Mód László: Érdekességek a szegedi szőlő- és bortermelés múltjából 16.

„az alföldi szőlősnép a tőkéket gyümölcsfával tarkázza”[1]

Gyümölcstermesztés a szegedi határban

Sorozatunk nem lenne teljes, ha nem foglakoznánk a gyümölcskultúrával, hiszen alföldi viszonylatban a szőlő- és a gyümölcstermesztés egymással szorosan összekapcsolódó mezőgazdasági ágazatnak számított mindaddig, ameddig a 20. század második felében az átalakuló agrárviszonyok közepette el nem különítették egymástól azokat. A szegedi szőlőültetvényekben gyümölcsfák is tenyésztek, amelyeknek a termése legalább olyan fontosnak számított, mint a szőlőtőkéké.

Szegeden a 18. század folyamán a gyümölcstermesztés még nem tartozott a jelentős mezőgazdasági ágazatok közé. Nagy mennyiségű áru érkezhetett a folyók hátán, elsősorban a Tiszán, ahol a vasúthálózat kiépülését követően élénk teherforgalom zajlott. Vedres Istvántól tudjuk, hogy a szegediek 1824-ben 274 kas tiszaháti almát vásároltak, s egy-egy kas gyümölcsért 100 forintot fizettek. Amíg a 18. század közepén az alsóvárosi barátok rendelkeztek híres gyümölcsösössel a kolostor melletti kertben, addig a 19. század elején a bánomkerti és hattyasi gyümölcsösöket tartották számon.[2] Az ágazat súlyának növekedésében a homoki szőlőkultúra kibontakozása, majd 19. századi felvirágzása játszott döntő szerepet, mivel az egyre gyarapodó szőlőültetvények jelentős mennyiségű gyümölcsfát foglaltak magukban. Minden bizonnyal a város körüli szőlőhegyeken is folyhatott gyümölcstermesztés, nemcsak az 1760-as évektől egyre gyorsabb ütemben létesített külső határbeli térségeken.[3] Az értékesebb fajták elterjesztésében és a nemesítésben elévülhetetlen érdemeket szerzett Vedres István, aki a „maga telepéről mindenkinek szívesen adott oltásra, szemzésre ágat”. A gyümölcsfákat nemcsak a homok megkötésére tartotta alkalmasnak, hanem a terméssel kívánta enyhíteni az időnként fellépő kenyérhiányt. 1822-ből a Hazai ’s Külföldi Tudósítások arról számolt be, hogy Vedres István birtokán dió nagyságú jég „számtalan más gyenge gyümöltsfákat szétt tördelt, és úgy összve-rontsolt, hogy ’a gondos plántálónak azon szép szándékát, hogy az alföldön a’ különösebb fák nemeit elterjeszthetné, sok időkre semmivé tette.”[4] Palugyai Imre a 19. század közepén a mezőgazdasági ágazat helyzetéről a következőképpen tudósított: „Gyümölcsben a határ mind mennyiség – mind nemességre nézve igen gazdag; húsz év előtt még a szegedi piaczon alig volt látható valamelly becsületes gyümölcs, midőn most szebbnél szebb között a választás szinte nehéz. Cseresznye, sárga barack, de kivált az őszi barackok kitűnők; alma tömérdek s igen szép, ez mind a homokon terem; körtve a fekete földön; spanyol megy kevés, szilva, dió, naspolya s birsalma elegendő.”[5]

A vegyes jellegű telepítések mögött nem annyira a növényvédelmi meggondolások, sokkal inkább gazdaságossági szempontok húzódtak meg. Jó termés esetén az egységnyi földterületről a kétszintes termesztéssel szinte megkétszereződhetett a haszon. Ha az egyik szint nem hozott megfelelő mennyiségű termést, a másik még kárpótolhatta a földbirtokost.[6]

A Szeged környékén termesztett gyümölcsösök fajtaállományáról az 1860-as évek elejétől vannak adataink, amelyek főként az almák és a körték vonatkozásában szolgáltatnak pontos megnevezéseket. A helyi sajtó hasábjain közölt hirdetések döntő többsége a gyümölcstermés értékesítését célozta, alkalmanként azonban a facsemeték áruba bocsájtásával is találkozhatunk. Ez utóbbira szolgál példaként a Szegedi Híradó 1861. november 16-ai száma, melyben sikulai, kecskeméti, szercsika, kormos, nyári fontos, bibis, nyári és őszi selmes alma valamint a császár, a fekete és a pergament körte szaporítóanyagról olvashatunk.[7] 1869-ben a Búza téren található Krebsz-féle házból pogácsa és szercsika almát kínáltak eladásra,[8] 1875-ben pedig Felsővároson Benke József ügyvéd különböző minőségű téli, pogácsa, szercsika és egyéb almafajtákat próbált értékesíteni. [9]

Amíg a felsőtanyai termés egy részét a kecskemétiek vásárolták fel, addig az alsótanyaiak a bácskai és a bánáti feketeföldi településekre szállítottak gyümölcsöt, ahol gabonáért cserélték el. A gyümölcstermesztés 19. század végi fejlődését jelentős részben a helyi faiskolák alapozták meg, melyek többsége az ármentesített újszegedi öntéstalajon keletkezett. Az első gyümölcsfaiskola, Rácz Ferencé az 1880-as évek közepén alakult meg Újszegeden, ám nem sokáig működött. Utána Váhli József főreálgimnáziumi tanár és Szögi József létesített kertészetet és faiskolát. Utóbbi nevéhez fűződik a Szögi duránci őszibarackfajta kinemesítése is. Az újszegedi gyümölcskertészek tevékenysége révén a 20. század elején országszerte, Ausztriában, Dél-Németországban, Lengyelországban is kedveltté váltak a szegedi facsemeték.[10] 1900 tavaszán Kiss Ferenc erdőmester javasolta, hogy a város alsótanyai földjéből hasítson ki tíz holdat, ahol az állam támogatásával gyümölcsfaiskolát létesítene. A telepítés Átokházán, a Bilisics-tó mellett még abban az évben megkezdődött, majd húsz évig szolgálta a homoki gyümölcstermesztés érdekeit.

Szüts Mihály a város mezőgazdasági viszonyait elemző munkájában a következő módon jellemezte a gyümölcstermesztés helyzetét: „A szegediek szőlője mint ilyen nem tisztán szőlő, hanem nagyon csekély kivétellel mind gyümölcsfákkal van beültetve. Ezek a szőlőkben levő gyümölcsfa ültetések adják a szegedi hires jó fajta gyümölcsöt. Alma, körte, szilva, cseresznye, meggy, sárga és őszibarack teméntelen mennyiségben kerültek a tanyákról a szegedi piacra. A fajok jók, sőt részben válogatottak. megtaláljuk az ősi, még a keresztes hadak által hozott fajokat, melyek innét mentek nyugat felé, de ezekkel együtt ott vannak az ujabb jobb fajok.”[11] Szüts Mihály az 1910-es évek közepén a gyümölcsfák számát egy millióra becsülte: „Ahogy a szőlőket ismerem, átlag egy katasztrális holdra föl lehet venni 70–75 darab gyümölcsfát s még igy is 80–90 négyzetméterre esnék egy-egy gyümölcsfa, ami az itteni viszonyok közt nem sok. És igy volna a szőlőkben mondjuk kerekszámba 900.000 darab gyümölcsfa, míg 100.000 egyéb helyeken, ami a valót nagyon megközelíti.”[12] A 19. század végén Szeged határában a gyümölcsnemek százalékos megoszlása a következőképpen festett: alma 22,9%, körte 7,1%, cseresznye 7%, meggy 18,4%, őszibarack 13,1%, kajszibarack 7,8%, szilva 10%, dió 1,8%, mandula 0,2%, gesztenye 0,1%, eper (szeder) 11,5 %.[13]

A szegedi gyümölcs az 1894-ben Szentpéterváron megrendezett terménykiállításra is eljutott, melynek közvetítésében a Szegedi Gazdasági Egyesület játszott alapvető szerepet: „A mi nagy és virágzó gyümölcsösünk, Szatymaz, a muszkavilágban képviselve lesz – a terményeivel. Ezt a helyes tervet a szegedi gazdasági egyesület gondolta ki és hajtja végre. Az orosz fővárosban, Szentpéterváron termény-kiállítás van, erre a kiállitásra gyönyörü faju gyümölcsöket: almát, körtét, baraczkot, szőlőt, sőt paprikát is, és specziális magyar gyümölcsöt küldött az egyesület, hogy lássák meg a muszkák, milyen áldott föld ez a magyar. De ne a földet, hanem a gyümölcsét kivánják meg és gazdagitsák az ország termény – kivitelét.”[14]

A két világháború között a mezőgazdasági ágazat fejlesztésében óriási szerepet játszott az 1932-ben a városháza közgyűlési termében megalakult Szegedvidéki Gyümölcstermelők Egyesülete, melynek elnökévé a jelenlévők dr. Aigner Károlyt, ügyvezető elnökévé pedig dr. Kogutowicz Károlyt választották. A gazdasági szervezet sokirányú tevékenységet igyekezett kifejteni. Több alkalommal rendezett a szegedi határ különböző részein szakelőadásokat, amelyek a gazdaközönség felé igyekeztek közvetíteni a legkorszerűbb ismereteket. 1933 nyarán a Szegedi Hét keretei között gyümölcs-, szőlő- és borkiállítást szervezett azzal a céllal, hogy bemutassa a térségben termesztett gyümölcsfajtákat, és felhívja a figyelmet a gondos fajtaválasztás valamint a rendszeres és tudatos faápolás fontosságára.[15] A két világháború közötti időszakban a gyümölcstermesztés modernizálásában elévülhetetlen érdemeket szerzett magának Kogutowicz Károly, geográfus, egyetemi tanár, aki igyekezett felhívni a figyelmet a mezőgazdasági ágazat jelentőségére. A Szegedi Új Nemzedék hasábjain Zsembery Károly a következőképpen jellemezte munkásságát, értékelte ilyen irányú tevékenységét: „Egyetlen ember, aki meglátta, hogy a várost övező óriási homokterületen kevésbé értékes faju gyümölcsfák is mily szépen diszlenek. De látott szép gyümölcsösöket is és ez adta neki a gondolatot, hogy a trianoni határon levő város gazdáin és bérlőin mennyit segítene, ha azok áttérnének a gyümölcstermelésre. E gondolat és annak megvalositása valóságos fanatikussá tette. A Szegedi Uj Nemzedékben hetenként néha többször is megjelentek buzditó cikkei. Nagyobb összeget eszközölt ki a minisztériumnál, hogy olcsó gyümölcsfaakciót indithasson; kieszközölte, hogy a városi faiskola gyümölcsfáit a bérlők között kioszthassa; vagy Pesten, vagy itthon a hivatalokat járta, hogy minél több előnyt tudjon a gazdák részére nyujtani. Ünnep- és vasárnapokon pedig a tanyákat járta, felolvasásokat tartott, buzditotta a gazdákat a gyümölcstermelésre és tanitotta őket a helyes gyümölcsfa kezelésre; volt ideje arra is, hogy az egész tanyai kapitányságokban a fák tisztitását és permetezését irányitsa; ugyszólván az egész gazdatársadalom őáltala ismerte meg a gyümölcsfák és a gyümölcsöst pusztitó gombák és élősdiek ellen való védekezést; az ő nagy munkáját hirdeti a most termőre fordult sokezer gyümölcsfa is.”[16] Kogutowicz nem egy személyben igyekezett felvilágosító tevékenységet kifejteni, hiszen a munkába a Szegedi Alföldkutató Bizottság munkatársai is bekapcsolódtak, akik rendszeresen látták el a gazdákat tanácsokkal.[17] Szeged környékén az 1930-as években az alábbi személyeket sorolták a mintagazdák közé: Szögi Benjamin (dorozsmai fürdő mellett), Wagner Gyula (Nagyistván), Bohn József (Kiskundorozsma), Wolf Miksa (Ülléspuszta), Doránszky Károly (Szatymaz), Wagner Adolf (Szatymaz), Katona Antal (Fehértó).

A szegedi sajtó rendszeresen közölt tudósításokat az értékesítési viszonyokról és a gyümölcspiacokról, ahol nagymennyiségű termés cserélhetett gazdát: „Kora hajnalban egymásután érkeznek a kocsik. Álmosan, fáradtan hajtanak be a következő kocsi mellé és sorban lecihelődnek a bakról. Csoda talán, hogy fáradtak? Egy csöppet sem, hiszen némelyikük még este elindult, hogy idejében beérjen. Sietni nem szabad, mert akkor odavész az egész szállitmány, összetörődik a barack, az Uristen mosolya, ahogyan Darányi Kálmán helyettes miniszterelnök legutóbbi kecskeméti beszédében a magyar gyümölcsöt nevezte. Gyorsan megindul a vásár. Ilyen korán jobbára még csak a »szedők« vannak künn, ők vásárolnak. (…) A »nappali« piacokon szokásos és hosszadalmas alku ilyenkor nem igen fordul elő. Ha valami szép szállitmány érkezik, rögtön lecsapnak rá az exportőr emberei, felajánlván az egész mennyiségért bizonyos összeget, amelyet rendszerint kevesel a gazda.”[18]

Nem tekinthető véletlennek, hogy az első világháborút követően a mezőgazdasági ágazatok közül óriási figyelem irányult a gyümölcstermesztésre, hiszen a kedvezőtlen értékesítési viszonyok súlyos válságba sodorták a homoki szőlő- és bortermelést. Úgy tűnt, hogy a gyümölcsészet lehet az kitörési pont, amely a térség gazdálkodóinak jelentős bevételi forrásává válhat, ám ehhez szükség mutatkozott egy nagyfokú és széleskörű modernizációra. Ahhoz, hogy a homoki gazdák piacképes termékeket tudjanak előállítani, megfelelő gyümölcsfajtákat kellett telepíteniük.

Megjelent a folyóirat 2018. decemberi számában

Jegyzetek      

[1] Az idézet Tömörkény István: A tőkék közül című írásából származik.

[2] Reizner János: Szeged története I–IV. Szegedi Szabad Királyi Város Közönsége, Szeged, 1900. III. 443. o.

[3] Égető Melinda szerint az alföldi szőlőhegyeken a szőlőparcellák végében gyakori volt a szilvás vagy sűrűs, ahol minden gondozás nélkül tenyésztek a fák. A szőlőtőkék között a szilva mellett leginkább a körtvély, a meggy, kisebb mennyiségben pedig az alma és a dió fordult elő. Égető Melinda: Az alföldi paraszti szőlőművelés és borkészítés története a középkortól a múlt század közepéig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993. 117. o.

[4] Hazai ’s Külföldi Tudósítások – Nemzeti Újság 1822. évi 46. szám. június 8. 361–362. o.

[5] Idézi: Juhász Antal: A mezőgazdaság. In: Gaál Endre (szerk.): Szeged története 3. 1. rész 1849–1919. Somogyi Könyvtár, Szeged, 1991. 320. o.

[6] Für Lajos: Kertes tanyák a futóhomokon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983. 204. o.

[7] Szegedi Híradó 1861. november 16. 4. o.

[8] Szegedi Híradó 1869. december 9. 4. o.

[9] Szegedi Híradó 1875. október 31. 6. o.

[10] Szalóczki István: A szegedi faiskolák története. Felsőoktatási Jegyzetellátó Vállalat, Budapest, 1955. 15–19. o.

[11] Szüts Mihály: Szeged mezőgazdasága. Traub B. és Társa Kő- és Könyvnyomdai Műintézete, Szeged, 1914. 178. o.

[12] Szüts Mihály i. m. 180. o.

[13] Für Lajos i. m. 212. o.

[14] Szegedi Napló 1894. szeptember 16. 6. o.

[15] Délmagyarország 1933. augusztus 23. 4. o.

[16] Szegedi Új Nemzedék 1937. július 10. 5. o.

[17] Tevékenységükről lásd részletesen: Kiss Róbert Károly: Két évtized a szegedi alföldkutatás történetéből. A Szegedi Alföldkutató Bizottság és az Alföldi Tudományos Intézet története (1928–1947) Szeged (kézirat)

[18] Szegedi Új Nemzedék 1936. július 17. 2. o.