Bene Zoltán: Törekvés a szeretetre

Ördögh Szilveszter Pál apostol-novellája[1]

Ördögh Szilveszternek a Pál apostol virraszt, mielőtt megírná első levelét a korintusziakhoz című novellája az írónak Eretnek írások című, 2000-ben kiadott kötetében jelent meg. A könyv Ördögh Szilveszter Jézus-tematikájú regényeinek és elbeszéléseinek gyűjteményeként egyfajta sajátos apokrif antológia. A szóban forgó, néhány oldalas novella az alkotó (jelesül Szent Pál) önmagához és a küszöbön álló alkotófolyamat eredményeként létrejövő alkotáshoz való viszonyát firtatja, középpontban erkölcsi / világnézeti kérdésekkel, ideértve a felelősséget, a hitelességet és magát a hitet. Szent Pált mint alkotót az alkotásig vezető út, valamint az alkotási folyamat és az elkészült alkotás közötti kapcsolat nyugtalanítja, különös tekintettel arra, módosítja-e (erősíti, gyengíti) az alkotó meggyőződését, világlátását az alkotófolyamat, illetőleg annak tudata, hogy eme folyamat eredménye, az alkotás eljut a befogadókhoz, s bennük (gondolkodásukban, viselkedésükben, reakcióikban) valamiféle hatást eredményez. Szent Pálban mint egy vallási közösség vezetőjében pedig leginkább a törvénykezés / szabályozás kényszere és ennek ellentmondásai okoznak konfliktusokat.

Maga a novella szerkezetileg egy szaggatott monológ; hangnemét tekintve pedig tépelődő szöveg, tele bizonytalansággal, kétellyel. Mindjárt a mű elején világossá válik, hogy Pál nem belső indíttatásból, hanem Szosztenész ösztökélésére készül írni, s azt csak az elbeszélés címéből tudjuk, hogy az, aminek megírására készül, a korintusiakhoz írott első levél lesz. Az apostolt írásra sarkalló Szosztenész egyébiránt valóságos személy, a korintusi zsinagóga elöljárója, majd Pál egyik kísérője volt, aki a katolikus hagyomány szerint részt vett a szóban forgó levél megfogalmazásában is.[2] Ám nem csak ő, de az elbeszélés későbbi részeiben említett Aquilla és Priscilla, illetőleg Gamáliel[3] is az ókeresztény történelem ismert alakjai, Ördögh Szilveszter általuk éppúgy a hitelességet erősíti, a realizmusra törekszik, miként Szósztenész említésével. Amiképpen maga az alaphang sem szolgál egyebet: a válaszokat kereső ember vívódása ugyancsak a realizmus irányába mutat, hiszen Pál apostol nem úgy áll előttünk, mint a hit bajnoka, mint rendíthetetlen egyházatya, sokkal inkább úgy, mint egy esendő, válaszokat kutató, a felelősség terhe alatt roskadozó ember.

A novella látszólag semmi egyebet nem mesél el, mint azt, ahogyan a virrasztó apostol készülődik valamire. Készülődik arra, hogy valami fontosat, valami jót, valami hasznosat nyújtson át azoknak, akik várnak tőle valamit – valami jót és hasznosat. Útmutatást az útmutatásra vágyóknak. Csakhogy eközben folyvást kísérti a múltja: az időszak, amikor még Saulként üldözte a keresztényeket, s amely időben tovább tartott, mint tart az a korszak, amikor Pál néven Jézust és a követőit szolgálja. Tart attól, hogy Saul szelleme beleáramolhat Pál tanításába, ezáltal torzítva a fontos gondolatokat – szorongásának okozója az a múlt, amitől elfordult, azok az elvek, amik szerint megvilágosodása előtt élt. Pált kételyek gyötrik: vajon teljes lényével képes-e szolgálni az új gyülekezetet, a keresztények nyáját, s az, amit ír, valódi keresztény tanítás lesz-e? Egyáltalán: lehet-e az? Tovább mélyíti kételyeit, hogy nincs meggyőződve arról, az igazság kizárólag egyetlen módon közelíthető meg – „Az igazság nem matematika.”[4] –, s abban sem biztos, hogy meg tudja győzni az embereket egy (valamilyen, bármilyen) igazságról, mi több: abban sem, akar-e egyáltalán győzni? „…ugyan nem győztek le, de én sem győztem le senkit. Nem akarok legyőzni senkit, soha.”[5] S mindezeken túl, ráadásul: „Törvényeket követelnek tőlem, s én hasztalan magyarázom, hogy a szabadságnak nem lehet törvénye…” – vallja be az apostol, miáltal beismeri: amire kérik, amit várnak tőle, az olyasmi, aminek a hatásában, használhatóságában nem hisz maradéktalanul. „Hinni könnyű, kételkedve hinni nehéz”[6] ­– állítja.

Pál apostol konfliktusa Ördög Szilveszter interpretációjában többrétegű. Az apostoltól a közösség törvényt vár. Tanítást, megfellebbezhetetlen, sarkalatos igazságokat, erkölcsi rendet, aminek alapján a jövőben az életét élheti. Ám Pál egyfelől szorong amiatt, hogy a múltja, vagyis az út, amelyet megtett addig a pontig, amikor ilyen nagy súlyú és fontosságú tettet kell végrehajtania, akadályozza majd a cselekvésben, esetleg rossz irányban befolyásolja magát a cselekvést, és (ami még félelmetesebb:) annak eredményét. Másfelől az apostol bizonytalan abban, hogy képes egy erkölcsi rendet megalapozni, képes egy nála magánál sokszorta erősebb és nagyobb eszmét tolmácsolni. Azon tépelődik, saját korlátai, hibái nem teszik-e eleve lehetetlenné vállalkozását? Utóvégre, amire vállalkozik, nem kisebb dolog, mint lefordítani egy magasrendű erkölcsi tanítást a földi halandók nyelvére. És egyáltalán, mi lehet az alapja ennek az erkölcsi rendnek? Hiszen az apostolnak – akitől törvényeket, szabályokat várnak – meggyőződése, hogy „a szabadságnak nem lehet törvénye, mivel mihelyt kerül: korlátok közé rekeszti – s minden mást törvényen kívüli szabadossággá kényszerít.”[7] Ördögh Szilveszter Pál apostolának hite szerint a Megváltás a szabadsággal egyenlő, s ezt a szabadságot nem gondolja törvényekkel korlátozhatónak, ugyanakkor fölismeri, hogy az emberi lélekben leképeződő erkölcs önmagában nem képes a rend fenntartására. Mivel pedig ezt fölismeri, egyúttal azt is be kell látnia, hogy kénytelen lesz kompromisszumot kötni önnön magával, azaz törvényt szabni egy olyan világban, amiről úgy gondolja, nem törvényeken kellene nyugodnia, hanem valami egészen másféle alapon… 

„Megalapozható-e az erkölcs? – teszi föl egyik tanulmányában a kérdést Krémer Sándor – (…) Ha ugyanis mindennemű alap hiányzik, akkor valóban nincs általános erkölcs; akkor valóban csak egyéni, szubjektív értékekről, elvekről beszélhetünk; akkor valóban nem marad más érv az erény mellett, kizárólag a ’csak’. De erkölcsinek nevezhetők-e ezek az értékek és elvek, ha csupán szubjektívek? Lehetnek-e kizárólag szubjektívek az erkölcsi értékek? Elegendő-e a ’csak’?”[8] Krémer Sándor válasza éppen úgy egyértelmű, mint Ördögh Szilveszteré és Pál apostolé: nem! Nem elegendőek a szubjektív elképzelések egy erkölcsi rend fundamentumához. Pál esetében magától adódna a megoldás: igazodni az isteni, kinyilatkoztatott értékekhez, elvégre az Isten elképzelése meghaladja az emberi szubjektumot éppúgy, mint az emberek közösségét, kiváló alapul szolgálhat tehát. És Pál mégsem (kizárólag) az isteni tekintélyhez folyamodik – sem Ördögh Szilveszter Pálja, sem a történeti személy, aki megírta azt a bizonyos levelet a korintusiakhoz. Nem az Isten respektusára apellál (vagy nem csak arra), hanem egy, a tekintélytiszteletnél is erősebb elemet nevez meg maximaként.

„Szeretem az életet, mert minden általa nyer értelmet. Szeretem az embert, mert az élet általa nyer értelmet. Szeretem az értelmet, mert általa nyer életet az ember. Hitvallani mást nem tudok.”[9] – Íme, Pál apostol megoldása. A legfontosabb isteni elv: a Szeretet.

André Comte-Sponville francia filozófus szerint „a szeretet tehát az első, kétségkívül nem abszolút módon (hiszen akkor Isten lenne), hanem a morálhoz, a kötelességhez, a Törvényhez képest. Ez minden erény alfája és ómegája.”[10] Mi több, egyenesen azt állítja: az udvariasságra azért van szükség, hogy pótolja az erényeket, az erényekre pedig azért, hogy helyettesítsék a szeretetet, hiszen ha képesek lennénk a szeretetre, nem volna szükség az erényekre. Az erények gyakorlása voltaképpen annyit jelent, hogy az ember úgy tesz, mintha szeretne.[11] – Pál apostol e kettőt próbálja ötvözni a korintusiakhoz írt első levelében: erkölcsi tanításokat nyújt, ahogyan azt kívánják tőle, egyszersmind a tizenharmadik fejezet, a Szeretet himnusza által felvillantja azt is, mi van az erényeken túl. És ez a szeretet.

De valójában mi is ez a szeretet? Mi az a szeretet, amely „ha nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom”[12]?

André Comte-Sponville a szeretetnek három meghatározását adja. Az elsőhöz Platónnak A lakoma című műve nyomán jut el. Ez az Erósz. Az a szeretet / szerelem, amely a vágyon alapul, ennélfogva a célja valamiféle hiány csillapítása. Ebből kiindulva logikus és belátható, hogy „ha a szerelem hiány, kudarcra van ítélve”, „mert minden hiány csitul.”[13] Az is egyértelmű, hogy ebben az értelemben erósz az is, ha az ember megkíván egy gusztusos ételt, holott nem éhes, egyúttal az is, amikor valaki kiéhezetten bármiféle, bármilyen minőségű ennivaló után vágyakozik, hogy csillapítsa mardosó éhét. Magyarán az erósz körébe sorolhatjuk úgy az alapvető szükségletek kielégítését, mint a szórakozás utáni vágyat.

A második definíció, amelyhez Arisztotelész nyomdokain jut el a szerző, a Philia, a barátság. Ám ezt a barátságot nem csupán abban az értelemben kell értelmeznünk, ahogyan a barátság szót általában használjuk, de abban az értelemben is, ahogyan (például) egy emberpár szereti egymást hosszú éveken, évtizedeken keresztül, a vágy-hiány-erósz csitultát követően. „Ez a szeretet nem szenvedély, jegyzi meg Arisztotelész nyomán Szent Tamás, hanem erény: a másik javát akarni: maga a jó.”[14] „Az ember eleinte csak önmagát szereti – fejtegeti Comte-Sponville – (…) A hiány: bujaság. Az éhség vágy; a vágy éhség. A szerelem ragad meg, a szerelem fal föl. Erósz: önzés. Aztán megtanuljuk (a családban, a párkapcsolatban) egy kicsit önmagáért is szeretni a másikat: öröm, barátság, jóakarat. Átlépés ez a testi szerelemről, mint Szent Bernát mondja, a lelki szeretetre, önmagunk szeretetéről a másik szeretetére, arról a szeretetről, amelyik elvesz, arra, amelyik ad, az érzékiségről a jóakaratra, a hiányról az örömre, az erőszakról a szelídségre – az erószról a philiára.”[15] Mert – ugyancsak Comte-Sponville-t idézve – „az erósz egyszerűen csak fokozatosan belepusztul abba, hogy kielégül, (…) míg a philia épp ellenkezőleg, boldog pár esetében szüntelenül tovább erősödik, mélyül, bontakozik.”[16]

Comte-Sponville az erósz és a philia meghatározásakor Platónhoz és Arisztotelészhez nyúl vissza, s definícióit a két álláspontot erősítő későbbi bölcselők gondolataival támasztja alá. Nem nehéz azonban észrevennünk, hogy ez a két meghatározás nem fedi le a szeretet-fogalom jelentéstartományának teljes spektrumát.

Ezért egy harmadik meghatározással is szolgál Comte-Sponville: az agapé fogalmával. „Ez a szereteten (az erószon, a philián) túli szeretet.”[17] János apostol írja első levelében: „Isten a szeretet. Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől való, és ismeri Istent.”[18] Az agapé tehát egy emberen túli, erkölcsön és erényen felülemelkedő szeretet, amely azért több, mint a morál és az erények, mert meg is szünteti azokat: ha az agapé valósággá válik, ha az agapé uralkodik, negligálja a bűnt és a rosszat. Ha az ember az erósz vagy a philia értelmében szeret – és a legtöbb ember bizonyosan csak e két értelemben képes erre az érzésre –, akkor élete során viszonylag keveseket szerethet (az erósz-szeretettel a Casanova-emberek esetleg egy-két-háromszáz látszólagos másikat, miközben mindvégig önmagukat; a philia-szeretettel pedig senki sincs a világon, aki néhány másiknál többet). Ráadásul mind az erósz, mind a philia feltételezi az aktív és a passzív (azaz a szerető és a szeretett) fél között fennálló ismeretséget, nexust, kapcsolatot – végtére is egy teljesen, minden szempontból ismeretlen emberre, olyanra, akinek a létezéséről sem tudok, nem vágyakozhatom és nem fogadhatom a barátságomba, ez aligha lehet kétséges. Az agapé azonban erre is „alkalmas”. Sőt! Még ennél nehezebb „feladatot” is képes megoldani. Máté evangélista írja: „Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért!”[19] Márpedig, akárhogyan csűrjük-csavarjuk, ezek a kívánságok az emberi természet ellen valók. Erre tehát kizárólag az agapé, az isteni szeretet vagy a szeretet mint Isten lehet képes. És – félreértés ne essék! –, ez nem kizárólag keresztény gondolat! Megtalálható valamennyi magasrendű vallásban – egy hajdani szufi bölcs, bizonyos al-Halládzs például így vall: „Isten lényege a szeretet. A teremtés előtt Isten önmagával teljes egységben élt, és ebben a szeretetben önmagának önmaga megnyilatkozott. A nem-létből önmaga képét kiemelte, és ezzel valamennyi tulajdonságát és nevét.”[20] A szufi gondolkodó más retorikával, más fogalmi hálót használva ugyan, ám végeredményben ugyancsak az agapéról beszél.

A föntiek alapján kézenfekvőnek tűnik, hogy mikor Pál apostol szeretetről beszél, az agapét érti alatta.

De csakugyan azt?

„Törekedjetek a szeretetre!”[21] – írja Szent Pál. És ebben a felszólító mondatban fölöttébb lényeges ez a szó (a felszólítás maga): törekedjetek! Tehát nem törvénybe iktatva követeli meg a szeretetet (akik a szeretet törvényéről, parancsáról beszélnek, nem Pált követik), hanem ennél sokkal enyhébben fogalmaz – minden bizonnyal azért, mert tisztában van azzal, hogy a szeretetet képtelenség törvénybe iktatni. Immanuel Kant ezt így fogalmazza meg: „A szeretet az érzés és nem az akarás ügye, és nem azért szeretek, mert szeretni akarok, még kevésbé azért, mert szeretnem kell, képtelenség tehát a szeretet kötelességéről beszélni.”[22]

Kétségkívül akadnak olyan emberi érzések, amelyeket nem, hogy akaratunkkal kicsikarni képtelenség, de feléjük törekedni is bajosan tudunk: az erósz és a philia bizonyosan ilyenek. Nem vágyhatunk mindenkire és nem táplálhatunk barátságot mindenki iránt. Hiába igyekszünk elérni ezeket az érzéseket, ha belső késztetéseink, hajlamaink, a testünkben zajló biokémiai reakciók nem támogatnak bennünket – az igyekezet, a törekvés önmagában édeskevés, csúfos kudarcra ítéltetett.

Szent Pál értelmezésében a szeretet tehát egészen biztosan nem vágy, nem egy hiány betöltésének igénye, azonban nem is a barátság, nem a baráti össze- és együvé tartozás meghittsége. És mégis: talán ezt is, azt is; meglehet, mindkettőt magában foglalja. Jóllehet felületesen szemlélve az apostol az agapéról beszél, s ha el is fogadjuk ezt, vagyis azt mondjuk, hogy a föntebb kifejtett három definíció közül az agapé áll a legközelebb ahhoz a fajta szeretethez, amelyikről a Szeretet himnuszában olvashatunk, még akkor sem zárhatjuk ki Pál szeretet-fogalmának értelmezési horizontjából a másik kettőt. Pál apostol szeretet-fogalma fölöttébb összetett, a hétköznapi szeretet-fogalomnál messze homályosabb (holott az is meglehetősen az), viszont biztos, hogy az apostol egy olyan „típusú” szeretetet dicsőít, amelyet nyilvánvalóan nagyon nehezen képes gyakorolni az ember – éppen azért, mert ember-voltával, emberi alaptulajdonságaival, ösztöneivel, környezeti meghatározóival ellentétes. Ahhoz, hogy mégis megfejtsük ennek a szeretetnek lényegét és legbensőbb titkait, talán ezen a ponton használhatnánk az Istentől eredeztetett szeretet fogalmát, amelyet a teremtő Isten isteni részként helyezett az ember bensejébe. Ez által a szeretet által az ember fölülemelkedhet emberi mivoltán, amiképpen az agyának barázdáltsága, szellemi kapacitása révén fölülemelkedett az állatvilágon. Következésképpen ezt a szeretetet bátran értelmezhetjük egyfajta, az emberfelettihez vezető útként is. S ha már útként, hát felfoghatjuk gyakorlati módon (elvégre az útra gyakorlatilag is rá lehet lépni, az utat valóságosan is végig lehet járni, az úttal ténylegesen is meg lehet küzdeni): olyan emberi érték gyanánt, amely által az ember morális lényként képes megnyilvánulni, létezni. Igaz, már-már emberfeletti erőfeszítés e szerint a szeretet szerint élni, viszont ha mégis sikerül, az megoldás, méghozzá nagyszerű és szépséges megoldás lehet az emberi nem jövőjére nézve.

Mindent egybevetve, úgy érzem, Pál apostol, midőn szeretetről ír a korintusiaknak, az Istentől eredeztetett szeretetre gondol, amelyet a teremtő Isten isteni részként helyezett az emberbe. Az embernek „csupán” rá kellene bukkannia erre az adományra, minden adományok közt a legkiválóbbra. Ha erre képes lenne, oly sok minden, köztük a megbocsátás, a kiengesztelődés, az egymás iránti tisztelet már mind-mind gyerekjáték volna…

Ördögh Szilveszter monodrámai feszültséget keltve irányítja az olvasó figyelmét ezekre a kérdésekre, Szent Pál vívódására, amellyel egy erkölcsi útmutatás készítőjének szembe kell néznie, s magára az erkölcsi útmutatásra, amely az ember lehetőségén túl megmutatja az emberfölöttit is. Nagy erénye továbbá a novellának, hogy Ördögh Szilveszter hőse, Pál apostol hús-vér személy, akit nem idegenít el az őt övező merev tisztelet, de akivel közösséget lehet vállalni, s amikor leteszi az ember a kötetet, kénytelen tovább gondolni mindazt, amit az író és hőse a fejébe ültetett, mint valami fülbemászó dallamot, s amit az előbbiekben néhány szempont bevonásával igyekeztem megvilágítani.

Megjelent a folyóirat 2019. februári számában

Jegyzetek

[1] A tanulmány a Spanyolnátha 2013/1. számában Ördögh Szilveszter Pál apostol-novellájáról címen megjelent írásom jelentősen átdolgozott és bővített változata.

[2] Magyar Katolikus Lexikon. – http://lexikon.katolikus.hu

[3] Gamáliel farizeus Jeruzsálemben, Pál apostol mestere; Aquilla és Priscilla (vagy Prisca) római házaspár (Aquilla zsidó, Prisca római volt), akik Claudius császár zsidó-üldözései idején hagyták el Rómát, később Pál szállásadói Korintusban, az apostol követői, közeli segítői. In: Magyar Katolikus Lexikon. – http://lexikon.katolikus.hu

[4] Ördögh Szilveszter: Pál apostol virraszt, mielőtt megírná első levelét a korintusziakhoz. In: Ördögh Szilveszter: Eretnek írások. Bp., Kossuth, 2000. 255. o.

[5] Ördögh Szilveszter i. m. 256. o.

[6] Ördögh Szilveszter i. m. 257. o.

[7] Ördögh Szilveszter i. m. 256. o.

[8] Krémer Sándor: Megalapozható-e a az erkölcs? In: Dékány András – Laczkó Sándor (szerk.): Lábjegyzetek Platónhoz 1. Az erény. Szeged, Pro Philosophia Szegediensi Alapítvány – Librarius Kkt., 2003. 269. o.

[9] Ördögh Szilveszter i. m. 257. o.

[10] André Comte-Sponville: Kis könyv a nagy erényekről. Bp., Osiris, 2005. 271. o..

[11] André Comte-Sponville i. m.

[12] Pál apostol első levele a korintusiakhoz. In: Biblia., 1287. o.

[13] André Comte-Sponville i. m. 290. o..

[14] André Comte-Sponville i. m. 317. o..

[15] André Comte-Sponville i. m. 316. o.. Kiemelések a szerzőtől.

[16] André Comte-Sponville i. m. 316. o.. Kiemelések a szerzőtől.

[17] André Comte-Sponville i. m. 323. o..

[18] János első levele. In: Biblia. 1357. o.

[19] Máté evangéliuma 5:43-44. In: Biblia. 1101. o.

[20] In: Hamvas Béla (szerk.): Anthologia humana., 54. o.

[21] Pál apostol első levele a korintusiakhoz. In: Biblia. 1288. o.

[22] Immannuel Kant: Erénytan. Bevezetés XII c „Az emberszeretetről”. Idézi: Comte-Sponville i. m. 266. o.