Varga Sándor: Táncjáték Szegedről – nem csak szegedieknek

Szeged szebb lesz, mint volt címmel táncdrámát láthatott a közönség 2019. március 12-én a Szegedi Nemzeti Színházban. A bemutatót megelőző alapítványi gálaműsort Fábri-Ivánovics Tünde népdalénekes műsora nyitotta meg. A visszafogottan, mégis nagy átéléssel, hitelesen előadott népdalai és krónikás énekei miatt a gálaműsor emelkedett hangulatban indult, egyben segített a nézőnek belehelyezkedni abba az érzelemvilágba, amit a táncjáték is képviselt.

A Simoncsics Pál koreográfus által rendezett darab a Szegedi Nagy Árvíz 140. évfordulójára készült, és mint minden ilyen mű, nagy vállalást jelentett. A köztudatban él ugyan az árvíz emléke, de a tragédia, majd az azt követő újjászületés érzelmi hatása már a régmúlté. A múltat hitelesen megidézni pedig csak az igazi művészet tudja úgy, hogy a cselekményt egy órába sűrítve ne csak a történeti eseménysorozatot láttassa, hanem belső érzékeink felé is utat nyisson. Összességében nyugodtan elmondhatjuk: a vállalás sikerült. Megéreztük, ezáltal talán meg is értettük a szörnyűségeket és az új ígéreteket is magába foglaló lent-fent állapotot, amit a szegediek ezelőtt 140 éve átéltek.

A darab elején helyet kapó, kimerevített pillanatképek folytatásai, kiegészítései voltak a műsort megelőző kiállításon látható Lauscher Lipót fotóknak. Az árvízi katasztrófa azon – nagyon erős, tragikus – pillanatai voltak ezek, melyek később a táncjáték során mozgóképszerűen is megjelentek. Itt a sok valósághű kép közül talán az édesanyját a vízből (vagy a roncsok közül?) kihúzni próbáló kislány alakja ragadta meg a legerősebben a figyelmet.

A darabban a narrátor és a színész szerepek között átjárkáló Mikszáth figurája abszolút hiteles volt Gömöri Krisztián előadásában. Hell István kort idéző szövege teljesen illeszkedett a történetbe, egy helyen viszont gyengítette azt. A vízzel küszködő, fulladozó emberek jelenete után „elmagyarázta a tragédiát”, amit előtte a tánc nyelvén már bemutattak a szereplők. Kiváló, kellékekkel és vizuális ötletekkel jól megtámogatott része ez az előadásnak, ami a kortárs-modern mozgásfomákhoz nem szokott szereplők tánctechnikai tudását talán a leginkább próbára tette. A megfigyelő Mikszáth feleslegesnek érzett magyarázatát elhagyva a darab egyik csúcsjelenete biztosan még nagyobb hatást ért volna el, bár helyenként így is hátborzongató volt. Itt mutatkozott meg a mű egyik erénye, Szalárdy Levente külön erre a darabra írt zenéjének ereje. Egy kísérletet talán megérdemelne, ha a lepel alatt és a vászonra kivetített fuldoklást rövidebbre vennék, és ehhez a zenét is megvágva igazítanák. Az egyébként jó dramaturgiai ötletek, melyek Hell Nikolett munkáját dicsérik, talán csak ebben az esetben szorulnának átgondolásra. Itt kell megemlíteni: érdemes lenne a fénytechnika adta lehetőségeket jobban kihasználni, utólag végiggondolva ugyanis furcsa volt, hogy sok jelenetet egyformán világítottak meg.

 A jelenet hatását a következő rész húzta alá: a kárt felmérő szakemberek az elhunytak neveit sorolva hangos lajstromot készítettek. A konkrétumok felsorolása itt a nézők személyes közelségébe hozta a veszteséget.

A főszereplő, Bitó János halászmestert megszemélyesítő Bogár Szabó Bálint jó választásnak bizonyult, annak ellenére, hogy nem hivatásos színészről van szó. A színpadi szövegmondás rutinjának hiányáról gyorsan megfeledkeztünk tájszólásának hallatán: egyszerűen, sallangmentesen igyekezett tönni amit tönni köllött. És ez elég volt a hitelességhez. Az ő játéka is nagy vállalás volt, köszönet érte. A szereposztásban kettősség tűnt fel: a népet játszó karakterek amatőr táncosok (a Délikert, a Suhancok és a Tiszavirág együttes tagjai), a város vezetői és a politikai személyek pedig színházi színészek voltak. Ám ez jól ellenpontozottan jelent meg, társadalom- illetve politikai kritikát mutatva. Egyértelmű volt az üzenet: a saját környezetét jól ismerő kisember az ott felmerülő problémát a maga valójában képes érzékelni, fellépése gyorsabb és felelősségteljesebb, mint a társadalmi, politikai szerepeikbe dermedt, tehetetlen döntéshozók cselekedetei. Ma már a hétköznapi emberek is sejtik: ökológiai, társadalmi és közéleti problémák kéz a kézben járnak. Erre több jelenet is utalt, és Bitó alakja ebben a vonatkozásban kemény és fájdalmas aktualitással bírt a darab elejétől a végéig.  Láttuk, hogy a rossz hír hozóját senki sem szereti, hallottuk a kulcsmondatot („…de hát koldulni köll a világtú, mert nem adnak annak, aki nem akar elvönni mástú…”) , és az ilyen jelenetek már általában előrevetítik a személyes tragédiát, de a közösségek nagy romlását is. Fortélyos félelem igazgat? Vagy a kényelmi helyzetünket védjük körömszakadtig, akár a megszólalni merő személy bántalmazásáig? A felelősségvállalás hiánya törvényszerűen bajt hoz? Válogathatunk kedvünk szerint a kényelmetlen kérdések közül – talán ez a darab legnagyobb erénye.

Az itt felsorolt erényeken az sem változtat, hogy a főszereplő bemutatkozása üresjáratban kezdődik. A vásártéri jelenet (Bitó kiköti a ladikját és kipakolja a fogást illetve szerszámait), nagyon lassan, szinte vontatottan halad. Innen hiányzott egyedül a néző szemét hosszan magán tartani képes színészi jelenlét a színpadon. Tapasztalatom szerint a „nép” karakterszerepébe bebújtatott magyarországi táncosok általában nem tudják hosszan és hitelesen eljátszani a „népit”, a természetes viselkedésükből rövid időn belül „népies” lesz. Ebből kibújni és szinte mozdulatlanul is érdekesnek maradni csak színészi rutinnal, tudással lehet. A táncos mozgást nélkülöző, rövidebb jeleneteken ez szerencsére nem mutatkozott meg, a különböző szegedi néptánccsoportokból verbuválódott szereplőgárda jól megoldotta a ráosztott feladatokat, és egyre jobban belehelyezkedett a darabba. Az özönvizet megpillantó emberek késői eszmélése az arcokon, a döbbent meredtség – ez a kép még most is előttem van.

Igazán katartikus pillanatokat hozott a balladát táncoló pár jelenete. Torokszorító volt nézni, ahogy Bitó még egyszer körüludvarolja, megpróbálja az életbe visszacsalogatni halott kedvesét. Az értelmetlen remény felcsillanásai, a sokk, a reményt vesztett döbbenet és a gyász kezdeti fázisai – ezekből az érzésekből gyúrt össze egy nagyon erős jelenetet a rendező. A főszereplő kedvesét játszó Farkas Viola külön dicséretet érdemel. Kivételes átéléssel, jó tehetséggel előadott tánca, a drámai feszültséget mindvégig megtartó visszafogottsága hasonlóan maradandó élményt nyújtott, mint a műsor elején Fábri-Ivánovics Tünde éneke. A holt lelkeket a túlvilágba vezető furulyás jelenete pedig gyönyörűen és végérvényesen zárta le az elhunyt szerelmes balladáját.

Ezen mélységek készítették elő a felemelkedést és az azt követő eufóriát, amit már az egyáltalán nem problémamentes átmenet alatt is érezni lehetett. A Borovics Tamás által életre keltett Tisza Lajos és a kezdetben bizalmatlan szegediek jelenete a reményt adó céltudatosságot éltette, lökést adva ezzel a nézőknek is. Az előadás szempontjából is fontos dolog történt itt: összeért a színészek és a táncosok játéka. Köszönet a színészeknek, hogy nem adták alább, folyamatosan magas színvonalú játékukkal végig segítették a néptáncosokat.

Fotó: Bobkó Anna

Az újjáépítés során már felszabadult játékot, a rendezetlenségből a rend felé mutató, jól megkoreografált munkamozdulatokat láttunk. A darabot záró örömtánc a szatmári folklórba kalauzolt el minket, de az igazi, felemelő záró pillanatokat nekem mégis az újjáépített Szegedhez köthető tudósok és művészek felsorolása jelentette. Ritkán vesszük számba értékeinket ily módon. Valóságos kulturális erődemonstráció volt ez, egy képbe sűrítve a város nagyjait, egyértelműen megmutatva azt, hogy Szeged nemcsak egyszerűen túlélő volt, hanem újjászülető is. És a múlt kötelez. Főleg olyan helyzetekben kellenek ilyen fogódzkodók, amikor már kezdjük elhinni, hogy kultúra nélkül is mehet az élet. Számomra ebben a jelentben fogalmazódik meg a darab igazi üzenete.

A jelenetekhez válogatott táncok és azok előadása megfelelően támasztotta alá a mondanivalót: a méhkeréki tapsos és Küküllő-menti csingerálás egyvelege például kiválónak bizonyult a harag és a feszültség bemutatására. A következő bemutatók egyikében érdemes lenne megpróbálni a dél-alföldi táncokat átvinni a fináléba a szatmári helyett. Az így is hálás helyi közönség talán még jobban megszólítva érezné magát az ismerős dallamok hallatán, mozdulatok láttán.

A műsor után kisétálva elkaptam egy mondatfoszlányt: egy baráti társaság azon gondolkodott, hogy az árvíz és az újjászületés, a világszerte tapasztalható segítőkészség mennyiben játszhatott szerepet abban, hogy Szeged Magyarország egyik legbefogadóbb városává vált, és hogy más tájak szülöttei is otthonra találtak itt – mint például a Szegedért Alapítvány díjazottjai közül sokan. Ha Bitó János záró sorait („Itt vagyok otthon, s azt a földet művelem, amelyből vétettem”) kissé patetikusnak is éreztem, mégis sokat jelentett a nézőknek, köztük nekem is.

Picasso egy 1964-ben papírra vetett vallomásában a művészetet nélkülözhetetlen lelki tápláléknak nevezte, amitől az emberek vigasztalást várnak és kapnak. A fenti darab szereplői játékukkal valódi, romlatlan művészetet valósítottak meg – és emiatt Szeged 2019. március 12-én este egy kicsit ismét szebb lett, mint volt előtte.

Megjelent a folyóirat 2019. áprilisi számában