A. Gergely András: Színes képek, szürke zónák

Povedák István könyvéről

Lenyűgöző gazdagságú tudhat lenni minden emberi, ha közelebbről nézzük…! Az embertudományok, a kultúratudomány, a viselkedéstanulmányok, a roma kutatások, a ciganológia, a szociálpszichológia is tanúsítja, mennyire azok. S minthogy már maga a tudásvilág, az ismeretek, szokások, hitek, viselkedésmódok, életút-modellek, közösségtanulmányok számos ágazata is rendelkezésre áll, amikor egy létező közösséget veszünk figyelmünk előterébe, szinte elriasztó az a törekvés, hogy valamiféle „thodományos” mázzal, egyszínű iszapfestékkel kezeljük felületileg, hogy öltsön jólnevelt formát, visszafogott eleganciát vegyen magára, s tükrözze nem túl drámaian mély, de nem is szárnyalóan költői összképét annak, amit egészéből és árnyalataiból felmutatható tudományosságúnak ítélünk. Ítélünk, rendezünk, besorolunk, minősítünk, kategorizálunk, közölhetővé maszkírozunk, dicsfény-övezte magasba fel is mutatunk: Íme, itt a Kutatásunk méltó Eredménye, a hipotézissel megelőlegezett, zárójelentéssel befejezett Produktum. Tudományos termék lett, így hát értékelendő, megbecsülendő, elismerendő. Ezért és így tudományos, ettől és ennyire rangos, emiatt és nem másért evidensen értékes is!

Eközben a nagy tudományközi darálóban fölaprózódik, elporlik, kipotyog sokszor az Ember. A kérdezett ember, a megfigyelt ember, a partner, a „vizsgálat tárgya” ember, az „adatközlő személy”, az információ-forrás. Az emberről és emberért cselekvő tudásnak épp az Ember lesz híjával, az embernek szóló emberi tudás épp a névadóját veszíti el a tudománytermelés eredményességével összefüggésben. Avagy hát, ha nem is egész mibenlétét, de a színét, tónusait, árnyalatait, formai vagy stiláris egyediségét mindenekelőtt… Elveszíti, de nem önként elhagyja…, csupán megfosztják tőle, mert nemigen tudta megvédeni talán, s nem akarta úgy tudni, hogy ezt valaki ellen védenie kell.

Most és itt azonban nem ez van, nem így lett. Povedák István kísértésbe viszi a pályatársakat, a szürke festékes mázolókat, a szürkés kartotékokat gyarapítókat, a derivátumok felmutatóinak java többségét. A gépies, személytelen, adatforrássá vedlett emberek helyébe élő Személyiségeket állít, nevet ad Nekik, szerepekkel látja el őket, partnerségbe elegyedik Velük. Színez, avagy meghagy színesnek maradni, hagy eltérni az érdektelen szürkétől, vagy elősegít ennek is árnyalatokat színezni, ha véletlen úgy maradtak. Mintázatokat formál, „utópisztikus szürkeség és disztópikus színesség” kategóriái között bóklászik, s ha nem maga formálja, de azzal, hogy megfigyeli, megnevezi, fölismerni segíti, máris alakít rajta, akár látatlanban is, akár akarattalanul is. Most megjelent kötete, a Színvak könyv. A cigány identitás mintázatai, jóllehet épp a szürkeség dicstelen pompájával indítva, majd hagyva a színeződés folyamatában egyre változóbbá válni, végül a maga nemében megjelenni, vállaltan sokszínű alakformát ölteni, épp ezt a mintakészletet világítja be. A könyv tizenegy írást foglal színkeretbe a szerkesztői bevezetőn és Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor ajánló szavain túl, melyek egy kis közösség, a Szegedi Keresztény Roma Szakkollégium Kulturális Antropológiai Műhelyében 2015 óta formálódó csoport munkáját tükrözik. S a jelzők itt nem egyszerűsítések: kis csoport, mintegy húsz fős csapat, együttműködni képes kollektíva, megismerni és alakulni képes közösség, érdeklődni és hatni próbáló gyülekezet az állítmánya ennek a kísérletnek, alanya pedig ama szélesebb kör, mely pozitív példákat mutat föl a legkülönfélébb területeken, szakmában vagy tudásban, ismeretben vagy hitben, szándékban vagy eredményekben. Pozitív példákat… – írom, s írja a szerző-szerkesztő-szervező maga is –, melyek megtalálásának célja sokszínűen sokrétű. Megismerni, körülbeszélni, rátalálni, fölfedezni, megnevezni, megérteni, s talán ezek nyomán fölmutatni, példák közé sorolni mindazokat, akik romák vagy nem romák, hívők vagy elvakultak, csahosak vagy fohászkodók, feketék vagy fehérek, szürkék vagy tarkák – mindezzel együtt is élményt, örömöt, tudást, közösséget, megértést és a megismerés érzését is átélni képesek. Emberek. Példásak is olykor, máskor vállalásosak, elszántak, küzdők, fájdalmasak vagy boldogság-ittasok, de mind (egyenként és együttesen is) emberek, akik úgy léteznek, ahogyan nemcsak alkalmi környezetük engedi, hanem ahogyan a belső utak könyve alapján adatott. Úton vannak: korosztályban, mozgásokban, tanulásban, kapcsolatkeresésben, sikerekben és reményekben, kudarcokban és eltökéltségben. Zenélnek vagy tanítanak, gondoznak vagy küzdenek, híressé és példaképpé válni törekvők, hősök vagy ellenállók is. Szerepük egy hősiesítésre hajlamos korban a legkülönbözőbb kultuszok hőseinek példakövetése, ideálként tekinthető minták elsajátítása, a példaképek morális kockázatokon túli megközelítése, a média hatása alatti értékválasztás, vagy éppen a „hivatalos kultúra” ellenében megfogalmazódó saját kultúra célrendszerének kialakítása.

Sajátos értelmezési keretet, megfejtés-bőséget kínál a kötet címe és anyaga. A „színvak könyv” persze nem a nézők, kutatók, résztvevők érzéketlenségére vagy optikai megcsalatottságára utal, hanem talán inkább arra a vaksiságra, amely nem képes vagy nem hajlandó színeket látni ott, ahol pedig az elsődlegesen meghatározó. A kontraszt nemcsak erre épül, hanem valami „fölérendelődő” másságra, a nem-roma világ tompaságára, a bámulók érzéketlenségére, a felületesen előítéletesek vaksiságára – de a legkevésbé a színtévesztésre vagy érzéketlenségre. A fölérendelődés és lekezelés rutinjai ellentmondásaikat önmagukban őrzik, s mint minden hasonló ilyesmi, leginkább az alávetettség kompenzálására és a semmilyenség burkolására vallanak. Povedák István a bevezető, meghatározó tanulmányban is a példaképek, a hivatalos és a cigány kultúra ideái, a celebek és hírességek vakvilága meg a roma példaképek elhallgatottságára utaló fejezetekben részletezi a hőstípusokat, a sztárok, művészek, történelmi személyiségek révén fölállított „legitimáló” kultúra és a saját, cigány jeleseket megnevező „informális” kultúra példaképeit, köztük pedig a cigányokat is. Utóbbiak esetében a közvélemény érzékenységét jobbára elérő, azt befolyásoló és a média hatásainak jócskán kitett szereplőket elkülöníti a népi (itteni szóhasználatban: vernakuláris) vallásosság számára evidensebb „hétköznapi hősök” körétől, akik szerves közösségek belső értékrendje alapján nemcsak éppen olyan jelessé lehetnek, mint a mediatizáltak, de a példaképek keresésének identitás-stratégiái között akár „történelmi hősökhöz hasonló motivációs hatással bírhatnak a közösségekre” (23. old.).

A kitalált személyek, hőskarakterek, népmesei figurák, kreált és mediatizált sztárok ellenében megfogalmazott vagy értékelt hősök már nem csupán a kultuszok és hagyományok vagy a divat és a véleményformáló hatások termékei, hanem a hagyományt adaptálni képes, individuális jegyeikkel önmagukat hitelesíteni képes, de főképp a közösségi színtereken megjeleníthető alakok, akik mintakészletük révén a közösségi identitást erősítik, nem ritkán gyarapítva is a már meglévő értékkészletet, mintázatot, kultuszt vagy kisközösségi mitológiát. Ezzel már-már a tömegkultúra ellenerőivé, ellenhatásává válnak, főképp az azonosulás nem-piaci termékeivel, a gyenge és követésre alkalmatlan faragványok helyett létrehozott saját értékrend nevében, avagy a hírnév helyett a hitelesség, a vakító élfény helyett az elfogadottság valódi hatásainak összképével, a hős-hiányt a „saját hős” hétköznapi reprezentálódása által pótolva: minden hős önmaga által válik hőssé, s így lehet a roma önkép építő eleme is a roma hétköznapi hősök megnevezhető köre is.

A bevezető és alapozó tanulmányhoz tartozóan – s mert ez magát a kutatást, a műhelymunkát is vagy követte, vagy időközben alakult ki, de akkor is befolyásolhatta –, megfontolandónak vélem, hogy maga a közösség léte és hétköznapi gyakorlata eredendően független a mediatizáció alaphatásaitól, sőt a „főrendezői” előszó mintegy hangsúlyozza is, hogy ne várjunk a kötettől magastudományos apparátust és hókuszpókuszolást – mert nem ezért és nem erre készült. „Tanulmánykötetünk egy újraszínezési kísérlet első állomása, a Szegedi Keresztény Roma Szakkollégium Kulturális Antropológiai Műhelyének első hároméves munkáját munkája. Kérjük az olvasót, ne a tudományos-szakmai hiányosságokat keresse benne, hiszen elsősorban nem antropológiai, szociológiai, pszichológiai vagy vallástudományi szakirodalomnak készült, hanem megvilágosító, megdöbbentő, elgondolkodtató, megfontolandó írásként cigányoknak, nem cigányoknak, szakmának, érdeklődőknek, tanároknak-diákoknak egyaránt…” (10. old.). Azonban, már az első lapokon rácáfol erre a Kapitány-házaspár igen sokra méltató Ajánlása, majd Povedák István A színvakság előnyeiről szóló alaphangja, erre épülően ugyancsak Tőle a Roma példaképek fejezet is, ahol (mi tagadás) alaposan jelen van lábjegyzetek és hivatkozott szakirodalom formájában is a tudományos meghatározási kísérlet számos kelléke. Nem pontosan érthető (épp emiatt), miért szorul(na?) rá a szerző és kiadó is a tudománnyal mentegető álláspontra, vagy a tudomány révén mintegy officiális keretbe helyező színvallás segítségével a „féltudományos” (??) tálalásra. Hisz amennyiben a tudomány éppen a későbbi fejezetekben megannyi rejtett értéknorma, tónus, viszonyítási pont vagy felhasznált szakirodalom alakjában mégis jelen van, ez kevésbé csökkenti a kötet értékét, de relativizálja a civil vallás, a hétköznapi hit, a térítő remény, a jobbító elszántság, a képviseleti igényesség, a szintetizáló belátás megannyi változatát, melyekkel viszont a kötet kiesen meg van pakolva…

Talán az is lehet alapkérdés: ami nem magastudományos, az már érvénytelen? Vélekedésem szerint itt pontosan az a kontraszt áll fenn, mint a „hivatalos kultúra” és a „hétköznapi hősök” esetében. AZ a thodományos, amely egyúttal akadémiai is, talán sosem fog rátalálni e hétköznapi identitások milyenségére. De cserébe épp e hétköznapi hősök identitásainak nem is kell rátalálnia az akadémiai legitimációra, mert nem ezt reggelizik, nem ehhez alakítják magukat, nem ettől személyesek és közösségeik, nem ez a lényegük. Viszont érdemük és eredményük mégiscsak éppen ez!

A kifejezés „értékbecslő” értelmében tehát épp az a könyv erénye, hogy nem kell kényszeredetten megfelelnie a diszciplináris ékítményeknek, paratudományos hókuszpókuszoknak, magamentegető sallangoknak. Egyszerűen csak van, miként van ez a csoport, mely műhely, nagycsalád, közösség is, és édesmindegy, mit gondolnak róla a Mások. Hisz épp a Mások gondolják elsősorban azt, hogy erről a másik másságról valójában semmit sem kell gondoljanak. A kötet viszont azt illusztrálja: dehogynem. S amit elmulasztanak, az majd épp az ő tudományosságukat terheli, hozza szégyenbe, s teszi divatosan megfelelés-kényszeressé, nem pedig a kötet alkotóit. Azzá lesznek, ha akarják, ha nem. S ez lesz önnön életük egyik dimenziója is.

Persze, lévén amúgy is kulturális antropológus, aki alkalmasint rálát arra, ami megért vagy nem ért meg, amit kimond vagy leír, s amit elhallgat, amiben téved vagy hamisan kér számon, azt azért érdemes jelezni, hogy itt nem elsősorban erről a tudomány/nemtudomány kontrasztról van szó. Ha a szerkesztő-szerző Povedák István semmi mást, mint egy létező kulturális miliő létmódját, szemléletirányát, működését, fókuszába került kérdéseit, hitét és produktumait látta érdemben felmutathatónak – amiben valószerűsíthetően, de persze menedzser módjára teljesen igaza is volt –, akkor alapszinten semmi jogom számonkérni azt, ami nem volt céljuk. Mert itt az identitás, az önmegjelenítés egy olyan változatával találkozunk, mely a legszimplább módon sem akar a tudásviadalok és értelmezési párbajok világába bekerülni, még „celeb” módjára sem. A hétköznapi hősiességnek ez ugyanis nem igénye és nem célja. Akkor meg nem is számonkérhető. Ezenfelül Povedák mint egyetemi tanár, valláskutató, könyvszerkesztő, tudástőkés itt épp nem ezekben a színeiben „küzd” a színtelenítő szürkeség ellen, hanem úgy, hogy szólni készteti, szóra bírja, vallani segíti épp azokat, akik (őt, mint az egyetlen nem-roma szerzőt a kötetben!) a magukét, ezért a maguk módján mondják el, s méltóképpen lesznek szerzőtársai. Iovanovici Afrodita, Rostás Szandra, Sivák Zsófia és Váczi Barbara nemcsak partnerei, alkotótársai ebben a „projektben”, de kellőképpen releváns formát is találtak a mutatkozáshoz, a felmutatáshoz, a megnyilatkozáshoz, a példakeresés eljárásmódjaihoz. Összességében tehát a kötet nemcsak közös alkotás, kollektív reprezentáció, hanem egyúttal a színességnek, sőt a színesség értelmének bizonyításában is alapvető fontosságú vállalás.

Ekként pedig nemcsak az elismerés, hanem a köszönet, a megértés szándéka, az én-felmutatás elfogadó gesztusa kell körülvegye kötetüket. Sok-sok-sok ilyen, ehhez hasonló és ezeket érdemben meglátni, megismerni, elfogadni képes olvasói szándék is kellene, hogy a színes kötet ne az egyetlen legyen a szürkehályogos magyar életvilágban…!

Povedák István: Színvak könyv. A cigány identitás mintázatai. Szegedi Keresztény Roma Szakkollégium, Szeged, 2018.

Megjelent a folyóirat 2019. májusi számában