Bene Zoltán: A Rudnay-művészteleppel az eltűnő Palánk nyomában

Beszélgetés Nátyi Róbert művészettörténésszel

Május végén nyílt meg Az eltűnő Palánk nyomában című kiállítás a Kass Galériában. A több, mint 50 műalkotást fölvonultató tárlaton az 1926 nyarán Szegeden tartott Rudnay-művésztelep 22 hallgatójának munkái mellett olyan ismert szegedi fotográfusok, mint Auer vagy Bäck Manci fotói, illetve olyan szegedi képzőművészek, mint Dinnyés Ferenc, Balog Margit, Csejtei Joachim Ferenc, vagy Nyilasy Sándor festményei láthatók. Az elbontott városrészt fölidéző kiállítás kapcsán beszélgettünk a kurátorral, Nátyi Róberttel.

− Egy rendkívül izgalmas, egyúttal a mai szegedi szemnek kicsit idegen városrészt idéz föl ez a tárlat…

− Ez így igaz. Ugyanakkor ennek a városrésznek van, illetve volt egy erőteljes poézise. Ha bizonyos fotográfiákat nézünk, akkor valóban olyan érzésünk támadhat, mintha nem is Szegedet látnánk. Legalábbis nem azt a települést, amit megismertünk, ahová én magam ide születtem. Sokkal inkább olyan hatást tesznek ránk ezek a képek, mintha egy késő-középkori felvidéki vagy erdélyi kisvárosban járnánk. Amikor a régi Dömötör-templomot látjuk, ami mögött még nincs ott a fölállványozott, épülőfélben lévő Dóm, vagy az Ipar utca, a Szív utca ki-bedőlő házfalait, furcsa kis oromzatait, akkor egy teljesen más város tárul elénk, mint amit Szegedtől megszoktunk. Ezek a képek egy egészen másféle Szegedet, egy költői várost mutatnak. Aki rendelkezik háttérismeretekkel, tudja például, hogy az Ipar utca milyen szerepet tölt be a magyar irodalomban Juhász Gyula szülőhelyeként, abból ezek a képek bizonyosan némi melankóliát is kiváltanak; aki azonban „pusztán” primér módon az ábrázolásokat, a fotókat, grafikákat, festményeket szemléli, azt gondolom, esztétikai élménnyel is gazdagodik, s nem „csak” a helyi színezet, a coloeur local érintheti meg.

− Figyelemreméltó a Rudnay-művésztelep epizódja. Hiszen ezek a fiatal képzőművészeti főiskolások akkor érkeztek ide, mielőtt bontani kezdték a Palánkot. Rudnay Gyula azt a feladatot adta nekik, hogy örökítsék meg a bontásra ítélt házakat. Az elkészített alkotásaik ily módon requiemei is lettek ennek a városrésznek. De hogyan került ide a Rudnay-művésztelep?

− Szeged tulajdonképen már a századfordulótól kezdve szeretett volna egy művésztelepet. Nyilvánvalóan a kecskeméti és a nagybányai analógiájára. Ezt a vágyat erősítette az a tény is, hogy a szomszéd várban, Hódmezővásárhelyen el is indult egy művésztelep kialakulásának folyamata, bár később soha nem lett belőle művészeti iskola. Ezt azonban akkor még nem lehetett tudni, természetesen. A szegedi szándékot végül nem koronázta siker, nem jött létre művésztelep a városban, kivéve egyetlen egy alkalmat, 1926 nyarát, amikor Rudnay mester, aki ekkor már a Képzőművészeti Főiskola tanára volt, idehozta a növendékeit. Rudnay ekkor egyébként Makón és Vásárhelyen is tartott nyári kurzusokat, ő maga ingázott a települések között. Ily módon Szegedre is kétszer érkezett meg, hogy instruálja a diákjait, de beszélt a város vezetőivel is, ahol szó esett arról, hogy miként lehetne folytatása a kezdeményezésnek. Végül nem lett… a korszakban több művésztelep nem volt Szegeden. A közös metszéspont, ahol a Rudnay-művésztelep összeér a kiállítással, az a Palánk. A Szegedre költöző egyetem miatt 1926 nyarán kezdték bontani a Palánkot, ezt az archaikus, középkori városrészt, hogy a helyén fölépítsék részben a Dómhoz tartozó épületeket, részben a klinikasort, amit jól ismerünk. Rudnay megérezte a bontásra ítélt negyed hangulatát, poézisét és azt adta feladatul a növendékeknek, hogy örökítsék meg a házakat, utcarészleteket.

− Magát a telepet ki finanszírozta? A város?

− Szegediek finanszírozták, de nem a város, nem az önkormányzat, sokkal inkább néhány lelkes lokálpatrióta szegedi polgár. Az egyfajta viszonosság volt Rudnayék részéről, hogy cserébe rögzítik az eltűnő városrészt.

− Képzőművészeti főiskolások alkották a művésztelep résztvevőit. Akad-e köztük olyan, aki később jelentős művésszé vált?

− Nem, ilyen nem volt közöttük. Sőt. Ha a látogató szétnéz a Kass Galériában, olyan nevekkel találkozhat a tárlat azon részén, ahol a művésztelep résztvevőinek alkotásait állítottuk ki, akiket nagy valószínűséggel nem ismer. A művészettörténet néhány nevet számon tart, de sokat elárul az a tény, hogy a 22 név között nem egy olyan van, akinek még a születési és a halálozási dátumát sem tudtuk rekonstruálni a különböző forrásokból és lexikonokból. Bizonyos alkotókból nem is lett képzőművész, talán a főiskolát sem fejezte be, mások eltűntek a háború forgatagában, vagy az emigrációban tértek el a pályától, nagyon sok út van, illetve lehet, de egyikük sem vált vezető művésszé. Maguk a kiállított művek is inkább stúdiumok. Van köztük, amelyik líraibb, művészibb, kvalitásosabb, van, amelyik egyszerű tanulmányrajz. Mindazonáltal frissek, spontának. Az is érzékelhető, hogy sietve készültek. A lázas sietség igyekezet érződik a műveken, hiszen sok esetben amikor fölállították a rajztábláikat, az utca végén már bontották a házakat.

− Mi lett a művésztelepen készült alkotások sorsa?

− Egyben megmaradt ez a rajzsorozat. A város rendezett belőlük egy kiállítást, amiről Veér György újságíró, aki szívén viselte a művésztelep sorsát, írt egy recenziót. Neki abban is komoly érdemei vannak, hogy ezt a kollekciót nem hordták szét, és végül a Móra Ferenc Múzeumba került. Maga a gyűjtemény egyébiránt jóval több, mint ami ezen Az eltűnő Palánk nyomában című tárlaton látható, de úgy vélem, nem is az a lényeges, hogy föltétlenül az egészet tárjuk a közönség elé, sokkal inkább az a fontos, hogy az eltűnő Palánk kontextusában tudjuk bemutatni a rajzok egy részét, erősítve a fotográfiákkal és azokkal a festményekkel, amelyek szintén ezt az ódon, letűnt világot mutatják be. Szeged középkori múltjából, de még a barokk múltjából sem sokat tudunk fölmutatni, hiszen ez a város folyamatosan megváltozott, mindig megújult, mindig megszépült. Szegednek ez a megújuló képessége az, ami fantasztikus. A muzeológiának és a múzeumoknak pedig felelőssége és kötelessége az, hogy, ha az épületeket és az épített környezet nem is, de legalább ennek a relikviáit, az emlékeit, a szimulákrumát, jelen esetben a rajzokat, a fotográfiákat és a festményeket megőrizze és időközönként bemutassa az érdeklődőknek.

Megjelent a folyóirat 2019. július-augusztusi számában