Mód László: Érdekességek a szegedi szőlő- és bortermelés múltjából 3.
Kisüti a filoxéra szömit!
Homoki szőlőtelepítések az 1890-es évek elején
A filoxéravészt követően a szőlőtelepítésekben a magánszemélyeken kívül maguk a nagy kiterjedésű, immunis homokterületekkel rendelkező alföldi városok is jelentős szerepet játszottak, ahogyan azt Kecskemét és Szabadka mellett Szeged példája is mutatja. Ezek a települések két évtized leforgása alatt, azaz 1890 és 1910 között saját földjeikből több ezer holdat parcellázták fel, amivel óriási lendületet adtak a homoki szőlő- és gyümölcstermesztés térhódításának.
Az eddigi kutatások alapján bizonyosnak látszik az, hogy az Alföldön először Szegeden bontakozott ki a belterülettől távolabbi határrészeken az intenzív szőlőtelepítés, melynek kezdetét Vedres István több alkalommal idézett verssorai[1] nyomán a szakirodalom időben az 1760-as évek elejére helyezte. Ebben a vonatkozásban elsősorban az alsóvárosi Móra-, Kászonyi- és Fazekashegyek jöhetnek számításba, amelyeket az 1778-ban készített Balla-féle térkép már jelentős méretűnek ábrázolt. A szőlőültetvények ekkor már a felsővárosi határban is feltűnnek, mégpedig 14 kisebb kiterjedésű, elszórt szőlőhegy formájában. A kaszálóövezetben keletkezett szőlőkkel kapcsolatban Juhász Antal megállapította azt, hogy a telepítést kezdeményező családokhoz újabbak csatlakoztak, akik nem a saját területükön, hanem a már meglévő telepítések mellett fogtak maguknak szőlőföldet. A termést csak oly módon lehetett megőrizni, ha az ültetést csoportosan végezték, az ültetvényeket pedig árkokkal és sáncokkal övezték, valamint gondoskodtak az őrzésről. Mivel a telepítés magánbirtokokon zajlott le, ezért a szőlőket a gazdák szabadon adhatták, vehették, örökíthették vagy akár el is zálogosíthatták. A kaszálóövezetben keletkezett új telepítéseket azért nevezték a Szegedet körülölelő „szőlőhögyekhez” hasonlóan, mert rendelkeztek azok legfontosabb ismérveivel. Szőlőültetvények egyébként úgy is keletkezhettek, ha a városi tanács az egyéni szállásföldek között gazdátlanul heverő homokbuckákat kiosztotta az arra jelentkezők között.
A 19. század közepén a város határában viruló szőlők nagyjából egynegyede (1746 kataszteri hold) a régebbi telepítésű, feketeföldi szőlőhegyek (Franciahegy, Romahegy, Kálváriahegy stb.) kategóriájába tartozott, az 1760-as évektől egyre gyorsabb ütemben gyarapodó homoki szőlőterületek kiterjedése viszont ekkorra már elérte az 5433 kataszteri holdat. Amíg 1840 táján Alsóváros határában 56, addig Felsővároséban 44 kisebb-nagyobb kiterjedésű szőlőhegyet tartottak nyilván. 1855-ig a szőlővel beültetett terület 8531 kataszteri holdra növekedett, ám ezután a telepítések megtorpantak, ami elsősorban a gabonakonjunktúrával illetve a homoki borok alacsony árával hozható összefüggésbe.[2]
A Duna-Tisza közi futóhomok túlnyomó részének tökéletes immunitása hamar kiderült, ezért az új szőlők homokra telepítését az 1880-ban megalakult Országos Filoxéra Bizottság azonnal fel is vette a védekezési eljárások közé. 1882-től már a kormányzat is egyértelműen javasolta, sőt jelentősen támogatta ezt a módszert. Mindez nemcsak abban nyilvánult meg, hogy ettől kezdve a homoki szőlőt telepítők is kedvezményes kölcsönökben, 6 év adómentességben, olcsó szaporítóanyagban részesülhettek, hanem a hegyvidéki rekonstrukcióhoz hasonlóan, az illetékes hatóságok esetükben is ragaszkodtak a korszerű művelési eljárások meghonosításához.[3]
Az 1890-es évek elejétől a szegedi sajtó hasábjain sorra láttak napvilágot olyan írások, amelyek a homoktalajok immunitására, ezzel összefüggésben pedig hasznosíthatóságuk új lehetőségeire és felértékelődésükre próbálták az olvasóközönség figyelmét felhívni. A szakcikkek mellett időnként tárcák is foglalkoztak a témával, ahogyan tette ezt a Szegedi Napló 1891. szeptember 26-ai számában egy Csl. nevű szerző, aki írásában a következőképpen igyekezett érzékeltetni a változásokat: „A szegedi homok-szem, amely olyan olcsó volt, hogy a szél is csak ugy kipkedte kapkodta kedvére és el a határtól, amennyit épen nyitott száju éhes csizmája megemészteni tud – már is nagyon drága. Mire azonban a fillokszera a hegyoldalon egészen jollakik, akkorra a szegedi homokon drágakő morzsa lesz. Drága volt a szegedi embernek eddig is az ő homokja, mert a szive van oda növe hozzá és most ez a szeretet s egykoron semmibe vett homok, így hálálja meg a gazdája szeretét: nem tűri a – fillokszérát.”[4]
A szakemberek a szegedi sajtó hasábjain nemcsak a homoktalajok immunitásával foglalkoztak, hanem ismertették az olvasóközönséggel az ellenállóképesség megállapítása során alkalmazható eljárásokat is. Az 1890-es évek elején úgy tartották, hogy a telepítésre az a legalkalmasabb típus, amely 80 centiméter mélységig szürke homokot tartalmazott. A szegedi határ talajainak döntő többsége, a királyhalmi homokbuckák kivételével ebbe a kategóriába tartozott, jóllehet csak 30-40 centiméter mélyen rendelkezett sötét színárnyalattal. A rangsorban ezután következtek a barna vagy fehér, végül pedig a vörös és sárga változatok.
Fráter Gyula szatymazi szőlőbirtokos 1891-ben a Szegedi Naplóban a közlegelők és a bérbeadott városi földek értékesítése mellett érvelt, amelyek nagyobb befektetéssel jövedelmező szőlőültetvényekké alakíthatóak át. Különösen alkalmasnak ítélte a partosabb térségeket, ahol a fű már május végén, azaz a szénagyűjtés idején elszáradt. Fráter Gyula számításai szerint amíg egy hold semlyékes terület 3–4 szarvasmarha eltartására bizonyult alkalmasnak, addig a homokbuckákon 10 hold sem tudott egy jószágot megfelelő mértékben táplálni. A városi földbirtokok közül elsősorban azokat értékesítette volna, amelyek a Szeged-kiskunfélegyházi vasútvonal mentén helyezkedtek el. A 30–300 holdas részletek áruba bocsájtásával elsősorban olyan helyi és hegyvidéki vagyonosabb személyeket csábította volna a térségbe, akik mintagazdaságaikkal követendő példát mutatnának a kisebb szőlőbirtokosok számára.[5]
Szeged város közgyűlése 1891-ben, amikor a városi mintatelep létrehozása mellett döntött, már utasította a tanácsot arra, hogy szemeljen ki olyan területeket, amelyek a szőlőültetésre alkalmasnak bizonyulhatnak. Az események 1892 tavaszán gyorsultak fel, amikor az illetékesek szemrevételezték a célnak leginkább megfelelő térségeket. Április 2-án Zombory Antal tanácsnok egy Lázár nevezetű útbiztos társaságában Alsótanyát járta be, ahol a Kárász erdőt, az ún. Karahomokot illetve a Csorvát és a Nagy István körüli tájékot választotta ki. Április 20-án a gazdaszék is megvitatta a tervet, amely végül 3785 kataszteri hold földterület 10 illetve 20 holdas részletekben történő értékesítésére vonatkozott. A tanács azonban a kiszemelt térségek nagyságát 1000 kataszteri holdra, az áruba bocsájtandó egységek kiterjedését pedig 1 kataszteri holdra csökkentette. A közgyűlés a viták ellenére végül ezt a javaslatot fogadta el, eladás céljából pedig az illetékesek a következő területeket jelölték ki: Felsőtanyán a kisteleki-kiskunmajsai országút jobb és baloldalán 200 hold, a balástyai kapitányságban 70 hold, a kapitányság elnevezésű vasúti őrháznál 170 hold, a városi szőlőtelep és a közigazgatási központ között 60 hold, Alsótanyán a Kárász erdei 100 hold, 40 hold a Süvegbokrok határrészből, a Gárdián, a Lázár és a Szécsi környékén 160 hold, a Rókabögyösben 100 hold, a Kelj fel hegyben 100 hold. A kiválasztott homokföldeket a város az illetékes hatóságokkal immunissá nyilvánítatta.[6] A parcellázás előtt július közepén a tanács utasította a mérnöki hivatalt arra, hogy mérjék fel a kiválasztott térségeket, és mutassák be a bérlők névsorát, akiket értesítettek a bérlemények visszavételéről. Az árverések már augusztusban elkezdődtek, hiszen a Szegedi Híradó arról számolt be, hogy a parcellák iránt főként az úri közönség körében bontakozott ki nagy érdeklődés. Némelyikért 250 forintot is fizettek, de a legkisebb vételár sem ment 156 forint alá. Szeptemberben a város a Lázár és Pap-féle dűlőkben (156 kataszteri hold) új árverést rendelt el azért, hogy az eladásokból több bevételre tehessen szert. Az akció sikeresnek bizonyult, mivel a tervezettnél 3960 forinttal nagyobb összegért sikerült túladni a földterületeken, ami összességében 20%-os többletet jelentett.[7] A vásárlóknak a vételár 1/5 részét a helyszínen, a fennmaradó összeget viszont az 5%-os kamatokkal együtt tíz év alatt kellett törleszteni egyenlő részletekben. Amennyiben a vásárló ezeket a szabályokat megszegte, akkor a városnak jogában állt a kérdéses földterületet újra értékesítenie.[8] 1892. október 26-án az árverés eredményét 171 igen szavazattal a közgyűlés is elfogadta, ami azt jelentette, hogy 1048 kataszteri holdat 163 249 forintért és 84 krajcárért adták el. Az egykorú források a vásárlók nevét illetve az általuk megvett területek kiterjedését is rögzítették, így a későbbiekben lehetőségünk nyílhat egy alaposabb elemzésre, a szőlőtelepítésbe bekapcsolódó és abban szerepet vállaló társadalmi csoportok pontos meghatározására. Barcsay Károly szegedi gyógyszerész például Felsőtanyán több helyszínen, a Kapitányság vasúti megálló közelében valamint a közigazgatási központ és a városi szőlőtelep közötti térségen is vásárolt magának parcellákat, ahol néhány év leforgása alatt mintabirtokokat alakított ki. A gyógyszerészen kívül más szegedi polgárok is érdeklődést mutattak a földterületek iránt, ahogyan ezt az Aigner család tagjainak példája mutatja. Arról sem szabad ugyanakkor megfeledkeznünk, hogy a vevők között minden bizonnyal feltűntek olyan szegényparasztok is, akik számára a földvásárlás megnyitotta a lehetőséget egy önálló tanyai gazdaság kialakítása előtt.
Szeged város akciója tehát jelentős mértékben hozzájárult a homoki szőlőtelepítések kibontakozásához, ugyanakkor megnyitotta az utat a korábban lakatlan térségek benépesülése előtt. Azokon a külső határbeli földeken, ahol néhány évtizeddel korábban még szigorúan tiltották a kintlakást, az 1890-es évek elejétől lázas telepítő munka bontakozott ki, és szinte gombamód szaporodtak a szőlős-gyümölcsös tanyák.
Megjelent a folyóirat 2017. szeptemberi számában
JEGYZETEK
[1] „Szölleim is itten vannak, de pusztulni
Kezdenek, s hasztalan homokra vágyódni,
Ahol is harminczöt esztendőktül fogva
Bakkhusom gyümölcse virít szaporodva.”
Idézi: Bálint Sándor: A szegedi tanyavilág benépesedése helyneveink tükrében. Néprajzi dolgozatok 9. Szeged, 1963. 3. o.
[2] Égető Melinda: Az alföldi paraszti szőlőművelés és borkészítés története a középkortól a múlt század közepéig. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1993. 180–184. o.; Juhász Antal: Adatok a szegedi tanyák kialakulásához. Ethnographia LXXXVI. 1975. 297. o.
[3] Égető Melinda: Alföldi borvidék–homoki borvidék. Az alföldi szőlőkultúra táji tagolódásának átrendeződése a 19–20. század fordulóján. Ethno-Lore, 2006. 59. o.
[4] Szegedi Napló 1891. szeptember 26. 1. o.
[5] Szegedi Napló 1891. október 22. 4. o.
[6] Für Lajos: Kertes tanyák a futóhomokon. Tájtörténeti tanulmány. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1983. 60.
[7] Szegedi Híradó 1892. szeptember 4. 5. o.
[8] Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltára Szeged város Törvényhatósági Bizottságának iratai. Közgyűlési jegyzőkönyvek 1892. 99. o.