Gyémánt Csilla: Klasszikusok modern köntösben

Szegedi Szabadtéri Játékok 2017

„Minden elmúlik, ez benne a legszebb.

Búcsúzunk, tapsoljanak, ha tetszett!”

Shakespeare: Téli rege

Június 30-án, péntek este felcsendültek a Dóm téren Giacomo Puccini Tosca című operájának dallamai, és kezdetét vette az ország legnagyobb szabadtéri színházának, a Szegedi Szabadtéri Játékoknak nyolcvanhatodik évada. Az esténként négyezer nézőt befogadó, nagy múltú művészeti intézményt 2013 óta vezeti Herczeg Tamás igazgató és Harangozó Gyula művészeti igazgató, s nemrég dőlt el, hogy az Önkormányzat sikeresnek ítélte irányításuk első ciklusát, mert újabb öt évre szavazott bizalmat számukra. A fenntartó szervek megelégedését fejezi ki ez a döntés, azt az értékítéletet, hogy a Harangozó-Herczeg páros jó úton jár: továbbviszi a hagyományokat, felvállalja a műfaji sokszínűség tradícióját, ugyanakkor napjaink igényeihez igazodva keresi a megújulás lehetőségeit mind a műsorpolitikát, mind pedig a működtetést, a finanszírozást és a PR tevékenységet illetően. Az egész nyarat kitöltő, június végétől augusztus végéig meghosszabbított évad hét produkciója 21 estén kínált színházi élményt a szegedieknek és a városba látogató hazai és külföldi turistáknak. Shakespeare, Puccini, komolyzenei ajándékkoncert, musicalek, irodalmi ihletésű színmű színesítik az idei műfaji palettát. A kínálat még így is imponáló, hogy az előző években több előadásnak otthont adó, második játszóhely, az 1300 férőhelyes Újszegedi Szabadtéri műszaki megújítása halaszthatatlanná vált, s helyette ideiglenes megoldásként más helyszínt kellett találni, s a nagysikerű továbbjátszások, a Mamma mia! produkció és az Ének az esőben musical az idei repertoárban is szerepelnek.

Szinte már hagyományossá kezd válni, hogy operabemutatóval kezdődik a szezon – tavaly Wagner operával, A bolygó hollandival, az idén Puccini Toscájával, amely 31 év kihagyás után tért vissza a szabadtéri deszkáira. 1986-ban Oberfrank Géza zenei irányításával B. Nagy János, Dénes Zsuzsa, Miller Lajos főszereplői hármasa tette emlékezetessé a népszerű operát, 2017-ben hazai és a nemzetközi operaélet sztárjai – Rost Andrea, László Boldizsár, Kálmándy Mihály és Pál Tamás karmester – nevét hirdette a média. Szegeden debütált operarendezőként Bocsárdi László a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója, Jászai Mari- és Uniter-díjas művész, elismert színházi szakember, akinek neve, rendezései „összmagyar” szinten jól ismertek.

Bocsárdi, mivel elsősorban a drámarendezésben van otthon, Puccini operájához is a próza-színjátszás felől közeledett: határozott, lényegre törő puritán látványvilágot képzelt el az opera elemi indulatoktól, szenvedélyektől felkorbácsolt szereplői köré. Nyilatkozataiból fény derült azon elképzelésére, amiben is őszintén hisz, egy semleges absztrakt térben intenzívebben, s egyben természetesebben hatnak az áriák, amelyek – idézem – „irracionális szenvedélyeket” fejeznek ki. Napjaink operarendezéseit ismerve nem meglepő ez a megközelítés, hiszen mitől sem irtóznak jobban a szakma képviselői, mint az úgynevezett „muzeális” felfogásoktól. Így aztán „zseniális ötletek”, lapos rendezői blöffök, sárbarántó koncepciók egyaránt jelen vannak a nemzetközi operajátszásban, és sokszor háttérbe szorul a szerzői szándék.

Bocsárdi nem blöfföl, rendezése a jó ízlés határán belül mozog, még ha egyszerűsít is, és szándékosan elsiklik nem elhanyagolható tényeken. Puccini Toscája tulajdonképpen történelmi opera, 1800-ban több mint 200 évvel korunkat megelőzően játszódik. Az opera Sardou drámája alapján (1887) írt szövegkönyve (Giacosa és Illica), jóllehet kötelezően szerelmi dráma, de a valós történelmi események (Napóleoni háborúk, Itália széttagoltsága), nem hátteréül szolgálnak, hanem a cselekmény alakítói. A francia forradalmat követően a frissen hatalomra jutott Napóleon a környező országok elleni hadjárattal Franciaország és saját hatalmát erősítette. Itáliát 1796-97-ben „felszabadította” az osztrák uralom alól. 1798-ban hét konzul vezette köztársaságot kiáltott ki. Ezt a Római Köztársaságot a franciaellenes koalíció seregei leverték, a konzulokat elfogták. Az opera börtönből menekülő Angelottija Liberio Angelucci konzul és a rendőrminiszter, Vitellio Scarpia báró valós történelmi személyek, mint ahogyan Napóleon ideiglenes győzelme a Marengói csata (1800 júniusa), amelyet a köztársasági eszméket valló Cavaradossi oly lelkes örömmel üdvözöl, jelentős, valós történelmi esemény.

A Tosca „művészdráma” is, egy ünnepelt énekesnő és egy Franciaországban tanult (David tanítvány) neves festő szabad szerelmének ütközése a hatalommal, az egyén természetes szabadságvágyának nyílt manifesztálása.

Báró Scarpia a nápolyi királyságot híven kiszolgáló könyörtelen „rendcsináló” egy teljesen más értékrend nevében cselekszik. A mai rendezések általában nem veszik figyelembe, hogy a műalkotás szerves egész, az operai szövegkönyv és a muzsika nem szétválasztható, mert valahogy megbillen a művek dramaturgiai egyensúlya, a szereplők cselekedeteinek motiváltsága, s marad a klisé, a lecsupaszított váz, ami majd minden operára ráhúzható: „a hősnő szereti a hőst, de van egy utálatos harmadik, aki rosszat akar az előző kettőnek”.

Az ún. „modern rendezések” többnyire ebbe a csapdába lépnek bele, s valahogy a színes árnyalt, teremtett világ sivár vázzá torzul a mai operaszínpadokon. Mindezt persze a „letisztulás” ideológiája nevében, úgy vélik, megújulhatnak ezek a száz, kétszáz éves alkotások.

Az örök emberi drámai ütközések természetesen évezredek óta lényegüket tekintve továbbörökítődtek: máig az archetipikus modellek variánsai bukkannak fel, az ókortól Shakespeare-en át napjainkig.

A lényeg éppen az igazban rejlik, valósan tükrözik-e az adott kor szabta emberi indulatok, érzelmek, konfliktusok az igazságot. „A szép igaz s az igaz szép”. Kell-e a „szépség”? Ha kell, milyen ez a „szép”? Örök? Hasonló vagy különböző? Koronként változó vagy átörökíthető napjainkig…?

Mint már említettük, Bocsárdi László rendezése is a „letisztultság” felől közelít. A hatalmas színpad leszűkített előterét fekete, 3-4 méteres magas fal övezi ellipszis alakban, amelyen körfolyosó fut vaskorlátokkal. Innen tántorog le a menekülő Angelotti, erről a magasított szintről (quasi Angyalvár) veti majd mélybe magát Tosca. A fekete színpadot baloldalon egy hatalmas csupaszfalú fehér ajtó bontja meg. A díszlet nem ábrázol templombelsőt, nincs Mária-szobor, nincs Attavanti kápolna, nincs készülő Bűnbánó Magdolna festmény. Helyette valami Andy Warhol stílusú óriás női arcképen maszatol a napjaink menő utcai divatja stílusában öltöztetett lovag, Cavaradossi, azaz László Boldizsár kiváló tenor, felhasogatott térdű vászonnadrágban, bő, lógós, lezser trikóban. A helyszín tehát jobbára üres tér. A beavatott néző már az első taktusoknál megdöbben a látvány puritán voltán és el nem tudja képzelni, hogyan lesz itt Te Deum jelenet, mit keres majd az Andy Warhol képpel gazdagított fekete semmiben a ministránsok népes csapata.

Bocsárdi hagyományos, fehér csipkés-vörös templomi karingbe öltöztetett, jól mozgatott, fegyelmezett gyerekcsapatot szerepeltet, jelenlétük talán hangsúlyozottabb is a megszokottnál. Közülük kiválik egy, Hrabovszky Bercel, akit Tosca, Cavaradossi, Scarpia hármasa mellett szinte negyedik főszereplővé avat a rendezés. A kivetítőn az ő arca jelenik meg leghosszabban. A Pásztorfiú rövid kis énekszólam, a harmadik felvonásban. Hajnalban az Angyalvárban játszódó jelenet hangulati előkészítésében, színpadi takarásban hangzik fel szomorú kis dala: „lo de’sospiri. / Ve ne rimanno tanti / Pe’quante foje / Ne smoveno li venti. / Tu mme disprezzi, lo mi ciaccoro, / Lampena d’oro, me fai morir.” („Jaj, mennyi sóhaj, / Míg búsan járok-kelek! / Hozzád elviszik / A messzeszálló szelek! / Csalfa lány, szívem meg sem érted, / Hej, pedig érted / Öl meg a bánat!”)

Bocsárdit, úgy tűnik, megragadhatta ez az emblematikus, rövidségében is mély érzéseket tömören kifejező kis arioso, amelyhez tökéletesen illett a kisfiú tiszta gyermekhangja. Rendezői koncepciójának jelentős újításává, ihletőjévé vált ez a gyermekszereplő, ez a szólam, amelyet többnyire fiatal szoprán énekesnők abszolválnak a háttérből. Ebben a felfogásban meghatározóvá, szinte a játék keretévé vált ez a figyelő, rácsodálkozó gyermek (itt ministráns!), akinek kinagyított, kivetített tiszta szép gyermekarcán a szemtanú döbbenete, a tragikus történet továbbadásának későbbi ígérete tükröződik.

A fekete üres tér ökonomikusan színesedik ki a fehér-vörösbe öltöztetett ministránsok és a bíbor, sötétvörös mély ciklámen színeit viselő, Te Deumra érkező kórustagok megjelenésével. A fekete háttér takarása emelkedik meg két méterre a felső szintet tartó fémtraverzek tövében, vashálóval elválasztott térben jelennek meg. Valahogyan nem illik manapság európai operaszínpadokon katolikus templombelsőt láttatni. Jobbnak tűnik, ki tudja miért, az absztrahálás, a semleges üres tér…

Az opera első jelenetében színre lépő Altorjay Tamás sem a sekrestyés tradicionális felfogása szerint viselkedik, hanem holmi hivatalsegéd, gondnok (?) magatartását kénytelen felvenni, semleges utcai viselete is erre erősít rá. Bartha József díszlettervező puritán felfogásához simulnak Kiss Zsuzsanna jelmeztervező mai viseletei. Ruhakölteményeknek a legjobb indulattal sem nevezhetőek ezek a jelmezek. Jóllehet a kórus egyenszínű, a legtöbb ötletet, szabásvariációt felvonultató ruhái feltárják a tervező szakmai tudását. Legfurcsábbnak a nézők többsége Rost Andrea öltözékét találta. A „jelmeznek” jellemeznie kellene viselőjét. A bájos, szép énekesnő zöld színű ruhában színesíti a fekete, vörös, szürkés színek egyhangúságát. Nem tudni miért viseli ezt a rövid, békalencse színű bőrruhát, mellén középre applikált óriási vörös zsabóval (virág? vérző szív?) színrelépésétől a halálugrásig. Fárasztó kothurnusként emelt, magassarkú vörös szandálban kell a hatalmas távokat, lépcsőket bejárnia.

Az opera Toscája mind a három felvonásban megjelenik: a Sant’ Andrea della Valle templomban könnyű nyári utcai viseletben; a második felvonásban ünnepi fellépő estélyi ruhát, a harmadikban a remélt menekülésre készülve úti ruhát kellene viselnie, a darab dramaturgiája ezt követelné meg.

Scarpia megjelenését az első felvonásban zeneileg is sötét, baljós színekkel, három súlyos akkorddal érzékelteti Puccini. A komponista tévedhetetlenül ért ahhoz, hogy néhány ütem zenével tökéletesen érzékeltesse a karakterből sugárzó erőszakot, kegyetlenséget. Kálmándy Mihály (Scarpia) kiegyenlített, erőteljes baritonjával már első frázisával félelmet kelt. Keselyűként csap le a kiszemelt prédákra, Toscára, Cavaradossira. Értelmet nyer a színpad nyomasztó feketesége, mert Scarpia jelenlétével, főként a második felvonásban, a látvány eggyéforr a zene sötét tónusával, a vallatást, zsarolást, a kínzókamrát kifejező zaklatott, olykor végsőkig feszített hanghatásaival. A szerelmi líra már csak olykor csillan meg a két szerelmes között, s nem oldja fel a sötét színeket. Tosca lelki, Cavaradossi testi kínzatása egyre jobban felkorbácsolja Scarpiát, aki már célközelben érzi magát: eredményesen lezárhatja a nyomozást, s jóllehet csellel, zsarolással, de hamarosan megkaphatja a megkívánt nőt. Bocsárdi téved, Scarpia nem szerelmes, csak birtokolni akar. Mint híres áriájában énekli, számára az erőszak hoz kéjt: „la conquista violenta”.

Rost Andrea és László Boldizsár hanggal, játékkal mindent kifejez, ami a veszélybe sodródott szerelmespár között lejátszódhat. Az előadás zenei megvalósítása Pál Tamás mesteri irányításával tökéletesnek mondható. Pál Tamás pontosan ismeri és érzi is Puccinit. Tempói, zenei hangsúlyai, a hangzás gazdag színe, a kiváló énekesek maradandó élménnyé teszik a szabadtéris Toscát. László Boldizsárnak – aki napjainkban már az ország vezető tenorja – egyik legtesthezállóbb szerepe Cavaradossi. Hangjának fénye, szárnyalása felejthetetlen a „Vittoria! Vittoria” kitörésben, megindító az „E lucevan le stelle…” kezdetű Levél-áriában. Rost Andrea Szegeden énekelte először Toscát. Ezüstös fényű hangját, lényének kedvességét, nőies báját megcsodálhattuk lírai bel canto szerepeiben. A Luciák, Gildák sorozatát követően most kitűnően debütált Szegeden drámai szoprán szerepben. Hangjával, játékával pótolta, amit a rendezői koncepció megtagadott tőle, dívát kellett megjelenítenie „Hamupipőke jelmezben”, így is sikerre vitte szerepét tehetségével. Nőies, gazdag érzelmű szerelmes, erős asszonyt állított elénk.

Bocsárdi László minimalista keretek között játszódó első operarendezésének, a kiváló színészvezetésen kívül, kétségen kívül nagy érdeme, hogy stílusa egységes, végig következetesen érvényesül, egy percig sem válik ízléstelenné, végig azonos hőfokon közvetíti a bontakozó és beteljesedő tragédiát.

A közönség egy része jól fogadta az előadást, némelyek, akik kemény pénzekért váltották meg jegyeiket, elégedetlenkedtek, hiányolták a szabadtéri megszokott, pompás látványvilágát. Részben őket is meg lehet érteni: zenét otthon, felvételről is lehet hallgatni. Bocsárdi első operarendezésének kamara jellege talán jobban érvényesült volna egy szerényebb kőszínházban. Az évek során számos Tosca előadást láttam, eltérő stílusú rendezésekben: remeket, gyengét, botrányosan ostobát… Bocsárdi Toscája a jobbak közé tartozik, jóllehet hagy némi hiányérzetet… Nekem végül is tetszett, ami hiányzott, hozzáképzeltem.

Július első hetében visszatért a − Szirtes Tamás nagysikerű rendezésében már negyedik évadban továbbjátszott − Mamma mia! Csütörtöktől vasárnapig, négy estén át szórakozott, tapsolt, táncolt önfeledten a közönség. A jegyek már jó előre elfogytak, nyilván azért, mert híre ment, hogy ez a produkció jó, és a műfajt kedvelő közönség azt kapja, amit várt. Még a csütörtöki főpróbát is előadásként kellett lejátszani. Sasvári Sándor, Molnár László, Szerednyey Béla, Kováts Kriszta, Sáfár Mónika, Détár Enikő, Simon Boglárka… és a többiek éneke, játéka, lendülete és a hangulatos, változatos színpad ismételten magával ragadta a közönséget.

Július 14-én, 15-én, 16-án egy másik zenés darab, a tavaly bemutatott Ének az esőben című musical is visszatért − kisebb változtatásokkal − a szabadtérire. A nevezetes, hasonló című film ihlette előadás fő értéke a filmtörténeti háttér és a szórakoztató mesén kívül a könnyed humor, a változatos énekszámok. Harangozó Gyula rendező és Somogyi Szilárd társrendező a zenét, táncot nem körítésnek, hanem az előadás mozgató elemének szánták.

A hetek óta tartó kánikulában az előadó művészek lelkesen szteppeltek az üdítő, címadó esőben. A szereplőgárdát ismert művészekkel frissítette fel a rendezés. A filmekből, prózai színpadról jól ismert Adorjáni Bálint Don Lockwoodként mutatkozott be az idén. Shakespeare Tévedések vígjátéka c. darabjában két nyáron át láthatta őt a közönség. Új szerepkörében sem keltett csalódást, jóképű, ahogyan a szerep megköveteli, énekel ahogyan kívántatik, sőt példás szorgalommal megtanult szteppelni, nem is akárhogyan. Hasonlóképpen jó választásnak bizonyult az új Kathy Selden – Bordás Barbara és Lina Lamont szerepében Kékkovács Mara. Bordás Barbara primadonna erényeit megcsodálhattuk már a Leányvásárban és a Csárdáskirálynőben is, most „amerikaiul” énekel és szteppel, ezt is tudja.

A sikeres júliusi továbbjátszások több hetes alapos próbaidőszakot tettek lehetővé a két utolsó Dóm téri ősbemutató és a Kálvária sugárúti kamaradarab számára. Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok című vígjátékát Béres Attila, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója állította színpadra. Rendezői hitvallását, „…legfontosabb, hogy a ma emberéhez, a ma emberéről szóljon a történet” Szegeden már a 2014-es Háryval és a 2015-ös Álarcosbállal is bizonyította. Az idén Shakespeare vígjátékához hasonló elkötelezettséggel nyúlt. A darabválasztásra a Kero rendezte másik Shakespeare-darab, a Tévedések vígjátékának két évadon átívelő sikere csak ráerősített. Tehát újra Shakespeare sok zenével, eleven ritmusban, mai ízléshez igazítva! Mondhatni kicsit pimaszul, kicsit megpaprikázva, szókimondóan Nádasdy Ádám új fordításában.

Maga a cím, Vízkereszt, vagy amit akartok ünnepi örömet, bolondozást, mókázást jelez. Angliában a karácsonyi ünnepkör lezárásának napján, január hatodikán „bolond-királyt” választottak, aki a tréfamester szerepét töltötte be. A „királyság”, akár nálunk a pünkösdi, egy napig tartott, s felfordult, meglepetésekkel teli világ vette át a megszokott, tekintélyen alapuló rendet. Szórakozott a nép, I. Erzsébet királynő és udvara szintúgy mulatságot igényelt. A „szűz királynő” éppen egy itáliai herceget, Don Virgilio Orsinót látta vendégül. Szórakoztatására darabot rendelt, mindez 1601-ben vízkereszt táján történt. A darab hercegét Orsinónak nevezte el Shakespeare, s az ünnep, a vidám bolondozás hagyománya szerint a vígjáték zűrzavaros, tévedésekkel teli felfordult világa az angol udvarban sem keltett megbotránkozást. A Vízkereszt… a szerző életművének határköve, szintézise mindazon eszközöknek, fogásoknak, amit eddigi vígjátékaiban kipróbált. Benne foglaltatnak a reneszánsz komédia jellemzői: tévedésekre alapul, szerepet játszik benne az álruha, a halottnak hitt ikertestvér, becsapás, önbecsapás, hiúság, s a legfőbb mozgatórugó, a szerelem. Szerelmes lírai komédia, ahol versben beszél a Herceg, Viola-Cezário, Olivia. Boldogságkereső lírai románcuk mellett Tóbi úr a tréfamester, mulatni vágyó és mulattató „bolond király” – vidám kompániájával a vérbő komédiát képviseli. Shakespeare őket prózában beszélteti, köznapibban szólalnak meg, de humoruk jellemükből, a vígjátéki helyzetükből fakad elsősorban, nem nyelvi vulgaritásból.

Béres Attila „élő színház” értelmezésében más súlypontok figyelhetőek meg. A rendező három csoportra tagolja a szereplőket: Orsinót dúsgazdag, fehér öltönyös, kissé korpulens, kivénhedt, „dzsigolós”, kerti törpékkel körülvett, szeszélyeskedő alaknak láttatja. Bevallom, Orsino rengeteg színpadi kerti törpéjét nem tudtam értelmezni, legfőképpen azért, mert kellékként a Malvolio jelenetben használja fel őket a rendező. Oliviát dalba foglalva is „depressziós buta p…ának” állítja be, akinek gyásza túlzás. (Persze hogy az, de miért?!) Vonós zenekarával, tévéképernyőivel, gyertyáival angol konzervatív nőnek minősül. Olivia nagybátyja, Nádasdy átköltésében Böföghy Tóbi (Elek Ferenc), népes kompániájával, melynek tagjai: Vitéz Fonnyadi Ábris (Zayzon Zsolt), Mária, Olivia társalkodónője (Hernádi Judit), Feste tréfamester (Szikszai Rémusz), Fábián bácsi (Bodrogi Gyula) a korszerű értelmezés szerint „a sehova sem tartozó” harmadik világot alkotják. A színpad is félreérthetetlenül tudatosítja a nézővel a jobb, bal és közép taglalással ezt a különbözőséget. Orsino és környezete jobb oldalon fehérbe öltöztetett zenekarral, fetrengő cimborákkal múlatja a napot és szenveleg, Olivia feketében a túloldalon. Az egész színpadot befedi a homok, homokból formált domború alakzat Shakespeare profilt formáz. Meg lehet mászni, orrát előre lehet tolni, el lehet mögé bújni. Belőle nő ki, magasodik egy konyha hűtőszekrénnyel, lábasokkal, amolyan népies egyszerűségű „Üvegtigris” világ. Valóban három világ különül el, a két szélsőhöz bőrgarnitúrák tartoznak, a középsőhöz az élet hétköznapi kellékei. Hát van ilyen manapság kétségtelen, mint ahogyan a „ki mit hallgat” zene is jellemez bennünket: pop rock, népies, szimfonikus… kinek-kinek a magáé. A világok között természetesen lehetséges az átjárás, a klasszikus értelmezés szerint ezt a hajótörést szenvedett fiú-lány, Viola és Sebastian testvérpár megjelenése teszi majd lehetővé Szerelmet ébresztenek, félreértéseket involválnak, végül minden általuk oldódik meg a szerelmes vígjáték műfaji szabályai szerint.

Egy valaki nem tartozik igazán sehová, Malvolio (Alföldi Róbert), Olivia grófnő udvarmestere. Neve beszélő név: Rosszat akaró. Ő valóban mindenünnen kilóg: durva beugratás, és saját önbecsapásának áldozata. Nevetség, gúny tárgyává válik, hiúságánál fogva csalják lépre, szánalmat is ébreszt, mégis van figurájában valami félelmetes. Alföldi Róbert elegáns mértéktartással, ugyanakkor ezernyi színnel állítja elénk a felemelkedni vágyó, magát a többieknél többre tartó udvarmestert. Néha egy-egy rezzenése, karót nyelt megmerevedése többet elárul, mint a többiek izgő-mozgó hangoskodása. Az előadás csúcspontja az a jelenet, amikor a színpad szélén állva beszél: hosszasan levelet olvas, monológot mond. A többiek lesik, beveszi-e a cselt, a hamis levél szerelmi vallomását. Alföldi tökéletesen felépített monológjában a színészmesterség magasiskolájából tart bemutatót. Színházi játék, élő valóság itt találkozik. Voltaképpen nem csinál semmi különöset, semmi mai, divatos fetrengést, ordibálást nem produkál. A szó klasszikus értelmében alakít, plasztikusan megrajzol, élővé tesz egy fiktív figurát. A közönség kitörő nyíltszíni tapsvihara valamit jelzett: talán azt, hogy a „szövegszínház” nem biztos, hogy elavult, ha van még olyan színművész, aki érthetően, tisztán artikulálva világokat tud beszéddel felidézni. Valahogyan a líra, a szerelem maradt ki ebből az előadásból. Görög László Orsino hercege szereposztási tévedés. Orsino fiatalember, aki a tökéletes szerelemről ábrándozik. Görög László már küzd a figurával, mint aki maga is érzi, rosszul áll neki ez az életkor, ez az epekedés. Persze a trubadúr-líra, a petrarkista hagyomány szerinti imádat az elérhetetlen, tiszta nő iránt már Shakespeare korában sem a mindennapok divatos életérzése volt, jóllehet a korábbi tragédiájában, a Rómeó és Júliában is felmagasztosul a szerelem, s a fiatalok emelkedetten, a költészet nyelvén szólnak egymáshoz. Más felé billenne az előadás, Viola (Tenki Dalma) szerelmes imádatát is hitelesítené egy ideálisabb Orsino figura. A Curiót alakító, remekül éneklő Szőcs Artúrért kiált a szerep a stábból. A szerelem Béres felfogásában így nevetségessé válik, nem forrósodik fel a levegő a Herceg és a fiatal apród, Tenki Dalma, sem a megbűvölt Olivia között. Pálmai Anna jéghideg, szenvelgő gyászolóból öt perc alatt válik felhevült nősténnyé. Valahogy kimarad az előadásból a költészet és a szépség, az a lényeges valami, amit Orsino így fejez ki:

„…a szerelem oly változó / Oly dús, hogy ő a képzelet maga.”

Ehelyett agyament szexuális vonzódásokat villant fel. Antonio (Gáspárik Attila) tengerésztiszt félreérthetetlen meleg ajánlatot tesz az ikerfiúnak, Sebastiannak, Bodoky Márknak, az oltalmazói szerepen átsüt az érdek. Hernádi Judit Máriáján is csak csodálkozik az ember, mit eszik ezen a gusztustalan, atlétatrikós, állandóan részeg vitéz Böföghy Tóbin. Igaz, ő és társai legalább vidámak! Könnyű nekik, Hernádi Juditot eszi a közönség, Bodrogi Gyulának is elég csak jellegzetes hangján megszólalni máris „odateszi magát”. Papp Janó jelmeztervező eddigi munkáit ismerve biztos lehetett egy „A” terve is, de az üvegtigrises stílus lett elfogadva. Horesnyi Balázs díszlete igazodott a rendezői elképzeléshez, azt adta, amit kértek tőle.

Amíg nagy apparátussal folytak az utolsó bemutató, A Notre-Dame-i toronyőr próbái, a Kálvária sugárúton, a rögtönzött helyszínen bemutatták, pontosabban a REÖK Szabadtéri Színpadon az „ÖREÖK szerelmek – Így szerettek ők” című sorozat nyári kibővítet új darabját, a Hajnali részegséget. Réczei Tamás író-rendező a darab műfaját szintén „szerelmes színműnek” minősíti, à la Shakespeare, de ez esetben végképp elmarad a szerelem. A gégerákban szenvedő Kosztolányi utolsó napjai elevenednek meg. A haldokló ember felvillanásaiban a múlt és jelen képei keverednek a kórterem sivár díszletében. Ha a néző nem ismerné ezt a szomorú végjátékot, akkor nehezen igazodna ki a bontott idősíkokban megjelenő feleség, Gubik Ági, a barát Karinthy és a többi szerepet alakító Fodor Annamária (Dizőz, Radákovich Mária) közötti viszonyrendszerben. Egy idő után, a szinte elviselhetetlen, késő este is 30 fokos hőségben az ember már csak egy dologra figyel, hogyan küzd a halállal, kapaszkodik az életbe Kőszegi Ákos-Kosztolányi. Ez a nagyszerű színész – bár a hőségben majd szétolvad, akár a nézők – hihetetlen fizikai megpróbáltatásán úrrá lesz, s létrehozza a csodát. Elhisszük neki, hogy a lét, az alkotás gyötrelmes, de gyönyörűséges csoda, s az utolsó fellobbanás, Radákovich Mária (Fodor Annamária) édes-reménytelen kapaszkodás ebbe az életnek nevezett csodába. Közben felcsendülnek kuplék, felvillan Gubik Ági szép arca, a zongorista Zalánki Rita közzenéi, Koltay Róbert – Karinthy esetlen baráti viccelődései. Poroszlay Kristóf több vázlatfigurába is életet lehel, megtestesíti az orvost, Mária férjét, a fiút, Kosztolányi Árpádot… Mindez lényegtelenné válik, eltörpül, amikor Kőszegi Ákos a darab végén elmondja Kosztolányi vallomását, a Hajnali részegség című verset. Felejthetetlen színházi pillanat részeseivé válunk, egy kitűnő művész úgy tolmácsol valami lényeges életigazságot, hogy minden kimondott szó igazzá válik, s mi megrendülten hallgatjuk.

Elgondolkodtató, vajon miért fordul a zenés színpad szerzőinek érdeklődése időről időre Victor Hugo művei felé. Saját korában Verdi operaszínpadára került át az Hernani és A király mulat (Rigoletto) című dráma és biztosította e művek tartós sikerét, színpadi továbbélését. A 20., 21. században az új műfaj, a musical szerzőinek érdeklődését nagy regényei, a Nyomorultak, A párizsi Notre-Dame keltették fel. A Szegedi Szabadtérin C. M. Schönberg musicaljének, a Nyomorultaknak 1987-es előadásával kezdődött a romantikus Hugo színpadi feltámadása. Szegeden már jó ideje az újfajta zenés játék háziszerzője lett, népszerűsége az elnyűhetetlen Shakespeare-adaptációkkal vetekszik.

Időről időre felfedezi Hugót a film, a televízió és újabbnál újabb köntösben jelentkeznek örök témái, fantasztikus történetei. Nem meglepő az sem, napjainkban a Notre-Dame de Paris című regényből rajzfilm készült Disney stílusában, zenével, happy end-del, gyermekeknek mérsékelten adagolt középkori szörnyűségekkel. Az élénk fantáziájú Victor Hugo sem képzelhetett volna meglepőbb fordulatot, mint azt, hogy a rajzfilmből újra színházi produkció született, de a Disney-film dalaival. Természetesen, ez az újabb verzió a felnőtt nézőkhöz igazodó, a regényhez közelebb álló szövegkönyvre íródott. Az Oscar-díjas szerzők, Alan Menken zeneszerző, Stephen Schwartz dalszövegíró, Peter Parnell forgatókönyvíró a musical műfaji követelményeit szem előtt tartva vitték újfent sikerre Hugo regényét. A világsikert követően 2017 nyarán végre Szegeden is élvezheti a közönség, a Játékok és a Budapesti Operettszínház közös produkcióját, A Notre Dame-i toronyőrt. A szegedi Dóm térnél ideálisabb helyszínt keresve sem találhattak volna, a tér, a Dóm különleges atmoszférája átsugárzik a színpadi világra. A rendező, Kerényi Miklós Gábor fordította magyarra a darabot Somogyi Szilárd közreműködésével. A Disney-film zenei alapja újabb dalokkal, kórusokkal, drámai effektekkel gazdagodott. Makláry László karmesterre, Druckner Péter karigazgatóra, Duda Éva koreográfusra nem kis feladat hárult. A mű betanítását, a 130 fős tömeg mozgatását, a táncosok és a kórus természetes összehangolását kitűnően oldották meg. Khell Csörsz látványos díszlete – ahogyan V. Hugo regénye is – a katedrálist állította középpontba. A Notre-Dame, amely főszereplője a regénynek, itt sem csupán díszletelem, a középkori Párizs központja. Több annál, jelkép, a középkori ember hitének, világképének megtestesítője. A díszlettervezőnek igen nehéz feladatot adott a szegedi helyszín, amely, bár fokozta az előadás hangulatát, de a Dóm háttérben felmagasodó tornyainak erejével, el is nyomhatta volna az eleinte kisszerűnek tűnő forgószínpadi katedrálist. A színpadi mélység variálásával, a ki-befordulás játékával, az oldalról betolt változó, fényekkel megvilágított csúcsívekkel, a rózsaablakkal, Khell Csörsz zseniálisan tágította a teret, impozáns templomi belsőt hozott létre. A külső homlokzati rész beforgatásával a középkori Párizst hitelesítette, helyet adott a kórusnak, a táncosoknak, a templomtéren játszódó eseményeknek. Hogy miért aktuális maga a történet, amely ezen a helyen játszódik, arra mindjárt rátérek.

Az 1830-as években a húszas éveiben járó Victor Hugo, a lázadó romantikus ifjak szellemi vezére volt. Őstehetség, csodagyermekként tűnt fel, majd hosszú élete folyamán (1802-1885) minden műfajban maradandót alkotott. A franciák Petőfije, Arany Jánosa, Jókai Mórja, Madách Imréje egy személyben. Kevesen tudják – nem középiskolás anyag –, hogy zseniálisan rajzolt, látomásait így is rögzíteni tudta. Hugo mentette meg a Notre-Dame-ot a teljes pusztulástól azzal, hogy regényével (1831) felhívta honfitársai figyelmét a romosodó épületre, amely hazája történelmének fontos tanúja, helyszíne volt. Alapkövét 1163-ban rakták le, a közel két évszázados építkezés a masszív, román stílusú alapokat gótikus könnyedségűvé alakította: a masszív szilárdság szövetségbe lépett a szépséggel. Egyházi ünnepek, koronázások felszentelt színhelye volt, de elszenvedte a nagy francia forradalom kihágásait is, amikor is profanizálták, az „Ész Templomának” nevezték át, következésképpen számos rombolást, csonkítást kellett elszenvednie. Hugo gyakran elsétált az épülethez, bejárta kívül-belül, megismerte magasságában, mélységében egyaránt. Ő fedezte fel az egyik falon a görög betűket, a bevésett tragikus sorsot sejtető ANANKÉ=végzet feliratot. Ki rejtőzhetett a régi bevésés mögött, milyen drámai sorsokat takarhatott ez a görög szó? Romantikus történelmi regényt indított el Victor Hugóban, érdekes, szélsőséges emberek szenvedélyes kapcsolatának rajza született meg tolla nyomán.

A regényben külön fejezetet szentelt a katedrális történetének, egy másikat a régi 14-15. századi Párizs leírásának. A neves építész Eugѐne Emanuel Viollet-le-Duc (1814-1879) Hugo hatására kezdte tanulmányozni a középkori építészetet, vált a középkori, gótikus építészet nagy felkészültségű tudósává, híres felújítójává. Neki köszönhető számos kiegészítés: az épület hosszanti és keresztszárnya metszésén található karcsú, 90 méteres torony és a vízköpő szörnyfigurák (chimѐres). Oly módon restaurált, hogy a műemlék stílusegysége az újjáteremtés során is megmaradjon.

Hugo regényében érezhető az ellentétes erőknek az a feszítése, amely ennek a stílusnak a sajátossága. Masszív alapok tartják az égre törő magas boltozatot. A karcsú oszlopok, a színes üvegablakokkal áttört falak fénye, a kereszt formájú szilárd alap, amely a krisztusi szenvedés, az áldozat által történő megváltást sugallják, éles kontrasztot alkotnak.

A katedrális ihlető erővel hatott a regény fény-árnyék építkezésére, cselekményformálására, jellemeinek kontrasztos megalkotására. Az eszményített szépség és tisztaság megtestesítője Esmeralda, akaratlanul is három férfiember figyelmének középpontjába kerül. A groteszken csúf, torz Quasimodo, a pusztító szenvedélyének kiszolgáltatott szerelmes pap, Claude Frollo, s az üresfejű daliás testőrkapitány, Phoebus de Chateaupers vonzalmát váltja ki. Ez a felállás, – egy nő és három férfi – felbukkan Hugo drámáiban is. Három egyéniség, a szerelem három különböző megjelenési formáját rajzolja: a védő-óvót, az ártó-pusztítót, és a csapodár, felületes, csak érzéki vággyal közelítőt.

A 19. századi lázadó, romantikus ifjakat Európa-szerte izgatta, hogy szülőföldjük múltja révén hogyan találják meg önmagukat, s az a vágy is motiválta őket, hogy nagyobb érzékenységgel forduljanak embertársaik felé. A részvét és elfogadás, a másság tisztelete nem 21. századi találmány! A 19. századi romantikusok mélyen átérzett humanizmussal ábrázolták a társadalom számkivetettjeit, nyomorultjait. A társadalom perifériáján létező marginális figurák – kalózok, bohócok, cigányasszonyok, kurtizánok, markotányosnők – főszereplőként jelentek meg a drámákban, operákban. Régen epizódfigurák, komikus hősök lehettek volna – most róluk szólt az irodalom, az opera. Byron, Hugo, Verdi… már 200 évvel ezelőtt is tudta, miért ugyanolyan érdekesek ők, mint a többi ember. A Dóm téren bemutatott musical alkotói jó érzékkel nyúltak tehát Hugo művéhez, mert — amellett, hogy a téma remekül illeszthető a napjainkban hangsúlyozott „tolerancia, elfogadás, politikai korrektség” elveihez, — izgalmas, mesés, színes.

Kerényi Miklós Gábor rendezését láthatóan inspirálta a téma. A mű hangulatát sikerült átmentenie a musical színpadára, finom aktualizálásai, keretjátéka jó ízléssel modernizál, látványvilágának megkomponáltsága biztos ízlésről tanúskodik. Napjaink színpadi nagymestere ő, színészválasztása tökéletes: Szabó P. Szilveszternél, Claude Frollo megformálójánál nehezen lehetne jobb énekes-színészt találni. Sikeresen menti át a regény főesperesének összetett karakterét, a hívő papból a szerelemnek kiszolgáltatott ember kegyetlenségét, szánalomra méltó voltát is képes érzékeltetni, s talán ő énekel a legmegragadóbban. A nevelt fiát, Quasimodót (ebben a változatban a pap elzüllött öccsének és egy cigánylánynak torzszülöttjét) a fiatal Veréb Tamás alakítja, énekli. Kerényi remek ötlete, hogy a melegszívű furcsán torz lényt Gubik Petra Esmeraldájához hasonlóan fiatal művészre bízza. A jó kiállású, szép hangú fiatalember, jól bírja a torz tartásból fakadó fizikai megterhelést, elképesztően erősnek tűnik, a púpos kúszásait, ugrásait könnyedén, énekelve is végigmozogja.

Hugo romantikus iróniával ábrázolja Phoebust, Esmeralda méltatlan, szépfiú szerelmét, aki a regényben egy nemeskisasszony vőlegénye, majd férje lesz. A musical szerzői átírták ezt a szerepet. Kocsis Dénes – Phoebus csatából megtért fáradt katona, aki felejteni vágyik a háború szörnyűségeit, majd a Notre-Dame testőreinek (?!) kapitányaként keveredik az ismert történetbe A zenés játék szereplői közül az ő figurája a legérdektelenebb, valahogy az az érzése az embernek, sehova sem tartozik, nem elég hiteles. Gubik Petra Esmeraldája mintha a regényből lépett volna elő: fekete haja csillog, remekül énekel, táncol, csak a kis „tudós” kecske, Djali hiányzik mellőle. A musical figurájához hozzá is tett, el is vett. Hugo hősnője a cigányok között is fogadalmához hűen tiszta, szűz marad. Ő elrabolt gyermek, aki reménykedik, hogy valaha megtalálja szülei. Sorsa kicsit Quasimodóéhoz hasonlít, aki a templom elé kitett, elhagyott kisgyermek a regényben. A musicalben Gubik Petra egyszerűen a cigánylány, kicsit afféle kacér Carmen-fióka, a tolvaj fejedelem (Mészáros Árpád Zsolt) jobbkeze, akinek mindazonáltal mélységesen érző szíve van.

A történelmi figurák közül a színpadi verzió egyedül XI. Lajos francia király alakját emelte be a regényből, kiejtette a valós személyt, Pierre Gringoire költőt, s a költői fikció termékét, Gudule nevű remeteasszony figuráját, Esmeralda édesanyját. Hiába a színpad törvénye más, a dráma sűrít, az epika mesél. A színpad nyelvén szólalnak meg Quasimodo néma társai, a katedrális szobrai, vízköpő szörnyei: Ottlik Ádám Oroszlánja, Vágó Zsuzsi Griffje, Szerémi Dániel Manója. A zene a jellegzetes musicaljegyekből építkezik, mondhatni eklektikus: olykor torzult operett-fináléra lejtenek a táncosok, olykor a latin egyházi liturgia szövegével énekelt kórusok hangzanak fel. A hangerő divatosan fokozódik, olykor az elviselhetőség határát súrolja. A legszebb zenei perceket a szólók és kettősök idézik fel, Szabó P. Szilveszter, Veréb Tamás és Gubik Petra előadásában. Az előadás lelkes fogadtatásban részesült mind a hat estén. A továbbjátszás megjósolható, mert Kerényi Miklós Gábor igazi profi, rendezése attraktív, látványos, jó értelemben színpadias, ide illik a Dóm térre.

A 2017-es nyári évad a hagyományokhoz hűen Ajándékkoncerttel zárult augusztus 24-én. Az időjárás kegyes volt, a langyos nyári estén hatalmas tömeg várakozott már 8 óra 30 perckor a bejárati kapuk előtt Sokan jegyet szerettek volna venni, jóllehet erre már semmi reményük nem lehetett. A koncert „ajándék” jellege, a belépőkhöz jutás külön cikket érdemelne, nem az én feladatom. A szerencsések, akik helyet foglalhattak a nézőtéren, csodálatos élményben részesültek. A lokálpatrióta szegediek csillogó szemekkel mérhették fel, milyen gazdagok is vagyunk. Van egy nagy tudású maestrónk, Pál Tamás, nagylétszámú Szimfonikus Zenekarunk, Vaszy Viktor Kórusunk, és 30 éve magunkénak vallhatjuk a Szegedi Kortárs Balettet. Kettős jubileum részesei lehettünk! A 135 éve született Kodály Zoltán tiszteletére a Páva-variációk és a Galántai táncok dallamai csendültek fel, csodálatos árnyalt finomságokkal, Pál Tamás karmesteri pálcájának irányításával. Szünet után a 30 éves Szegedi Kortárs Balett egyik legrégebbi, leghatásosabb, világszerte is nagy sikert aratott, állandóan műsoron tartott darabját, a Carmina Buranát élvezhettük. Igazi összművészeti produkciónak lehettünk tanúi, ahol az élő, nagyzenekari kíséret, a kiváló szólisták: Szélpál Szilveszter, Szerekován János, Keszei Bori és a remek koreográfia valóra váltották a szerző, Carl Orff álmát. A komponista a középkori vágánsköltészet világi témájú, hol vaskos, hol líraian gyengéd, hol humoros szövegeire „profán” dalokkal, kórussal tűzdelt zenét képzelt, amelynek fő eleme a ritmus; vagyis szcenikus kantátát. Már a szerző eredeti elképzelése szerint is pantomimikus színpadi játék egészíti ki a zeneművet. Szegeden valóra vált Carl Orff álma: Gyüdi Sándor karmester érzékeny irányításával hallhattuk a frappáns színes „kantátát”, Juronics Tamás pedig már évekkel ezelőtt ráérzett arra, amiről Orff álmodott, s most a Szabadtéri színpadára, kitágított látványvilággal újraálmodta egyik legsikeresebb koreográfiáját. Szép este volt, köszönjük!

Megjelent a folyóirat 2017. szeptemberi számában

Fotók: Szegedi Szabadtéri Játékok