Péter László: Miklós Péter életrajzi vázlata Putnik Tivadarról
Tivadar a tanítványom volt. 1939 őszén íratták be a szegedi Baross Gábor − akkor már és még gyakorló jellegű – gimnáziumba, ahol ugyanakkor én az V. osztályt kezdtem. Osztályfőnöke Visy József volt, a szigorú, de emberséges, mélységesen katolikus, kiváló tudós, egyetemi magántanár volt, nekem történelem és latin tanárom is. Nem emlékszem már, ki ajánlott a szüleinek engem, hogy instruktora, házitanítója legyek, s arra sem, miért. Rémlik, hogy félévkor szekundá(ka)t vitt haza, s ezért, de a közös értesítőből azt látom, hogy év végén jócskán maradt elégségese és jója, de hittanból (gondolom, a pópa mindenkinek ezt adott) jelese, s ami meglep, mert én ebben mindig gyöngélkedtem, mennyiségtanból is jelest adott neki Falábu Jenő, aki engem is tanított matematikára is, fizikára is.
Újszentiváni szerb gyerek volt, görögkeleti. Neve félig magyar, félig szerb. Eredetileg Teodor: a görög Theodórosz „Isten ajándéka”, szerbül már Todor, magyarul is Teodor-Tódor. Szerbül becézve Toskó-Tósó. Nem tudom, mikor váltott át a magyar változatára, de a gimnáziumban már így ismerték, a közös értesítőkben következetesen így szerepelt. Csak Jugoszláviában tért vissza a Teodor keresztnévre.
Én mindig Tivadarnak hívtam, nem becenevén. Akkor nem tűnt föl, most meglep, hogy mindössze három és fél év különbség volt köztünk: én 1926. január 21-én születtem, ő 1929. június 16-án. Akkor ez különbség köztünk sokkal többnek látszott. Én egy évvel korábban kerültem iskolába, ő egy évvel később, s ez magyarázza a köztünk levő „osztálykülönbséget”.
Családját nem ismertem. Három évvel idősebb bátyjáról, Szeverről, nem is hallottam. Most Miklós Pétertől tudtam meg, hogy a nem is kulák, csupán „középparaszt” apjának, Putnik Radoszlávnak (1902-1978) mindössze 10 hold földje volt, de 1950-ben ezt is elvették tőle. Nem tudom, milyen alapon, hiszen ez még akkor sem volt gyakorlat. Föltételezem, hogy nemzetiségük miatt: Titótól féltek, s a Tisza-Maros szög szerbjeitől.
Tivadar 1944 tavaszán érettségizett. Erről Miklós Péter sem tudott pontosabbat, mert ezekben a zorduló években nem jelent meg közös értesítő. De talán a kortársaktól, ismerősöktől meg lehetett volna tudni, érettségi után mivel foglalkozott, s miért ilyen későn szánta rá magát a fölsőbb tanulmányokra. Néhány osztálytársát én is ismertem: Antal Bercit, Drucker Tibort, Kádár Lacit, Márton Gézát, Peták Karcsit, Tömöry Tibort. Nem tudom, ki él még köztük.
Miklós Péter sem tudja, mit csinált Tósó 1944 és 1949 közt, miért csak. többéves késedelemmel jelentkezett fölsőbb tanulmányokra. Csak azt tudjuk, hogy 1949. november 29-én jelentkezett a szegedi egyetem bölcsészkarán orosz szakra. Ez irodalmat és nyelvtudományt egyaránt jelentett. Akkoriban az egyszakosság volt a gyakorlat; később tértek vissza az általános kétszakosságra, és a kivételesen engedélyezett háromra. Én így szereztem 1948-ban magyar, latin és filozófia tanítására képesítést.
Leckekönyvének tanúsága szerint az én tanszékvezetőmnek, a bencés Klemm Antalnak (1883-1963) előadásait is hallgatta. Ekkor még én is ott voltam a magyar nyelvészeti tanszéken, demonstrátorként, de nem emlékszem, hogy találkoztunk. Engem 1950 januárjában rúgtak ki, titoizmus vádjával, Tivadart – és családját – fél évvel később, június 23-án internálták. Mi is féltünk, hogy bennünket is elvisznek – csendőr tiszthelyettes édesapám és a titozimus ellenem fölhozott vádja miatt -, de ez, ma sem tudom, kinek, minek köszönhetem – szerencsénkre, elmaradt. Nyolc hónapig voltam állás nélkül, míg végül az év végén Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter kinevezett a karcagi Györffy István Nagykun Múzeum egyszemélyes („konflis”) igazgatójává. Ezt néprajzi, népköltészeti munkáimnak, főként a még ugyan kéziratban levő, de Ortutay lektorálta Kálmány Lajos-életrajzomnak[1] köszönhettem.
Tivadarék a szőregi „kulákokkal” is együtt voltak. Így a szőregi szerb templomtól úgyananyira Szeged felé, mint mi a másik oldalán, a városhoz közelebb lakó Vörös Árpádékkal is. A jóképű Tivadar – sit venia verbo! − a kevésbé előnyös külsejű magyar lánnyal, Vörös Icával volt kénytelen beérni: útban lehetett már első gyerekük, lányuk, Velinka, amikor – 1952 halottak napján! – a tiszaszentimrei anyakönyvvezető kedvetlenül kiment a táborba, és összeadta őket. De nem élhettek rosszul, mert utóbb, itthon is született még két gyermekük, fiuk, Péter és György. Esküvőjüket sorstársuk, Beke Ferencné naplója[2] örökítette meg.
Szabadulásuk után Tivadar orosztanári szakon folytatta egyetemi tanulmányait. Mint túlkoros, vezető szerepet kapott az akkor kibontakozó demokratikus diákmozgalmakban. Október 16-án fölszólalt az Ady téri egyetemen, az auditórium maximumban rendezett nagygyűlésen, követelte Nagy Imre kormányra kerülését, Rákosi megbüntetését. 19-én pedig az akkor megalakult szegedi József Attila Kör egyetlen ülésén is. Másnap, 20-án, a MEFESZ bölcsészkari szervezetének alakuló ülésén beválasztották a háromtagú vezetőségbe. Aláírása szerepel a MEFESZ Diáktanácsának 24-i fölhívásán, amelyben Baróti Dezső rektor és Korpásy Béla orvoskari dékán mellett a négytagú diáktanács egyikeként cáfolta a pesti MEFESZ-küldöttek letartóztatásáról támadt rémhíreket.
A megtorláskor számára természetes volt, hogy 1957. március 9-én Tiszaszigetnél édesapjával és családjával átlépte a határt. Horgoson, majd Óbecsén telepedett le. Tanári állást kapott. Erről közelebbit nem tudunk. Később az újvidéki magyar könyvkiadónak, a Fórumnak terjesztőjeként működött. Vörös Icától elvált. Ő gyermekeivel visszajött Magyarországra. Tivadar újból nősült: újból magyar nőt vett feleségül. A vezetéknevét sem tudjuk.
Tivadar. mikor már lehetett, gyakran átjött gyermekeit látogatni. Ideje korán, 69 éves korában, 1998. június 4-én hunyt el. Idén lesz húsz esztendeje. Szeretettel emlékezem rá.
Miklós Péter: „Részt vettem a szabadságharc megmozdulásaiban” Putnik Tivadar (1929-1998). Újszentiván Község Önkormányzata, 2017.
Megjelent a folyóirat 2018. májusi számában
Jegyzetek
[1] Péter László: Kálmány Lajos. Egy nagy magyar folklorista élete. Budapest, Közoktatásügyi Kiadóvállalat, 1952.
[2] Beke Ferencné: Három év Hortobágy poklában. Pomáz, Kráter, 2014. 95-96. o.