Hegedűs Réka: SZESZ kell a népnek

15 éves a Szegedi Egyetemi Színház

Szegedi Egyetemi Színház. Vagy közismertebb nevén SZESZ. Legelőször az Örkény-darabjuk vonzott hozzájuk, amely annyira magával ragadott, hogy minden addigi negatív sztereotípiámtól elbúcsúztam. Be kellett ugyanis látnom, hogy a társulat nemcsak tehetséges emberekből áll, hanem mernek kísérletezni, új dolgokat kipróbálni, ám e közben őrzik azokat a hagyományokat, amelyeket a hosszú múltra visszatekintő történetük írt elő számukra. Varga Norberttel, a SZESZ művészeti vezetőjével beszélgettem múltbéli és jelenlegi célkitűzésekről, az elmúlt tizenöt év sikereiről, megvalósult és megvalósulatlan álmokról.

− Milyen történelmi előzményekkel indult útjára 2003-ban a Szegedi Egyetemi Színház (SZESZ)?

− Amikor megkezdtem felsőfokú tanulmányaimat 2000-ben, nem működött egyetemi színház a városban. Próbálkozások voltak ugyan, így például a Petőfi sugárúton működő Diákcentrum szervezett színjátszó köröket, de ez sajnos csak rövid ideig tartott. 2003-ban Czene Zoltán és társai azonban észrevették, hogy igény mutatkozik arra, hogy Szegednek is legyen saját egyetemi színháza. Ez már csak a történelmi hagyományok miatt is nagyon fontos volt, hiszen a városban igen hosszú múltra tekint vissza az egyetemi színjátszás: Szent-György Albert már 1941-ben úgy vélte, hogy a kultúrának helye van egyetemi berkekben, így nemcsak az énekkarnak adott állandó helyet rektori ideje alatt, hanem az ő kezdeményezésére alakulhatott meg a színjátszó társulat is. Majd Paál István (Isti) 1965-ben átvette az Egyetemi Színpad művészeti vezetését, ekkor virágzott igazán a helyi színjátszás, s igen eseménydús időszak következett. A Szegedi Egyetemi Színház ezt a hagyományt szerette volna tovább örökíteni. Az eredeti társulat tagjai között később a Szegedi Nemzeti Színházban is tevékenykedő művészeket is találhatunk, így például Csorba Katának, Szívós Lászlónak, Molnár Tündének, Kürtös Petrának, Tóth Lambertnek vagy éppen Bánvölgyi Tamásnak is egyetemi színjátszással kezdődött a karrierje. A színtársulat célkitűzéseiben akkoriban szerepelt, hogy kortárs magyar írók műveit állítsák színpadra, valamint olyan darabokat válogattak, amely nemcsak egyetemisták, hanem a helyi közönség érdeklődésére is számot adnak, hiszen csak így alakulhatott ki bázisközönség.

− Hogyan kerültél kapcsolatba a színjátszással?

− Egyetemi éveim alatt az öthalmi diáklakások lakója voltam. Akkoriban Ilyés Lénárd vezetésével működött ott egy színjátszó kör, amely egy Rómeó és Júlia átirat előadására készült. Lénárd megkért, hogy szerepeljek a darabban, amely nagy sikernek örvendett a közönség körében. Amikor Lénárd Pestre költözött, rám hagyta a színjátszó kört, amelyet közel hét éven keresztül vezethettem. 2005-ben úgy döntöttünk, hogy kilépünk a kollégium falai közül, így egy kis szemléletváltással Lábjegyzet Színházzá alakultunk és egy alternatívabb vonalra léptünk. A Pinceszínházban is többször felléptünk, de semmiképpen sem a SZESZ riválisaként. Az egyetemi színházban 2006-ban a Kell egy csapat című produkción dolgoztak, amely a Régi idők focija című Sándor Pál filmszatíra alapján készült. Czene Zoltán engem is castingra hívott, s mivel ez a darab sok szereplőt igényelt, a társulat létszáma is jelentősen megnőtt, sok új ember bekerülhetett. Én magam is izgalmas várakozással tekintettem erre az új feladatra, már csak azért is, mert akkoriban az a pletyka keringett, hogy a SZESZ-be nagyon nehéz bekerülni, így úgy éreztük, hogy ez nagy dolog, s komolyan álltunk hozzá.

− Milyen körülmények között vetted át Czene Zoltántól 2010-ben a SZESZ művészeti vezetését?

− Ebben az időszakban folyamatos szélmalomharcokat vívtunk a fennmaradásért. Már akkoriban is a Pinceszínház biztosított számunkra játszóhelyet, amit a 2006-os árvíz elmosott, borzalmas volt látni, ahogy áll a víz a színpadon. Emiatt sajnos költöznünk kellett, s elég hosszú időn keresztül „vándorkorszakunkat” éltük. Közben folyamatosan küzdöttünk az anyagi támogatásért és a máig megvalósulatlan álmunkért – egy saját játszóhelyért. E mellett pedig önkéntelenül is kialakult a társulat felé egy elvárás, hogy minél több műfajban próbáljuk ki magunkat, ehhez azonban egyre több pénzre volt szükségünk.

− Hogyan lehet bekerülni a társulatba? Milyen elköteleződést igényel?

− Fontosnak tartom, hogy minden új jelentkezővel személyesen is elbeszélgethessek. Ilyenkor általában megkérem az illetőt, hogy mondjon el egy verset vagy adja elő a kedvenc dalát, ebből már fel tudom mérni, hogy van-e helye a társulatban. A színház azonban olyan terep, ahol sokféle területen kipróbálhatja magát az ember, itt egy hangosító, egy világosító vagy éppen egy rendezőasszisztens legalább olyan fontos, mint egy színész. Lehet, hogy valakinek nincsen tehetsége a színészethez, de közben egy nagyszerű rendezőasszisztensre bukkanunk a személyében. Senkit nem utasítunk tehát el, hanem igyekszünk megtalálni azt a területet, amelyben ki tud teljesedni. Annak azonban, aki a társulat tagja szeretne lenni, fel kell vállalnia azt, hogy nem feltétlenül csak előadásokban, hanem évadokban gondolkodunk, amely szeptembertől júniusig tart. Van, hogy két-három, vagy akár négy-öt hónapra is szükség van ahhoz, hogy egy előadás összeálljon. Ez heti szinten legalább egy alkalomnyi, főpróba időszakban pedig napi 3-4 órás elköteleződést igényel, amelyet olykor nehéz összeegyeztetni az egyetemi elfoglaltságokkal.

− Hogyan történik egy évad szervezése, mi alapján választjátok ki a darabjaitokat?

− Egy-egy kivételtől eltekintve – ilyen volt például Müller Péter Szemenszedett igazsága, amelyet mindenképpen meg szerettem volna csinálni – nem tudatosan válogatunk a darabok között. Régen beültem a könyvtárba és böngészni kezdtem a drámák között, mi az, amit szeretnénk – s ami még fontosabb – mi az, amit meg tudunk valósítani. Menet közben persze felmerülnek ötletek vagy az aktualitásokból merítünk. Amikor tíz évesek lettünk például Ifj. Horváth István, a szegedi egyetemi ifjúsági színjátszó társulat első művészeti vezetője tiszteletére szerveztünk egy emlékelőadást. Olyan is előfordul, hogy egy új csapásirányt szeretnénk kipróbálni. Az Örkény István Egyperces novelláiból készült darabot a társulat tagjainak kérésére emeltem be a repertoárba, ugyanis a sok tragikus hangvételű mű után, felüdülés volt egy vidámabb történet színpadra állítása. A nézőközönségünk is elég vegyes, s lehet, hogy az idősebb korosztály a humoros daraboknak is a drámai vonulatára hangolódik rá jobban. Fontos azonban, hogy megteremtsük a harmóniát a sok műfaj között, hiszen az élet is sokszor olyan helyzeteket teremt, hogy nem tudjuk, hogy sírjunk-e vagy inkább nevessünk. A SZESZ szemlélete a kő-, és az alternatív színházak működése közé illeszthető be. Egyaránt igény mutatkozik a hagyományos és az olykor formabontó kortárs darabokra is, így szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy kísérletezhetünk a különböző formanyelvekkel.

− A hagyományos előadások mellett több egyedi projekten is dolgoztok, gondolok itt a Naked SZESZ vagy éppen a Sungazers elnevezésű formációval való együttműködésre. Mi inspirálja ezeket az alternatív megmutatkozási lehetőségeket?

− Részemről adva volt a zene és a színház vegyítése, hiszen van egy gitárom, amit alapszinten meg tudok szólaltatni, s még egy kicsit énekelni is tudok. E mellett pedig volt egy pár saját vers, amit szerettem volna megzenésíteni. Már 2010-ben is, amikor művészeti vezető lettem, létezett egy ilyen iránya a SZESZ-nek, csak akkoriban még nem tudott felállni egy teljes zenekar, amellyel igazán egyedi dolgokat alkothattunk volna. Most azonban olyan csapat alakult ki, amelynek tagjai megtalálták a közös hangot. A félmeztelen előadás egy izgalmas performansz, a testünkre írott versek már-már jelmezként funkcionálnak, s ez nem csak jól mutat, hanem üzenni is tudunk általa a közönségnek. A Sungazers projekt pedig már azelőtt működött, hogy Géczi Gergő a társulat tagjává vált volna, s ő maga is úgy gondolta, hogy a zenekar tevékenysége összefonódhat a színházzal, s ezáltal egy izgalmas összművészeti projekt alakulhatna ki.

− Hogyan jött az ötlet, hogy több egyetemi város nyomdokain lépkedve, Szegeden is Egyetemi Színházi találkozót szervezzetek?

− Már 2008-ban, Czene Zoltán művészeti vezetése alatt is felmerült az ötlet, ekkor ugyanis a pécsi egyetemi színtársulat meghívott minket a saját Janus fesztiváljára, amely már akkor is profin működött, mostanra pedig már nemzetközi szintre emelkedett. Aztán egészen 2015-ig csak álmodoztunk róla, hogy a városnak végre saját egyetemi színházi találkozója lehessen. Ekkor a Nemzeti Együttműködési Alaptól sikerült anyagi támogatást elnyernünk, amelynek egy részét a találkozóra fordíthattunk. Első évben még azokat a társulatokat hívtuk meg Szegedre, akiknél mi is vendégeskedtünk. A debreceni, a veszprémi és a pécsi társulatok őszre szervezik a fesztiváljaikat, így mi tudatosan a tavaszt jelöltük ki a szegedi találkozó időpontjául, amelyet 2018-ban immár harmadjára lesz alkalmunk megrendezni. A hagyományteremtő cél mellett, jövőre a SZESZ tizenöt éves fennállását is szeretnénk méltóképpen megünnepelni, amelynek legizgalmasabb eseményeit erre az időszakra tartogatjuk.

− Milyen elismerésekkel büszkélkedhettek?

− 2006-ban a pécsi egyetemi színházi találkozón „Arany” minősítést ért el az akkori társulat az Egy szerelem három éjszakája című zenés tragédiával, majd 2008-ban a Kell egy csapatot jutalmazták ugyanitt alkotói-díjjal. 2013-ban a budapesti Színváltások 7. Egyetemi Színpadok Szemléjén a Rohadt az államgépben valami című dokumentumjátékunk kiemelt előadás lett, majd egy évre rá a debreceni találkozón az Örkény darabunkat emelték ki. 2016-ban Nyéki Tamás, színészünk a X. Nemzetközi Egyetemi Színházi Fesztiválon színészi különdíjat vehetett át A Démon Gyermekeiben nyújtott kiemelkedő alakításáért. Ugyanezt a produkciót idén két ízben is díjazták a Magyar Művek Szemléjén. Egyrészt sikerült „Arany” minősítést szereznünk, valamint az EMMI díját is elnyerte a darab egy magyar dráma autentikus színpadi megvalósításáért.

− Szegeden mindig is pezsgett a kulturális élet, ez az elmúlt időszakban csak fokozódni látszik. Milyen partnerszervezetekkel tudtok együttműködni a városban?

− Elsősorban a Pinceszínházat kell megemlítenem, amely évek óta otthont ad a SZESZ-nek, e nélkül a működésünk lehetetlenné válna. Ezen kívül nagyon jó kapcsolatot ápolunk a Szegedi Nemzeti Színházzal, főként a fesztivál idején érezzük a teátrum támogatását, amikor játszóhelyet biztosítanak számunkra. Továbbá egyetemi nyílt napokban is együtt gondolkodunk, így mutathattuk be nagyszínpadon az Interjú a vámpírral című táncjátékunkat is. Sokat köszönhetünk a Szent-Györgyi Albert Agórának is, ahol szintén színpadra állíthattuk a produkcióinkat, valamint a Millenniumi Kávéháznak is, ahova a szakmai beszélgetéseket szervezzük a fesztivál idején. A Hungi Vígadó munkatársai pedig tudatosan felvállalták azt, hogy a bulik mellett igény van a kulturális programokra is, s mivel immár minden technikai feltétel adott, hogy a mi produkcióinknak is helyet adjon, mindig szívesen fogadnak minket, akár a Naked SZESZ-el, akár a Sungazers-el.

− Milyen izgalmas eseményekkel készültök a jubileumi évad kapcsán?

− Ez az évad a számvetésről és az ünneplésről fog szólni. A bemutatók és a találkozó mellett egy könyvet is szeretnénk megjelentetni, amely nemcsak összefoglalja az elmúlt tizenöt évet, hanem egyben tiszteleg is az elődök előtt. Sok múltidéző anyagot – brossúrát, plakátot, színlapot – őriz a társulat, amelyeket szeretnénk a közönséggel is megosztani. Fontosnak tartjuk, hogy meséljünk erről a nem mindennapi időszakról, ugyanis büszkék vagyunk arra, hogy részesei lehetünk a Szegeden leghosszabb ideig fennálló egyetemi színtársulat történelmének. A múltban egészen más elvárások kötődtek az egyetemi színjátszáshoz, de a cél a jelenben sem változott: igényes, érdeklődésre számot tartó darabok színpadra állítása.

− Említetted, hogy milyen célkitűzésekkel indult útjára 2003-ban a SZESZ. Tizenöt év távlatában, 2017-ben mi a legnagyobb álmotok?

− Miután létrehoztuk a Szegedi Egyetemi Színházért egyesületet, nagyobb lehetőségünk nyílt anyagi forrásokra pályázni. Az állami támogatások mellett a Szegedi Tudomány Egyetemre és az SZTE Kulturális Irodára is számíthattunk. Legnagyobb álmunk azonban, hogy egy saját, állandó játszóhelyünk legyen, amelynek kialakítása nyilvánvalóan sok pénzbe kerülne, azonban helyet adhatna egyetemi rendezvényeknek is, valamint általa élőbb kapcsolatot tudnánk kialakítani a Szegedi Nemzeti Színházzal is, hiszen számukra is adva lenne egy kis stúdiótér, ezen túl pedig vendégül láthatnánk más társulatok produkcióit is. Az SZTE régi tornatermében állíthatjuk színpadra A nagyanyám immár webkamerán figyeli a tyúk hogy tojik című darabunkat. Ehhez hasonló helyszínt szeretnénk a társulatunknak, az egyetemi város szívében. Reméljük, hogy mihamarabb megvalósul ez a kezdetektől fogva dédelgetett álom.

Megjelent a folyóirat 2017. decemberi számában