Blazovich László: Széljegyzetek egy várostörténeti előadás-sorozathoz

A 20. század utolsó harmadától az egyre inkább felgyorsuló társadalmi, technikai, technológiai változások háttérbe szorítják a múltba visszatekintést és az érdeklődést azon korábbi időszakok eseményei iránt, amelyek hatását máig érezhetjük. Különösképpen igaz ez a helytörténetre és helyismeretre, pedig a történelmet lakóhelyünkön éljük meg családunk tagjainak, munkatársainknak és ismerőseinknek a társaságában. A hely- és határnevek például máig magukban hordozzák felmenőink gondolkodását, nyelvszemléletét és helyhez kötődését. Mi ismerjük őket, e tudást azonban ne feledjük, más vidékek lakói számára alig jelentenek valamit. Átéljük egyúttal a generációváltásokat és a településünk arculatán bekövetkező módosulásokat. A már letűnt korszakok iránti nyitottság azért is fontos, mert az új források feltárása, valamint a történetszemléletben bekövetkezett változások a korábbi eseményeket új megvilágításba helyezhetik. Az utóbbiakra példa a polgári plattform által a Mocsárvilágtól a Dóm térig címmel szervezett, immáron három éve tartó, a Dóm látogatóközpontjában rendezett, népes érdeklődő tábor előtt megvalósult, és a későbbiekben folytatandó előadássorozat. Egyes előadásai éppen az utóbbiakra adnak példát. Hozzájuk fűzzük megjegyzéseinket.

Mint ismeretes, a szaktudomány az Alföldet városhiányos övezetnek tekintette, amelyet mint azóta feltárták, városokat pótló mezővárosok, pl. Kecskemét, Vásárhely, Szabadka, stb., illetve földesúri városok, pl. Gyula, Debrecen, Pankota, és püspökvárosok, mint Csanád és Várad népesítettek be. Királyi városként jegyezhetjük Szegedet, amelynek népessége az 1522-es tizedjegyzék alapján nyolc-tízezres lakosságszámmal Buda és Pest után következett, megelőzte az első kettőn kívül a többi tárnoki várost. Városalaprajza pedigTemesváréval együtt bizonyítja: az Alföldön is létrejött a komplett nyugati városszerkezet (vár, suburbiumok és elővárosok). Egyébként hasonlót mondhatunk el az Alföld széli Váradról.

Szegednek az alaprajzát szinte a Nagyárvízig a fentiek határozták meg. Vár, valamint Alszeged (a törökkori néven Palánk) és Fölszeged (Fölsőváros) mint suburbiumok. Reizner monográfiája óta az előbbit Alsóvárossal azonosították, jóllehet az utóbbit csak elővárosként tekinthetjük, akárcsak a defterekből a mai két körút, és a Kálvária utca, valamint a Csongrádi sugárút között előkerült Középvárost, amely a török időkben elpusztult, majd utána újra népesedett.

Bertrandon de la Brocquiére lovag 1433-ban Szegedet egy mérföld (kismérföld: 4 km) hosszú városként említette. Egyes szakaszai lehettek a Szentháromság utca (középkori név), az Oskola utca, amely később az egykori, a hozzávetőlegesen a dóm helyén állt Nemzeti iskolától vette a nevét, a középkorban Nagy utcának hívták, mint Alszeged főutcáját. Fölsőváros főutcáján, a Dugonics, középkori nevén a mai Dózsa iskola helyén állt Szent György plébánia templomról elnevezett utcán folytatódott az út, tehát területükön haladt át a lovag által említett egykori utca. Feltűnhet, hogy a vár mellett elhaladó utcarészt nem tudjuk biztosan lokalizálni. Lehet rajta vitatkozni. A várat egyébként meg sem említette a lovag. Talán a város részének (városvár) tekintette.

Bertrandon de la Brocquiére útleírásából a Szegedre (a lovag Belgrádtól Budáig tartó útjára) vonatkozó rész első oldala. Az útleírásnak a párizsi Bibliothèque Nationale-ban őrzött egyik példánya alapján közli Palásti László (In: A szegedi tanárképző főiskola tudományos közleményei. 1973. 196. o.)

A várral kapcsolatosan még egy-két felmerülő gondolat. A suburbiumban állt ferences vagy minorita templom helyét máig keresi a kutatás. Egy újabb helyként a várban állt főesperesi templom, miután a főesperes az érseki aulába, Kalocsára költözött, egy ideig talán betölthette ezt a szerepet. A vár jeles kutatója Horváth Ferenc nem ellenzi e feltevést.

Pál József professzorék kötetet készítettek az Erdélyből a Maros a Tisza, Duna, útvonalon, Bécsbe hajón 1723-ban szállított római eredetű faragott kövek történetéről. A hajók egyike Szegednél elsüllyedt. Elképzelhető e kövek egy részének kiemelése a Tiszából, majd beépítése a vár falaiba, ahol másodlagos helyzetben megtalálhatták őket. A két felvetés példája az eddig kevéssé ismert források alapján érlelt továbbgondolkodásnak. Érdemes elmélkedni rajtuk.

A város középkori utcahálózatát Máthé Zsolt rajzolta meg, és vitte térképre korszakos jelentőségű művében, amely azért jelentős, mert a Nagyárvíz után jórészt újra formálták Szeged alaprajzát. Gondoljunk a város körutas sugárutas szerkezetére és számos utca új vonalvezetésére, valamint a parkokra és magára a Dóm térre. Máthé professzor megállapította, hogy az egykori török ház középkori pincével, ám a törökkor után épült. Megfejtette az 1698-as tűzvész után készített palánki telekkönyv által rögzített telekrendszert, és azt, hol feküdt az egykori török temető. A Nagyárvíz idején előúszó koporsóinak deszkáiból még kiváló kapanyeleket készítettek.

A törökkor, amely városunk végromlását hozta, elején egyedül álló eseményként fellázadtak az új uralom ellen a szegediek, és Tóth Mihály egykori bíró, jó lovasgazda vezetésével megpróbálták kiűzni a muzulmánokat a várból és városból. Nem járt sikerrel, a magyar élet, ezért az Alsóvároson élt tovább. Hegyi Klára szerint egyedül álló jelenségként maradt ott fenn, nyilván jó pénzért, a magyar igazgatás. Talán Temesvár volt egy ideig hasonló hozzá. A marhakereskedők pedig az állatokkal együtt, mint Európában másutt is, leveleket vittek magukkal, törökökét is. Amikor egy-egy városba értek, kürtjükkel jelezték az „áru” és a levelek érkezését. Innen vette máig a posta jelét, a kürtöt.

A városi notabilitásokat ekkor a tévesen Mátyás, helyesen Havi Boldogasszony templom alatti kriptába temették. Itt nyugszik a Szegedet felszabadító első parancsnok, De la Vergne, aki az első roham idején sebesült meg. Emlékeztetve arra, hogy akkor a nem az előre, hanem az utánam katonák ideje járta. A felszabadulás (1686. október 23.) után a magyar többség mellett ekkor lett soknemzetiségű a város az itt maradó szerbek és bunyevácok, valamint a beköltöző németek által. Az egyes nemzetiségek külön kolóniákban laktak.

Marjanucz László a Nagyárvízről és az újjáépítésről adott elő. Az előadás során megerősítette azt a tényt, hogy a város feltöltésekor a töltés méreteit a Tisza 0 pontjától számították, és így a talaj töltését nem méterekkel, hanem csak 1-2-vel számolhatjuk, amit már a Szeged történeti topográfiai atlasz munkatársai megállapítottak. A korabeliek így tudták, a későbbi szerzők tollán született a tévedés, amely berögzült, és legenda lett, nehéz lesz feledtetni.

Szeged a Nagyárvíz után máig gyönyörködtető, a korban modern, eklektikus és szecessziós épületekben gazdag belvárost kapott, továbbá számos hivatal székhelye lett. Ugyanakkor forgalmi helyzetében hátrányos változás következett be. A folyókról az áruszállítás jelentősebb része a vasútra helyeződött át. A fővonalak (Budapest–Kiskunhalas–Szabadka–Belgrád; Budapest–Szolnok–Békéscsaba–Arad-Temesvár és Erdély) elkerülték városunkat. Szeged a Tisza menti társaival egyetemben mellékvonalra került, amely máig így van. Az Alföld-fiumei vasút pedig Trianon után ugyancsak jelentőségét vesztette. Talán egy részébe életet lehel a Vásárhely–Szeged között épülő villamos vasút (HÉV).

A közlekedés elvezet minket a gazdasághoz. Szeged a középkorban csillogó gazdagságát a kereskedelemből szerezte, török utáni felemelkedését ugyancsak ez segítette elő. A monarchia időkben azonban nem sikerült iparosítása. Elkerülték a modern ipart gründolók, maradtak az élelmiszer-, malom- és fűrészipart alapítók. Gyáraik közül mára jószerével csak a húsipari (Pick) maradt meg. Amint Klonkai László, a kiváló közgazdász előadta, a gyáriparban a sikereket nem hozó tradíció máig tart. A szocialista kori gyáralapításokat ugyancsak elsöpörte a nagy világgazdasági átrendeződés, a könnyűipar eltűnése Európából, és nem jött helyettük más, gondoljunk akár az olajbányászatra épülő vegyiparra, vagy éppen a gyógyszeriparra. Egyes üzemeket (kábelgyár, konzervgyár) a sikertelen privatizáció nullázott le. A leépülés objektív és személyi okainak vizsgálata még a szaktudományokra és a várostörténetírásra vár. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy városunk azon magyar középvárosok közé tartozik, amelyeknek várost fenntartó struktúrái közé alig-alig sorolhatjuk be az ipart, a modern nagyipart.

A vár bontásával és az újjáépítéssel megszűnt a középkori városkép. A vár tégláit a város kapta a királytól, amelynek fejében építette fel a Mars téri laktanyát a 46-os gyalogezred számára, amelynek utóda Trianon utána a 9. gyalogezred, Horthy Miklós háziezrede lett, amely szerepet játszott a második világháború idején a kiugrás megakadályozásában. Az újjáépítés tovább folytatódott a Dóm térnek és a Tisza-parti klinika negyednek a kialakításával, amely kiemelte a területet az építészeti provincilaizmusból. Vajda Tamás adta elő a történetét, amelynek bővített változata lapunkban folytatásban jelent meg. Újat hozott számos eddig megjelent írás mellett annak a hagyományt és megújulást ötvöző szellemiségnek, a keresztény, nemzeti eszmének a leírásával, amelyben az épületegyüttesek megszülettek. Szemelgessünk közülük.

A panteonban Klebelsberg szerint a sétáló egyetemi hallgatók ismerjék meg a magyar múlt jeles tudósainak portréit. A justum amore-t (szeretem az igazságot), Glattfelder Gyula püspök jelmondatát olvashatjuk a trianoni kapunál, amelyet megépítése óta június 4-zárva tartanak. A hallgatók egy része ma a kaput a szerelem kapujának nevezi, egy másik rész, az utóvizsgára menők az igazság kapujának hívja. Mégis jó, ha ismerjük az eredeti jelentést és a finoman Trianonhoz is kapcsolódó gondolatot. Ugyancsak Trianonra emlékeztetnek a homlokzatba illesztett megye címerek. Az elcsatolt megyék címereinek helye üresen maradt.  Azt se felejtsük el, hogy a Dóm térnek és környékének építkezéseit a nagy háború után nyomorúságba döntött Magyarország legjelentősebb kulturális építkezéseként tisztelhetjük. Ha e sorok írója a térre és épületeire gondol, Reményik Sándor, a kiváló erdélyi költő Templom és iskola című verse jut eszébe.

Az előadássorozatnak a várostörténet mellett a másik ága a jeles személyiségekről szól. Az első előadást Szegfű László professzor tartotta Gellért püspökről, egyházmegyénk első püspökéről és védőszentjéről. A bencés rendi szerzetes bakonybéli remeteségéből érkezett királyi kérésre a Maros menti vadonba a mintegy dunántúlnyi méretű püspökség megszervezésére. A tudós főpap, az utolsó egyházatyák egyike fő művének, az Elmélkedés a három fiú himnuszáról címűnek nagyszerű fordítását Karácsonyi Béla és Szegfű László végezte el. Forgatják is Temesvárott szorgalmasan. Konferenciákat is rendeznek. Gellért püspök, Szegfű szerint, mintegy önként vállalta a mártíromságot, és az első magyarországi nemzetközi hírű teológus volt. Püspökségéből, amelyen ma három osztozik, csak a marosontúli főesperesség területe országunk része. Talán megérjük Bálint Sándor boldoggá, helyi szentté avatását, és akkor mintegy ezer év után lesz egy újabb kanonizált szentje a Dél-Alföldnek és városunknak. Róla és Szeged vallásos életéről Barna Gábor tartott emelkedett stílusban előadást.

Dugonics András, városunk szülötte szintén helyet kapott a sorozatban. A déli temperamentumú piarista atya, egyetemi tanár, akinek Etelka című regénye, mint első magyar regény irodalomtörténeti adat ma már, ám nyelvújítási tevékenységével máig hozzájárult nyelvünk gazdagításához. Csákány Béla professzor gyűjtötte össze a matematika nyelvét megújító új szavakat, pl. csúcs, egyenlet, gömb, gyök, hasáb, henger, kör stb.

A nyelvújítás akkor indult, amikor a magyar nyelvet archaikus volta miatt sokan, jeles magyarok is, nem látták alkalmasnak a korabeli világ újdonságainak kifejezésére, helyette hivatalos nyelvként a németet javasolták, a másik tábor pedig hitt benne, közéjük tartozott a mi professzorunk, és ezzel máig maradandót alkotott. Méltán őrzi szobor, tér és utca az emlékét.

Bízunk benne, hogy a középkori glosszátorok és későbbi utódaik nyomán kerülnek történészek, akik a forrásokhoz a jövőben is értő jegyzeteket készítenek, a kommentárok alkotóit követve tanulmányokat írnak, és a summák nyomán összefoglalókat és monográfiákat állítanak össze. Olvasóik és az érdeklődők köre pedig nem csökken. Úgy legyen.

Megjelent a folyóirat 2018. szeptemberi számában