Csizmadia Edit:  Ólomlányok tánca a város felett

Az Ungár–Mayer-palota nyilvános titkai

A századforduló idejére Szeged fejlődése hatalmas lendületet kapott. A nagy árvizet követő újjáépítés után még üresen maradt belvárosi saroktelkeken a megerősödő polgárság új bérpalotái nőttek ki rohamtempóban a földből. Ezek a főként szecessziós stílusú épületek lettek a város ékkövei. 1911-re, alig két év alatt készült el az Ungár–Mayer-palota, Szeged második háromemeletes háza. A Magyar Ede tervezte szecessziós alkotás saroktornyán nőalakok lejtik körtáncukat a város felett…

Palota luxuskivitelben

A város szívében, a Kárász utca és a Somogyi Károly utca sarkán magasodó, a Dugonics térre néző Ungár–Mayer-palota falain több mint száz év lenyomata rétegződik már, s talán nincs se szegedi városlakó, se turista, aki ne ismerné jellegzetes tornyos sziluettjét, amely a város egyik szimbólumává vált. Építésének története filmre kívánkozó fordulatokkal tarkított kalandok sora. Ungár Benő és Mayer Áron, a két jómódú vállalkozó bérpalotája valóságos szenzációnak számított. Az építkezés rohamtempóban zajlott, állandóan százötven–százhatvan munkás dolgozott rajta. A város apraja-nagyja figyelte, várta, milyen is lesz ez a látványos, ámde furcsa építmény, mely úgy magasodott a belváros fölé, mint egy jelenés. Nem véletlen, hiszen az építtetőknek épp ez volt a célja: felülmúlni az összes addigi bérpalotát, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt – reprezentálva ezzel a nagyvárosi fejlődést. Magyar Ede, a szecesszió zseniális szegedi építésze sikere teljében, a Reök-palota átadása után egy évvel, 1908-ban kapott megbízást egy olyan modern bérpalota megtervezésére, mely a „Tisza-parti metropolisz” díszére válhat. Fontos szempont volt, hogy messziről vonzza a tekintetet és nagyvárosi életérzést nyújtson külső megjelenésével és belső kialakításával egyaránt.

Magyar még ez év őszén elkészítette az engedélyezési terveket a Kárász u. 16. – Somogyi u. 21. szám alatti háromemeletes lakóházra – földszintjén üzletekkel –, amit később a fényes „Somogyi-udvarként” ismer majd a város.

Az Ungár-Mayer-palota Kárász utcai homlokzatának tervrajza (MNL CsML)

 „(…) kényelem és kilátás szempontjából páratlan”

Az Ungár–Mayer-palota több szempontból is újdonságnak számított a város építészetének történetében, hiszen Szegeden először ennél a háznál alkalmaztak vasbeton elemeket. Terveit, statikai számításait Zielinszky Szilárd, a magyarországi vasbetonépítés úttörője készítette. Az 1911. április 7-én lezajlott teherpróbát az egész város közvéleménye hatalmas izgalommal várta. A Szegedi Napló még aznap beszámolt az eseményről „A legmodernebb szegedi palota” című cikkében: „A háztulajdonosok meghívására több kiváló építész-mérnök, szakember s ujságírókból álló néző közönsége volt a teherpróbának, mely a vasbeton falakra emelt három emeletes épület szilárdságáról nyújtott a szakértők részére is teljes tanubizonyságot.”[1]

Nem csak a technológia megújításában volt bátor és kezdeményező építész Magyar Ede. Luxuspalotát álmodott meg, amelyben modern vívmányok sora áll majd rendelkezésére: külön személy- és teherlift, szemétledobó, porta és központi telefon is szolgálta a lakók kényelmét.[2] Az elkészült épület „célszerűség, mint csin tekintetében” felülmúlhatatlan volt sokáig. A konyhákat és a fürdőszobákat fayanccal (kerámiával) borították, a pincét alagcsövezték, ami teljes szárazságot biztosított, így az üzletek raktárhelyiségeiben biztonságban tárolhatták az árukat, míg a Kárász utca többi épületének pincéiben hetekig térdig állt a víz. „A feltűnően érdekes s monumentális palotát Magyar Ede tervezte, ki több épülettel bizonyította, hogy egyéni felfogása a tervezéseknél ugy célszerüség, mint csin tekintetében a legjobb nevü építész müvének alkotásával kiállja a versenyt. A kivülről háromemeletes palota főlépcsője mellett a legujabb szerkezetü lift vezet az emeleti lakásokba, melyek kényelem s kilátás szempontjából páratlanok” – adta hírül lelkesülten a Szegedi Napló.[3]

A kiviteli tervek jelentős módosítások után csak 1910 júliusára készültek el, erősen megváltozott homlokzati formálással. Megváltoztatta az eredetileg a budapesti Gresham-palotáéra erősen hasonlító tömeget, teljesen feladott mindenfajta szimmetriára való törekvést és emellett látványosan módosított a saroktorony alakján is.  A befejezésig az építtetők többször is megszegték a vonatkozó szabályokat: a városi szabályrendelet csak két és félemeletnyi magasságot engedélyezett,[4] mégis három emeletet építettek, de nem várták meg a munkák megkezdésével az építési engedély kiadását sem, majd pedig a lakhatási engedély kézhez vétele előtt beköltöztek a lakók.

Magyar Edét a florális szecesszió mestereként tartják számon, de az 1910-es évek elejére megjelennek munkáiban a geometrizáló szecesszió elemei is. Az épület homlokzatán keverednek a hagyományos és a szecessziós motívumok. A falakat csiga- és hullámvonalak, sakktábla-minták, különféle virágfüzérek, koszorúk és egyéb geometrikus formák díszítik. A palota homlokzatát csapongó szertelenséggel elrendezett nyitott és zárt erkélyek tagolják, de leghangsúlyosabb része, különleges éke a monumentális, kerek alapú saroktorony.

A szecesszió nagypolgári előkelőséggel párosult díszítő kedve hangsúlyosan megmutatkozott a bérpalota impozáns főlépcsőházában, ahol a bejárati részt kazettázott mennyezet és virágfüzérek díszítik. A falat borító sötétbordó csempék és a mélykék lépcsőkorlátok csodás összhangot teremtenek. A belső tér oválissá alakított stukkódíszei és a rovarszemekre hasonlító, vasrácsokkal osztott, ovális ablakai „egymásra rímelnek”. Az udvari folyosókat visszafogottabb, csipkeszerű, míves kovácsoltvas korlátok szegélyezik.

Az Ungár-Mayer-palota a Corso Kávéházzal az 1910-es évek végén (Somogyi-könyvtár, Helyismereti gyűjtemény)

Az Ungár–Mayer-ház három emeletén tizennyolc balkonos és erkélyes fényűző polgári lakás, földszintjén hat üzlet és a pompás Corso Kávéház kapott helyet. Belül, az udvari részen, a negyedik emeletre kerültek a mosókonyhák, a mángorló és vasaló helyiségek, az ötödik emeletet pedig a szőnyegek porolására használták. Mindezek elhelyezését a kívülről szinte indokolatlanul és aránytalanul túlméretezett tetőzet tette lehetővé. S ha így nézzük, nem három, hanem ötemeletes palotát adtak át 1911-ben! A pincerész kialakítása is tartogatott meglepetéseket. A Corso Kávéházból lépcsőn lehetett lejutni – az utcai fronton a kávéház személyzetének lakószobáihoz, az udvari oldalon pedig egy süllyesztett tekepályához lehetett volna, melynek működését később mégsem engedélyezték.

Az épület kivitelezője a Pick és Tóbiás cég volt, a lakatosmunkákat Szeged egyik legnevesebb díszkovácsa, Kecskeméti Antal, a szobrászmunkákat Varga Sándor és Tóásó László készítették.

Fontos szerep jutott Halm Mihály bádogosmesternek, aki legértékesebb munkájának az Ungár–Mayer-palota kupoláján látható leányalakok, „az ólomlányok” megformálásában való közreműködését tartotta.

Készülnek az Ungár-Mayer-palota épületdíszei; jobbról a második Halm Mihály bádogosmester, a munkák művezetője; Szilágyi Arthur fotográfiája (A kép forrása: Somogyi-könyvtár, Digitális Könyvtár, http://ekonyvtar.sk-szeged.hu/?docId=58462)

„(…) nyugodt, finom, álomszerű, a bizarrságában összhangzatos”

A tudósításokban szinte kivétel nélkül csak „felsőfokban”, teljes elragadtatással beszéltek a palotáról: „nyugodt, finom, álomszerű, a bizarrságában összhangzatos” jelzőkkel illették.

Sokan tévesen Bakonyi Tibornak, a Magyar Ede monográfia szerzőjének tulajdonítják ezt a megfogalmazást, pedig ezt a lelkesedéssel vegyes meglepetés mondatta a korabeli sajtó tudósítójával a palota építéséről szóló 1911-es újságcikkben. Ezt emeli ki Bakonyi ekképp: „Ez az épület legszebb része, a hatalmas kupolaszerű saroktorony, amely virágcsokorcsúcsban végződik, és amelyet a Tábor utcai kapualj leányalakjai öveznek bádogszobrokként. Erről valóban elmondhatjuk, hogy egyszerre nyugodt, finom, álomszerű és bizarr.”[5]

Az épület magas tetőzetének mozgalmas, szertelen, csapongó díszítésében, motívumainak halmozásában ölt testet a zseniális művész víziója, mely jól mutatja nem múló szenvedélyét a szecesszió iránt. Csillagvizsgáló, hajóorr, hagymakupola álomittas képzete. A kupolaszerű saroktorony kiszélesedő sisakja nyaktagját öt táncoló lányalak fogja körbe. Az ólomlányok tánca – paradox módon – sodró lendülettel, mozgással teli. Ha alaposan szemügyre vesszük, látható, hogy a bádogalakok testének sziluettje áttetszik a ruha alatt. Nagy mesterségbeli tudásról árulkodik, ahogy ezt a légiességet az alkotók formába öntötték. Magyar Ede nem először használt nőalakokat az épületek díszítésénél. Első munkájában, az 1905-ben átadott Goldschmidt-ház (Szeged, Tábor utca 5.) kapualjában a belépőt hófehér, gipszből formált, eszményített szecessziós lányalakok fogadják: kezükben virágcsokor, fejük fölött napkorong ragyogása ékeskedik, ruhájuk ráncai a táncba lendülés pillanatát idézik. A szemlélőt ez a ritmus mindkét épületnél ma is azonnal magával ragadja.

Magyar Ede: Goldschmidt-palota, Tábor u. 5.

A szecesszió, a mozgás és a táncművészet megújulása szoros kapcsolatban áll egymással, amely Magyar Ede művészetében a táncosnő alakjainak szimbolikájában mutatkozik meg. A korszakban kitüntetett figyelmet kapott a mozgás kultusza. A szecesszió művészetét inspirálta a formákban rejlő mozgás, növekedés, hullámzás megragadhatósága. Az építész külföldi tanulmányútjai során akár láthatta a kor ünnepelt táncosnői közül például Loie Fuller szenzációszámba menő szerpentintáncát Párizsban. Fellépésein hatalmas fátylat forgatva – színes színpadi világítással – mutatta be kirobbanó koreográfiáját. A művésznő előadása a századforduló legnevesebb alkotóit (Rodin, Toulouse-Lautrec, Mucha, Picasso) ihlette meg. Vagy akár itt lehetett 1902-ben a Városi Színházban az amerikai táncművész, Isadora Duncan szegedi fellépésén. Duncan a modern tánc megalapítója volt, aki szakított a klasszikus balett hagyományaival: mezítláb, görög tógára emlékeztető ruhában táncolt a természetesség jegyében. A szépség forradalma, lázadása a szecesszió alaptézise. A forma maga fontosságában megelőzni látszik a tartalmat. Mégsem üresség ez, ha a megformáltság az egyediség, az egyéniség szabadságát jelenti, akárcsak a századforduló idején megújuló művészetben az avantgárd irányzatok esetén.

A Corso Kávéház

Az Ungár–Mayer-palota földszintjén 1911. november 9-én készült el a Corso Kávéház, melyben „a legfinomabb ízlés és a művészet ölelkezik a kényelemmel”. Egykori elegáns belső tereinek hangulatát őrzik az egyik mai üzleti tér mennyezetén a különleges arany és zöld színvilágú szecessziós gipszstukkók, egy másikban pedig a festés nélküli bogármotívumok és virágfüzérek. A kávéház első tulajdonosa Kádár István volt, aki korábban tíz évig a pécsi Royal nagykávéházat vezette.[6] A Délmagyarország 1911. szeptember 20-án elragadtatással üdvözli az új létesítményt: „Bizonyos, hogy ennek a kávéháznak a létesítése Szeged életében is eseményt képez, amin nem lehet egyszerűen napirendre térni.”[7]

Szeged úri közönsége kényelmes otthont talált a modern, empire stíluselemeket is hordozó kávéházban. Árnyékoló ponyvákkal felszerelt terasza a járókelők számára igazi párizsi hangulatot árasztott. Belépve „a bejárattal két szárnyban terjedő kávéház közepén a látványosan ritka csínú szökőkút, mely a rézveretes kandalló árkádjai körül szórja vizét színes gyöngyökké töredezve a közel ötezer egységű villamos világításban, mely az üveggyöngyös ernyőkkel takart száz és száz fénytestekké tagolódik szét a tükrös falakon s a mennyezet megnyerő stílusú díszítésein.”[8] A korban népszerű játék volt a billiárd, négy asztal is várta a vendégeket. A fényűző berendezések között a bőrbetétes s aranyhímzéses bútoroktól kezdve a kizárólag a Corso Kávéház részére készült szervizekig minden az előkelőséget és a luxust sugározta.[9] A Csongrád Megyei Levéltárban őrzik a kávéház eddig egyetlen ismert enteriőrtervét, mely töredékességében is jól érzékelteti ezt a pompát. A belsőépítészeti tervek elkészítésére szintén Magyar Ede kapott megbízást, viszont a rajzon közvetlen munkatársa, Takács János aláírása látható. A kassza és a kirakat belső tereihez 1911–12-ben készült tervek visszatérő elemei a sakktábla motívumok és a virágfüzér stukkódíszek.

A szegediek tizenöt évig gyönyörködhettek a kávéház szépségében, melyet az első világháború idején vendéglővé alakítottak, majd 1926-tól Horváth Ferenc Dreher Sörcsarnokként üzemeltetett. Később kisebb üzletekre osztották: a sarkon a Szent István Társulat könyvkereskedése, a Kárász utca felől a harmincas évek közepén Közép-Európa legnagyobb cipőkereskedelmi cége, a Del-Ka Rt. fióküzlete működött.

Hirdetés korabeli napilapból

A kávéház melletti földszinti üzletek már 1911 májusában hirdették magukat. Többek között itt nyitott meg a Szegedi Enyveshát: az első szegedi „amerikai” fényképező-intézet. A huszadik század hajnalán a vaslemezre készülő gyorsfényképet felváltotta a papír változat, a mai igazolványkép elődje, a felragasztható „enyveshát”. Minimális műtermi háttérrel, suta beállításokkal, de percek alatt készültek el a fotográfiák. A spontán emlékképeket még aznap magával vihette a megrendelő.

A palotába tette át lakását dr. Turcsányi Imre gyermekorvos, az állami gyermekmenhely igazgató főorvosa.

Az Ungár–Mayer-palota nemcsak építészeti és várostörténeti szempontból kiemelt jelentőségű, hanem fontos irodalmi emlékhely is. A „fényes berendezésű” Corso Kávéház József Attila kedvelt tartózkodási helye volt szegedi egyetemista évei alatt.[10] Itt volt a Délmagyarország, illetve a Szeged újságíróinak törzsasztala, s e kávéházban tartott rendszeres összejöveteleket Móra Ferenc és Cs. Sebestyén Károly baráti köre, a legendás Vasárnapi Társaság. Ebben a házban lakott Kilényi Irma, Juhász Gyula önkéntes titkárnője, a költő írásainak és emlékeinek gyűjtője.

A Kárász utca több átszámozást is megért. Ebből adódik, hogy a címtárakban az épület előbb 14-es, majd később – ahogyan ma is – 16-os szám alatt szerepel.

Az épületről az 1999-es felújítás idején távolították el az Ungár–Mayer-palota egyik jellegzetességét, a leányalakok lábainál olvasható „Somogyi udvar” feliratot. Azóta nélküle járják tovább körtáncukat az ólomlányok a város felett…

Megjelent a folyóirat 2018. januári számában

Fotók: Csizmadia Edit, Pitlik Dániel

Jegyzetek

[1] A legmodernebb szegedi palota. A Kárász- és Somogyi-utcák sarkán. In: Szegedi Napló, 1911. ápr. 7. 7. o.

[2] Egy modern bérpalota. In: Délmagyarország, 1911. ápr. 7. 6. o.

[3] A legmodernebb szegedi palota. A Kárász- és Somogyi-utcák sarkán. In: Szegedi Napló, 1911. ápr. 7. 7. o.

[4] Brunner Attila: „A magyar Gaudí”. 140 éve született Magyar Ede. Szeged, 2017. jún. 30–34. o.

[5] Bakonyi Tibor: Magyar Ede. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1989. 15. o.

[6] Lásd Apró Ferenc: Szegedi Képeslapok – a képeslapok Szegedje. Szeged, Grimm, 1999.

[7] A Corso-kávéházról. In: Délmagyarország, 1911. szept. 20. 14. o.

[8] A „Corso-kávéház”. Egy tündérszép alkotás. In: Szegedi Napló, 1911. nov. 9. 7. o. Fári Irén–Nagy Ádám: Szegedi vendéglátóhelyek képeslapokon 1900–1920. In: MFMÉ Studia Historica 7. Szeged, 2004. 346. o.

[9] Fári Irén–Nagy Ádám: Szegedi vendéglátóhelyek képeslapokon 1900–1920. In: MFMÉ Studia Historica 7. Szeged, 2004. 346. o.

[10] Lásd Péter László: Szeged irodalmi emlékhelyei. Szeged, Somogyi-könyvtár, 1967.