Petró János a 27. Thealterről

2017-11-302017-11-30 Bene Zoltán fesztivál, Petró János, Szeged, színház, Thealter

Petró János: Lesajnál minket majd a virradat [1]

Kőszínházi alter

Jön a söprőgép tompa morajjal, mögötte a hajnal [2] − A 27. Thealter fesztivált rendezték idén Szegeden, és ez azt jelenti, hogy immár huszonhetedszer kezdtem neki a jegyek válogatásának, de már két héttel a rendezvény előtt úgy éreztem, nem fog menni az, ahogyan a korábbi években megéltem ezt a tíz napot; belefáradtam, hozzáöregedtem a Thealterhez, mintegy négy-ötszáz betépett jeggyel a fiókomban. S ha eljön a hajnal, ha jön a söprőgép, nekem már nincs erőm színházi játszóhelyek előtt sorban állni a bejutásra várva, nem tudok már senkinek fontos és tartalmas véleményt mondani az előző éjszaka előadásairól. Ez van. Megtört a színház, bedarált. Szép és választott sorsom ez. Mindössze négy előadást jelöltem meg, kizárólag „kőszínházban”, kizárólag fizikai és táncszínházat.

Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő [3]

Távoli utazásból Szegedre visszaérkezve Az éjszaka csodái [4] volt az az előadás, amire szó szerint beestem. Hogy aztán Weöres Sándor versét még aznap éjszaka újra és újra olvasva kerüljek egy olyan körbe, mely meghatározza a következő négy nap színházi estéit. Azt a verset, amely az álmokból és látomásokból csodás mítoszt teremt, amelynek olvasásakor homéroszi utazáson vehetünk részt. Mindezek színházi megvalósításához kapta segítségül Szabó Réka az Animate nevű, Samu Bence által 2007 óta fejlesztett szoftvert, ami életre tudja kelteni a színpad előtt rajzoló művész által létrehozott tárgyakat, élőlényeket. Van e nagyobb ajándék és lehetőség Weöres Sándor csapongó, szertevirágzó verse mellé, mint ez? És van e nagyobb buktató, minthogy megszabjuk a valóság és a digitális lét arányait?

A tánc és az animáció közös szürreális világát összerakni nagyon is sikerült, a határokat megszabni talán nem igazán. A kevesebb is elég lett volna érzés többször is a hatalmába kerített, mikor úgy éreztem, itt és most lezárjuk a történetet, de aztán valahogyan odatolakodott egy pop díva, hosszú és számomra zavaró betétdalával, mely után csak ismétlések következhettek, megerősítve azt az érzést, hogy a rendező nem tudja elengedni csodálatos animációs játékszerét, nehezére esik a szakítás. Mindezek ellenére kimondottan jó érzésekkel hagytam el a színházat, hálásan gondolva mindarra a képi pluszra, amit ez az előadás nyújtott nekem, egy vers felrémlő emlékei, a tánc és mozgás szépsége, az animáció gyorsan változó képzeletet és valóságot összemosó különleges világa, majd nekiindul a néző nagy sebesen, de csak a Széchenyi tér platánok soráig jut, ott meg kell állnia, megvárni Évát és rákérdezni, akkor most te is ugyanazt láttad, amit én, te is úgy gondolod, hogy ez így nagyon is elfogadható?

Üldögélünk csendesen, két jó-gyerek, rendesen [5]

Horváth Csaba tanítványai az elmúlt években alkotóként tértek vissza a Thealter fesztiválra. Az általam oly nagyra tartott Toldi előadásban szerepelt Hegymegi Máté, aki két éve egy igen emlékezetes Kohlhaas előadással tért vissza Szegedre, zajos sikert aratva. Az említett Toldi után beszélgettem Mátéval, mert az a fizikai teljesítmény, amit ezek a fiatal táncos-színészek nyújtottak lenyűgözött. Amit mesélt fizikai edzésekről, étkezési megkötésekről, egy két élsportolónkra is ráférne. Idén újabb Horváth Csaba tanítvány, Widder Kristóf mutatkozott be két rendezéssel [6]. Az első egy klasszikus mű kortárs adaptációja, a Bernalda Alba háza volt. Gárcía Lorca drámájának mintegy negyven percbe sűrített mozgásszínházi feldolgozása végig hozta az eredeti mű feszültségét, sőt a zene és a fekete ruhás táncosnők látványa talán még fokozta is. A kevés mozgás, a zárt fekete tér és a szegedi Kisszínházba az utcáról behúzódó hőség előidézte azt a fülledt belső világot, melyet a rendező elképzelt. Másik választása, a Tavaszi áldozat már a zenével megnyerte magának a közönség egy részét. Számomra viszont zsákutca volt. Az ötlet, hogy a cselekményt egy kosárlabda edzésre helyezze − ha jól értettem −, nem tűnt túl eredetinek, a kosárlabda játék szűkös mozgásvilága mintha behatárolta volna a rendező mozgásvilágát is, unalmas ismétlésekbe kényszerítve, melyből egyedül Sztravinszkij zenéje adhatott feloldozást. Bemutatkozó szerzőként kettőből egy, nem is olyan rossz.

Röptük össze-vissza húz… [7]

Fesztivál programom harmadik napja a fizikai színház örömünnepe volt, jelezve, hogy a Thealter mindig is e műfaj befogadója és támogatója volt, már akkor is, amikor még csak a jelenség fogalmi maghatározásával volt elfoglalva a színházi szakma. Horváth Csaba pedig a műfaj igazi mestere lett, mondanám „nagy öregje”, de még az ötödik x-et sem érte el. Az idén Bartók [8] koreográfiákkal érkezett a Kisszínházba.

Kis országunkban a focin túl van még valami, amihez minden magyar születési jogán ért, és ez Bartók Béla zenéje. Olyan mélyen gyökeredzik bennünk, hogy nem is tudunk róla, de ha beülünk egy koncertterembe és meghalljuk, minden egyes hangja ősidők óta ismert számunkra. Misem természetesebb, hogy a szerzői jogok lejártával már szabadon, az örökösök kicsinyes problémáin túllépve talált egymásra Horváth Csaba koreográfus zsenije és Bartók végtelenbe szárnyaló zenéje. Ebből rosszul nem jöhetünk ki, gondolta a nem éppen olcsó jegyáras előadás majdnem teltházas közönsége, és természetesen igazuk volt. Az 5. vonósnégyes a végtelen egyszerűség ragyogó darabja. A Bujtor Kvartett sarokba ültetett élő koncertjével, az öt férfi táncos fegyelmezett, de olykor kimondottam humoros játékával nem hagy kétséget, minden intimsége ellenére szikár, kemény és meghatározó élmény. A lényeget a szünetben a fesztivál állandó pécsi hölgyvendége tárta elém: „ez olyan tökéletes, hogy nem kell gondolkodni rajta. Csak ülni a nézőtéren, hallgatni a zenét és nézni a táncot. Ilyen egyszerű.” És a java csak ezután következett. Mert az a színházi élmény, amit a Concerto adhat az arra fogékony nézőnek, minden színházlátogatás célja. Ha létezik zene és mozgás tökéletes szimbiózisa, az most megvalósult. Horváth Csaba Concerto-ja a fizikai színház alfája és omegája. Maga az ELŐADÁS!!! A már szinte tömeg hatását keltő szereplők mozgatása gigantikus és mégis átlátható tánc. A színész-táncosok fizikai teljesítménye, visszautalva korábban leírt beszélgetésemre Hegymegi Mátéval, egészen lenyűgöző. Minden szinte magától értetődően a helyén van, csak nem szabad túlgondolni, amit látunk. Népzene, identitás, modernség és hagyománytisztelet. Szavak, amik eszembe jutnak és gondolatokká állnak össze. Az ilyen esték emelik a Thealtert a nemzetközi megítélésének megfelelő magasságokba.

Itt is, ott is, emitt is, amott is, bajszos rendőr őrzi az álmot [9]

És zárásként Horváth Csaba prózai színháza a Színház és Filmművészeti Egyetem IV. évfolyamos hallgatóinak előadásában. [10] Roberto Zucco az angyalarcú gyilkos, aki 19 éves korában látszólag minden ok nélkül megölte az apját, aztán az anyját is és kiszabadulva a börtönből az őt kereső rendőrökkel együtt sétálva az utcán sorozatgyilkolásba kezd. Hűtőszekrény, sörös dobozok és egy kordonrács, mindössze ennyi színpadi kellék is elég, hogy a rendező és fiatal színészei folyamatosan tartani tudják a darabban rejlő zavaró izgatottságot. Meg kell említeni, hogy Kovács Tamás (Zucco) és Mészöly Anna (a lányka) az, aki a másfél órás előadásban csak a saját szerepét viszi, a többiek két-három, esetleg öt szerepet is lehoznak komoly drámai és fizikai terheléssel. Ha néhol akadozott is, egyetemi előadásként ez nagyon is rendben volt. Abba a törekvésbe, hogy a fesztivált helyt adjon az utánpótlásnak, tökéletesen beleillet. Külön öröm, hogy a Thealter néhány éve eljutott odáig, hogy korábbi fellépők, szervezők gyermekei szerepelnek a színpadon. Ez a tendencia most sem szakadt meg.

Ha elzár tőlem a buta lakat, [11]

lesajnál minket majd a virradat.

Bámuljuk egymást búslakodva és

szánk sarkát bontja már a nevetés.