Nátyi Róbert: Buday György: Boldogasszony búcsúja című fametszetes könyvének jelentősége

A Boldogasszony búcsúja című fametszetes kötet több szempontból is kulcsdarabja Buday György életművének. Egyrészt 1931-ben ezzel a munkájával, mint az akkori grafikus nemzedék teljes jogú tagja egyéni stílussal jelentkezett a hazai művészeti életben, másrészt a mű lezárta a szegedi fiatalok Buday által vezetett egyetemi mozgalmának második korszakát (agrársettlement mozgalom), illetve megnyitotta az utat a harmadik periódusnak, immár a deklarált szervezeti formában a kiteljesedés felé. Hiszen ez a grafikai sorozat lett a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának első kiadványa, melyet tizenöt további kötet követett a következő négy esztendőben.

Megszületésének körülményeiről érdemes megjegyeznünk, hogy ez tekinthető az első modern magyar fametszetes könyvnek, amit a következő évtizedben, a magyar grafika „első aranykorának” nevezett korszakban oly sok fontos opus követett. Tulajdonképpen a szerencsének köszönhető a megjelenése, hiszen Klein Sándor nyomdász felajánlásából, a Délmagyarország Nyomda egyik kiadványából megmaradt papírra nyomtatták. Az eredeti elképzelés helyett, miszerint nyomtassanak önálló kompozíciókat, Buday úgy határozott, hogy az alsóvárosi búcsúról elkészített sorozatát, kiegészítve a címlapmetszettel és egy az alkotót ábrázoló kisméretű záró képpel önálló mű jelenjen meg.[1] Az impresszumban a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma kiadóhellyel első ízben ellátott munka összesen száz példányban jelent meg, ezért csakhamar szükség volt a második edícióra is, mely ezer példányban készült el. A grafikai sorozat váratlan sikert aratott, 1934-re már a negyedik kiadás jelent meg a könyvpiacon.[2] Sőt 1935-ben a Prométheus nyomdában napvilágot látott az olasz nyelvű kiadás is, Pellegrinaggio de Beata Maria Vergine: ricordo del pellegrinaggio della Beata Maria Vergine a Szeged cím alatt.

A modern magyar grafikában új hangon fogalmazó munka számos elismerést aratott, amely Budayt egy csapásra népszerűvé tette, méltatói egyszeriben a magyar könyvillusztrátorok első sorában ünnepelték. Erdélyi orvos barátjának, a volt szegedi egyetemistának, Jancsó Bélának (1903-1967) Kolozsvárra írt egyik leveléből (1932.8.1) érezhető az alkotó elégedettsége: „… a Boldogasszony teljesen elfogyott már hónapok óta, s most a második kiadást készítjük, mégpedig igen nagy, ezres példányszámban. Egy csehszlovákiai kiadó maga 300 példányt igényelt, s ebből, tekintve, hogy kártékony politikai szereplésem nyomán is, a nyomdászokkal igen jól vagyok, mintegy egyezer példányt kitudunk nyomtatni.”[3]   

Angliai száműzetéséből, fametszői életművét bemutató albumában, több évtizedes távlatból így vall munkájáról: „Már a következő évben, 1931-ben megszületett a Boldogasszony búcsúja – első olyan fametszetsorozatom, melyre országszerte, sőt külföldön is felfigyelt a kritika. Az augusztus 15-én és 16-án tartott búcsú, melyre messzi vidékről visszazarándokoltak rég elköltözött szegediek az alsóvárosi templomban lévő Fekete Máriához, egy valószínűleg bizánci szentképhez, már a megelőző években is magával ragadott, s kiéreztem belőle a kollektivumba való beolvadás érverésének lüktetetését, azt, amit első szegedi éveimben annyira kerestem, s amelynek művészi kifejezésére annyi igyekezettel törekedtem.”[4] 

Úgy tűnik, hogy a majd félévszázados távolságból Buday már nem pontosan emlékezett a búcsúnapra. A szövegben említett augusztus 15-e Nagyboldogasszony napja, Mária mennybevételének (Assumptio Beatae Mariae Virginis) az ünnepe, míg az alsóvárosi templom búcsúnapja augusztus 5-e, Havi Boldogasszony Ünnepe (Sancta Maria ad Nives), hiszen ez a templom titulusa. Itt érdemes pontosítanunk a másik közkeletű – Budaynál is megjelenő – tévedést. A Fekete vagy Szerecsöny Mária oltárképének a czestochowai kegykép szeged-alsóváros számára készített másolatát egy Morvay András nevű festő készítette 1740 körül, és valóban nagy kegyben állt a szegedi nép körében, de a búcsúnapkor természetesen a főoltár több száz éve tisztelt, Napbaöltözött Asszony kegyképe volt az ünnep középpontjában. Ahogyan a Buday metszetsorozatban is ténylegesen a Napbaöltözött Asszony alakja jelenik meg az ábrázolások között. Az már más kérdés, hogy az ő Mária interpretációja nem követi a szegedi kegykép ikonográfiai típusát.

Bálint Sándor magyarázata szerint a főoltáron elhelyezett Napbaöltözött Asszony kegykép bonyolult teológiai, ikonográfiai vonatkozásai miatt „meghitt, érinthető közelségébe” jutni nehéz, ezért, mint más búcsújáróhelyeken is szokásban volt, a népi áhítat egyéb, könnyebben megközelíthető és értelmezhető ábrázolásokat választott magának. Véleménye szerint alsóvároson így válhattak a Fekete Mária és a Hétfájdalmú Szűzanya szobrai a helyi tisztelet kiemelt szereplőivé.[5] Érdemes elgondolkodnunk azon is, hogy Bálint Sándornak mekkora szerepe lehetett Buday néprajzi, szakrális néprajzi orientációjában? Úgy tűnik – bár a hatalmas levelezés földolgozatlansága miatt – egyelőre, ezt forrásokkal nem tudjuk alátámasztani, hogy Bálintnak nagyon fontos szerep jutott ebben az inspirációban. Az alsóvárosi napsugaras házak oromzataira is ő hívta fel a Szegeddel akkor még csak ismerkedő fiatal rajzoló figyelmét.  

A kötetet az 1931-es esztendőben A Magyar Bibliophil Társaság az év legszebb könyve kitüntető díjjal ismerte el. A szakmai reflexiókkal, recenziókkal sem maradt sokáig adós a szaksajtó. A Délmagyarország kitűnő ízlésű, biztos ítéletű újságírója Lengyel Vilma pontosan érzékelte, hogy a művészre milyen mértékben hatott az alsóvárosi kultusz mély szimbolizmusa, de azt is észrevette, hogy a grafikus ennek ellenére a realitások talaján maradt.[6] A szülőföldről Kós Károly írt az Erdélyi Helikonban méltató kritikát a könyvről. „A Boldogasszony búcsúja lapjainak jórészében nemcsak virtuóza a fehér-fekete kompozíciónak, de meglepő természetességgel anyagszerű… Amit mond: tiszta líra, mely ösztönösen árad, mint a madárdal, viszont ahogyan mondja, az az anyag és szerkezet ismeretével szerkesztett epika.”[7] Kós azt is fölismerte, hogy a fiatal fametsző nem igazodik semmiféle divatos „izmushoz”, a stíluskeresés igénye nem jellemzi a sorozat darabjait, önálló grafikai nyelv megteremtésére törekedett már ebben a korai munkájában is.  

A Nyugatban Joó Tibor az esztétikai elemzésen túl, rámutatott a művész szociális érzékenységére, az alföldi parasztág sorsának megértő tolmácsolójára hívta fel a figyelmet. „De e lapokból nemcsak a primitív lélek alázata és áhítata árad az együttérző művész lelkén keresztül, nemcsak az emberi hit döbbenetes fönsége magaslik elénk, nemcsak az intellektus előtt felrémlő groteszk rezeg rajtuk és nemcsak az egyetemes emberi sors borzasztósága sötétlik, hanem még egy »külön halál« árnyéka is, az alföldi parasztság halálraitéltségének és halálraváltságának tragédiája.”[8]

A Pásztortűz hasábjain Vásárhelyi Z. Emil, majd fél évtized perspektívájából, a folyamatosan érkező nemzetközi sikerek és elismerések fényében csalhatatlan pontossággal jelölte ki a fametszetes könyvecske úttörő szerepét a művész munkásságában. „Kiszolgálta a naturalizmus és expresszionizmus inaséveit, s mikor a kialakult ember a Boldogasszony évében tárgyát megtalálta, rögtönös örömmel kellett ráismernie a hozzá mért technikára…A Boldogasszony egységében villant reá ennek a világnak a formanyelvére, melynek kezdetlegesség éppen úgy szerves eleme, mint tudatos távlati hatásai és díszítőelemei.”[9]      

Diákkorából, Kolozsvári éveiből magával hozott modernista kísérleteit, útkereső próbálkozásait, voltaképpen a Boldogasszony búcsúja című kötet illusztrációi kapcsán vetkőzte le. Csaplár Ferenc ezt, az avantgardizmusból a letisztult formanyelv irányába mutató változást a grafikus érési folyamatának tulajdonítja. A népi kultúra kitartó kutatása, a mindinkább elmélyülő szociális érzékenysége a fiatal művészben új, adekvát formaeszmény kialakítását sürgette.[10] 

A fiatal grafikus csak 1929-1930 körül kezdett fametszéssel foglalkozni, hiszen számára ez a tevékenység az aktív társadalmi célú elhivatottságot jelentette. Az első világháborút követően Magyarországon a sokszorosított grafika újjáéledésének lehetünk tanúi. A Képzőművészeti Főiskolán Olgyai Viktor vezetésével a rézkarc technikáját a fiatal művészek (Aba-Novák, Szőnyi, Istókovits, Patkó stb.) egész serege emeli be művészeti repetoárjának eszköztárába. 1920. október 17-én megalakult a Magyar Bibliophil Társaság, mely a hazai könyvművészet ápolását – kiállítások, kiadványok segítségével – tekintette fő feladatának. A gyomai Kner nyomda is főtörekvésének tekintette az illusztrált bibliofil igényű könyvek hazai terjesztését és népszerűsítését. Ilyen előzmények után a húszas évekre a fametsző művészek sora vállalkozott a modern könyvek díszítésére. Kozma Lajos, Dallos Hanna, Reiter László, Divéky József, Fáy Dezső, Kner Albert jelzik a technika egyre elterjedtebb népszerűségét. A legjelentősebb munkásságot közülük Molnár C Pál, Gáborjáni Szabó Kálmán, Gy. Szabó Béla és Buday György fejtették ki.[11] 

1926 júniusában Szegeden szervezetek grafikai kiállítást, melyről Móra Ferenc írt ismertetőt, ahol hangot adott annak a reményének, hogy a városban megizmosodik Gyomához vagy Békéscsabához hasonlóan a grafikai művészet. „Az ízléses nyomtatvány, a csinos plakát, a szép könyv a névjegye egy városnak s ha a kis Gyomát, vagy Békéscsabát országos hírűvé tették a könyvnyomtatói, miért ne lehetne országos hírűvé tenni a szegedi grafikát is? Hiszen vannak nagyszerű nyomdáink, nincs hiány nálunk tehetséges grafikusokban és nyomdászaink bizonyságát adták annak, hogy bennük megvan a készség és képesség iparuknak művészetté emelésére.”[12] A mindenre fogékony, nyitott szemmel tájékozódó alkotó valószínűleg ismerhette a kiállítás eredményeit, illetve olvashatta Móra recenzióját is.       

A tizenöt fametszetből álló sorozatot a szeged-alsóvárosi boldogasszony napi búcsú ihlette. A viszonylag rövid idő ellenére, amit addig a fametszés területén alkothatott, már kiforrott technikával, kész metszőként jelentkezett az ifjú művész. A technika még az egyszerű szóló-vésős, a tömegek, a térbeli kiterjedés érzékeltetését, már kitűnően meg tudta oldani. Fölmerül a kérdés, mik lehettek Buday forrásai? A XX. század elejének német expresszionista fametszői, a Die Brücke tagjainak grafikai munkássága, Emil Nolde és Frans Masereel hatása érzékelhető a mű kapcsán.[13]

Róka Enikő mutatott rá, hogy a sorozat témaválasztását minden bizonnyal a húszas években az agrár settlement mozgalomban végzett falukutatások, kiszállások hatásai inspirálták. A fiatal kutatók tapasztalatai szerint a parasztság a hétköznapok kegyetlen valósága elől a vallás miszticizmusába keresett enyhülést.[14] A grafikák ennek a sóvárgásnak, a lelki megtisztulás keresésének állítottak emléket.           

A szegedi grafikus a búcsúnak éppen a kollektívumban rejlő népi erejét, több évszázados ősiségét, szakralitását ragadta meg. A művészi földolgozásra csábító sokadalom, a népies, zsánerszerű témák nem foglalkoztatták fantáziáját. Szeged-alsóváros Mária kultuszának a sokszorosított grafikában több évszázados hagyománya van, mindenekelőtt a XVIII. századi népszerű grafikus Binder János Fülöp munkásságára gondolhatunk. Később a populáris vallásos ponyvairodalom metszetei, búcsúlapok stb. készültek a Napbaöltözött Asszony kegyképről. Buday teljesen újszerűt alkotott, nem követte pontosan a korábbi típusokat, inkább a középkori faszobrok egyszerűségét őrzi formaadása.     

A közvetlen megélt élmény erején túl Tömörkény Istvánnak 1902-ben írt, A Fekete Máriánál című színes publicisztikája is a források között szerepel. Buday közeli barátja, Ortutay Gyula a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tagja, professzora Sík Sándor biztatására doktori értekezését 1934-ben Tömörkény irodalmi munkásságáról írta. A disszertáció ugyanabban az évben meg is jelent a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának gondozásában.

Adjuk át a szót az írónak: „…A nagy templom állandóan nyitva van, éjszaka is. Ahogy az est leszáll, az utcáknak szokatlan képe támad. Itt is, ott is nagy fényességek haladnak le a Mária elé, hogy napja előestéjén üdvözöljék. Mire leérnek, az órák hosszán át tartó énekléstől valami önkívületi formába esnek, s ahogy a templom főajtóján égő gyertyáikkal betolonganak, ahogy a főoltár elébe rohannak, ahogy az ódon templom boltíves falai harsogva zúgnak Mária nevének említésétől, olyan jelenet, amit igazán érdemes megnézni, mert megdöbbentő erővel hat. Oldalt pedig a fekete Mária oltára előtt a barna, füstös kép a térdelők sokaságára tekint. Halk, csöndes imák folynak ottan… Jönnek a búcsúsok a városon át porosan, lobogók alatt, miket a templomban helyeznek el éjszakára…”[15]            

Tömörkény mellett, a másik ihlető irodalmi alkotásról sem feledkezhetünk meg, hiszen alig néhány évvel a metszetek készítése előtt, 1928-ban jelent meg Juhász Gyula Havi Boldogasszony című verse, melynek költői képei szintén ösztönző forrásként jöhetnek számításba:

„Éjfél után már imbolyog a gyertya.

Szekérvárában szundít a sereg,

Fekete Mária palástja rajtuk

És ajkuk bűvös igéket remeg.”

A költő a fekete Máriáról már korábban, 1924-ben írt verset, amely szintén Buday forrásai között szerepelhetett.[16] Juhász mindkét verse a kultuszt helyezi a középpontba, metaforikus, szimbolikus módján a vallásos élményt, a népi lelkiséget, a zarándoklatok semmivel össze nem téveszthető hangulatát ragadja meg. A költő interpretációjában a két oltárkép sem a valóságos ábrázolásokat követi, hanem teljesen szuverén, poétikus, szabad formában értelmezi őket. Buday György metszetsorozatában hasonló módon járt el, számára nem a néprajzi leírás, a helytörténeti jelleg volt a fontos, hanem a fiatalokból álló szellemi kör céljainak megfelelően társadalmi célok lebegtek lelki szemei előtt.    

Megjelent a folyóirat 2017. novemberi számában

JEGYZETEK

[1] Buday György−Ortutay Gyula (bev.): Buday György fametszetei. Magyar Helikon, Budapest, 1970. 22. o.

[2] Lengyel András: A szegedi Prometheus nyomda (1926–1935). In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1989/90-1. (Szeged, 1992), 481-502., 496. o.

[3] Szövegét közli: Cseke Péter: Egy tragikus barátság története (Buday György és Jancsó Béla levelezéséből). In: Buday György és Kolozsvár. Álom egy Solveig-házról. Esszék, tanulmányok, levelek, visszaemlékezések. (szerk. Cseke Péter). Kolozsvár, 2006. 97-179., 154. o.

[4] Buday György−Ortutay Gyula (bev.): Buday György fametszetei. Magyar Helikon, Budapest, 1970. 22. o.

[5] Bálint Sándor: Szeged-alsóváros. Templom és társadalom. Szent István Társulat, Budapest, 1983. 125. o.

[6] l. v. (Lengyel Vilma): Buday György fametszetei. In: Délmagyarország, 1931. október 13. 5. o.

[7] Kós Károly: Buday György grafikái. In: Erdélyi Helikon, 1932. V. évf. 1. sz. 68–69.o.

[8] Joó Tibor: Boldogasszony búcsúja. In: Nyugat XXIV/21. 1931. november 494. o.

[9] Vásárhelyi Z. Emil: Buday György. In: Pásztortűz, 1936. XXII. évf. 17. sz. 343–345., 345. o.

[10] Csaplár Ferenc: Buday világa. Kassák Múzeum, Budapest, 1995. 9-30., 25. o.

[11] Vitéz Nagy Zoltán: A modern magyar könyvillusztráció. Magyar Könyvszemle, LXI. 1937. 2. sz. 135-152. o.

[12] Móra Ferenc: Szegedi grafika. In: Délmagyarország, 1926. június 8. 1. o.

[13] Nátyi Róbert: Buday György grafikai munkássága. In: Szeged, 2002. április, 23-25., 23-24. o.

[14] Róka Enikő: A fametszet nagymesterei: Buday György, Gáborjáni Szabó Kálmán, Molnár-C. Pál −  http://www.academia.edu/19542023/A_fametszet_nagymesterei_Buday_Gy%C3%B6rgy_G%C3%A1borj%C3%A1ni_Szab%C3%B3_K%C3%A1lm%C3%A1n_Moln%C3%A1r-C._P%C3%A1l

[15] Tömörkény István: A fekete Máriánál. Munkák és napok a Tisza partján. Cikkek, riportok, tanulmányok 1884-1916. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1963. 248-253., 251. o.

[16] Juhász Gyula: Összes művei (Versek II.), szerkesztette: Péter László, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963. 360. o.