedeken keresztül nem kaptak megfelelő figyelmet, publicitást a hazai szellemi életben. Ilyen filozófus volt többek között Ortega is.
− Hogyan lehetett abban az időszakban hozzáférni a rendszer által szinte ellenségként kezelt Ortega műveihez?
− Rendkívül nehezen. A ’70-es években a könyvtárközi kölcsönzés lehetősége minimális volt; fénymásolás gyakorlatilag nem létezett. Ortega egyes tanulmányai ugyan megvoltak magyarul – mint ismeretes, 1945 előtt kiadták néhány művét Magyarországon (így A tömegek lázadását, a Korunk feladatát vagy Az emberi kiesése a művészetből című értekezést is), de a fordítások általában gyenge színvonalúak voltak. Nekem azonban nagy szerencsém volt. 1976-ban, vagyis egy évvel Franco halála után sikerült eljutnom Spanyolországba – igaz, nem ösztöndíjasként, hanem turistaként. Korábban magánórákat tartottam, így volt egy kevés megtakarított pénzem, ez tette lehetővé az utazást. Igaz, a spanyol utam nem tartott sokáig, mert miután felvásároltam a madridi könyvesboltokban Ortega és Unamuno összes művét és némi szakirodalmat, elfogyott a pénzem, és négy nap után haza kellett jönnöm. Mégis eredményesnek kell tekintenem e rövidre sikeredett utazást, mert további kutatásaimat ez a könyvvásárlás alapozta meg.
− Négy év múlva, 1980-ban pedig már meg is jelent az első kötete Ortegáról, amely egyúttal az első magyar nyelvű könyv is volt a spanyol gondolkodóról. Hogyan lehetett megjelentetni ezt a kismonográfiát az akkori politikai viszonyok között?
− Kiváló tanárom, a filozófiatörténeti művek kiadásával is foglalkozó Nyíri Kristóf keresett meg a hetvenes évek végén azzal a kéréssel, hogy írjak egy könyv terjedelmű tanulmányt Ortegáról, amely az akkor induló Polgári filozófia a XX. században című sorozatban jelenne meg a Kossuth Kiadónál. Igent mondtam a felkérésre, és aztán sikerült is megjelentetni ezt a kötetet, amelynek a kritikai visszhangja is alapvetően pozitív volt. Igaz, akadt olyan ismerősöm, aki azt hitte, hogy felső szintű pártkapcsolataim tették lehetővé e könyv kiadását, és csodálkozott, amikor a tudtára adtam, hogy ilyenek nincsenek. Még izgalmasabb, hogy a könyv megjelenése után Kádár János felesége, aki egy viszonylag tájékozott, művelt nő volt, állítólag feltette a költői kérdést egy társaságban: „akkor most beengedjük ezt a fasisztát?”
− De miért volt fasiszta híre Ortegának, egy alapvetően konzervatív szabadelvű szellemiséget képviselő gondolkodónak?
− Ez a minősítés félreértésből, illetve ismerethiányból fakadt. Ortega „tömeget” és „kisebbséget” szembeállító társadalomelméletét a hatalomhoz közelálló ideológusok szélsőségesen reakciósnak tartották. Úgy vélték: Ortega „tömegellenessége”, elitizmusa valójában nem más, mint a proletariátus történelmi szerepének radikális megkérdőjelezése; támadás a munkásosztály ellen, amelyet ők a történelem szubjektumának tekintettek. Bármilyen különös: még évtizedekkel Sztálin halála után is tovább élt az a Berija nevéhez fűződő tétel, hogy aki az átlagember felett álló egyént eszményíti, a tömeget pedig „szidalmazza”, az a nyugati burzsoá imperializmus képviselője, mi több: fasiszta. Ezen túl sokan azt gondolták, hogy Ortega közel állt Francohoz, holott épp ellenkezőleg: a kiépülő spanyol diktatúra elől már 1936-ban külföldre távozott. Félreértésekre adhatott okot, hogy José Antonio Primo de Rivera, a Franco előtti időszakban rövid ideig diktatórikus hatalmat gyakorló Miguel Primo de Rivera tábornok fia valósággal rajongott Ortegáért, de a szimpátia nem volt kölcsönös: a filozófus egyáltalán nem kedvelte a Falange nevű szélsőjobboldali mozgalmat megalapító fiatalembert. – Egyébként jellemző, hogy Hermann István, aki a Kádár-korszak egyik vezető marxista filozófusa volt, megnézte az Ortega-kismonográfia kéziratát, és elégedetlenségének adott hangot. Hiányolta, hogy a tanulmányban nem írok Ortega fiának – tehát nem magának Ortegának, hanem a fiának – a Falange-ban vállalt szerepéről. Én azonban nem akartam belevenni a könyvbe ezt az adalékot.
− Érdekes viszont, hogy 1945 (illetve 1948) előtt Ortega még igen nagy megbecsülésnek örvendett Magyarországon…
− Igen, és akkor még egymástól meglehetősen távol álló írók, gondolkodók hivatkoztak rá pozitív példaként. Az „urbánus” Halász Gábor és Szerb Antal éppolyan elismerően nyilatkozott róla, mint a népiekhez közel álló Németh László, Cs. Szabó László, Bibó István vagy éppen a tradicionalista Hamvas Béla. Ugyanakkor a rendszerváltozás után egészen más tendenciának lehetünk tanúi: Magyarországon inkább csak a konzervatív gondolkodásúak méltányolják a műveit. Hozzátenném: számos, tőlünk nyugatra lévő országban – Spanyolországon kívül elsősorban Argentínában és az Amerikai Egyesült Államokban – Ortega kiemelkedően fontos szerzőnek számít ma is.
− Az Ortega-kismonográfiát azután egy nagyobb lélegzetű filozófiatörténeti munka követte 1986-ban, A spanyol egzisztencializmus története. Ez a könyv már nemcsak Ortegával, hanem Miguel de Unamunoval is foglalkozott. Azzal a regényíróként, költőként és kultúrbölcselőként egyaránt kiemelkedőt alkotó, ám fiatalabb kortársánál jóval kevésbé ismert szerzővel, aki a XX. század elején merészen „újraírta” Cervantes Don Quijote-ját. Ön hol találkozott először Unamuno nevével?
− Talán nem lesz meglepő, amit mondok: Suki Béla egyik szövegében. Önálló kötetben – magyar nyelven – először 1969-ben jelentek meg Kierkegaard különböző filozófiai írásai. E könyv tanulmány méretű, 70 oldalas előszavát Suki írta, aki nemcsak a dán filozófus életművéről, hanem a Kierkegaard-recepcióról is igyekezett áttekintést adni. Felsorolta azokat az európai gondolkodókat, akikre Kierkegaard hatott, és köztük volt Unamuno is. Már elsőre „megtetszett” nekem ez a különleges, egzotikus név. És aztán, mint már említettem, Madridban beszereztem az ő munkáit is. – Egyébként Unamuno sem volt teljesen ismeretlen korábban Magyarországon: Kosztolányival levelezett, Németh László pedig recenziót írt A kereszténység agóniája című művéről.
− Elégedett volt-e ezzel az összegzőnek szánt kötetével?
− Annyiban nem, hogy az általam leadott kéziratot megcsonkították. És sajnos éppen a 10-15 oldalas (eredeti) záró fejezetet vette ki belőle a szerkesztő arra hivatkozva, hogy ez a szövegrész nem felel meg a kurrens marxizmus elvárásainak. Pedig eléggé óvatos voltam; működött bennem az öncenzúra – a „puha diktatúra” végnapjaiban mégis úgy érezték az illetékesek, hogy cenzúrázni „kell” a szövegemet. Emellett az is hiányérzettel töltött el, hogy az európai egzisztencializmusról szóló átfogó, többszerzős filozófiatörténeti munka, amelynek szerves része lett volna az én spanyol témájú kötetem is, nem valósulhatott meg a szintézis tervét kidolgozó Suki Béla korai halála miatt.
− Térjünk át a rendszerváltozás utáni időszakra! Ön a kilencvenes években – és azt követően is – rendkívül sokat fordított: Ortega és Unamuno művein kívül többek között Ranke, Nietzsche, Dilthey, Jaspers írásait ültette át magyar nyelvre. Ugyanakkor aligha túlzok, ha azt állítom: e téren a legnagyobb sikerét Spengler sokat vitatott, erősen ideologikus történetfilozófiai munkájának, A Nyugat alkonyának a fordításával érte el – és nem csupán a szűk szakma, hanem általában a humán értelmiség körében. Véletlen az, hogy ismét egy hosszú évtizedeken át anatéma alatt álló szerzőt „fedezett fel” a magyar közönség számára?
− Természetesen nem véletlen; ebben az esetben is az a szándék vezérelt, mint például Ortega vagy később Ernst Jünger kapcsán (az utóbbinak Acélzivatarban című, I. világháborús tárgyú regényét feleségemmel, Juhász Anikóval együtt fordítottuk le 2014-ben): rehabilitálni szerettem volna azokat a modern európai kultúrában meghatározó szerepet játszó szerzőket, akiket a hazai közegben sokáig méltatlan vádakkal illettek, mellőztek vagy nem a súlyuknak megfelelően kezeltek. – Azt, hogy végre teljes egészében le kellene fordítani Spengler monumentális, 1600 oldalas művét (amely korábban nem volt hozzáférhető magyarul), én vetettem fel az 1990-es évek elején az Európa Kiadónál. A javaslatomat pozitívan fogadták, és azután viszonylag gyorsan meg is valósult ez a nagyszabású terv. Én a munka nagy részét 1992-ben nem itthon, hanem 4 hónapos spanyolországi ösztöndíjas időszakom alatt, Salamancában végeztem el. Juhász Anikóval közösen a mű első kötetét fordítottuk le. A második kötet fordítását szegedi kollégám, a Hegel-kutató Simon Ferenc vállalta (korábban utaltam már rá, hogy ő is Suki-tanítvány volt). A magyar nyelvű A Nyugat alkonya 1994-ben jelent meg, és igen magas példányszámban kelt el, ha jól tudom, 3500 példányban, ami ezen a területen kifejezetten nagynak számít. Akkora volt az érdeklődés a mű iránt, hogy a következő évben, változatlan szöveggel újra ki kellett adni. Tudjuk, hogy manapság már egyre kevesebben vesznek könyvet, de amikor 2013-ban ismét megjelent a Noran Libro Kiadónál, 1000 példány még mindig elkelt belőle hónapok alatt, ami napjainkban – az adott műfaji kategóriában – elég szép eredménynek számít.
− Ortegához hasonlóan egyébként Spengler is népszerű szerző volt a két háború közötti közvélemény-formáló magyar értelmiségiek körében…
− Valóban: Szerb Antal, Halász Gábor, Németh László vagy éppen Márai Sándor igen sokra tartotta. Igaz, ott volt a Jászi Oszkár híveként ismert polgári radikális politikus, Csécsy Imre is, aki viszont nagyon nem kedvelte.
− Ahogyan Szekfű Gyula sem, aki egy 1931-es cikkében Spengler „vérszomjas, barbár vagy betegesen morbid képzeletéről” értekezett…
− Ám Spengler hazai tekintélyének nyilván nem ők ártottak a legtöbbet, hanem Lukács György – már az ötvenes években, amikor Az ész trónfosztása című, sokat idézett művében a nácizmus szellemi elődjeként jellemezte a német gondolkodót. Holott Spengler olyan „konzervatív forradalmár” volt, aki a jobboldali radikalizmus iránti fogékonysága ellenére egyáltalán nem tudott azonosulni a faji felsőbbrendűség mítoszával, és azzal a hatalomfelfogással, majd uralmi gyakorlattal sem, amelyet Hitler képviselt.
− Volt-e közvetlen kapcsolat az egy korosztályhoz tartozó és sokak által „kongeniális” szellemekként számon tartott Ortega és Spengler között?
− A két gondolkodó kapcsolata egyoldalúnak nevezhető, hiszen Spengler nem ismerte Ortegát, a rendkívüli nyitottságáról ismert és a kortárs német kultúra iránt is szenvedélyesen érdeklődő Ortega viszont olvasta és nagyra értékelte Spengler műveit. A Nyugat alkonyát már a harmincas években átültették spanyol nyelvre – s hogy ez a fordítás ilyen hamar elkészülhetett, abban Ortega kultúraszervező tevékenységének meghatározó szerepe volt. És az is sokatmondó kultúrtörténeti adalék, hogy 1945 után a Spengler-hagyaték müncheni gondozói éppen Ortegát akarták megbízni azzal, hogy előkészítse a német történetfilozófus hátrahagyott kéziratainak kiadását. A spanyol bölcselő azonban végül nem vállalta ezt a rendkívül nehéz és időigényes feladatot. – Ugyanakkor a kérdésben rejlő értékelést annyiban pontosítanám, hogy felhívnám a figyelmet a sokak által együtt emlegetett, rokon gondolkodásúaknak tartott Ortega és Spengler beállítódásának legalapvetőbb különbségére is. Ortega történelem-értelmezése, kultúrafelfogása jóval kevésbé pesszimista, mint Spengleré. A spanyol filozófus, bármennyire kritikus is saját korával szemben, vitathatatlanul derűsebb, pozitívabb attitűdöt képvisel, mint német kortársa. Bízik például abban, hogy a jövőbeli európai integráció majd gátat vet az eltömegesedés jelenségének, míg Spengler nagyon sötét jövőt jósol az európai civilizációnak. Hozzátenném: az utóbbi időszak európai történései mintha inkább Spenglert igazolnák…
− Ön – filozófiatörténeti műveiben – nemcsak egyes szerzőkkel foglalkozott, hanem bölcseleti problémákkal is. Ezek közül a legkülönlegesebb talán a halál kérdésköre volt (és gondolom, maradt is). Miért kezdett el ezzel a témával foglalkozni?
− Ennek alapvetően személyes oka van: 1992 decemberében, autóbalesetben elhunyt az öcsém. Mindössze 31 éves volt; a felesége várandósan maradt özvegy; a kislánya már a testvérem halála után született. E nehezen feldolgozható családi trauma hatására kezdtem filozófiai thanatológiával foglalkozni. A halál problémáját a XIX-XX. századi német, francia, orosz és spanyol élet- és egzisztenciálfilozófusok értelmezéseinek tükrében vizsgáltam (vizsgálom). Mintegy 10 éves kutatómunka után, 2002-ben jelentettem meg e kérdéskörről szóló, Filozófiai metszetek a halálról című összegző munkámat, amely – talán szerénytelenség nélkül állíthatom – nemcsak Magyarországon tekinthető egyedülálló vállalkozásnak. Itt említeném meg, hogy a könyv Unamunoról szóló része önálló kötetben is napvilágot látott – spanyol nyelven.
− Hogyan tudná összefoglalni: mi a jelentősége a halál sajátosan filozófiai értelmezésének?
− A halál problémája általában teológiai vagy orvosi szempontból merült fel a korábbi időkben. Ugyanakkor a hagyományos vallási világkép a túlvilág felől közelített ehhez a kérdéshez, az orvostudomány pedig jobbára csak a probléma fiziológiai oldalával foglalkozott. Az újkori szekularizáció folyamata során, a természettudomány térhódításának korszakában túlságosan háttérbe szorult a halál problematikájának szellemi, lelki vonatkozása, illetve a személyes életvitellel való szoros kapcsolata. És éppen e fogyatékossággal vagy hiánnyal összefüggésben nyílhattak (nyílhatnak) meg új lehetőségek a filozófia számára. Fontos pozitívum, hogy a modern európai bölcselet olyan kiemelkedő képviselői, mint például Kierkegaard, Nietzsche vagy Heidegger, pontosan felismerték, milyen tennivalóik vannak e téren. Ők elődeiktől és kortársaiktól eltérő módon viszonyultak a thanatológia alapproblémáihoz. Nagyfokú tudatossággal immár arra kérdeztek rá: milyen értelmet hordoz a „saját halál” az ember számára.
− Az Ön életében és tudományos tevékenységében középponti szerepet játszik a stabilitás. Ezzel összefüggésben mindenképpen szólni kell arról, hogy van egy állandó munkatársa, akivel évtizedek óta együtt fordít és gyakran együtt is ír. Ő pedig nem más, mint az Ön felesége, Juhász Anikó, aki szintén a felsőoktatásban dolgozik: a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karához tartozó Magatartástudományi Intézet docense. Érdekelne, hogyan működik a munkamegosztás Önök között például egy közös fordítói munka során…
− Általában én készítem el az alapfordítást, majd odaadom Anikónak, aki összeveti az idegen nyelvű szöveggel, és pirossal jelzi a hibákat, illetve azokat a szöveghelyeket, amelyeket ő másképpen fordítana, s megfogalmazza a saját verzióját. Ezt követően megnézem, mit tudok elfogadni a javaslataiból, majd újra egyeztetünk, és jár a szöveg többször oda-vissza. A feleségemnek, aki egyébként rendszeresen publikáló költő is, kiváló a nyelvérzéke, és nagymértékben járul hozzá ahhoz, hogy a fordítások magyar nyelvi minősége is megfelelő legyen. Hiszen az eredeti pontos visszaadása nyilvánvalóan nem elég, ha a szöveg nem tud „megszólalni” magyarul.
− Esetleg mondana példát arra is, hogyan kell elképzelnünk a szó szűkebb értelmében vett alkotói együttműködésüket?
− Ha közös könyvet írunk, felosztjuk egymás között a fejezeteket. A Spenglerről szóló, 2009-ben megjelentetett monográfiánkban például a német történetfilozófus hatástörténetéről szóló kitekintő részt ketten írtuk: Anikó foglalkozott Szerb Antal, én pedig Kissinger Spengler-értelmezésével. De más témaköröket is felosztottunk egymás között. A közös munkának természetesen része az előzetes és gyakori szakmai beszélgetés egy-egy témakör kapcsán – ez mindkettőnkre inspirálóan hat, szélesebbre vonja, illetve árnyalja a megfogalmazódó gondolatot.
− Úgy hallottam: mostanában újabb ambiciózus műfordítói munkára vállalkoznak Juhász Anikóval…
− Igen, továbbra is hűségesek vagyunk a „gályapadhoz” (Németh László nevezte így ezt a szellemi tevékenységet, amely az európai távlatú magyar kultúra jövője szempontjából nélkülözhetetlen, ám a közvetítés feladatát vállaló értelmiségi számára igen megterhelő „missziót” jelent). Egy nagyobb, átfogó Schopenhauer-szöveg – A világ mint akarat és képzet idehaza ismeretlennek számító második kötetének – fordításán dolgozunk közösen, de erről további részleteket talán még korai lenne közölni.
− Köszönöm a beszélgetést, egyúttal sok sikert kívánok Önöknek egy színvonalas, egyben olvasóbarát Schopenhauer-fordítás elkészítéséhez – talán nemcsak a magam nevében, hanem mindazokéban, akik érdeklődnek a „bús frankfurti bölcs” gondolkodása iránt, de kínosan sokat küszködnek a filozófus időnként nehezen áttekinthető, többszörösen összetett mondataival!
Megjelent a folyóirat 2017. júliusi számában