Benyik György: Csak lassan, szépen, gondosan…

Beszélgetés Richter Ilonával

Munkácsy Mihály-díjas magyar grafikus, tudományos illusztrátor. A Wikipédián található életrajza igen rövid. 1952-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, ahol Konecsni György tanítványa volt. 1952-1960 között a Magyar Természettudományi Múzeum és a Magyar Nemzeti Múzeum tudományos illusztrátora volt. 1960-1973 között Nápolyban a Zoológiai Állomáson dolgozott. 1975-től 15 évig a szegedi József Attila Tudományegyetem növénytani tanszékének munkatársa volt. 1990-ben nyugdíjba vonult. Soltvadkert díszpolgára. Tudományos könyveket, szakmonográfiákat illusztrált, sőt gyerek könyveket is amelyek természettudományi ismereteket népszerűsítenek.

− Kedves Ilona, soltvadkertinek nevezed magad, de mint kiderült nem is ott születtél.

− Édesapám, mint fiatal tanító nagyapám munkáját folytatta gróf Esterházy Ferenc hitbizományi birtokán, Szentgyörgypusztán. Innen sodorta el az életét 1931-ben a gazdasági válság forgószele Soltvadkertre − a szarvaskúti tanyasi iskola feladatai, a „Homokország” ismeretlen körülményei és kötelességei közé.

− Hogyan fedezted fel a tájat?

− Én akkor alig hároméves voltam. Belegyökereztem a futóhomokba. Nem csak otthonom, hanem szülőföldem is lett.

− Milyen hatása volt gyermekkorod „Homokország”-ának a hivatásodra?

− A szél nyalta buckák és a nyárfaligetek nekem a természet képeskönyvét jelentették. Ezt lapozgattuk édesapámmal felfedező sétáinkon. Lestük a hangyalesők apró krátereit, a kutyatejen nyújtózó hernyók, lepkék, méhek, pókok kicsiny életközösségét. A tudományos illusztráció alapját: a türelmes szemlélődést akkor tanultam meg.

− Mikor ismerted fel hivatásod útját?

− A rajz, mint természetes adottság kora gyerekkoromtól kísérte életemet, és szerencsésen párosult a megfigyeléssel. Így nem volt kérdéses, hogy tanulmányaimat ezen a téren, az Iparművészeti Iskola, majd a Képzőművészeti Főiskola grafikai tanszékén folytassam.

− Miért választottad szakterületednek a tudományos illusztrációt?

− Választásomat a természet iránti változatlan mély érdeklődés határozta meg. Grafikai tanulmányaim során figyelemmel kísérve a tudományos illusztráció történelmi múltját, feltűnt a feladatkör hanyatló jelene. Kiváló mestereim Konecsni György és Barcsay Jenő egyetértőn támogatták törekvéseimet, és alaposan felkészítetek a várható nehézségekre. Egy hivatásra, amelynek csak múltja volt jelene alig, és jövője semmi…

− És ez a „semmi” nem riasztott el?

− Bíztam mestereim ítéletében. Diplomamunkám tárgyául az antropológiát választottam, Dr. Nemeskéri János szakmai vezetésével készítettem el Torzított koponyák − hun és avar-kori leletek címmel. A feladat kihívás volt a fotóval szemben Az eredmény tudományos és művészeti téren egyaránt elismerést és feltűnést keltett.

− A Főiskola után hogyan alakult a munkád és az életed?

− A múzeumokban otthon voltam. Tanultam és tanítottak. Mindenre. Azokkal a szakmai igényekkel kísérleteztem, amelyek túlmennek a fotón. Így jutottam el a mikroszkopikus biológiához. Már csak a mikroszkóp hiányzott. 1953-at írtunk. A múzeumokban annyi mikroszkóp volt, ahány kutató.  Új berendezés vásárlásáról szó sem lehetett. De éjszaka szabadok voltak a műszerek. Ha az ember 25 éves és nagyon akar valamit, nem tétovázik – dolgozik.

− Művészeti szempontból melyik szakterület állt hozzád legközelebb?

− Akkoriban a rovartan érdekelt. A finom anatómiai részletek, amelyek a milliméter töredékével voltak csak mérhetők. Itt minden számított. A határozó rajzok igénye meghaladta az akkori fotó lehetőségét. Az emberi szemnek nem volt akadály a mélységélesség, ahol a gép megbízhatatlanná vált. Később ezek a stúdiumok jelentették a jövő útját.

− Belátható volt valamennyire ez az út?

− Talán csak az alapvető lényeget tudtam: az igényt. Biztos voltam, hogy a tudomány „igénye” a tudományos illusztráció „alfája”. De akkor nem is kellett ennél többet tudni. Csak követni kellett kitartóan az „igényt”, ezt az Ariadné – fonalat, egyre felkészültebben és egyre kitartóbban.

− Hová vezetett ez a kitartó munka?

− A tudományos illusztráció egyáltalán nem jövedelmező területének a makacs művelése felkeltette a figyelmét Mihályfi Ernőnek − a Képzőművészeti Főosztály miniszterhelyettesének − egy zsűrizés alkalmával, 1954-ben időről-időre bemutatásra kérte újabb és újabb munkáimat –, és 1955-ben megkaptam a Munkácsy-díjat. Ez volt az első csoda.

− És mi volt a második?

− 1954-et írtunk akkor is, mikor Dr. Móczár László tanulmánya megjelent egy új fémdarázs fajról Bolognában. A 7 milliméteres Priocnemis Vulgaris rajza lett az első külföldi publikációm. Abban az időben már ez is rendkívüli lehetőségnek számított, de Walter Linsenmaier tudományos illusztrátor meghívása svájci tanulmányútra − már maga volt a csoda.

− Csodák mindig vannak, csak hinni kell bennük.

− Hittem a csodákban, és 1956. október 12-én a Kultúrkapcsolatok Intézetének útlevelével elindultam Svájcba.

− Milyen érzés volt akkor Európába menni?

− Féltem. Európát mi akkor nagyon nagy betűkkel írtuk. Kicsinek és elveszettnek éreztem magam. Ezt a félelmet oldotta fel Németh László író, nekem ajándékozva Kerényi Károly címét, baráti támaszul. Ennél nagyobb ajándékot nem is adhatott.

− A következő nehéz időket hogyan élted meg?

−  Tíz nap, a gondtalan álmok és tervek ideje. De a történelem másként tervezett. A gondtalanság ideje gyorsan lejárt. Nem maradt más, mint a kötelesség, a honvágy és Kerényi Károly baráti kézfogása. Munkám végeztével hazajöttem, 1957 májusában.

− Mihez kezdtél hazatérésed után?

− Ott folytattam, ahol abbahagytam. Megélhetésemet könyvkiadók biztosították. Szakmai feladataimat a Természettudományi és a Nemzeti Múzeum.  Ezekből a munkáimból születtek az első kiállításaim, Tihanyban, Budapesten és Debrecenben 1958-ban.

− Mennyit tudtál hasznosítani tanulmányutad tapasztalataiból?

− Világossá váltak azok a szakterületek, amelyek feltétlenül a tudományos illusztráció eszközét igényelték. Ez meghatározta további felkészültségem irányát. Lapozgatva a Nápolyi Aquario 1872-ben indult tengerbiológiai sorozatát, nem sejtettem, hogy kezemben az útmutatás.

− Ez volt a harmadik csoda?

− Ez a csoda folytatása volt. 1958. augusztus 25.-én kaptam Kerényi Károlyné, Lukács Magdolna levelét a hírrel, hogy alkalmuk volt megmutatni tanulmány rajzaimat a Bázeli Zoológiai Egyetem professzorának Adolf Portmannak. Aki azt kérte, hogy írjak neki szakmai gyakorlatomról részletesen, hogy segítségemre lehessen.

− Isten útjai kifürkészhetetlenek….

− Ezután már gyorsan peregtek az események. Professzor Portmann novemberi válaszában már felvetette a nápolyi Zoológiai Állomás lehetőségét, és további tárgyalási szándékáról biztosított. És 1959-ben megérkezett Nápolyból Dr. Dohrn szerződése a „Hydromedusa” monográfia illusztrálására – Dohrn-stipendiummal. Ez volt az igazi csoda!

− Hogyan boldogultál a hazai engedélyekkel?

− Valamilyen módon mindenki segített szakmai ajánlólevelekkel. De ami a legtöbbet jelentette a Magyar Tudományos Akadémia engedélye, hogy új feladatkörömre a Tihanyi Kutató Intézetben − Dr. Sebestyén Olga vezetésével − megfelelő módon felkészülhessek.

− Mikor indultál el?

− 1960 júliusában érkeztem Nápolyba. Egy éves útlevéllel és az előírásos 5 dollárral, olasz helyett német nyelvtudással. – De már nem féltem.

−  Milyen volt a nápolyi intézet?

− Elsősorban nemzetközi. Így rövidesen megismertem mindazokat a svájciakat, svédeket, angolokat, akik a mi nagybetűs Európánkat képviselték. Professzor Szent-Györgyi Albert nem sokkal érkezésem előtt ment el onnan. És minden magyar büszkeségére ott volt az Apáthy-szoba, ahol a biológusok színe java dolgozott.

− Nehéz volt beilleszkedni ebbe a nemzetközi közösségbe?

− Egyáltalán nem. A közös cél a tudomány egyetemes művelése, eleven gondolatcserét, közös légkört, egyfajta családiasságot eredményezett.  Én a művészettel új színt, új eszközt, új lehetőséget jelentettem. A laborom lassan egy műterem látogatottságát élvezte.

− Milyen volt az ismerkedés a „Hydromedusakkal”?

− Csodálatos mikroszkopikus anyag volt, átlagosan 5 mm. Formailag bizarr, anyagukban áttetsző, mozgásukban gyors és légies lények. Azonnal tudtam, hogy határozórajzként csak sötét alapon ábrázolhatók eredményesen. Már az első rajzi kísérleteim minden munkatársamat meggyőzte.

− Mennyi időt vett igénybe a feladat?

− Összesen három évet. Közben ellenőriztem Svájcban a készülő nyomatokat, és évente haza jöttem a lejáró útlevelem miatt.

− Hol nyomtaták ki a könyvet?

− A fekete alap nagyon nehéz feladat elé állította az akkori nyomdatechnikát. Ezt a kihívást csak egyetlen kiadó, Werner Krebser vállalta Svájcban, nagy hozzáértéssel és kiváló eredménnyel.

− Mi következett ezután?

− Egy új monográfia. Professzor Portmannal a Pillangócsigákról – latinul Opisthobranchia. Nagyon élénk, hihetetlen színkombinációkkal megáldott lények, emellett opálosan áttetszők. Ezért maradt a fekete alap, de grafikailag új, meglehetősen munkás, időigényes technikával. Munkám elvégzéséhez tíz évre biztosított ösztöndíjat a Schweizerische Nationalfonds, 1963-tól 1973-ig.

− Tíz év meglehetősen nagy idő egyetlen munkára.

−  Közben másra is nyílt alkalmam. 1968-ban részt vettem a Zürichi Természettudományi Múzeum Das wissenschaftliche Tierbild című kiállításán, melyre 11-en kaptunk meghívást. Munkáimat a Graphis művészeti folyóirat közölte.  

− Megérte a monográfia a tízesztendei munkát?

− Feltétlenül. 1982-ben jelent meg a Springer-Verlag kiadásában, és 1983-ban Frankfurtban a Stiftung Buchkunst kitüntette a „Die schönsten Bücher der Budesrepublik Deutschland” címmel. Illusztrációit Magyarországon a Művelődési Minisztérium Képzőművészeti főosztálya Nívó-díjjal jutalmazta.

− Mikor jöttél haza?

− 1969 végén. Ösztöndíjam utolsó három évében – édesanyám betegsége miatt – itthon dolgoztam a szövegközti részletrajzokon. Professzor Portmann és a Magyar Tudományos Akadémia egyetértésével.

− Ezután már itthon maradtál?

− A Tudományos Akadémia Biológiai Főosztálya 1969-ben állásajánlattal várt haza. Munkám végeztével 1976-ban megkaptam a kinevezésemet a Szegedi József Attila Tudományegyetem Növénytani Tanszékének Akadémiai Csoportjához. Munkaterületemen a Füvészkertben növény akvarelleket festettem.

− Dolgozták külföldön később?

− Tengerbiológiai illusztrációval még 1986-ban még egyszer volt alkalmam foglalkozni. A Münsteri Egyetem ösztöndíjával a dél-franciországi Laboratoie Aragoban dolgoztam Banyuls sur Meerben. A feladat izgalmas volt az Opisthobranchiák egy különleges csoportjával foglalkoztam. De ez mégsem volt már olyan, mint Nápoly. Még a tenger sem volt ugyanaz…

− Mi volt itthon számodra a legkedvesebb?

− Az utolsó ösztöndíjam a Collegium Budapestben, melyet Professzor Vékás Lajos kitüntető meghívása biztosított 1998-ban, hogy hivatásom összegzésével, a tudományos illusztráció módszerével foglalkozhassak Professzor Szathmáry Őrs vezetésével. Itt, a Collegium Budapestben újra élvezhettem azt a felszabadult szellemi légkört, ami engem a nápolyi Zoológiai Állomásra emlékeztetett.

−  Kinek vagy a leghálásabb?

− A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ Kézirattárának. Szíves fogadásuk biztosította ajándékként felajánlott életművem szakszerű elhelyezését, megőrzését és fennmaradását. Ez életem nyugalma. Gondviselő csoda. És most, megengeded, kérlek, hogy hosszú életem történetét − ezt a „visszapillantót tükröt” − Kobayashi Issa haikujával fejezzem be, ami minden munkám kezdetének mottója volt: „Csak lassan, szépen, / gondosan mászd meg, csiga / a Fuji hegyét.”

Richter Ilona fontosabb kiállításai:  1958 Tihany, Budapest,  Debrecen, 1966 Pécs, 1968 Zürich, 1971 Genf, 1973 Szeged, Kiskunhalas, 1974 Szeged,  Veszprém, 1975 Szeged, 1976, 1986, 1990, 1992, 1996-2012 Baja, 1983, 1995, 1998 Budapest, 1983 Frankfurt am Main, 1988 Pozsony, 2005 Szeged, 2007 Soltvadkert, állandó kiállítás.

Richter Ilona szerzőként vagy illuszrátorként jegyzett kötetei: 1960: Im Sandland, 1961 :Homokország, 1971: Pandi, 1981: Úton-útfélen, 1984: Virágok, 1986: Termések, 1988: Egy cseppben a tenger, 2001: Emlékkönyv, 2005: Szemlélődés, 2012: A Megelégedés Fája, 2014: Homokország (új kiadás), 2015: Pandi (új kiadás); külföldön: a tengerbiolólgiai monográfiák Fauna e Flora del Golfo di Napoli 39. és 40. kötet, 1970: Anthomedusae / Athecatae of the Mediterranean, Stazione Zoologica di Napoli, 1982: Opisthobranchia des Mittelmeeres, Springer-Verlag.

Richter Ilona elismerései: 1955: Munkácsy-díj, 1983: Frankfurt am Mainban „Die schönsten Bücher der Budesrepublik Deutschland”, 1984: Nívó-díj, 1988: Az év gyermekkönyv illusztrációja, IBBY, 1989: Nívó-díj, 1994: A Magyar Köztársaság Környezetvédelmi és Területfejlesztési Miniszterének Emlékplakettje, 1988:  József Attila Emlékplakett, 2016: Soltvadkert Város Önkormányzata által adományozott díszpolgári elismerés, 2018: a Magyar Érdemrend lovagkeresztje.

Megjelent a folyóirat 2018. májusi számában