Bogoly József Ágoston: „Az ezerarcú 1956”

 

Miklós Péter: A szabadság reményében. Egyéni és közösségi cselekvésformák 1956-ban (Szeged, Bálint Sándor Szellemi Örökségéért Alapítvány, 2017.) című kötetéről

Az 1956-os magyar forradalomnak és szabadságharcnak tapasztalati alapú, azaz visszaemlékezésekre és egyéni életutakra vonatkozó dokumentum központú feldolgozása területén még sok feladat vár a kutató történészekre. Miklós Péter: A szabadság reményében. Egyéni és közösségi cselekvésformák 1956-ban című, 2017-ben megjelent kötete bizonyítja be, hogy a történész számára az „ezerarcú 1956” kutatása még továbbra is szinte kimeríthetetlen lehetőségeket nyújt.

1956-nak történelmi lendülete van. A múlt és jelen kereszteződésében hogyan jelenik meg az átrendeződés, a forradalom? Az új horizonton a jövő építése és nem a múltba fordulás van jelen. A szabadságküzdelmek és a változások folyamatosak. A reform és a revolúció fogalma sokszor konvergálódik. A múltba vetett történészi pillantások látószögét sokszor a jelen befolyásolja. Miklós Péter az egyéni és közösségi cselekvésformákat az 1956-os forradalom narratívájának kontextusába helyező történészként az élményszerűség, a megélt tapasztalat társadalomtörténeti feldolgozására vállalkozik. Figyelembe veszi a periférikus történés nagy egészbe történő „beleszólásait”. Számára a történeti tárgyat ez esetben a közelkép léptéke konstruálja, ezért könyvének olvasásához a lokális társadalom és a központ viszonyát folyamatosan szembesítő olvasásmód ajánlható.  

A település szerinti területi identitás problematikája, a területi szerveződés reprezentativitása a történeti tény felépítésének mikrotörténelmi feltételit hozza létre. Kétségtelen, ez a történészi módszer az egyedi esetek sorozatával, az apró tények halmazával, a partikuláris tényanyag feltárásával, a helyi értékek bemutatásával dekomponálja az 1956-os forradalmi történések általánosságaira egészen ráhangolt közvélekedést. Miklós Péter ebben a könyvben kibontakozó szemlélete a történeti tudás individualizációja és generalizációja közötti játéktérben mozog. Társadalomképével és történetírói tudományos módszerével az egyéni viselkedésben megvalósuló történeti cselekvést tárja fel. A történelmi kontextusban elhelyezkedő individuum vizsgálata az egyedi életpálya, az egyéni életút rekonstrukciója során valósul meg. Az életpályát módosító 1956-os forradalom és az életrajz között folyamatos kölcsönhatás érvényesül. Miklós Péter az individuálist, a helyit integrálja az 1956-ról szóló általánosabb történeti magyarázatokba. Részletek és részigazságok is felvillannak. A kötet olvasója az empirikus valóság embereihez, a cselekvő forradalmi hétköznapokhoz kerül közel. Miklós Péter könyvének egyes fejezeteiben a hagyományos eszmetörténeti vagy politikatörténeti megközelítések is bevillannak. A szerző a társadalmi valóságot emberi életgyakorlatként közelíti meg. A történelem tapasztalati tere köti le érdeklődését.

A tapasztalatokból származó nézőpontokról új távlatok nyílnak. Tudjuk jól, a történeti tények megállapítása nézőpont függő. Miklós Péter forráskritikai készültségéből fakadó igényével választotta ki témáit. A történész válogat, rövidít, kiemel. A történelem tanúinak egyéni nézőpontja, álláspontja, szemszöge perspektívát képez. Éppen ezért, a múltról szóló beszámolók sokfélék. Az 1956-ról szóló elbeszéléseknek, történeteknek és történészi feldolgozásoknak máig tartó történetbonyolítása van. Érlelődő történeti tapasztalatok különböző fázisukban kerülnek a nyilvánosság elé. „Egy dolog a történelem és egy másik dolog a róla alkotott elképzelés, amely igen sokféle lehet.” (In: Johann Martin Chladenius: Einleitung zur richtigen Auslegung vernünftiger Reden und Schriften, Lipcse, 1742. A könyv modern kiadása, a Geldsetzer által szerkesztett könyvben, Darmstadt, 1969. 185.)  

Miklós Péter könyvének A közösségi cselekvés lehetőségei 1956-ban című első fejezetrészében Az 1956-os magyar forradalom és az Apostoli Szentszék című tanulmány olvasható. „Összegezve megállapíthatjuk, hogy XII. Piusz pápa és az általa vezetett centralizált, nemzetközi szervezettségű katolikus egyház tevékenysége világszerte megismertette – legalábbis a hívő katolikusokkal – az 1956-os magyar forradalom és az azt követő erőszakos szovjet katonai intervenció problémáját.

A híresen konzervatív és kommunistaellenes XII. Piusz véleménynyilvánítása – kétségtelen morális súlya ellenére – nem vezetett kézzel fogható eredményhez az 1956-os magyar szabadságharc történetében, a nemzetközi nagyhatalmi politika ugyanis nem volt érdekelt a magyar állam szovjet befolyástól való megszabadításában.” – írja a szerző, tanulmányának végén.

1956 – a katolikus egyháziak visszaemlékezéseiben. Ezzel a címmel folytatódik a tanulmányfüzér.

„Összességében azt mondhatjuk, hogy kortársi, korabeli katolikus egyházi visszaemlékezések egyelőre nagyon szűkösen állnak rendelkezésünkre. Az emlékezéseknek a legnagyobb problémája a szubjektivitás. (…) Havas Géza kvázi erkölcsi bíró szerepében lépett föl és ítélte el a magyar katolikus egyház vezetőjétől politikai támogatást várókat. Pálos Antal a váci püspököt bírálta. Balogh István pedig maró, lesújtó és személyeskedő kritikával illette a bukott Rákosi-kurzus szinte valamennyi politikusát. Legfontosabb, hogy a rendelkezésünkre álló, „kemény források” alapján ezeknek a kritikáját elvégezzük, annak tudatában, hogy valószínűleg azok is elfogultak, mert vagy nyíltan vagy titkos úton Rómába eljuttatott dokumentumok (egyházi oldalról), vagy Magyarországon a pártapparátus, az államigazgatás, a bíróságok stb. számára készült iratok (az állam oldaláról). Tehát ezek sem biztos, hogy szubjektivitástól mentesek. Mindezek mérlegre helyezésével és első élő kortársak megszólaltatásával lehet talán – ha egyáltalán lehetséges – rekonstruálni a valóságot, s azt, hogy a fejekben, az emberekben mi játszódott le 1956-ban, és ez a kép aztán hogyan alakult akár 1960-61-re (mint Balogh esetében), akár az 1990 – es évek elejére (mint ahogy a többi idézett visszaemlékező esetében).

Talán általános érvényű megállapítás lehet, hogy a visszaemlékezéseknek a történettudományban nagyon fontos szerepe van, bár ezeket megfelelő kritikával kell használni. Bizonyára még sokan élnek azok közül, akik akár formálói, akár külső szemlélői, megtapasztalói voltak ezeknek az eseményeknek. Érdemes őket megszólaltatni s a megélt eseményekről alkotott nézeteket fontos figyelembe venni.” – a tanulmányát záró gondolatsorokként írja ezt Miklós Péter. (Vö.: Szántó Konrád: Az 1956-os forradalom és a katolikus egyház. Budapest, 1993. 22-198.)

A Kecskeméti Lapok 1956-ban című írás sajtótörténeti forrásfeltáráson alapul. „A lap 1956 novemberében megjelent második számát Révész László Új utak felé című vezércikke nyitotta, „Nyolc és félévi önkéntes félreállás és hallgatás után- fogalmazott Révész – a Mindenható végtelen kegyelmével végre elérkezett az a várva várt alkalom, hogy újból kapcsolatba kerülhetek városunk sokat szenvedett, sokat nélkülözött meggyötört és megalázott népével. A csodás lendülettel és a világon eddig még soha sehol nem tapasztalt hihetetlen hősiességgel megvívott szabadságharc új élet, szabad független élet és új út – a fejlődés, a haladás útja –nyílt meg előttünk.” A cikkben Révész László a Rákosi-diktatúra időszakát „szégyenteljes korszaknak” nevezte, amelyben minden magyar együtt szenvedett. A forradalmat és a szabadságharcot a magyarság összefogása bizonyítékaként értelmezte, s nagy értékként fogta föl a fiatalság véráldozatát. Befejező soraiban is a töretlen optimizmus és a nagy remények fogalmazódtak meg. „A béke százszínű szivárványa egyre biztatóbban, egyre láthatóbban rajzolódik fel a láthatáron, lesz méh kikelet… Győzni fog, győzni kell az örökérvényű erkölcsi törvényeknek: az igazságnak, az emberiességnek, a szabadságnak, – azoknak az ideáloknak, nemes eszméknek, amelyek kiolthatatlanul élnek a szívekben és amelyek nélkül nincs emberhez méltó élet.” Sajnos az emberhez való méltó élet igényét 1956 novemberében a szovjet tankok taposták szét.” – teszi hozzá Miklós Péter.

Három hét boldogság. A Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének létrejötte, 1956. október 16. című tanulmányban megvilágítást kap az 1956-os forradalom és szabadságharc szegedi előzménye. „Köztudott, hogy 1956-ban a budapesti műegyetemisták gyűlései és követelései voltak a forradalmi folyamatok első lépései. Arról azonban hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy az első ötvenhatos kommunista ellenes egyetemi mozgalom a szegedi bölcsészkar épületében egy héttel a forradalom fővárosi kitörése előtt létrejött Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) volt. Így megalakulása a forradalom közvetlen előzményének, s indítószikrájának tekinthető.” – ezzel a három mondattal nyitja tanulmányát Miklós Péter.

A forradalom szikrájától a szabadságharc hamujáig. Csongrád megye városai 1956-ban című írás Csongrád megye öt városának forradalmi eseményeit mutatja be. Szeged, Hódmezővásárhely, Makó, Szentes és Csongrád forradalom alatti eseménytörténete pereg le előttünk, drámai fordulatokat kiemelő történészi érzékeltetéssel.  

Az Egyéni magatartásformák és személyes felelősségvállalás, 1965 című második nagyobb fejezetrészben található Hamvas Endre püspök és az 1956-os forradalom című tanulmányában Miklós Péter dokumentumok felhasználásával mutatja be a püspököt: „Hamvas Endre (1890-1970) 1944 márciusában foglalta el Szegeden a csanádi püspöki széket, s az egyházat ért kommunista támadások idején is kiállt a meghurcolt papok mellett. Mindvégig bátran támogatta az antikommunista konzervativizmust a politikai színtéren megjelenítő Mindszenty József Hercegprímás törekvéseit, aki 1946 szeptemberében –az egyházmegyét megszervező Szent Gellért halálának 9000. évfordulóján – a korszak Gellért püspökének nevezte. (…) A sztálinista diktatúra fenyegetésekkel és zsarolással megtörte Hamvas püspököt, akitől „nyilvános bűnbánatot” is kikényszerítettek.1951 júniusában kelt nyílt levelében a következőket volt kénytelen írni a miniszterelnöknek:„A jövőben békésen és lojálisan igyekszem együttműködni, és a kormánnyal szemben elkövetett hibákat jóvátenni.”Hamvas Endre püspök 1956. október 25-én körlevelében így igazította el papjait: „ezekben a mozgalmas napokban szeretettel és nyomatékkal óvják a híveket minden erőszakos lépéstől és rendzavarástól.”

Miklós Péter: A szegedi egyetemtől az emigrációig. Putnik Tivadar című írása életrajzi vonatkozásban is közelképet ad. Putnik Tivadar forradalomban való tevékenységéről környezetrajzi eszközökkel megelevenítő leírást olvashatunk, melyet Miklós Péter az általa feltárt dokumentumok bevonásával tesz emlékezetessé. Dávid Szaniszla ötvenhatos története című írásában Miklós Péter

Dávid Szaniszla habitusát jellemzi: „(…) jellegzetes alakja Szeged közéletének: kulturális események, közéleti rendezvények rendszeres és tevékeny látogatója, aki gyakran megfordul a focipályán is, lévén régi Szeged-drukker. Az alábbiakban az ő ötvenhatos története olvasható. Dávid Szaniszla emlékezéseit az ötvenhatos forradalom hatvanadik évfordulójára készülve vetette papírra 2016 augusztusában.” Miklós Péter, könyvének ebben a fejezetében, Dávid Szaniszla: Ötvenhatos történet című visszaemlékező írását közli.

Bálint Sándor 1956-ban című tanulmányában írja Miklós Péter: „Bálint Sándor (1904-1980) – akinek életét és politikai működését Csapody Miklós alapos, csaknem hétszáz oldalas nagymonográfiában foglalta össze- kiváló néprajzkutató és művészettörténész, a szegedi egyetem professzora 1945 novembere és 1948 decembere között volt a Demokrata Néppárt parlamenti képviselője. Nyíltan vállalt katolicizmusa, jó egyházi kapcsolatai és Barankovics-párti politikai tevékenysége miatt 1951-ben megfosztották az egyetemi katedrától – megvonták tőle a nyilvános előadás jogát, a venia legendit – s, az egyetemi könyvtárba helyezték tudományos kutatónak. Ez a helyzet azonban 1956-ban, a forradalom kitörésének következményeként megváltozott, s Bálint Sándor ismét visszakerült a katedrára, ahonnan 1965-ben egy koncepciós per keretében távolították el végleg.” Miklós Péter Bálint Sándor mondatait idézi az1965. augusztus 31-i rendőrségi kihallgatási jegyzőkönyvből: „Ami az 56-os eseményeket illeti, ez ma már a történelemé. Bevallom, amint ez a napló soraiból is kitűnik, hogy értékelésem szubjektív jellegű, de érzésem szerint nem ellenséges. Amikor „56 dicsőségéről” beszélek, abban kétségtelen benne van az is, hogy a személyi kultusz korszaka megszűnt, ami pedig a „tragédiáját” illeti, gondolok a sok véráldozatra, továbbá kétségtelenül olyan mozzanatokra is, amelyeket világtörténeti, és világpolitikai adottságok akadályoztak meg. Így gondolok elsősorban a közép-európai ún. semleges zónák gondolatára. Ma már úgy látom, hogy ez az elképzelés irreális volt.”

Rektor a Csillag börtönben. Baróti Dezső ötvenhatos története című írásában Miklós Péter felidézi, Baróti Dezsőt (1911-1994), a szegedi egyetem 1956-os forradalmi eseményeiben aktívan résztvevő rektort leváltották és felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Baróti Dezső mondta, 1957 nyarán keletkezett egyik kihallgatási jegyzőkönyve, tanúsága szerint: „Magukkal ragadtak az események és egyetértettem az 1956. októberi több politikai áramlattal, reformmal és azok végrehajtásában tevékenyen részt vettem.” Miklós Péter ismerteti Baróti Dezső helyzetét: „Ősszel két és fél év börtönre, politikai jogainak öt éves fölfüggesztését és kétezer forintnyi pénzbüntetésre ítélték. Megkezdte börtönbüntetését: előbb a szegedi Csillagbörtönben, majd Márianosztrán raboskodott. Összesen hét hónapig volt szabadságában korlátozva. A legfelsőbb Bíróság később egy évnyi börtönre ítélte, amelynek végrehajtását azonban két évre fölfüggesztette. Baróti később évtizedekig a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa volt. A rendszerváltás idején akadémiai doktori címet szerzett, s mind politikailag, mind tudományosan rehabilitálták. Ötvenhatos szerepének tudományos feldolgozása – Bálint László könyve – örvendetes és fontos eredménye az ötvenhattal foglalkozó történeti kutatásoknak.”  

Marosi Izidor 1956-ban című forrásfeltárásból megtudhatjuk, hogy Marosi Izidor váci püspök az 1956-os forradalom idején a Bács megyei Izsák településen plébánosi munkát végzett. Miklós Péter írja: „A következőkben visszaemlékezései és az izsáki plébánia Historia domusába tett feljegyzései alapján igyekszem rekonstruálni 1956-os tevékenységét, amelynek szerepe volt abban, hogy a forradalom napjaiban különösebb incidensre, önbíráskodásra nem került sor Izsákon, s így – mint Marosi akkoriban megfogalmazta – „mivel kilengések nem voltak, megtorlások sem voltak utána.”

1956 − Péter Lászlóval című rövid írásában a szerző Péter László: 1956 előtt, alatt, után című kötetének ismertetése kapcsán említi meg: a szegedi egyetem 1956-os eseményeit megörökítő följegyzés és a történeti intézet és az irodalomtörténeti intézet ideológiai és politikai helyzetéről szóló 1957-es keltezésű jelentés a kutatás szempontjából érdekes megközelítéseket tartalmaz.  

Kordokumentum értéke miatt külön említendő Péter László 1956. november 4-én, a Szeged Népe című napilapban közölt Humanizmust, demokráciát! című cikke. Az 1956-os forradalom okait feltáró cikkében írja Péter László: „A rugó, minél mélyebbre szorítják le, annál magasabbra pattan vissza a nyomás megszűntével. A fizika akció-reakció törvénye érvényes a társadalmi életre is. Szükségszerű, hogy a sztálinista-rákosista terror évei után az emberekben fölhalmozott keserűség is heves kirobbanásokat idézett elő az elmúlt napokban. Elkerülhetetlen, hogy némelyek jogos haragja a közelmúlt szégyenteljes törvénysértései miatt ne forrósítsa mag napjaink közéletét.” Miklós Péter hozzáteszi: „Írásában fölhívta a figyelmet az 1945 utáni időszak eredményeire, s óvta a forradalomban résztvevőket a feudális-kapitalista jellegű elhajlásoktól, a személyes bosszú kicsinyes megnyilvánulásaitól és az egyszerű, ártalmatlan párttagok vagy vezetők üldözésétől. Miklós Péter Péter László cikkének, akkor 1956-ban, kiegyensúlyozó hatású záró mondatát idézi: „A sztálini reakció és a fasiszta reakció ellen egyaránt küzdenünk kell – a humanista magyar demokráciáért!”    

Politika és moralitás. A halhatatlan Bibó István című tanulmányában írja Miklós Péter: „Bibó István – ahogy már életében kortársai látták – a magyar jogfilozófia és államelméleti kutatások emblematikus alakja, a mérsékelt ötvenhatos szellemiség szimbóluma, a diktatúrákkal soha ki nem egyező demokratikus elkötelezettségű európai értelmiségi példája. Huszár Tibor szociológus professzor szerint az „1945 és 1948 közötti közéleti-politikai tevékenységét mérlegelve Bibó István a magyar progresszió, a történelmi baloldal centrumához sorolható.”  Miklós Péter így folytatja: „Bibó – véli Huszár – baloldali, mert következetesen és radikálisan elutasította a szociális feszültségekkel és igazságtalanságokkal terhelt „régi” – az „úri” – Magyarországot, s a centrumba sorolható, hiszen a koalíciós években egyrészt elvetette a kommunista párt hegemóniáját, másrészt tartott a szélsőjobboldal ismételt erősödésétől.”

Miklós Péter a felelősségvállalás kiemelkedő dokumentumaként idézi Bibó István november 4-i nyilatkozatát. Bibó nyilatkozatából itt most négy mondatot emelünk ki: „A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen – kivéve azokat, melyek Budapest közellátását és közműveit érintenék. (…) Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodást. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.” (In: Bibó István: Válogatott tanulmányok. 4. köt. Budapest, 1990. 167-168.). A forradalom és szabadságharc ellen túlerővel fellépő szovjet harcoló haderő megszállta a magyar parlament épületét és 1956. november 4-én ott találta Bibó István államminisztert, akit azonnal letartóztattak és utána hatéves letöltendő börtönbüntetésre ítéltek.  

Miklós Péter kötetben olvasható „Ha jön a nyüszítve támadó gyávaság”. Nagy Gáspár, Tiszatáj-ügy, 1986 című záró tanulmánya sok érdekes részletet tár fel: „Nagy Gáspár (1949-2007) kötődött Szegedhez, hiszen rendszeres szerzője volt a Tisza-parti város folyóiratának, a Tiszatájnak, s a lap szerkesztői által gondozott könyvsorozatban is több kötete jelent meg: Húsz év a kétezerből (2000), Szavak a rengetegből (2004), Közelebb az életemhez (2005). A szegedi folyóiratot éppen az ő egyik legismertebb verse miatt (A fiú naplójából) tiltották be, majd függesztették föl kiadását fél évre 1986-ban.”   Miklós Péter Nagy Gáspár: A fiú naplójából című verséről megemlíti: „Nagy Gáspár föntebb közölt sorait a hatalom megértette… Legalábbis érteni vélte. Utóbb ugyanis Grezsa Ferenc (A katarzis esélyei. Juss, 1989. 1.sz.) és Görömbei András (Két rendszerváltó vers. Új Forrás, 2003. 9. sz.) is kimutatta, hogy a szöveg nem politikai portré, hanem az 1956-os forradalom elárulásának, a konszolidációnak nevezett kádári korszak erkölcsi romlottságának és a „teletömött gyomrú” gulyáskommunizmusnak a szatirikus, ugyanakkor, tragikus megfogalmazása.” A szerző megemlíti: „A Tiszatáj betiltása – és ezzel a diktatúra irodalompolitikája ellen mind nemzetközi, mind hazai szinten tiltakozott az írótársadalom és az értelmiség egy része. A Nemzetközi PEN Klub 1986. július 23-i körlevelében így fogalmazott: „A felfüggesztést a hatóságok diktatórikus módszerekkel hajtották végre és önkényes politikai okokkal indokolták: néhány pártisztviselő politikailag kifogásolandónak tartotta Nagy Gáspár egy versének néhány sorát, amely a lap júniusi számában jelent meg.”

Miklós Péter feleleveníti a Tiszatáj-ügyet: „Az ügy végkimenetele az lett, hogy a folyóirat szerkesztőségéből távoznia kellett Vörös Lászlónak, Annus Józsefnek és Olasz Sándornak. Leváltásukat a média 1986. november 22-én adta közre, egy héttel az írószövetségi közgyűlés előtt.”

Figyelemre méltó az a pontos kiemelést megvalósító összefoglaló megállapítás sorozat, amelyet Miklós Péter Nagy Gáspárral és a Tiszatáj-üggyel foglalkozó írásának végén közöl: „Nagy Gáspár értékrendjében elengedhetetlen elem volt az erkölcsi szilárdság és a nemzetért, a társadalomért érzett felelősség vállalása. Átjárta írásait a hamisság és az őszinteség, a pusztulás és az épülés, a csonka és az egész dichotómiája. Az emlékezés joga (1988) című esszéjében így írt hivatásáról: „A költészetet végül is egy mély emberi találkozásnak, heves párbeszédnek gondolom. Találkozunk önmagunkkal, hogy ítélkezzünk önmagunk felett, s ez belső párbeszéddé fajulhat az igazság és hazugság dolgában. Személyen belüli vihar, mély hullámokat kavaró. Lehet győzni és lehet veszíteni. Lehet hamisan tovább beszélni és lehet hangtalanul is élni a költészetet a Pokol és Isten közelében.”

Az 1956-os magyar forradalom kibontakozásának meghiúsulása, erőszakos megtörése egy túl korai szakaszban következett be. A történettudomány az emancipatorikus forradalmi folyamatokban az egyes emberek egyedi és konkrét törekvéseit és cselekvéseit a szélesebb körű társadalmi cselekvés értékcéljaira vetítve elemzi. Néha sematikus ez az eljárás és ezért érdemes közvetlen közeli vizsgálattal az egyéni és közösségi cselekvésformákat egy finomszerkezetű mikrotörténelmi módszerrel feldolgozni. Miklós Péter ebben a könyvében a mikrotörténelmi árnyalatok bemutatásához járult hozzá.

Megjelent a folyóirat 2017. októberi számában