Miklós Péter: Talált tárgyak között

Jagos István Róbert, az emberkáromló

A tavalyi könyvhétre jelent meg Jagos István Róbert (1974–2018) Emberkáromlás című negyedik (s immár tudjuk: utolsó) önálló kötete. Az idén februárban elhunyt kiváló szegedi költő versvilága – mint korábbi könyveiből (Made in az idők hajnalán [2011]; Félresértett szavak [2012]; Múló percek sínjein [2014]) is érzékelhető – nemcsak sajátos, egyedi és összetéveszthetetlen, de zavarba ejtően személyes is. Szövegei önéletrajziak, s ezáltal válnak művei – hogy egy talán idejétmúlt kifejezést használjak – „nemzedéki lírává”.

„Ki magába néz, meglátja Istent. / Egy fekete pont a sötétség közepén.” (Ki magába néz) – írja a költő, aki egész generációjának élethelyzetét, értékvilágát, dilemmakészletét, világképét és végső soron válságát foglalja össze verseiben, amelyek a művészi szabadágvágy és a nyárspolgári mindennapok közötti feszültséget éppúgy megfogalmazzák, mint a rendszerváltozásban – a paternalista állam bukásával – hirtelen felnőtté, s szimbolikusan is és ténylegesen is apátlanná és anyátlanná vált társadalom konfliktushálóját és kvázi kilátástalanságát.

Jagos István Róbert életútja kétségtelenül kalandos és fordulatos. Akárcsak József Attila, ő is árvagyerekből lett költő (és irodalomszervező, rádiós műsorvezető, lapszerkesztő), aki azonban költészetének darabjait a gyermekkori és fiatalkori élményekkel való szembenézés igényén túl művészi minőséggé tudja formálni.

Teszi ezt annak ellenére, hogy az Emberkáromlás című kötetben az irodalmi hagyomány alkotói név szerint alig bukkannak föl (hiszen Franz Kafka és Faludy György mellett a kortársak közül van még megszólítva Zalán Tibor és Jónás Tamás), s a szövegeik közül is pusztán reminiszcenciajelleggel ismerhetünk meg egyet-egyet. Ugyan köztük a legjelentősebb alighanem József Attila (Öltözz át!) és Kölcsey Ferenc (Haltató) evokálása, meg kell említeni Pilinszky Jánost is, akinek legendás Négysorosát idézi a „szegek” említésével a könyvben szereplő egyik alkotás, hiszen nem juthat más eszünkbe, amikor azt olvassuk: a „ködre vért hánytak a szegek” (Vetítés). A bibliai szereplők (így például Ádám, Éva, Káin, Onán, Pilátus, Jézus) neve – s a velük jelölt évezredes tradíció – mellett gyakran előfordul Isten is: hol kérdőn, hol odafordulón, hol pedig a teljes bizonyossággal említve (Téli kert; A csend; Reggeli kép; Monológ; Eretnek; Még jó, hogy közel lakom).

Jagos István Róbert univerzumának forrásai azonban, úgy vélem, kevésbé az irodalmi hagyományban, mint inkább a mindennapok kultúrájában (így például a dalszövegek, vagy reklámszövegek alkotta terepen) és a megélt valóság momentumaiban keresendők. Különösen nagy hangsúly jut költeményeiben a testiségnek: az ételeknek és italoknak (köztük főleg a sörnek és a bornak, vagy a pilótakeksznek és a vaníliás karikának, de az érdes és édes Dunakavicsnak is) éppúgy, mint a maga keresetlen természetességében megfogalmazott szexualitásnak (Szégyen; Huszonöt éve; Egy nap visszatérek oda; Mért üvöltenek bennem az éhesek; Konyha).

Jagosnál a lírai énalkotásnak személyiségmagyarázó és -elemző szerepe van. Ezt erősíti a versek önreflektív jellege, amely az önmegszólítás eszközével is kifejezésre kerül. Ugyanakkor szövegei nem nélkülözik a groteszk és az abszurd irodalom eszköztárát sem: „a talált tárgyak között / jól érzem magam / vonz elveszettségül / – veszettségem” (Talált tárgyak osztálya).

A Jagos-szövegek többnyire erőteljes énközlések, amelyek révén az alkotó és az olvasó közti kapcsolat egészen közelivé válik, s ennek révén a költő által megfogalmazottakban a szövegfogyasztó saját magára – s végső soron az őket / minket összekapcsoló közös emberi élményanyag megalapozta egyéni és közösségi tartalomra – ismerhet. Az élet – az adott pillanat lehető legteljesebb megélése – és az alkotás elválaszthatatlan Jagos munkáiban, még akkor is, ha azok sokszor a lírai rezignáltság hangján szólnak: „ma már csak szövegeket írok / régi korokról / padokról / szerelmekről / barátok dalairól / a máról / az asszonyról / a gyerekeimről” (Huszonöt éve).

„Jó vendég vagyok. / 35 és 50 közötti kortalan.” (Egy jó vendég monológja) – írja a negyvennégy évesen elhunyt Jagos István Róbert, aki villoni alkat, s akit könnyed és barátságos személyiségjegyei tesznek kortalanná, keserédes szövegei pedig halhatatlanná.

Jagos István Róbert: Emberkáromlás. Dél-alföldi Művészeti Kapocs Alapítvány, Szeged, 2017.

Megjelent a folyóirat 2018. áprilisi számában