Rőczei György: Egy apának egy kalapja

Simon Zoltán: Apám kalapja (Budapest, Ars Libri, 2016)

Az apák dolgai sok mindenre jók még, többnyire azonban az emlékezés tárgyai. Ez tartatja meg a lelkünkben a múltunkat és válik örökségünk szerves részévé. Az emlékek megkérdőjelezhetetlen érvényességében megnyugodva várjuk, hogy mikor jön el az idő, amikor használni fogjuk a jövőnek megtartott elmúltat. Egy atyai kalap a szekrényben valami ilyesféle, mert – ha már egyszer ott van – bizonyosan jó is lesz valamire.

Simon Zoltán szekrényében hevert egy ilyen kalap, és nem csak címadója, de szigorú szerkesztője lett a válogatott grafikáit (is) tartalmazó kötetnek. Groteszk világának keresztmetszetét adhatná a kötetbe választott 38 kép, ha nem bizonytalanítana el ebben a vélekedésben a képekhez illeszkedő 38 különböző szerző írása. Az oldalpárban kép és szöveg sokkal inkább meggyőz arról, hogy nem Simon világa groteszk, hanem mindannyiunk jól ismert valósága az. A kép és szöveg nem más, mint az éppen rajzoló vagy író ember világban létének dokumentuma. Minden ember ezt teszi: él, s dokumentálja létét. Gondolattal, szóval, érzelmeivel, fantáziájával és cselekedettel. Ha viszont így van, akkor leghelyesebb, ha dokumentumkötetként lapozgatjuk, nézzük és olvassuk, miközben észrevétlenül csatlakozunk Simon jól kifundált akciójához.

Hogy a valóság és annak befogadása – elfogadása vagy elvetése – tényként kezelendő-e, vagy csupán a feltételezetten objektív szubjektívvé tétele, ki tudja? Elmélkedni lehet róla, de biztosan csak az elmélkedés dokumentálható, az viszont: tény. Tele is vannak a könyvtárak, múzeumok ezen dokumentumokkal, s a szorgosan belejáró nép több-kevesebb sikerrel tényként tekint írásra-képre. Az iskolában tanulta is, mire gondolhatott a szerző, s felnőve gyakorta juthat eszébe Arany János elhíresült mondata: „Gondolta a fene!” Mert bármilyen szép és érdekes a más által dokumentált valóság, az általunk befogadott, elfogadott vagy elvetett – reprodukált, továbbgondolt, cselekvésre vagy meditálásra késztető – hat jelen valóságunkra (… jelenvalóságunkat is értelmezve). Simon képei vállaltan nem valami titkos belső történet illusztrációi, hanem egy lehetséges valóság pontos, képbe merevedett ábrázolásai. Realizmus a javából. Tény, ahogy a dokumentum az, mert a dokumentumban rögzített kitaláció ténnyé nemesül, míg a nem dokumentált vérbő való a semmibe foszlik, vagy bőséges táptalaja későbbi fantáziálásoknak.

Simon Zoltán könyve ebben az értelemben sajátja. Több száz művéből kiválogatott egy-egy képét küldte el barátainak – művészeknek és túlélőknek –, hogy írjanak bármit, amit a képhez kapcsolnak. A kötet szerzői a többi képet nem ismerve így egy olyan nem létező kiállítás látogatóivá váltak, melynek csak egyetlen képét láthatták. A kiállítási katalógusban (a könyvben) viszont minden kép benne van, és benne a „volna” lehetősége. A „mit rajzolhattam volna!” éppen úgy, mint a „mit írhattam volna!” egy másik képhez… A volna világa folytatható. A kép-tények befejezettségét a rájuk vonatkozó szövegek felnyitják, és a nyilvánvalót kínálják fel továbbgondolásra. A kötet így oldalpárok – tények és reflexiók – egységére tagolt, a rajz nem illusztráció, a szöveg nem magyarázat. Két dokumentum ugyanarról a valóságról szól. A dokumentum valóságáról. Az egyik hitelesíti a másikat. Tehát igaz…

Hogy e nagy kalandnak és a szerzőtársak, olvasók groteszkbe pottyanásának mi köze az apai fejfedőhöz, az Simon és a szerkesztés szándéka szerint való. Mivel a rajzok válogatása alapos megfontolás eredménye volt, ezt ellensúlyozandó a képek címei és a felkért szerzőtársak nevei belekerültek az ominózus kalapba. A többi már sors-szerűség kérdése… Egymás után kihúzva név és cím, egymáshoz rendelődik, mi összetartozik. Ez az akció teszi ténnyé a rajzokat. A szerzőtársakat megfosztja a választás lehetőségétől, és a „tetszik – nem tetszik” vagy az „értem – nem értem” megközelítés zsákutcájától. A kötet így áll össze az „ez van” állapot dokumentumává. És ami van, az látható, olvasható. Megélhető.

Vagy éppen, ha éppen groteszkbe hajló a mi szép világunk, hát lébecolható. A kötet szerzői között többen (Lonovics László, Ibos Éva, Kovács István, Bene Zoltán, Kecsmár Szilvia) szegedi kötődésűek, s már csak emiatt is, meg aztán azért, hogy alaposan körüljárjuk a kalapot és magát Simon Zoltánt is, érdemleges lehet az elmúltban búvárkodni. Az 1970-es évek elején ugyanis Simon nagyreményű főiskolás volt, akit az atyai szándék tanárnak szánt. Komoly földrajz-rajz szakos pedagógusnak. A Juhász Gyula Tanárképző Főiskola által látszott megvalósulni az atyai álom. Bele is ivódott Simon Zoltánba a város, ő még inkább a városba, megrendezte első kiállítását Szegeden, barátokat gyűjtött, élt, okult. Aztán egyszer csak ott hagyott csapot-papot. Otthagyta a főiskolát, apja pedig megvonta az apanázst: – Lébecolj a saját pénzeden! – mondotta szigorral s tán iróniával. Maradtak hát a barátok, a kalap meg a gond nélküli élésből származó groteszk. És hogy lébecolható-e az, ami van, azt ki-ki döntse el maga…

Megjelent a folyóirat 2017. augusztusi számában