Pacsika Emília: „Szeged értelmiségi város volt korábban is”

Beszélgetés Lednitzky Andrással, a Szegedi Zsidó Hitközség elnökével

Több, mint két évtizede elnöke a Szegedi Zsidó Hitközségnek, vezetőségi tagja a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének, 23 évvel ezelőtt lett Izrael Állam tiszteletbeli konzulja. Jogi diplomával 34 évig volt − nyolc dékán mellett − folyamatosan a SZOTE Általános Orvostudományi Kar Dékáni Hivatalának vezetője. Lednitzky András emblematikus személyisége Szegednek, az országos kultúra és a nemzetközi diplomácia berkeiben évtizedek óta úgy tartják őt számon, mint egyik legkiválóbb hídként működő kapcsolatépítő közéleti embert, aki fontos ügyek és események mozgatórugója. Ő alapította a Magyar-Izraeli Baráti Társaságot, nevéhez fűződik többek között az évente megrendezett Szegedi Őszi Zsidó Kulturális Fesztivál, és kitörölhetetlenül beírta magát Szeged történetébe az új zsinagóga − egyelőre részleges − felújításának szervezésével, levezénylésével. Lednitzky András nemrég kapta meg a Szegedért Emlékérmet, majd a Szeged Nemzetközi Kapcsolataiért elismerést. A kitüntetettel többek között a szegedi zsidóság és az új zsinagóga sorsának alakulásáról, a hitközség működéséről, konzuli munkájáról beszélgettünk.

− A szegedi hitközség tagjainak létszáma miként alakult az utóbbi évtizedekben és ma mekkora bázisa van?

− Magyarországon a zsidóság nem civil szervezetként, nem nemzetiségként, hanem vallásként tartja magát számon. Nem minden zsidó vallásos, de semmivel sem rosszabb az arány a vallás gyakorlását illetően, mint más felekezeteknél. Magyarországon mintegy 130 ezer zsidó származású ember él, a hajdani kétmillióhoz képest, Nagy-Magyarország 600-800 ezer közötti holokauszt áldozatot tart nyilván, ebből 540-670 ezer volt a mai Magyarország lakosa. Az ötödik csendőrkerület (amihez Szeged is tartozott) 3200 fő körüli veszteséget számlál, a második világháború után 1700-1800 zsidó tért vissza Szegedre, ma körülbelül 400-450 zsidó származású ember él itt, ennek a létszámnak 55 százaléka tagja a szegedi hitközségnek. Hívőink száma 220 körüli, közülük 30-40 százalék nyugdíjas, 8 százalék diák, az aktív hívő 120 fő. Ma már a megyében csak Szegeden és Hódmezővásárhelyen van működő hitközség.

− A szegedi zsidóság egy része később több hullámban is elhagyta az országot, mikor és hova vándoroltak?

− A háború után a szegedi zsidóság egy része a fővárosba ment, a nagyvárosban való „elveszés” céljából. Legtöbben külföldre vándoroltak: Németországba, Kanadába, Új Zélandra, Ausztráliába, az Egyesült Államokba, Franciaországba, Svájcba és a kivándorlóknak csak 30-40 százaléka költözött Izraelbe. Az első hullám a koalíciós időszakban, 1949-ben volt, az államosítások idején, amikor megszűnt a zsidó iskola, a kórház, és több más szociális létesítmény. Ekkor távoztak az állam által cionistáknak nevezett személyek is. A következő hullámok ’56−57-ben, ’67−68-ban majd a rendszerváltáskor voltak. A háború befejezése óta a szegedi zsidóság több mint 1000 főt vesztett. A fővárosból való kivándorlás ’56-ban volt a legerősebb, ugyan is a forradalom radikálisabban indult, mint ahogy folytatódott: Pesten a munkástanácsok megalakulásáig antiszemita megnyilvánulások is voltak. A vezető beosztású zsidókat a vállalatoktól először elküldték és csak a tanácsok megalakulása után vették őket vissza. Ez nálunk kevésbé volt így, Szeged értelmiségi város volt korábban is. Az itt élők tudták, hogy sokat köszönhettek az itteni zsidóságnak, akik 1879 után számos gyárat, kereskedelmi létesítményt hoztak létre. Hozzájuk kapcsolható a textilipar, a mezőgazdaságra épülő élelmiszeripar kialakításának nagy része, így a kenderfonó, a jutagyár, a kötélgyár termékei, a Pick szalámi, a Kotányi fűszer, a szegedi paprika. Az Anna kutat egy zsidó kereskedő fúratta, a szegedi hitelbankok, biztosító társaságok létrehozása is a zsidósághoz köthető, az orvosoknak 58 százaléka, az ügyvédek több mint fele volt zsidó származású itt a háború előtt, de szólhatnánk a jeles tudósokról, építészekről, művészekről is.

− Mi történt a háborúban elhurcolt zsidóság vagyonával?

− A hazatérők első útja a hitközségbe vezetett, az elkobzott tulajdonukat megkeresni. Kérték a társegyházak segítségét, közreműködését is, hisz a zsidótörvények megjelenésekor nagyon sok szegedi polgár akadt, aki kiigényelte a honfitársai lakását. Sok helyen így, Szegeden is sok polgárnak őrizték meg a vagyontárgyait, és adták vissza becsületesen, de van ellenkező példa is. A katolikus és a református egyház segített a visszatérteknek, a társegyházak többsége ellenezte a gettózást az elhurcolást, igaz, az előző zsidótörvényeket, például a numerus clausust elfogadták. Püspökök is mentettek meg embereket, Glattfelder Gyula is ezek közé tartozott és Hamvas Endre is, aki közel 200 főt keresztelt ki, igaz, hogy ezeknek több mint 70 százalékát ugyanúgy elvitték. A háború után az egyházak vagyonának többségét államosították, nekünk a székház maradt meg, a régi és az új zsinagóga épülete, valamint egy 5 hektáros temető. Később elődeink − mikor a város kulturális célra keresett épületet − a régi zsinagógát eladták, mert már képtelenek voltak fönntartani és felújítani. Ma a MASZK Egyesület használja. Mi az épület árából egy fillért se láttunk, a pénzt a pesti központ − a MIOK − kapta.

− Az új zsinagóga egy virágzó korszakban a századelőn épült, az ország második legnagyobb zsinagógája, milyen volt az állapota a második világháború után?

− Az épületet a közösség tartotta fönn és 1942-től, a zsidótörvények bevezetése, a munkaszolgálat megkezdése után a hívők már nem tudtak a zsinagógára pénzt áldozni. Az igazi probléma a gettózással kezdődött. Ekkor az új zsinagóga, a hitközség székháza és az iskola lett a zsidók fő gyűjtőhelye, ezeket csendőrök őrizték. A zsinagóga kertjének fáit kivágták, belőlük barakkokat építettek. 1944-ben közel 12 ezer embert zsúfoltak a kerítéssel körbezárt területre, ezek közül 5600 volt szegedi lakos, a többieket Csongrád és Csanád megyéből hozták ide. A zsidótanács próbált e tömegben bizonyos önigazgatást megvalósítani, a csendőrség közreműködésével rendet tartani, miközben a gettó tovább bővült a volt téglagyár területére. A gettósítást 8 nap alatt a szegedi hatóságok, illetve a csendőrterület csendőrei hajtották végre, a németek akkor még nem voltak itt. A gettó felállítása áprilisban kezdődött, a vagonírozás július 25-29-én, utóbbi már német felügyelettel. Az első vasúti szerelvény egyenesen Auschwitzba ment, több mint 3200 fővel, a második is odament volna, de miután az előző napon Kecskemétről véletlenül egy szerelvénnyel többet küldtek a tervezettnél, a másnapi vonatokat Strasshofnál ausztriai munkatáborokba irányították át. Ezekben ugyan a háború elvesztését követően a németek sok embert megöltek, de az ausztriai munkatáborokból a foglyok 70-80 százaléka visszatért. Ezzel szemben Auschwitzból − ahol tífusz is pusztított − a foglyoknak csak 10-15 százaléka maradt életben. Apám szülei és a nagybátyámék Auschwitzba kerültek az első szerelvénnyel, ők nem jöttek vissza. Apám munkaszolgálatos volt, anyám ausztriai munkatáborba került. Az ő szüleit és hozzátartozóit egy Bécs melletti kisvárosban egy bőrönd gyárban dolgoztatták. Ők azért maradtak életben, mert nagyapám orvos volt és minden vasúti kocsihoz, vagy 170-200 fős csoporthoz adtak egy orvos családot, hogy ha szükséges, azonnal nyújtsanak orvosi segítséget. Ők többségükben visszatértek.

− Hogyan alakult a hitközség élete a háború után?

− A hazatérők elkezdték az életüket folytatni, de a hívők nagy része idős, rokkant, munkaszolgálatról visszatért ember volt. Az elkobzott javak raktáraként használt zsinagóga betört ablakokkal összeroncsolt padsorokkal, beszakadt tetővel fogadta a híveket. A gettósítás maradványait kellett először eltüntetni, az összetákolt barakkokat kellett elbontani. A közösség megmaradt, de a száma fokozatosan csökkent. Sajnos a kommunizmus éveiben az „elvallástalanosodás” vált jellemzővé. Időközben a háborút átvészelők közül is sokan haltak meg. A háború után a hitközség újra alakult, próbáltak nőegyletet, ifjúsági egyletet, színjátszó csoportot kialakítani, kulturális programokat szervezni. De ez sem volt zavartalan 1967-ben a kommunista állam és az állami egyházi hivatal egy szegedi cionista összeesküvés vádat próbált kreálni. 1967-ben cionista vád alapján fiatalokat rendeltek be a rendőrségre, mert azok próbáltak kulturális csoportot szervezni, Izraelről, a zsidó kultúráról beszélgetni, ez nem tetszett az akkori politikai vezetőknek.

− Úgy tudom, az egyik kivándorolt hívük segített legelőször abban, hogy megállítsák az új zsinagóga épületének romlását. Hogyan történt ez?

− A nyolcvanas években jelentkezett nálunk Váradi F. Péter − neki és családjának a Jósika utcai szeretetotthon mellett volt ingatlanja − az ’56-ban kivándorolt és időközben sikeressé vált kutató és gyártulajdonos százezer dollárt ajánlott föl az új zsinagóga megmentésére. Ekkor a város segítségével az épületet viszonylag elfogadható állapotba hozták, a 90-es évek elején az államtól kapott egy-két millió forint is csak egy kis toldás foldásra volt elég. 1993-ban jött létre Váradi F. Péter magán alapítványa, a Szegedi Zsinagógáért Alapítvány, melynek első elnöke Polláck László volt. Ő tett meg először mindent az épület értékeinek mentésért, pályázattal és az önkormányzat segítségével például sikerült az orgonát felújíttatnia.

− A hitközség elnöki tisztséget 1996-ban Ön vette át, hogyan tudják a hitközség kiadásait finanszírozni?

− A zsinagóga épületét az említett alapítvány tartja fönn, kezeli. Ugyanezt teszi a hitközség székházzal, amely magában foglal egy dísztermet, egy 22 fős szeretetotthont − ahol nem zsidókat is ápolnak − és a vidéken egyedüli kóser népkonyhát. Van egy temetőnk 15 ezer sírral − sajnos már csak 120-150 itt nyugvónak van élő hozzátartozója − az 1800-as évek közepétől van itt ravatalozó, mosdató és gondnoki épület. A temetőt nemrég viharkár érte, a helyreállításához az önkormányzat 4 millió forintot biztosított, de több képviselő is támogatta az első világháborús emlékmű és a kiemelt hírességek (Löw Lipót, Löw Immánuel, Schindler József) sírjának rendbe hozását.

− Nemrég a zsinagóga épülete és a környéke komoly felújításon ment keresztül, ez miből és hogyan történt?

− Először 50 milliót kaptunk a holokauszt alapból, majd kormányhatározattal 950 milliót. Többet teljesítettünk, mint amit a terv szerint kellett volna. Az épület külső homlokzati felújításának költségvetésébe a kert és a kerítés rendbehozatalát is belefoglaltuk A bejárati ajtókat, az ablakokat is felújítottuk, a nagy kupolát lefedtük, a teljes üvegkupolát és a tetőszerkezet nagy részét helyreállítottuk, a tető cserepezése, a külső műkövezés, az esővíz elvezetése is megtörtént. A rekonstrukció szabályosan és határidőre való elszámolással zajlott le. Hangsúlyoznám, hogy úgy a tervezők, mint a kivitelezők, a szervezést bonyolítók, a műemlékvédelmi és hatósági szakemberek szívügyüknek tekintették ezt a munkát, nem csak a pénzért dolgoztak. Két éven át minden kedden egész napos értekezletet tartottunk, ott elemeztük a következő hét feladatait. Sehova nem folyt el fölöslegesen pénz.

− A belső tér sok eleme még felújításra vár, mikor és miből tervezik a folytatást?

− Ahhoz még 1,2 −1,4 milliárd forintra lenne szükség. Az egyik legnagyobb problémát az elavult villanyvezeték hálózat okozza, a márványoszlopok is komoly felújításra szorulnak, a mártírterem padozata süllyed, a padsorokat is ki kell szerelni − jelenleg 1340 ülőhely van és ezt a számot nem tervezzük csökkenteni −, s még sorolhatnám a problémákat.

− A kert visszaállítása viszont megtörtént, a költségvetésből mire futotta?

− Az új zsinagóga eredeti arculatának kialakítása Baumhorn Lipót − számos zsinagóga kiváló tervezője − és a századfordulón Szegeden működő neves − később a holokauszt áldozatává lett − Lőw Immánuel főrabbi együttes munkájának eredménye volt. Az üvegablakok növényi motívumait a rabbi maga rajzolta, a parkot – híres botanikusként is − ő tervezte. A kert bibliai növényei az idők folyamán elpusztultak, s most 40 félét tudtunk ezekből visszatelepíteni. Öntözőrendszert is kiépítettünk és egy kertészt is fölvettünk. Az épületet és a kertet nem elég rendbe hozni, azt fönn is kell tartani. Ez egy élő zsinagóga, idegenforgalom és számos kulturális rendezvény zajlik itt, melyekből egy csekély bevételünk is származik. Szeged legjobb akusztikájú belső tere a miénk, s míg Budapesten egy felnőtt idegenforgalmi belépő 4000 forint, addig mi csak 1200-at kérünk érte.

− Mint említette, kevés a hívő, a hitközség hogyan tudja magát fönntartani?

− A hitközség a saját vagyonából és a MAZSIHISZ-től járadék formájában nyújtott támogatásból élünk. A járadékot a magyar állam biztosítja azokért a javakért, amiket nem természetben igényeltünk vissza az államosított vagyonból. Ezen kívül a személyi jövedelemadók, az egyházi és alapítványi 1 %-ra, illetve a tagok és nem tagok adományára számíthatunk még. Az alapítvány külön önállóan működik. A kisebb napi működési feltételeket biztosítja, az alkalmazottak bérét állja és pályázatokat ad be különböző helyekre. Forrás híján, pályázati beadványokat önkéntes segítőkkel magunk írjuk. 2018-ra megértük, hogy rabbink nincs, rabbi helyettesünk van heti két napon, igaz, az ő bérét a központ fizeti.

− A hitközségnek milyen viszonya van a többi vallás képviselőivel?

− Pozitív. A nagy ünnepek szentmiséjére meghívnak minket, a fontosabb eseményeinkre mi is meghívjuk őket, a vallásközi tudományos konferenciákra kölcsönösen előadót, közreműködőt küldünk. A holokauszt emlékünnepségeinken a megemlékezést mindig valamelyik társvallás képviselője tartja. Beszélt itt már római katolikus püspök − Gyulai Endre, Kiss Rigó László −, evangélikus püspök − Cserháti Sándor − és más egyházfik, Bartha Tibor, Juhász András református esperes, Iványi Gábor metodista lelkész, Joób István, a HIT Gyülekezete vezető lelkésze, de említhetünk neves egyházi oktatókat is, mint Kozma Gábor, Benyik György, Zakar Péter, Kocsis István.

− Hogy érzi magát a tiszteletbeli konzul szerepében?

− Érdekes munka. Izrael állam kért fel erre a posztra, s a hazám fogadott, akkreditált. A zsidóság kötődik Izraelhez, én azonban nem lettem kettős állampolgár. Ehhez kint kellett volna élnem egy bizonyos ideig és a héber nyelvet is meg kellett volna tanulnom. Szívesen vállaltam a feladatot, de úgy tervezem, hogy csak 75 éves koromig tevékenykedek konzulként és a hitközség elnökeként, mert ideje lenne fiatalítanunk. A MAZSIHISZ vezetőségétől már előbb el kívánok köszönni, tekintve, hogy a béke és a kiegyensúlyozottság, az egymás jobb megbecsülésének híve vagyok.

− Ha visszatekint, hogy érez, mire lehet a legbüszkébb?

− Arra, hogy egy „élő zsinagóga” közössége vagyunk. És arra is, hogy a munkámért a huszonhárom év alatt egy fillért sem vettem föl a Szeged-Budapest gépkocsi költségén kívül. Ha pedig konzulként, vagy hitközségi vezetőként Izraelbe utaztam, magam fizettem a repülőjegyet, úgy érzem, az adományozásnál, snóderolásnál is megtettem magamét. Annak is örülök, hogy számos önkéntes segítő munkatársam van, akiket támogatok helytörténeti, honismereti munkájukban, eredményes pályázásukban. A rekonstrukcióban tisztségviselőként egy jól összehangolt csapattal dolgozhattam, s ennek eredménye is lett. Elnöki időszakom alatt a városnak sok kulturális programot, értéket adtunk és azokat elfogadták, befogadták. Reménykedek, hogy még láthatom a Zsinagóga belső megújulását is. A remény pozitív gondolkodásra utal, cselekedeteim is erre irányultak nyugállományba vonulásom előtt főállású munkahelyemen és társadalmi tevékenységemben is. Családi életem rendezett, munkámhoz a hátteret a feleségem biztosította. Fiam ötödik éve − magát még mindig szegedinek vallva − az MTK utánpótlás labdarugó edzőjeként eddig szép eredményeket produkált. Idővel remélem, Szeged sportéletét ismét tudja majd gazdagítani. Munkámban sokan segítettek: vallásos-, kultúr-, és titok-zsidók, de a vallásunkat nem gyakorlók is. Két évtized múltán már sokan nincsenek velünk, de vannak utódaik, akik politikától függetlenül, az értékek közös megbecsüléséért és fejlesztéséért munkálkodnak.

Megjelent a folyóirat 2018. decemberi számában