A. Gergely András: Meg-emlékeztető

A Kecskeméti Lapok helytörténeti rangja és piaca

Talán nem bizonyos, hogy épp nemzetközi vagy országos folyóirat-sajtóba való, s még izgalmasabb kérdés: mennyire hatja át a kor kutatóinak, múlt-keresőinek tudatát, érdeklődését egy éppen felszínre kerülő forrásanyag vagy több ilyen összegzése – de ennek mindenkori súlya valójában az időben dől el, s nem az egynapos érdeklődés táplálja majd, hanem a mértékadó kutatói, tudományos, vagy hogy épp le ne becsüljük: a helyi olvasói szándék és értékrend dönti el sokszor. Engedtessék Márkus István nagykőrösi monográfiájára utalni, Szabó Zoltán mezőkövesdi, Erdei Ferenc makói, Tóth Zoltán szekszárdi, Bálint Sándor szegedi vagy Granasztói Péter kiskunhalasi monográfiáira utalni, melyek épp korukban (1930-as, 1970-80-as vagy 2000-res évek) szociográfiai, település- vagy városkutatási szakirodalmában jóval megjelenésük után érték csak el a korral együtt elmélyedő és értékrendi változásba is bekerült megbecsültségüket. Nem bizonyos, hogy analóg a példa, de mikor Novák László a mezővárosi, Tálasi István kiskunsági, Moldova György komlói, Őrszigethy Erzsébet vagy Barna Gábor nagyalföldi, Szakál Gyula győri és más alkotók további települési monográfiáit sorolhatjuk, vajon eszünkbe juthat-e a helytörténészek ama széles múltba vezető alkotói köre, mely nélkül ma egy-egy település története, önképe, szerepválasztása sem mondható érdeminek…?

Ekként lehet, sőt kell is „súlyba venni” azt az elszánt és elkötelezett gyűjtőmunkát, mely látszólag a „parciális kérdések”, „marginális problémák” nagyon is helyi világaiba vezet, de ott úgy hat, miként azt a helyi közösség, lakópolgárság, települési múlt-kép, önérzet és identitás igencsak megkívánja. Nyilvánvaló, hogy a veszélyesen sodró eseménytörténetek (őrségi egykézés, tiszazúgi gyilkosságok, székely faluszervezet intézményei, budapesti agglomeráció feltöltődése, ózdi kohászat felszámolása, és más korszakos históriák) egy-egy nagyobb monográfiában vagy összefoglaló alapmunkában könnyen hoznak könnyű elismerést a „népszerű könyvet” vadászók között, akkor ez elnagyolt „rá”látásra is alapot kínáló szorgalom méltán kerül a szakmai figyelem bűvkörébe. Ám tudjuk azt is, hogy hosszú időtávon gondolkodó, vagy épp a múlt nagy feltárásait és adatbázisait már elérni képes érdeklődés számára mekkora nagy becsben áll az elődök megemlékező, adatgyűjtő, lajstromozó, mindezt elsődlegesen feldolgozó szerzők munkája. S mikor a helytörténeti kutatás bár sokkal kevésbé tündöklik a tudományterületi csúcsokra jutás végeredményeként, mint az oda vezető út fontos mérföldköveként, nem ritkán csak akkor derül fényre, mennyi kutatási alapprogram, eseti elemzések egybefüggő vagy összefonódó tömege, szorgos részmunkák gyűjteményi szervezettsége kapcsolódhat össze, s válhat kiesebb jelentésterű üzenetté ezek révén. A korszakosnak értékelhető üzenetek mögött ezért is állnak sokszor olyan részmunkák, melyek önálló mivolta, egyedi eredményei a már megalkotott töredékek, beszállított építőanyag összhangos megmunkálására épülnek majdan…, s ezért alkalmi eredményeik is mély merítésű tudásfolyamba illeszkednek megkerülhetetlen szigetként.

Ilyesfajta részmunka, ám önálló mivoltában is értéket hordozó alapkutatás jelent meg a Miklós Péter tollából: A Kecskeméti Lapok története (1868–1956). Azaz inkább szorgalmából…, ha pontosak akarunk lenni – hisz a történeti munkák, minél nagyobb időközt fognak át, minél tágasabb vagy mélyebb nyomvonalon követik az eseménytörténetet és a folytonos átalakulást, változást, annál esélyesebb, hogy hiányzó űrt töltenek be, sokféle más munkához adnak kiegészítést vagy alapozást, így hát saját mércéjük szerint is anyag- és forrásismeret bázisaivá válhatnak. Személyes, de egyben kutatástörténeti fontossággal bíró feltétel, hogy a puszta érdeklődés melletti szorgosságot, kitartást, rendszerező kedvet, és a helytörténeti kutatások fontos feladattudatát is magukon viselő művelődéshistóriai elköteleződést feltételezzen a monográfus, akármely részkérdésnek ered is utána.

Miklós Péter szegedi szakember, teológus, főiskolai tanár, történész, aki hittudományi és politikatörténeti írásaiból, immár nyolc kötetéből és több száz más publikációjából ismert kutató, kinek a 16–20. századi magyar eszmetörténeti vizsgálódásai is megannyi forrásközleményben, ismeretterjesztő vagy publicisztikai műben, egyetemi előadásokon és konferenciákon megjelentek már. E kutatási területe, a kecskeméti sajtónyilvánosság históriája, mely az 1868 októbere óta megjelenő sajtótermék rangjának, művelődéstörténeti és helytörténeti jelentőségének, továbbá ideológiai, köztörténeti és várospolitikai hatásainak, no meg az újságírás, a támogatók, végül a befogadó olvasók szempontjából is fontos folyamatok áttekintésének lehetőségére fókuszál, valójában nemcsak rövid vázlatot kínál egy hetilap néhány mutatvány-számából, hanem igen alapos, helyenként szinte túlburjánzóan is okadatolt (318 lábjegyzettel pontosított), tehát kismonografikus igénnyel a vállalt korszak szinte teljes kultúratörténeti rajzától sem távol álló munka. Könyvében így olyan izgalmas lokális térbe vezet bennünket, ahol az olvasói, lapfenntartói, szerkesztői, tudományos és közéleti piaci cécók szinte burjánzanak. A szerkesztői portrék, az előfizetők, a hirdetések, a közéleti felületen megjelenő hírek szereplői, a hétköznapi események, a nyomdai és szerkesztési történések, egyszóval lapindítók és lapolvasók, újságírók és akadémikusok, tollnokok és skriblerek, támogatók és terjesztők roppant széles körei vonulnak itt fel – s még korántsem biztos, hogy e kiadványra fókuszált érdeklődés nem lesz-e más rokon folyamatokkal párhuzamba állítható, közös hatás-együttes megfigyelésére alkalmas törekvés.

Különösen fontos a kecskeméti társadalmi térben a „nyertesek” és a „vesztesek”, a rang, presztízs vagy jövedelem alapján tagozódó, státusz-formáló folyamatokban elnyert pozícióinak elemzése, a pénzvagyon és az „emberi erőforrás-vagyon” eltéréseinek, konvertálódásainak megjelenítése a kecskeméti városlakók és nyilvánosság-formálók életrajzában és társas kapcsolatai között. Konok kunsági őszinteség, szociális igazságkeresés, szomszédsági segítség, szakmai harmónia, és még seregnyi szempont kerül itt egy-egy fejezetbe – puha, de mégoly fontos társadalmi-kapcsolati tőkeformák kerülnek itt szembe a zord hatékonysággal, a merev pénz-centrikussággal és az individuális küzdőképességgel, avagy politikai érdekkel, haladás vagy maradás perspektíváival. Figyelemre méltó, hogy kissé irodalmias asszociációval „korunk hősei” kerültek az elemzés fókuszába, s rejtik vagy mutatják, vitatják vagy cselekvéseikkel igazolják, hogy a társadalmi tőke felépülése és „forgalmazási stratégiáinak” kérdésköre miképpen függ össze a vallási hovatartozással, az iskolázottsággal, a szülői és szocializációs (vagyis társadalmi környezeti) mintákkal, s végülis azzal a tudati (vagy tudatos) stratégia-választással, háttérrel és közléspiaci miliővel is, amely a karrier-esélyek mentén rendeződik el, városközösségi érdektérbe jut, vagy ezt megelőzően mint kapcsolathálózati erőforrás szolgál egy-egy személyiség, család, rokonsági kör számára. Ez az emberi erőforrás, amit a helyi sajtó, s ezek között sem rangtalan helyen a Kecskeméti Lapok tezaurál, s amely a politikai rangon, pártos hovátartozáson, mentális örökségen, ügyes befektetésen, praktikus vállalkozási ismereteken és pénzügyi szakértelmen túl még „egyéb” tényezőktől is függ, láthatóan nagymértékben épül a társadalmi tőkére, mellette (vagy inkább benne, részeként) a bizalmi tőkékre, az emberi megértés, együttműködés, belátás, segítségnyújtás számos formájára is. Igen fontos látni: az individualizálódó magyar társadalom – amely ma a piaci érvényesülésben nem a kooperációt tekinti lényegesebbnek, hanem a harácsolást, nem a megértést, hanem a kizárólagosságot vallja inkább a siker-esélyek alapjának, vagyis nem látja be a verseny többszereplős, de szükségképpen közös jellegét, a segítő-támogató vagy gátló közeg jelentőségét –, miként kezdi elveszíteni a nemzeti, családi, vallási és települési tagoltságban korábban meglévő szocialitást már akkoriban is. Ennek helyébe az önző altruizmus, a piaci cserealapon kalkulált segítségnyújtás, vagy a romló erkölcsi tőke-arányok rendszere lépett egykoron, melynek (talán kevésbé aprólékosan vizsgált, de nagyon eltérő társadalmi csoportokban is megjelenő) érvényesülés-módjai pompásan tükröződnek a Hírös Város futóhomok-hódította utcai közéletében is. Pedig ez a társas-társadalmi világ sem volt mentes a kiszorítósditól, az irigykedéstől, a talmi látszatokra törekvéstől…, de ha nem veszünk mást, mint az ennek piaci termékeként stabilizálódott sajtónyilvánosságot, akkor már ez sem csekélyebb eredmény, mint minderre spot-fényt bocsátani.

Nehéz ugyanakkor a részmunkák részfeladatai és rész-eredményei fölött messziről „rátekintő” értékelést adni, midőn még ezek teljes jelentés-tere nem lehet világos… Emlékezhet az Olvasó, hogy a máig roppant tekintélyes rangú Fernand Braudel (Párizs „magasából”) az egész Mediterráneum históriáját fogta össze egyetlen (háromkötetes) műbe, de abban a tuniszi régészeti lelet, kairói okmány, levantei térkép, dubrovniki levéltári anyag részlet-információinak tömegei éppúgy helyet kapnak, mint alexandriai hajójáratok lajstromai, brüggei hajótársaságok stratégiai, nápolyi hajóépítők faigényének jegyzéke, líbiai kalózok vagy szárazföldi fűszer-úton a tengert elkerülő kereskedelmi hálózatok helyrajzai és eseménytörténetei. Valami ilyesféle igény és remény állhat hátterében – no meg a „cédulázós” történetkövető szakmai szorgalom is –, hogy a szimplán sajtótörténetinek tetsző cím alatt Miklós Péter kirajzolja a helyi, térségi és nagypolitikai változások, a kis piaci eseményektől a trónörökös látogatásáig és nyelvhasználatáig, vagy a szerbiai frontok első dörrenéseiig minden aprócska jel nagyobb egységbe illesztésének lehetőségeit, s ezzel nemcsak helytörténeti forrásmunkát alkot, hanem a nyilvánosságtörténet hazai időszakainak polgári trendjeit, a helyi pártpolitikák és „média”-tevékenységek érdekháttereinek, a döntéshozók és közölni kívánók városhistória-építési szerepkörének fontosságát is ábrázolni képes összképet formáz.

A kismonográfia tehát egy kisvárosi-megyeszékhelyi orgánum több mint nyolc évtizedes históriája ürügyén kitér a cikkek tartalmaira, típusaira, és a fontosabb időszakok (pl. háborúk, válságok, vészek, teremtések és építkezések) történeteire, a jeles évfordulók, választások, politikai küzdelmek, népszámlálások, rendőrségi ügyek, színházi előadások, piacok, kereskedelmi reklámok, üzleti levelezések adat-gazdag tárházára, s végül az 1956-ban megjelent néhány szám anyagára is. Összegző áttekintésével (így a mellékletben közölt hivatalos dokumentumok, nyomdai-kiadói levelezés, igazgatótanácsi névsor, lapszerződések, kiadói mérleg-adatok, szerkesztők és szakírók portréi, előfizetési adatok és sajtótörténeti szakirodalom, stb. bemutatásával) és mindezek gazdasági-piaci jelentőségének szemléjével végül is a belső utakon fejlődő, autonóm ellenzékiséget is részben fenntartó, egyre rangosabb státuszra érkező kertes-tanyás polgárváros kulturális fogyasztásának, közgondolkodásának, nyilvánossági eseményeinek ismeret-igényét tükröző befogadói kör érzékletes felvillantásával, tehát a „Hírös Város” nyilvánossági, egyben gazdaság-, művelődés- és köztörténeti korrajzának megformálásával Miklós Péter egy fontos, eddig hiányzó tudásterületen tett asztalunkra alapozó, elemző, áttekintő horizontú  munkát. Mindez az emlékezés, a megemlékező történeti reprezentáció, a korkép teljessé formálásának szándékával születő eredmény, vagyis alighanem alapja egy majdan ennél is komplexebb mikrokulturális vagy kistérségi-regionális összkép kialakításának.

Megjelent a folyóirat 2018. decemberi számában

Miklós Péter: A Kecskeméti Lapok története (1868–1956). Szeged, Bálint Sándor Szellemi Örökség Alapítvány, 2016. 132 o.