Suhai Pál: Mikszáth Kálmán Szegeden írt verse, a Prológ

Hogy Mikszáth Kálmán költő (is) lett volna, a folyó kritikai kiadás ismeretében is meglepő állítás. A „nagy palócot” eddig leginkább prózai művei, regényei-elbeszélései, illetve publicisztikai írásai alapján azonosítottuk – verseiről nem szól a fáma. Egy ideje legalábbis. Jóformán feledésbe merültek. Csak a szakma legszűkebb köre tud – tudott – eddig róluk. Pedig írt szép számmal s főleg ifjúkorában verseket, verses műveket is. Ezek részben kéziratban maradtak, részben még Mikszáth életében különböző folyóiratokban jelentek meg. Összegyűjtésükre s egy kötetben való publikációjukra, úgy tűnik, nem gondolt. Annak ellenére sem, hogy három elbeszélő költeményét a Jó könyvek népnevelő sorozatának füzeteiben külön is megjelentette. Sőt, gyermekverseit már könyv alakban is. Mindezeket a szegedi tartózkodás s a Tót atyafiak és A jó palócok sikere után. Szeged leginkább még „csak” az újságíró sikerét hozta.

De hozta. Sőt, egyenesen fordulópont volt az életében – korábban a megélhetés nehézségei miatt feleségétől is el kellett válnia. A fővárosban lenyűgözték a napi gondok, s ezek közül nem is tudott szabadulni. Ekkor (1878 nyarán) érkezett hozzá Szegedről Enyedy Lukács s a függetlenségi párti Szegedi Napló ajánlata: vállalja el a lap segédszerkesztői állását. Mikszáth elfogadta az ajánlatot, s Szegeden (Balassagyarmathoz hasonlóan) ismét a szellemi élet középpontjába került. Ezúttal a történések nyerteseként. Sokat hozott Szeged a konyhájára. A rettenetes árvíz némi kis ismertségre eddig is vergődött tudósítójának az országos hírnevet. A szülőföld élményei és a vármegyei tapasztalatok mellé az eddigieknél polgárosultabb ellenzékiség öntudatát. A kellő távolságot is mindezek szemléletéhez. S végre a sikeres írói működést, amely majd aztán, Szegedről távozóban, hóna alatt a Tót atyafiak és A jó palócok köteteivel 1881-ben, immár ismét a fővárosban, a kirobbanó elismerést is meghozza számára. Mindez végképp háttérbe szorítja Mikszáthban a költőt – verset már csak elvétve ír, legföljebb gyerekeknek. Azazhogy mégsem egészen. A sikert kihasználva még egy fantáziadús elbeszélő költemény, egy verses Jókai-életrajz s végül egy magyaros alexandrinusokba tördelt regényes elbeszélés kerül ki a tolla alól. A költő pedig a szónak kétféle értelmében is átköltözik prózájába.

Szegeden azonban még versei számát is gyarapítja – méghozzá nem is akármilyen kvalitású költeménnyel. Érdemes megállnunk előtte néhány szóra: egy dráma-töredék, pontosabban egy elképzelt dráma előhangja, a Prológ előtt. A műre már Rubinyi Mózes is felhívta a figyelmet a Hátrahagyott iratok (Mikszáth Kálmán munkái 33. kötetének) előszavában: „prológot írt jambusokban, melyet el is szavaltak egy a zágrábiak javára rendezett jótékony czélú előadáson (l. [lásd – SP] A saját ábrázatomról 11. l.).”  Az utalt helyen pedig a következőket olvashatjuk, immár Mikszáth előadásában (A fekete haj meg a szőke című elbeszélésében): „Én magam nem vagyok sem képviselő, sem náthás, sem szerelmes, minélfogva nyugodtan koczoghatok a Szegfű-utcza felé. Úgyis még keseregnem kell a zágrábiak fölött az éjjel: megigértem a rendező bizottságnak már hatodszor szentül, hogy de már holnap okvetlenül megírom a hangversenyünkre a ’Prologot’. Meg is írom, mert még rám is azt találják mondani, hogy ’elrágtam a kötelet’.” A megírás körülményeiről (s magáról a versről) még tudnunk kell, hogy az 1880. november 9-i zágrábi súlyos földrengés volt a megbízás kiváltó oka. Miként a Szegedi Napló adakozásra fölhívó november 18-i sorainak is: „A ’romok városa’ Szegedre egy uj ’romok városa’ néz, de nem szánó, hanem segélyt és részvétet kérő tekintettel. Még mi sem erősödtünk meg. De a viszonzás kötelessége, kell, hogy erősebb legyen nálunk gyengéknél, mint akárhol egyebütt, mert Horvátország és fővárosa irántunk kitüntette áldozatkészségét annak idején.” E sorokkal nagyjából már meg is fogalmazódott Mikszáth Prológjának a víziója: a vész, és ennek csapásaiból az embert egyedül kiemelő részvét (a kölcsönös „áldozatkészség”) követelménye és példája. S ha ehhez még felidézzük a Szegedi Naplóban 1879. augusztus 10-én közölt Mikszáth-írás (Egy bús rege) mítoszi hangszerelését a fúriává változott, majd bűnbánó Tisza-tündérről, már előttünk is áll a jótékonysági koncertre rendelt költemény. Az idézett műben történelmi és természeti katasztrófákra (a szabadságharc, az árvíz és a földrengés vészterhes eseményeire), valamint a nemrég lezajlott s közjogi bonyodalmakkal is járó ún. „horvát címer-afférra” történő rapszodikus utalásokat követően a „sebek” begyógyulásáról, az egyetemes részvét és nyomában a természet harmóniájának bekövetkezéséről szól a költő (a vers némely helyén mintha egyenesen az Előszót író Vörösmarty hangján). Itt a Szegedi Napló 1880. december 11-i közlésének átirata következik:

 

Prológ

 

Kit kardcsapás mitőlünk elszakított,

A sorscsapás vezette újra vissza;

Mit összetört a vér, könny megragasztja.

 

Zágráb felől felhők, amik jövének,

Villám volt egykor mindnek méhiben.

Felhők, amik most jönnek terhesen,

Sötétek, mint a holló, sűrűk, minő a bánat,

Csipkések, mint a szemfedő.

 

Erdők ha zúgnak tompán, rémesen,

Gallyak között ha titkos hang suhan,

Két ős folyamnak hömpölygésiben…

Ott, hol a szörnyű hun király pihen,

S emitt a szőke víz veszélyes medre,

Útnak pora, érző szíveknek dobbanása…

Mintha beszélne sejtelemszerűn,

Hogy ez a gyász is – a nemzet gyásza.

 

S ha átszakadna a világ fölött

Üzenő felhők nagy panasza,

Ha siket volna ég, föld s minden lénye,

Ha a panasz soha oda nem érne,

Hol elvonultan a részvét lakik,

Ha ujjai megdermednének

S nem kopogtathatna ajtaján,

Vagy ha a részvét becsukná talán…

Még akkor is meg kell hallani tudni egynek:

Átérezni kell ezt Szegednek.

 

Keblét kitárja. Mindent feled. Idők lemosták

Lázas napok komor történetét…

A címerpajzs, melyet ellenünk hordozának,

Gyászba van vonva – s mégsem oly setét!

Szeged csak gyászt lát, semmi egyebet,

Szeged csak érez, nem emlékezik,

S kell, hogy mozduljon benne egy ideg:

Kit az egész föld szíve melegített,

Hogyan lehessen végképpen hideg?

 

S hogy cselt sző a természet ellenünk,

Szilaj haraggal csapkod az idő,

Bőszült folyamok árja megdagad.

(Mi itt átéltük összes rombolásit!)

Mezők füvét a nyár leperzseli,

A nyár gyümölcseit a fagy megöli,

Penész borítja az erkölcsöket…

S mind nem elég, még nem elég. –

 

Megmozdul a föld, az édesanya,

A jó, türelmes, a jámbor, szelíd,

Hol ősapáknak porló csontja,

Hol minden élet ősforrása van.

Hol a kezdet s a vég találkozik…

A jó szelíd föld… harcra kelnek

Az ember ellen a rögök,

Recsegve málnak szét a küllők,

Föld torka nyílik, lázas reszketése

(Oh, mit csinálhat most benn a pokol!),

Alant dübörgés, hörg a melle, zúg

Gyomrában az izzó láva,

Összerázkódik, mintha nyögne,

Mert már forogni nem akar tovább…

– Belülről is beteg hát a világ!

 

S merre fusson, akit megtagad

Az anyaföld, emlőiről lerázva?

Van-e még a világon jó talaj?

Van a világon még sok más világ.

Az minden jó szív, részvéttel teli,

S a részvét olyan, mint a rónán az ér,

Odáig fut s kanyarogva visszatér.

 

Ha az a sok szív mind kitárul,

Hadd rengjen a föld, forrjon gyomra,

Hadd legyenek a házak leomolva,

Csak a részvét oltára álljon:

Begyógyul a seb, akárhogy fájjon.

 

S az emberszívtől példa adva

Múlik a földnek is haragja,

Megborzad majd a gyilkos gondolatba,

Eszébe jut, hogy ő is szeret,

Sok ezer éve mindig csak szeret.

Mosolyogni fog s víg gondolatai

Virágos hímmel szövik a mezőt,

Fehér bárányok fognak legelészni ott,

Honnan még a vadállat is futott.

S „romok városa” (az a „másik”)

Szintén szebb lesz, mint volt azelőtt.

 

A föld epéje nem az emberé;

A föld epéje áldás magja,

Amit elvett, azt visszaadja.

Megjelent a folyóirat 2017. szeptemberi számában

A Szegedi Napló 1880. december 11-i száma, címoldalán Mikszáth Prológ című versével

(Az Országos Széchényi Könyvtár állományából)