Kiss Ernő: „Szent bajnoka: én Lohengrin vagyok”

90 éve született Szabady József Liszt-díjas operaénekes

„Szent bajnoka: én Lohengrin vagyok” − ezzel a szép mondattal zárul a Grál-elbeszélés magyar fordítása, melyet 1973. április 13-án szólaltatott meg először tiszta, fénylő hangján Szabady József. E napon vált valóra Vaszy Viktor híres jóslata, miszerint a három évvel azelőtt Szegedre szerződött kiváló tenorista Közép-Európa legjobb Lohengrinje lesz. E mondat a kétkedőknek szólt, akiket meglepett a nagy karmester döntése a híres Wagner-opera címszerepét illetően: Szabady Szegeden elsősorban operett-bonvivánként volt ismert (mindössze három operaszerepet énekelt addig a szegedi színházban: Mátyás királyt a Saroltában, Macduffot Verdi Machbethjében és Dr. Cajust a Falstaffban,), bár többen tudtak arról, hogy pécsi éveiben már Pinkerton és Faust szerepében és a legendás Julius Caesar-előadásban is színpadra lépett. E sorok írója − bár a bemutatón nem lehetett jelen − két akkori szegedi Lohengrin-előadás nézőjeként határozottan tanúsítja: Vaszynak messzemenően igaza volt.

Az a bizonyos 1973-as Lohengrin minden szempontból revelációnak nevezhető. Valamennyi szereplő, a zenekar és az énekkar egyaránt csúcsponton volt, Horváth Zoltán rendezőként remekelt, s Vaszy hadvezérként építette fel és vezényelte el − mint második szegedi korszaka egyik legkiemelkedőbb produkcióját.

Szabady József több évtizedes út után jutott el élete egyik legszebb alakításához. 1927. január 16-án született Kaposvárott. Jól szituált polgári családban nőtt fel, édesapja városi tisztségviselő volt[1], középiskolai tanulmányait az 1805-ben alapított, nagyhírű Somssich Pál Főreálgimnáziumban[2] végezte, ahol egyik legkedvesebb tanára a Zeneakadémia iskolateremtő magánénektanára, Dr. Molnár Imre testvére volt.

Már tízéves korától szólót énekelt a gimnázium kórusával: Haydn Évszakok című oratóriumában − melyet Dr. Gelléri Emil matematika-fizika szakos tanár, Zeneakadémiát végzett karvezető, Kodály „kaposvári jobbkeze” vezényelt − Hanna szólamát interpretálta; s egy rádiófelvétel keretében Dohnányi Ernővel szerepelt együtt. 18 éves korától kezdve tanult énekelni, 1945-47 között a kaposvári zeneiskolában Eitner Iréntől.[3] A háború után Budapestre költözött családjával együtt; a Zeneakadémiára 1947-ben vették fel, itt a fentebb említett Dr. Molnár Imre és Révhegyi Ferencné[4] tanították. Tiszta, operai allűröktől mentes éneklése miatt rövidesen Kodály fő népdalénekese lett. Úgynevezett „kiegyenesített” hangon énekelt, amitől előadásmódja különlegessé, egyedivé vált, szemben az énekesek igen gyakori, erősen vibrátós, időnként „öblögetős” stílusával, mely gyakorta válik kellemetlenül modorossá.

Zenei tanulmányai mellett versenyszerűen sportolt mint háromtusa-versenyző, bajnoki címet nyert, egy ideig olimpiai kerettag is volt, emellett a Zeneakadémia DISZ[5]-titkárává választották, elsősorban a szociális ügyekkel kellett foglalkoznia; a menzát vezette az Akadémián.  Még akadémistaként, 1950-ben lett csaknem egyidőben alapító tagja a Magyar Rádió Énekkarának, valamint a Honvéd Művészegyüttes Férfikarának (e két kórusban énekelt az akkori Zeneakadémia magánének szakos hallgatóinak színe-java). A Rádió Énekkarában szólamvezetőként dolgozott. Többször hívták az Operaházba is, azonban itt furcsa dolgok történtek vele, amelyek ráadásul éveken keresztül ismétlődtek. Sikeres próbaéneklések után hiába jelentkezett abban a reményben, hogy szerződést kap: sajátos „véletlenek” folytán éppen nem voltak ott, akik meghallgatták volna…[6]

Így várakozott 1957-ig, amikor Sebestyén András[7], aki Egerben kapott karmesteri állást, az ottani Gárdonyi Géza Színházhoz hívta, ahol 1961-ig volt tagja az ország akkori legjobb operettegyüttesének. 1961-ben Ruttkai Ottó a Miskolci Nemzeti Színházhoz szerződtette. Visszaemlékezései szerint Miskolcon tanulta meg a színészmesterséget olyan művészektől, mint Bartha Mária és Fogarasi Mária (akik később Szegeden is kollégái lettek). A miskolci színház „esztrád”-részlegét gyakorta hívták meg Moszkvába, így 1961-65 között Szabady bejárta Oroszország nagy részét. Egy alkalommal nem mással találkozott a moszkvai Rosszija-szállóban, mint az akkor éppen Moszkvában tartózkodó Kodály Zoltánnal. A Mester nyomban meg is kérdezte: − Maga mit csinál itt, Jóska? − Énekelek, Tanár Úr! − Ugye, a régi magyar népdalokat? − Dehogy, Tanár úr! A Hej, cigányt!

Az 1966/67-es szezont Pécsen töltötte, ahol végre operát is énekelhetett. Szerepet kapott Händel Julius Caesar című művének magyar operatörténeti jelentőségű pécsi bemutatójában, melynek egyik előadását 1967 májusában a televízió is közvetítette (valószínűleg Sextust énekelte), de Pinkerton szerepét is alakíthatta A pillangókisasszonyban, sőt a Faust címszerepét is; emellett viszont több nagyoperett bonvivánja is volt.

1967-ben külföldre, egészen pontosan a Német Demokratikus Köztársaságba szerződött, a Karl-Marx-Stadt-i (1953 előtt és 1990 után: Chemnitz) Opernhausba, de akadtak fellépései Drezdában is, ezúttal igen jelentős operákban és szerepekben, úgymint: Rigoletto (a mantuai herceg), Ivan Szuszanyin (Szobinyin), Mathis, a festő (Hans Schwalb), A cigánybáró (Barinkay), Tannhäuser (Schreiber). NDK-béli sikerei alapján Kammersänger-díjat kapott.

Szabady József rendkívül mélyen gondolkodó személyiség volt, jól tudott írni is. Képességei, művészi felkészültsége alapján fényes karrier várt volna rá akár Nyugat-Európában, vagy Amerikában is, ám ő nem akarta elhagyni hazáját. Egy év után visszajött Pécsre, ahol előbb Lyonelt alakította Flotow Márta című vígoperájában, majd Des Grieux volt Puccini Manon Lescautjában, de kortárs műben − Károly Róbert Japán halászok című operájában − is énekelt. Pécs nagy és csodálatos változást hozott magánéletében is: találkozott élete legnagyobb szerelmével, Békési Magdolna énekesnővel, zeneszerzővel, zenetudóssal, aki akkoriban a pécsi színház kórusában énekelt. Szegedre már együtt költöztek 1970-ben, de csak 1972. augusztus 10-én házasodtak össze.

Szabadyt Szegedre Lendvay Ferenc, a Szegedi Nemzeti Színház legendás igazgatója szerződtette. A város valódi otthonává vált az énekesnek és párjának. Vaszy Viktor rövidesen annyira megszerette, hogy szinte saját fiának tekintette. 1971-ben megismerkedett Szatmári Géza zeneszerzővel, a szegedi zenekonzervatórium kiváló zeneelmélet- és zenetörténet tanárával, a helyi zenei élet „nagy öregjével” és feleségével, Sárikával, akik igen nagy szeretettel fogadták Szabady Józsefet és Békési Magdolnát; igazi szülő-gyermek-kapcsolat alakult ki köztük, később is támogatták, segítették a fiatal házaspárt.

Szabady sokoldalú felkészültsége, kiváló színészi és énekesi tudása bizonyos hátrányokkal is járt, hiszen rábízhattak bármilyen szerepet: kristálytiszta színpadi beszéde és komplex alakító készsége a zenés színpad szinte valamennyi szerepkörére alkalmassá tette. Első szegedi éveiben főként bonvivánként bűvölhette el a közönséget, amely gyorsan a szívébe fogadta. A Luxemburg grófja René szerepében mutatkozott be 1970. október 3-án, a kritika szerint: „ideális bonviván volt Szabady József. Fölényes, nagyvonalú alakítása megérdemelten kapott tapsokat.”[8] Rácz Lacit játszotta Kálmán Imre A cigányprímás című operettjében (a bemutató december 5-én volt), e szerep nem nyújtott túl sok lehetőséget számára, s a kritika is eléggé elfogult volt: ha az előadást nem is, a darabot alaposan elmarasztalta.

Nem kellett azonban túl sokáig várnia első operaszerepére: 1971. február 5-én volt Erkel Ferenc Sarolta című operája átdolgozott változatának szegedi bemutatója, melyben Mátyás királyt alakította. Vaszy rengeteg energiát fektetett a Sarolta „feltámasztásába” karmesterként, sőt zeneszerzőként is; Romhányi Józseffel teljesen átírták az opera szüzséjét és szövegét, a végeredmény azonban nem győzte meg sem a közönséget, sem a kritikusokat[9], mindössze 12 előadást ért meg a produkció. Szabady mindemellett második szereposztásban játszotta a nagy királyt, a kritikák azonban szinte kivétel nélkül az első szereposztást méltatták, egyedül Vántus István írt róla, nem is akárhogyan: „A Mátyás királyt alakító Szabady József játéka és éneklése azt sugalmazza, érdemes lenne ezt a fiatal énekest − a színház bonvivánját − egyre inkább csak operai feladatokkal megbízni.[10]” Ez az intenció nyilvánvalóan Vaszynak szólt − de igazi megvalósulására még várni kellett. Az év további részében még két operett főszerep várt Szabadyra: szeptember 18-án Ábrahám Pál Viktória című darabjának „férfias Koltay kapitánya”[11], december 18-án pedig Gábor diák Huszka Jenő Gül baba című daljátékában, de csak a második szereposztásban, így sajtóvisszhangot nem kapott. (Jelen sorok írója egy alkalmi beugrása során a zenekari árokból − ahol a II. hegedűszólamot játszotta − nézhette és kísérhette Szabady alakítását: természetes, könnyed, hiteles volt, énekszámai tökéletesek.) A Huszka-darab előadásai már jórészt 1972-ben voltak; s ebben az évben nincs is információnk újabb operaszerepről. Februárban Fényes Szabolcs Maya című operettjében Charliet alakította. Erről Ö. L. [Ökrös László] ezt írta: „Szabady József, a hősszerelmes, ma már hálátlan szerepkörében az énekszólam kulturált előadásával vált rokonszenvessé.”[12] Majd Ábrahám Pál Hawaii rózsája című „revüoperettjének” második szereposztásában kapott helyet. Öt operett és három opera[13] alig két év alatt: igen nagy állóképességet kívánt ez és nagy leterheltséget jelentett számára. Az operettszerepek eleve fárasztóbbak, az operettek nagy előadásszámban mentek, miután a szegedi előadásokon kívül igen sok tájelőadást is tartottak. Az 1972-es év mégis rendkívüli jelentőségű volt Szabady pályáját illetően: ebben az évben döntötte el Vaszy − Szatmári Géza meggyőző érvelése hatására − hogy a Lohengrin 1973-ra tervezett bemutatóján a még mindig fiatal, de már érett tenorista énekli a címszerepet. A nagyszabású Wagner-mű műsorra tűzése már 1972 nyarán eldőlt, ám a szereposztás során váratlan nehézségek merültek fel, kiderült ugyanis, hogy a címszerepet és az egyik leghangsúlyosabb férfiszerepet nem lehetséges kettőzni: Vargha Róbert nem vállalta Lohengrin szerepét, Littay Gyula pedig Telramundét, így Szabady József, illetve Börcsök István egyedül énekelte végig a 17 előadást, ami alighanem világrekordnak számítana még ma is; s ehhez még hozzá kell tenni, hogy az előadások heti két alkalommal két hónapon keresztül követték egymást… Mindezek tükrében még nehezebb értelmezni, vajon e roppant erőpróba − egyben élete legnagyobb szerepének eléneklése − előtt miért bízta Vaszy Szabadyra Dr. Cajus szerepét Verdi Falstaffjában, melynek első szegedi bemutatója 1973. január 6-án volt, alig több, mint három hónappal a Lohengrin premierje előtt. Korábban már jeleztük, hogy Szabady énekesi univerzalitása különféle hátrányokkal járt, ám elképesztő belegondolni abba, hogy úgy készült fel a nagy Wagner-szerepre, hogy közben a teljesen ellentétes stílusú intrikus karaktertenor szerepet énekelte estéről estére. Hanem már a próbák során kiderült: nagyszerű Lohengrin lesz.[14] Előadásélményeimre már utaltam a bevezetőben: Szabady első dallamától (Búcsú a hattyútól) kezdve az utolsóig maga volt a csoda. Szerepét tökéletesen építette fel, gyönyörű, kiegyenlített hangon énekelt, egyetlen rossz hangsúlya, frázisa sem volt, színpadi megjelenésével az elképzelhető leghitelesebben jelenítette meg előttünk a félig földöntúli hőst. Mind a közönség, mind a kritikusok nagy lelkesedéssel fogadták az előadást és őt magát egyaránt: valamennyi estén telt ház volt. Még a Délmagyarország közismerten szigorú kritikusa is teljes elismeréssel írt róla. „Szabady József viszont igazi fölfedezés. Kétszeresen is eljátssza a szerepét, a darab szerint és ezen a színpadon is szinte az ismeretlenség homályából lépve elő, fényes kiállítású, hangerővel végig győzött, nagy formátumú, elegáns Grál-lovag.”[15] Kissé szerényebb, de szép volt a Csongrád Megyei Hírlap méltatása is: „Az énekesek közül Karikó Teréz (Elza) és Szabady József (Lohengrin) teljesítménye váltott ki osztatlan elismerést. (…) Szabady tisztán csengő tenorja nem remélt teljesítménye volt az előadásnak.[16]” A szegedi Wagner-bemutatóról a Muzsika is közölt kritikát, nem is akármilyet: „Szabady József kiváló Lohengrin alakításában első helyen kell kiemelnünk, hogy olyan Grál-lovagot személyesít meg, akinek származása „emberfeletti” ugyan, de miután Elzát megszereti, feleségül kéri, emberré válik és őszintén szenved, amikor el kell szakadnia tőle. Fény és erő árad a hangjából, magassága biztos, mély fekvése magvas. Egész produkcióját a Grál-elbeszélés koronázza meg.”[17] Még szebben írt róla Frideczky Frigyes a Film–színház–muzsikában: „A címszerepet éneklő Szabady József felfedezésként hatott. Hosszú, céltudatos utat járt be az operett–bonviván s a lírai–tenor szerepektől a hősi alkatig. Erőteljes, kinyílt, fényes hangja nem ismer nehézségeket: a hősi magasságot nemcsak hangerővel, de természetes csengéssel, tisztasággal oldotta meg. Hangterjedelme ideális, szuverén módon rendelkezik hangjával, remek hajlékonyságú: a lírai részeket is megnyerő szépséggel, lágyan puhán énekelte. A közönség az első pillanatban felfigyelt az »új« hőstenorra, s lelkes érdeklődéssel kísérte minden megnyilvánulását.”[18]  Igazi csoda volt tehát a Lohengrin 1973-as szegedi bemutatója; s óriási mulasztást követett el az akkori országos média: az előadásból sem televíziós, sem rádiós felvétel nem készült.

Mindezek után egyértelmű lehetett volna, hogy a továbbiakban − miként Vántus István is javasolta 1971-ben − csak operai szerepekkel bízzák meg ezt a rendkívüli művészt. Kétségtelen, hogy alig több, mint háromnegyed évvel a Lohengrin után már a Faust címszerepét énekelhette (mellyel néhány évvel korábban már sikert aratott Pécsett), majd újabb egy év múlva első szereposztásban kapta meg az Otello címszerepét (ebben legalább annyira kiemelkedő és sikeres volt, mint a Lohengrinben, de a kritikák ezt már kevésbé ismerték el), ám a bonviván-szerepkörtől pályája végéig nem szabadult meg. Igen egyszerű okokból következett ez: mindenekelőtt a szegedi színház történetének egyik legjobb bonvivánja volt, emellett viszont rajta kívül sokáig csak egy-egy bonviván-szerepbe beállítható művész volt a társulatban. 1974-ben végre hivatalosan is elismerték művészetét: megkapta a Szakszervezetek Csongrád Megyei Tanácsának Juhász Gyula-díját. A Faust után így A cirkuszhercegnő (Mister X, második szereposztásban), az Otello évében, 1975-ben pedig A mosoly országa és a Marica grófnő következett; valamint egy dramaturgiailag nagyon fontos rövid szerep: Benoni Vántus István Aranykoporsó című operája ősbemutatójában. A zsidó istenkereskedő és Quintipor, a titokban nevelt császárfi kettőséből tudjuk meg, hogy Quintipor a halált is vállalja szerelméért, s hogy Benoni feladata lesz holttestének eljuttatása Titanillához[19]: Szabady e nem könnyű szerepben is kiváló, szuggesztív volt.  Néhány nappal a Vántus-opera bemutatója előtt vehette át a zenei előadóművészek legnagyobb szakmai kitüntetését, a Liszt-díjat Budapesten, a FÉSZEK klubban. A kitüntetés átvételét követő napon fényképes írás jelent meg róla a Délmagyarországban: „Öt éve tagja Szabady József a Szegedi Nemzeti Színház operaegyüttesének. Legutóbb Verdi Otelló című operájának címszerepében hallhattuk érces, fényes csengésű hőstenorját és láthattuk precízen kidolgozott, mélyen átélt színpadi alakítását. De emlékezünk Verdi: Falstaffjában nyújtott alakítására, Wagner Lohengrin című operájának nagyszerűen megformált, énekben és színpadi alakításban egyaránt kimunkált címszerepére. (…) Szabady József elsősorban országos értékű és jelentőségű Wagner-tenor.”[20]

 Az 1975-ös operettszerepek közül feltétlenül kiemelendő Szu-Csong herceg alakítása A mosoly országából, melyről ezt olvashattuk a Délmagyarországban: „Szabady József Szu-Csongja (…) kellően visszafogott játékával és a nagyhatásúan megszólaltatott énekszámokkal vívta ki a publikum zajos elismerését.”[21] A következő év két fontos új szerepet is hozott számára: Des Grieux volt Puccini Manon Lescaut c. operájában és Lenszkij Csajkovszkij Anyeginjében.  A kritika − miként az Otello esetében − ezúttal sem volt túl kegyes hozzá: „Szabady József Des Grieux-je, (…) fokozatosan forrósodik át. Néhány remek pillanatával ugyan ismert képességeit igazolja, ám (…) fényes színű, nyitott tenorja nem az az olvadékony, sűrű, délszaki matéria, amely Puccini hősét oly jellegzetessé avatja az operaszínpadon.”[22] Ezt a bemutatót még Vaszy vezényelte, azonban a nagy karmester 1975–ben nyugdíjba vonult, s ez meghatározta Szabady pályáját is. Ez évtől kezdve nem igazán kerül be az operák első szereposztásába és egyre gyakrabban kap kis szerepeket − így aztán ritkán találkozunk nevével a sajtóban is. Pedig alakításai zeneileg és színészileg egyaránt kiválóak voltak a továbbiakban is, így kiváló Lenszkij volt. 1977–ben újra megmutatta, hogyan kell egy kisebb, ám az adott opera esetében döntő súlyú szerepet fölépíteni: a szegedi operatársulat története egyik legnagyobb szabású produkciójában, a Borisz Godunovban a Bolond figuráját formálta meg.  1978–ban újra a Falstaff-témakör érte el: Nicolai A windsori víg nők c. operájában ezúttal nem Dr. Cajust alakította: „…igen tetszett a lelkes közönségnek (…) a szellemes karaktert megformáló Szabady József (Ványadt)…”[23] 

 Csak 1979-ban kapott újra operafőszerepet, igaz, akkor kettőt is egymásután: Verdi fiatalkori, elfeledett remekében, a Giovanna d’Arcoban VII. Károlyt, míg a Bánk bánban a címszerepet énekelte el. A két opera előtt Jacobi Viktor Sybilljében volt sikeres Petrov: „Szabady még mindig ideális bonviván, a szereplők közül ő énekel legszebben, legtisztábban, s vonzó egyénisége, rokonszenves alkata nyeresége a darabnak.”[24] 1980–ban pedig a Pécsett már énekelt Pinkertonhoz (Puccini: A pillangókisasszony) térhetett vissza; végre első szereposztásban, azonban ezúttal eléggé ambivalens kritikát kapott: „Szabady Józsefet, őszintén szólva, a Lohengrin óta nem hallottam ilyen flottul, kifogástalan állapotban, frissen énekelni, mint most Pinkertonként, majdhogynem tökéletes. Tenorja persze nem az a sűrű, délszaki matéria, behízelgően lágy, olaszos bel canto, ami a parfümillatban megigézné az embert, ám ez a kissé nyitott, szlávosan hidegvérű, egyenesre kalapált hangképzés, szólamvezetése (amely természetesen nem új keletű felismerés) nincs is messze a maga sajátos spinto-ízeivel attól a képzeletszülte, tengervándor nyughatatlanságtól, ami kétségtelenül a figura sajátja.” A kritikus ezután néhány vonatkozásban elmarasztalja, de végül ezt írja: „mégis úgy érzem: értékes, hiteles, tartalmas és meggyőző.[25]”

1980. július 31-én megszületett leánya, Magdolna Anna, aki − szeretett felesége mellett − élete középpontjává vált, bearanyozta élete további részét, hiszen sokoldalú tehetség, miként szülei − ma már zenei és zeneterápiás végzettséggel egyaránt rendelkezik.

Következő operaszerepére csaknem másfél évet kellett várnia: 1981. május 8-án volt a Svájcban élő magyar zeneszerző Kovách Andor (Vaszy egykori tanítványa) Medea című operájának szegedi bemutatója, melyben Jason szerepét osztották rá, s amelyben a kritikus nagyvonalúnak, kidolgozottnak minősítette. 

A szegedi színház művészeként át kellett vészelnie a nyolc és fél éves átépítés korszakát is, amikor a szűkös Zenés színház (a mai Belvárosi − akkoriban Szabadság − Mozi), s a zenés darabokra teljesen alkalmatlan Kisszínház lehetőségeihez alkalmazkodva lehetett csak játszani. Szabady fegyelmezett művész volt, akár − énekes lévén, persze, csak szimbolikusan − összeszorított foggal is szolgálta színházát, eljátszott mindent, amit rábíztak, pedig olyan is előfordult − ez ellen ki is fakadt szűk baráti körben −, hogy Burkhard Tűzijáték című darabjában a Lohengrin egykori Elzájával, Harmath Évával együtt oroszlánt kellett alakítaniuk! 1982-től kezdve egy-egy bonvivánszerepet, illetve énekes-prózai szerepet bíztak rá évente (Sztambul rózsája – Ahmed bég, Három a kislány – Schober, Luxemburg grófja − René stb.), utolsó operaszerepe Canio volt a Bajazzókban; ezután már csak Az eladott menyasszony, A türelmes Szókratész és A Nyugat lánya rövid szerepei voltak hátra.  Bár megtehette volna, nem vette igénybe a szakmai nyugdíj lehetőségét, azonban pontosan 60 éves korában, 1987-ben, 36 év énekes szolgálati év, s csaknem ötven év éneklés után nyugdíjba vonult. Az év októberében készített vele nagyobb interjút Honti Katalin. A beszélgetés a Csongrád Megyei Hírlap 1987. október 10-i számában, csaknem egy teljes újságoldalon jelent meg, több fotóval. A kiváló újságírónő saját, a tenorista alakításaival kapcsolatos élményeivel indította az interjút, amelyből tökéletes képet kaphatunk Szabady életpályájáról, a szegedi színházhoz kapcsolódó legfontosabb élményeiről, s nem utolsó sorban akkori, nem túl derűs élethelyzetéről.  A művész először Vaszy Viktorra emlékezett: „olyan csapatot kovácsolt össze Szegeden, mint amilyen az aranycsapat volt Puskás, Kocsis idejében. (…) Köszönöm a sorsnak, a pályámnak, hogy véletlenül idekerültem.” Ezután saját művészi életútját tette mérlegre: „elégedett vagyok, meg nem is, ha elölről kezdhetném, sok mindent másképp csinálnék. (…) Mikor ennyire őszintén, jól és szépen akar valaki dolgozni élete végéig, mint én, elvárja, hogy ugyanilyen szépen csússzon le − amikor eljön az ideje − a trambulinról.” Ezután az életpályára vonatkozó kérdések következtek; a válaszok nyomán a gyermekkori kezdetektől a közelmúlt zajos sikereiig ismerhettük meg a művész életét: miskolci, németországi éveit, küzdelmét, hogy végre megszabadulhasson a bonviván-szerepkörtől, melyről az interjú szerzője a következőket írta: „Becsületére legyen mondva, az operettszerepeket éppen olyan odafigyeléssel és igényesen oldotta meg, mint az operákat. Miért? A közönség támasztotta és az önmagával szembeni elvárásoknak egyaránt jól meg akart felelni, bármilyen szerepről volt is szó.” Ezután a nehéz kérdések következtek:

„…mennyire érzi elégedettnek magát? – Is-is. Az első „is”: úgy kerültem a pályára, hogy vagy sikerül, vagy nem, ha nem, akkor mást csinálok. Sikerült. De mi annyira kiszolgáltatottak vagyunk. A munkaadóval, a színházvezetéssel, a rendezővel szemben. A másik „is” mögött ez a kiszolgáltatottság, olykor csalódás rejlik.” „Mi az oka a szavaiból érezhető keserűségnek?” E kérdésre viszont bizakodó választ adott: „Nem akarok panaszkodni. (…) Hiszem, van ebben a városban lehetőség arra − talán a közönség is igényelné — hogy az idősebb, nyugdíjas művészek is színpadteret kapjanak.” Majd ismét az újságírónő vette át a szót: „Amikor az elmúlt évad végén Szabady Józsefet elbúcsúztatták a színháztól, virággal, szép szavakkal, az utolsó mondat valahogy így hangzott: »Aztán ne kerüld el a színházat.« Az új évad kezdetekor eleget akart tenni ennek a felszólításnak, de szerep már nem jutott neki.” Az interjú zárásában is reménykedése és hitvallása jelent meg: „Ha hívnák, menne-e a színpadra? − Természetesen. Hiszen ez az életem.”[26]     

Fontos momentumnak számít, hogy 1970-80 között minden nyáron a szolnoki Szigligeti Színház és Székely Gábor várta vissza Szabadyt, ahol a Sztambul rózsája, A bajadér, a Luxemburg grófja, a Sybill és további hat nagyoperett bonvivánszerepeiben ünnepelte a közönség, a rendezők Orosz György, Sík Ferenc és Bor József voltak.  

Ebben az időszakban dolgozott Szegeden főrendezőként Ruszt József, aki rövid második korszakában (1988–89) is előszeretettel foglalkoztatta Szabadyt, többek között felkérte Dickens-Bart Twist Olivér című musicaljában a legpozitívabb szereplő, Mr. Brownlow megszemélyesítésére.

Színházi szerepei és fellépései mellett számtalan vendégszereplése volt. Még 1961-ben kötött vele szerződést az Országos Rendező Iroda és az Országos Filharmónia; e két szervezet és jogutódjaik 1997-ig kérték fel különféle hangversenyfellépésekre, itthon és külföldön. A Dél-Alföld szinte minden művelődési házában megfordult, színházi kollégáival, magyarnóta- és operaénekesek sokaságával vitték az örökzöld dallamokat a falusi és városi közönségnek.  Több ízben lépett fel a szegedi Bálint Sándor (1989-ig: November 7.) Művelődési Házban is, így a Városi Vöröskereszt Mozgássérült Klubja tagjainak adott karitatív műsorokban, valamint a jelen sorok írója felkérésére: 1982. novemberében Kálmán Imre-est volt a nagy operettszerző születése 100. évfordulója alkalmából, melyen Török Verával, Herczeg Zsolttal és Dr. Kiss Ernővel léptek fel, 1992. november 3-án pedig Vántus István-estre került sor a néhány hónappal korábban 57 évesen elhunyt Erkel-díjas zeneszerzőre emlékezve, ahol az Aranykoporsóból szólaltatták meg a Benoni-Quintipor-jelenetet Bárdi Sándorral (Quintipor) és Dombiné Kemény Erzsébettel (zongora). A külföld 1974-ig elsősorban az ún. KGST-országokat és a Szovjetúniót jelentette, 1991-97 között már a Magyarok Világszövetsége is közvetítette, nyugati helyszínekre is. Sok helyen lépett föl Kodály műveiből összeállított önálló estjével, melyet még maga Kodály állított be: ennek keretében megszólaltak Kodály legszebb népdal- és népballada feldolgozásai, a Megkésett melódiák és más Kodály-dalok (sajnos, ezen estje Szegeden soha nem szólalhatott meg). Már említésre kerültek karl-marx-stadt-i évei: operaszerepei mellett itt énekelte a Psalmus Hungaricus Prédikátorát, Sugár: Hunyadi (Hősi ének) című oratóriumának tenorszólóját. Később − szintén külföldön − sikerrel énekelt több opera hangversenyszerű előadásában (Händel: Julius Caesar, Saul; Wagner: A walkür – ez utóbbi operában Siegmund szerepét 1982 körül interpretálta, Várady Zoltán vezényletével). Eljutott Angliába (Birminghambe és Manchesterbe), a Benelux-államokba, Linzbe, Bécsbe.) Dalestjein elénekelte Beethoven Gellert-dalait, Gárdonyi Zoltán, Huzella Elek, Sugár Rezső és Szokolay Sándor műveit.

1997 után különféle betegségek miatt már nem léphetett fel; ettől kezdve csak családjának élt. 2005-ben támadta meg az alattomos, gyógyíthatatlan betegség, mely miatt 2006. augusztus 2-án az Örökkévalóságba távozott. Lohengrin, énekével, művészetével, emberségével örömöt és megváltást hozott, alázattal szolgált bennünket, megvigasztalta a megszomorítottakat, erőt adott az erőtleneknek, majd galamb vonta csónakján visszatért oda, ahonnan érkezett hozzánk. Hadd idézzem fel végezetül Ady örökérvényű sorát: „De Őt, a fényest, nagyszerűt, mindörökre látom!”

Megjelent a folyóirat 2017. augusztusi számában

JEGYZETEK

[1] Érdekességként említendő meg, hogy apai nagyanyja Nagy Imre (1896–1958) miniszterelnök testvére volt, ebből Szabady Józsefnek sem előnye, sem hátránya nem származott.

[2] 1948-tól Táncsics Mihály Gimnázium.

[3] K. Eitner Irén (noszlopi Noszlopy Aba Tihamérné, 1898-1978) operaénekes, zenetanár.

[4] Révhegyi Ferencné (1892–1987) főiskolai tanár, 1949-től a Zeneművészeti Főiskola énektanára.

[5] Dolgozó Ifjúság Szövetsége: a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) elődje 1951–56 között.

[6] Ennek az eljárásnak politikai okai is voltak: 1945-től 1956-ig rendőrségi felügyelet alatt állt, mert Kaposváron gimnazistaként, apjával és apai nagyapjával együtt részt vett a Kisgazdapárt munkájában.

[7] Sebestyén András (1917–1995) karmester, zeneszerző

[8] Ökrös László: Luxemburg grófja. Délmagyarország, 1970. október 6., 5. o.

[9] Az Erkel-vígopera új premierjének történetének részletes elemzését lásd: Kiss Ernő (szerk.): Réti Csaba − A leghűségesebb tenor. Bába Kiadó–Vántus István Társaság, Szeged, 2013., 52–53. o.

[10] Vántus István: A Sarolta Szegeden. Muzsika, 1971. 4. szám, 12-13. o.

[11] Ökrös László: Viktória (Az új évad első bemutatói). Délmagyarország, 1971. szeptember 19., 5. o.

[12] Ö. L.: Maya. Délmagyarország, 1972. február 29., 5. o.

[13] Papp János Négy és fél évtized szegedi operaelőadásai az adatok és számok tükrében (1946–1990) című kötetének (Bába Kiadó, Szeged, 2000) 112. oldalán hibásan szerepel a neve: nyilvánvalóan nem Szabady István baritonista, hanem Szabady József énekelte − második szereposztásban − Macduff szerepét a Macbeth akkori szegedi előadásaiban, 1972-ben.

[14] Ezt Édesanyámtól, Dr. Kiss Ernőné Demeter Mártától (1921–2003) hallottam, aki akkor a Szegedi Nemzeti Színház énekkari művésze volt.

[15] Nikolényi István: Lohengrin. Délmagyarország, 1973. április 15., 5. o.

[16] Szabó Endre: Lohengrin. Csongrád Megyei Hírlap, 1973. április 15., 8. o.

[17] Vámosi Nagy István: A Lohengrin Szegeden. Muzsika, 1973. május, 20-21. o.

[18] Frideczky Frigyes: Lohengrin. Film–színház–muzsika. 1973. április 28., 19. o.

[19] Az opera III. felvonása 2. képének részletes elemzése: Kiss Ernő (szerk.): Vántus István 1935-1992. Vántus István Társaság, Szeged, 1997., 131-133. o.

[20] (—): Művészeti díjasaink. Délmagyarország, 1975. április 4., 5. o.

[21] N. I. (Nikolényi István): A mosoly országa. Délmagyarország, 1975. október 7., 5. o.

[22] Nikolényi István: Manon Lescaut. Délmagyarország, 1976. február 1., 4. o.

[23] D. T. (?): A windsori víg nők. Délmagyarország, 1978. december 24., 4. o.

[24] T. L. (Tandi Lajos): Sybill. Délmagyarország, 1979. április 10., 5. o.

[25] Nikolényi István: Pillangókisasszony. Délmagyarország, 1980. január 27., 4. o.

[26] Honti Katalin: Művészsors? „A színház az életem.” Csongrád Megyei Hírlap, 1987. október 10., 4. o.