Bogoly József Ágoston: Jerney János, a magyarság őstörténetét kutató tudós
Jerney Jánosról emlékeztek meg nemrégiben Szeged-Kiskundorozsmán, amikor egyúttal a tudós emléktábláját is felavatták az egykori dorozsmai szülőháza helyén álló épület falán, a Negyvennyolcas utca 5. szám alatt. Jerney tudománytörténeti jelentőségét már a kortárs, Gyárfás István is kiemelte emlékbeszédében: „Ily tudományos műveltség, fáradhatatlan szorgalom, élete végpercéig tevékeny munkásság, hazája s nemzetéért rajongásig fellángoló lelkesedés megérdemli, s ki is vívta számára az utókor előtt, hogy neve, emlékezete a magyar történelmi irodalom lapjain méltó elismerésben részesülve időn s enyészeten keresztül fennmaradjon.!”[1] − Az alábbiak a méltatlanul elfeledett kutató tudománytörténeti helyét igyekeznek meghatározni.
„Első a tett, második a szó.”
Jerney János kortársa, Széchenyi István a hasznos tevékenység fontosságára hívta fel a figyelmet ezzel a kijelentésével. Amennyiben kulcsszavakat keresünk, hogy Jerney János tetteit jellemezhessük, három fontos kulcsszóra találunk, mégpedig: áldozatvállalás, a hagyomány kutatása és az örökségvédelem. Ezek a szavak illenek arra a tudományos célkitűzésre, amelyet Jerney János képviselt. Az örökség kutatása az ő esetében azt jelentette, hogy a magyarság Kárpát-medencébe jövetelét megelőző hosszú vándorlás útvonalán az általa feltételezett etelközi és levédiai földrajzi helyszíneket ténylegesen felkereste. Utazói-felfedezői erejéhez és ott tartózkodási idejéhez mérten ezeket a szállásnyomokat feltárta, kutatási tapasztalatait a rendelkezésére álló írásos forrásokban és a szakirodalomban beazonosította. Történetírói szinten minden kutatási eredményét tanulmányszerűen és monografikusan örökítette át az utókorára. A magyarság eredetére vonatkozó saját őshazakutatói eszméit fejtette ki és a történész szakközönség előtt megvédte elképzeléseit. Komoly szakmai-történetírói elkötelezettséggel hangsúlyozta: a magyarság eredetének kutatása megkerülhetetlen – s a romantika korszakának történetírói eszméi ebben a törekvésében meg tudták erősíteni.
Mégis azt kell mondanunk, korszaka feladta számára a nagy leckét. Hiszen a német történetfilozófus, Johann Gottfried Herder a tizennyolcadik század végén megjelentetett Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit (Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról) című művében a nemzetközi tudóstársadalom és a magyar értelmiségiek számára egy rövid megjegyzésében, széles körben ismertté tette rémképszerű „történelmi jóslatát”: „A magyarok mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, most szlávok, németek, románok és más népek közé vannak beékelve, s századok multán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni.”[2] Herder jóslata Jerney nemzedékére és kortársaira dinamizáló hatással volt. Kölcsey, Vörösmarty, Széchenyi, Wesselényi és Kossuth is ebben az időszakban élt, és a magyar nemzet számára „életmentő” hazafias tevékenységet folytatott. A magyar tudományos, irodalmi-költői és politikai pályaképek sorozata támasztja alá, hogy a reformkorban és a szabadságharc idején a tetterő képes volt javítani a bajokon és összeforrasztotta a magyar nemzetet. Horváth Mihály később kibontakozó nemzeti függetlenségi történelemszemlélete is bizonyítja, hogy a herderi jóslat bekövetkezését a történészi gondolkodásmód nemzeti önazonossági képzeletet építő, a nehézségekben erőt adó segítségével is el lehetne kerülni. A történelem építésében a reális tett fontosabb, mint a szó és az ideológia. Ezt a kérdéskört többen, többféleképpen értelmezik.
Pályakép
Jerney János jász származásúnak tartotta magát. Idézzük fel pályaképének fontosabb mozzanatait! „Középiskolai tanulmányait előbb Dorozsmán, majd 1810–1814-ben Szegeden végezte. 1816–1817-ben a pesti egyetemen hallgatott bölcsészetet, majd 1818–1819-ben a pozsonyi jogakadémián tanult kereskedelmi, magán- és büntetőjogot, valamint államtudományt. 1819-től joggyakornokként dolgozott Heves vármegyében, 1820-tól ítélőtáblai jegyző volt, ügyvédi oklevelét végül 1821 decemberében szerezte meg. 1822-ben – miután sikertelenül folyamadott a Jászkun Kerület alügyészi tisztségéért – beiratkozott a bécsi egyetemre, ahol betekintést nyert a keleti nyelvekbe és irodalmakba. 1825-ben végül kinevezték a Jászkun Kerület tiszteletbeli alügyészévé, ezért Kiskunfélegyházára költözött.
1837-ben Pesten telepedett le. Támogatókat keresett régóta dédelgetett nagyszabású tervéhez, melyben célul tűzte ki, hogy a magyarság ősi vándorlása során útba ejtett helyeket felkeresi. Ehhez a nemzetközi szakirodalmat is áttanulmányozta. Végül 1844 áprilisában indult útnak a magyar őshazák, Levédia és Etelköz felkutatására. Egy évig tartó útja során bejárta Besszarábiát, a Fekete- és az Azovi-tenger mellékét, a Krím-félszigetet és a Don mellékét. A Kaukázus vidékére a cserkesz háború miatt nem tudott eljutni. Útban hazafelé pedig hosszabb vizsgálódást végzett a moldvai csángók között. 1845 áprilisában tért haza, s előbb dorozsmai birtokán, majd annak eladását követően Pesten dolgozta fel úti jegyzeteit. 1848–1849-ben az Országos Statisztikai Hivatal tisztviselője volt. Ezt követően visszavonultan élt, 1854-ben támadt szembetegsége kutatómunkájától is elvonta, s végül agyvérzésben halt meg.
A magyarság őstörténetének a régmúlt homályába vesző kérdései már pesti és pozsonyi diákévei alatt foglalkoztatták. Tudományos módszereire és múltszemléletére a legnagyobb hatással Horvát István munkássága, majd az 1830-as években jó barátjává lett Horváth Mihállyal folytatott eszmecserék voltak. Kutatásai középpontjában elsősorban a magyarok, valamint a Kárpát-medence részben törökségi eredetű vagy izmaelita népeinek – kunok, besenyők, palócok stb. – etnogenezise és nyelve, valamint a köztük feltárható kapcsolódási pontok álltak. Jól mutatja elszántságát, hogy a Marczibányi-alapítvány 1825. évi pályázatára beadott, a kun és az ómagyar nyelv közötti rokonságot taglaló, Vizsgálódások a régi kun nemzet nyelvéről című munkájával első díjat nyert. Eleinte könyvtári és levéltári kutatásokat végzett a Jászkun Kerületben, Bécsben és Pesten, az 1830-as évektől Közép-Ázsiára és a keleti népekre vonatkozó, kiterjedt történeti és nyelvészeti tanulmányokat folytatott a nemzetközi – főleg a német és francia – szakirodalom alapján.
Végül 1851-ben két kötetben megjelent úti beszámolójában tette közzé kutatási eredményeit. Egyfelől a magyarokat említő korai – többnyire bizánci – forrásokban előforduló helynevek és az általa bejárt területek földrajzi neveinek egyezése alapján megállapította Levédia (Donyec-medence) és Etelköz (Moldva) feltételezhető helyét. Az utókor értékelése szerint az egyes középkori bizánci és recens orosz földrajzi nevek nyelvtörténeti egyeztetése ugyan megalapozott, de ez történeti szempontból Levédia földrajzi azonosítását nem teszi bizonyítottá. A későbbi kutatások arra is rávilágítottak, hogy Etelköz valószínűsíthető helye Moldvától jóval keletebbre, nagyjából a Krím északi előterében, a Dnyeper folyásánál, azaz nem Moldvában található. Jerney mindemellett több száz további „magyar eredetű” helynevet írt le utazásai helyszínéről, a moldvai csángókat pedig magyarokkal rokon honfoglalás kori csoportok leszármazottainak tartotta. Végső következtetésként megállapította a magyar, illetve a besenyő, kazár, kun, palóc stb. népek rokonságát és egykori egynyelvűségét, emellett a magyarság párthus származása mellett tört lándzsát. Utolsó éveit diplomatikai és pecséttani kutatásainak szentelte: magángyűjteménye több mint négyezer régi oklevélből állt, és ezek nyelv-, művelődés- és egyháztörténeti szempontú elemzésével foglalkozott. 25 kötetbe szerkesztett kéziratos gyűjteményéről Thaly Kálmán készített jegyzéket. Az általa másolt dokumentumok különösen a XVI. századra tartalmaznak fontos információkat.
A Magyar Tudományos Akadémia 1837. szeptember 7-én levelező, 1838. szeptember 7-én rendes taggá választotta. A magyarországi besenyőkről című székfoglaló előadása 1838. november 10-én hangzott el.”[3]
Jerney János helye a magyar tudománytörténetben
A magyarság eredetének kutatása, a néprokonsági viszonyok történeti, régészeti és nyelvészeti feltárása és az őshazakutatás Jerney János életidejében élénkült. Jerney kutatási eredményei, megjelenő értekezései és tanulmányai a szaktudományban ismertté váltak. Említjük, a Magyar Hírlap oldalain[4] az egykorú újságolvasó közönség is értesült a Jerney János keleti utazása a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett1844-1845 című híressé vált két kötetes könyvről. Ha a széleskörű olvasóközönség számára megjelent, Jerneyt bemutató cikkek között szemlézünk, akkor a Vasárnapi Újság 1883. április 29-i számának első oldalán, a tudós halála után jó három évtizeddel később közölt, Dr. Kováts Gyula által írt érdemi értékelésre találhatunk rá. Jerney János kutatói erőfeszítéseiről és eredményeiről Szántó Károly a vitákat és a bírálatokat érintő módon adott közre összefoglaló cikket: „1844. április 23-án indult el Pestről a nagy útra. Utazását gőzhajón, majd öszvér- és lóháton és karavánokhoz csatlakozva teveháton, szekéren és gyalog tette meg, súlyos testi fáradalmakat szenvedve. (…) Emlékiratában olvassuk, hogy Moldvában 450 magyar szót és 339 magyar helynevet gyűjtött össze. Úgy vélte, hogy a honfoglalás során a besenyők és a kunok – dialektikus különbséggel – a magyarral azonos nyelvet beszéltek.”[5]
Jerneynek az említett nyelvazonosságra vonatkozó megállapítását vitatják, ugyanúgy a magyarság párthus származását alátámasztó érvei is kritika tárgyát képezik. Péter László: Jerney János (1800-1855) című, két kiadást megért,[6] huszonnégy oldal terjedelmű tudománytörténeti összefoglalójában a magyarság őstörténetét kutató tudós teljes életpályáját mutatta be. Jerney János kultuszát ápolja a kiskundorozsmai Jerney János Általános Iskola és a Petőfi Sándor Művelődési Ház, valamint a Dorozsmai Hagyományőrző és Kulturális Egyesület.
Halász Péter Jerney János és a moldvai magyarok című írásában olvassuk: „Megírta és 1872-ben kiadta a jászkürtről szóló tanulmányát, ebben számba veszi a jeles reliktum eredetére vonatkozó elméleteket – például, hogy sárkányfogból készült volna −, továbbá helyreigazította a Szeged Alsóvárosi templom építése befejezésének esztendejét (nem 1103, hanem 1503); 1833-ban pedig megjelent Dorozsma török előtti időszakát feldolgozó helytörténeti munkája. Ezek a művek azonban inkább szárnypróbálgatások, ujjgyakorlatok voltak, bár az oroszlánkörmök már itt is megmutatkoztak. 1832-ben aztán Dorozsmára került segédlelkésznek Horváth Mihály, a később jeles történész, a szabadságharc történetének feldolgozója, aki nagyra becsülte Jerneyt „magyar zománcú tudományosságáért”, s méltó szellemi társa lett a vidéki elszigeteltségben. A közös érdeklődésen alapuló barátság sokat jelentett mindkettejük számára, s Horváth Mihály később sokszor idézett Jerney keleti utazásainak beszámolóiból.”[7]
A magyar őshazakutatást és Jerney egykori eredményeit illetően nem maradhatunk meg egy korábbi horizonton. A kutatás folyton tovább fejlődik. Az ismereteket érdemes frissíteni. A Jerneyről szóló tudománytörténeti információinkat és a magyar őstörténet spektrumába tartozó újabb ismereteinket az új könyvek és szakcikkek olvasásával és az őshaza-kérdés világhálón található gazdag tárházának igénybevételével bővíthetjük. A Jerney János tudományos munkásságára vonatkozó frissebb publikációkban a magyarság keletről a Kárpát-medencébe vezető útját fürkészhetjük, a különböző újabb vélemények és kutatási eredmények figyelembevételével.
A genetika, a régészet, a nyelvrokonság honfoglalásra, magyar őshazára vonatkozó újabb eredményeit és ezek tudományos vitahátterét még a közérthető magyarázatok segítségével is áttekinthetjük[8]. A különböző kutatási áramlatokban sok érdekes tudományos állásponttal és egymástól eltérő nézőponttal és vitával találkozunk.[9]
Az egykori Etelközt és Levédiát felfedezni szándékozó, keleti orientációjú magyar őshaza kutatásban Jerney János munkásságának jelentős szerepe volt. Amikor a Jerney János tudományos munkásságához fűződő hagyományt közvetítjük, a jövő nemzedékeire is gondolunk. Sok még a nyitott kérdés, bőven van még további kutatási feladat.
Jegyzetek
[1] Gyárfás István: Jerney János emlékezete. Budapest, 1884.
[2] „Da sind sie jetzt unter Slawen, Deutschen, Wlachen, und anderen Völkern der geringere Teil des Landeseinwohner, und nach Jahrhunderten wird man vielleicht ihre Sprache kaum finden.” In: Johann Gottfried Herder: Werke, Band III/1, Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit /1791/. Hrsg. von Wolfgang Poss, Carl Hauser Verlag, München, 2002. 633. o.; Vö.: Dümmerth Dezső: Herder jóslata és forrásai. In: Filológiai Közlöny, 1963. 1-2. sz. 181-183. o. − Ma már tudjuk, hogy a „jóslat” alapja a magyarok lélekszámának téves ismerete volt.
[3] http://mult-kor.hu/cikk.php?id=25772
[4] 1851/589.; 1851/590.
[5] Magyar Nemzet, 1984/243.
[6] Péter László: Jerney János (1800-1855). Szeged-Kiskundorozsma, 1988.; 2011.
[7] http://csangok.ro/Halasz%20Peter%20-20Jernei%20Janos%20es%20a%20moldva%20magyarok.htm
[8] Vesd össze: Genetika és (magyar) őstörténet című tematikus szám, Magyar Tudomány 2008/10; A történeti genetika történeti relevanciája című tematikus szám, Magyar Tudomány 2018/1.
[9] Vesd össze: www.nytud.hu/archiv/genregnyelvrok.html