Hegedűs Réka: Szegediekről mesélnek a forrásvidékek
Beszélgetés Tóth Imrével, a GEO-ENVIRON Környezetvédő Egyesület alapító elnökével
Tóth Imre nemcsak tanár, természetjáró, forráskutató, környezetvédő, hanem nagyszerű szervező is, akinek kifogyhatatlanok az energiái, ő azt mondja azért, mert pontosan azt csinálja, amit szeret. Arra kért, a neve mellett csupán az álljon, a GEO-ENVIRON Környezetvédő Egyesület alapító elnöke. Az egyesület sorsának irányításában még nyugdíjas évei sem állíthatták meg, a mai napig járja a természetet, s viszi magával Szeged jó hírét, amiért azt hiszem a hála a legkevesebb. Nincs olyan vidék, határon innen, s túl, amiről ne lenne egy jó története, ne jutna eszébe valami kedves, kalandos emlék. Beszélgetésünk során megosztott velem egy csokorra valót.
– Hogyan alakult meg környezetvédő egyesületük?
– 1990-ben fogalmazódott meg az ötlet a hallgatók fejében egy földrajzos terepgyakorlat során a Visegrádi-hegységben. Szerették volna, ha létrejön egy civil szervezet, amelynek legfőbb célkitűzése a természetes források felkutatása. A következő évben már a Börzsönyben túráztunk, ’93-ban pedig már 16 fővel vágtunk neki a Zempléni-hegységnek. 1996 őszén jegyeztettük be az egyesületet a megyei bíróságon. Előtte az egyetemnek is felvetettük az ötletet, a névválasztással is kapcsolódtunk volna az intézményhez, JATE Környezetvédő Egyesületnek szerettük volna nevezni magunkat, ám – rajtunk kívül álló okokból – más irányba kellett elindulnunk. Végül GEO-ENVIRON néven kerültünk nyilvántartásba, akkor már 200 taggal büszkélkedhettünk. Jelenleg Németh Domonkos (Maroslele) az egyesület titkára, az elnökségi tagok pedig Buday Tamás (Debrecen), valamint Boa Zsolt (Szeged).
– A Keleti-Mátrában az egyesület jóvoltából egy forrás viseli Szeged nevét. Hogyan történt a Szegediek kútjának kiépítése?
– 1992-től kezdve utaztunk a földrajz szakos hallgatóimmal a Keleti-Mátrába, hogy felfedezzük a természetes forrásokat. A Nagy-Zúgó hegy oldalánál lévő forrásra az erdészeti munkások hívták fel a figyelmünket. 1995 áprilisára tették az avató ünnepséget, az időjárás azonban megviccelt minket, előző nap már leesett 20 cm hó, borzasztóan hideg volt. Ráadásul az időpont is szerencsétlen volt, ugyanis Nagypéntek délutánjára esett. Ennek ellenére sokan eljöttek az avatásra, amelyen Jung László erdőmérnököt, a Parádfürdői Erdészet vezetőjét, akit 1991-ben ismertünk meg, s azóta rendszeresen segítette az egyesület munkáját, tiszteletbeli tagunkká fogadtuk.
– Már a kezdeti célkitűzéseik között is szerepelt a természetes források felkutatása. Többször is előfordult azonban, hogy új nyomokra bukkantak egy már feltérképezett forrás valódi helyét illetően. Hasonló volt a helyzet a Maros forrással is?
– 1995-ben öt fős csapattal – Balogh Ferenc, Novák Kovács Zsolt, Szabó Gábor és jómagam, a csíkszeredai Ferencz András hidrogeológussal kiegészülve – vágtunk neki a célunknak, hogy bebizonyítsuk, hogy az Igazi-Maros forrás valójában nem a marosfői vasútállomás közelében ered, hanem a Fekete-Rez oldalában található forráscsoport egyike. A forrásnál román-magyar nyelvű táblát helyeztünk el. Marosfőn ismerkedtünk össze egy kedves helyi családdal. Két 8-10 éves gyermekük volt, ők is feljöttek velünk a forráshoz. Később tudtam meg, hogy a két gyerek közül az egyik geológus lett. Talán ekkor kedvelte meg a szakmát, s ha így van, ennek nagyon örülök. 1998. szeptember végén vettem részt A víz és a vízi környezetvédelem a Duna középső vízgyűjtőjében című konferencián Kolozsvárott, amelyen az Igazi-Maros forrás foglalásának és kiépítésének történetét meséltem el. Az előadásom után a neves vízrajzos professzor, Újvári József, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen egykori tanára odajött hozzám gratulálni és azt mondta: „csak azt sajnálom, hogy nem mi tártuk fel”. Ez a mondat óriási dicséret, igazi elismerés volt számunkra.
– A Fekete-Tisza forrásához több alkalommal is visszatértek…
– Így van. A Tisza két forrásból ered, amelyek a Máramarosi-havasokban, úgy 50 km-re fekszenek egymástól. Ezt a tényt az ukrán földrajzi, valamint a hazai vízügyi szakirodalom sem vizsgálta meg alaposan. A Fekete-Tisza forrás pontos helye ismert volt, falát még az 1880-as években állították fel magyar természetjárók. Az idők során azonban állapota megromlott. 1998-ban jártunk ott először az egyesülettel, ekkor próbáltuk kijavítani a hibákat, de a pénzünk sajnos nem fedezte a költségeket. Aztán 2007-ben visszatértünk, éppen a máramarosszigeti országos vándorgyűlésnek az évfordulóján, amelynek Szeged város díszpolgára, Tisza Lajos, az Országos Erdészeti Egyesület elnökeként a levezénylője volt, s ő maga is ellátogatott a Fekete-Tisza forráshoz. Ennek emlékére egy facsoportot ültetettek, valamint emléktáblát helyeztek el, amely az idők során szintén megrongálódott. Erre hivatkozva kértem az erdészeti egyesületet, hogy helyeztessünk el egy új táblát a forrásnál Tisza Lajosnak a tiszteletére. Közel 60 magyar erdész jelenlétében avattuk fel az új táblát, ünnepélyes keretek között. 2009-ben a forrásfal megújítása már több nehézséget hozott magával, az anyagi támogatások nem az ígéretek szerint futottak be, a támogatók kihátráltak, vagy más ütemben képzelték el a kivitelezés folyamatát, az engedélyeztetéssel is bajok voltak. Körösmezőről egy, a forrástól 23 km-re fekvő erdészházba kellett szállítani a felszereléseinket, itt rendezkedtünk be. Minden nehézség ellenére júliusban, 8 nap alatt, 20 fővel megépítettük a forrásfalat az erdő mélyén, amire büszkék vagyunk. Még ha az egyesület munkáját nem is ismerték el az ünnepélyes átadón, s érdemeinket elvitatták.
– Milyen körülmények között bukkantak rá a Fehér-Tisza forrásvidék feltérképezése során a forrás valódi helyére és hogyan történt a vidék kiépítése?
– A Fehér-Tisza forrás pontos helyének megtalálása már nehezebb volt. 1999-ben bukkantunk rá egy egyhetes kutatóút után, a román-határnál fekvő Asztag (Sztig) közelében, napra pontosan emlékszem, 1999. augusztus 4-ét írtunk, mikor rábukkantunk a pontos helyre. A felfedezők a debreceni Buday Tamás, a bonyhádi Gruber László, a székesfehérvári Kanizsay Zsolt, a sárbogárdi Novák Kovács Zsolt és jómagam voltunk. Egy évre rá azonban kiderült, hogy a Kárpáti Bioszféra Rezervátum vezetősége nem ért egyet a kutatásunk eredményével, a Fehér-Tisza eredésének helyét a Hoverla lejtőjén, a Bila-(Fehér) pataknál jelölték ki. A belgrádi egyetem földrajzi intézete még külön kiadványt is megjelentetett saját expedíciójukról, benne hibásan a forrás helyét illető adatokkal. 2000 októberében elhelyeztünk egy ukrán-magyar nyelvű táblát a valódi forráshelynél, amit eltulajdonítottak, így a következő években pótolni kellett, ez Popovics Péter rahói barátunk segítségével valósult meg. 2001-ben pedig a tanösvény előkészítését és az útjelzés megerősítését tűztük ki célul, a határőrség azonban áthúzta a számításainkat.
– Az alpokaljai kis község, Apátistvánfalva Önöknek köszönheti azt a kiadványt, amely a Millenium évében összefoglalta annak 650 éves történetét. Hogyan fogadták a helyiek ezt a kezdeményezést, gesztust?
– 1998 nyarán kirándultunk – már nem először – Apátistvánfalva környékén. Már korábban is szerettük volna megírni a falu történetét, ám az akkori polgármester nem kért belőlünk. A jegyző hölgy jött utánunk, hogy mégis foglalkozzunk a településsel, milyen jó lenne, ha megjelenne egy kiadvány, amit a helyi iskola is megkaphatna. Amikor belevetettük magunkat a falu történetének tanulmányozásába rájöttünk, hogy az éppen az állam alapításának milleniumi évében lesz 650 éves. Kezdeményeztük a szlovén kisebbségi önkormányzatnál egy kiadvány megjelentetését, amely megörökíti a falu történetét, megemlíti természeti kincseit, hiszen a falu csodálatos vidéken fekszik. Beszéltünk a népességről, a vallási életről. Kiderítettem a papok neveit, akik a faluban tevékenykedtek, jó érzés volt utána viszontlátni a névlistát a templom falán. Írtunk a szlovén hagyományokról, a jeles napokról, a mesevilágról, a hiedelmekről, s még a túraútvonalakról is, amelyek a környéken futnak. Szóval minden fontos momentumról, ami meghatározza a település múltját, jelenét és jövőjét. 350 példányban készült el a kiadvány, amit szétosztottunk a helyieknek.
– A mai napig szem előtt tartják az 1939 óta fennálló Szeged-Rahó testvérvárosi kapcsolat ápolását. Mit tettek azért, hogy fennmaradjon ez a fontos és jó kapcsolat?
– 2004-ben adtuk ki az egyesülettel a Kárpátalja, a rahói járás honismereti olvasókönyve című kötetet, amelyben nemcsak a hegyi turizmus résztvevőinek igyekeztünk segítséget nyújtani, kiemelni a közeli látnivalókat, hanem olvasókönyvként, tankönyv kiegészítésként is szolgálni a település lakóinak. S egyben emléket is állítottunk a helyieknek, azoknak a rahóiaknak, akik bármely cselekedetükkel hozzájárultak a település hagyományainak fenntartatásában. A könyv egy ukrán nyelvű összefoglalót is tartalmaz, valamint térképeket, sőt még Rahó és Szeged 1939-ben kötött testvérvárosi kapcsolatát igazoló levéltári irat másolatát is. 1250 darabot nyomtattunk, a példányszámmal szimbolikusan a nagy szegedi árvíz 125. évfordulójára emlékezve, amelyet térítésmentesen juttattunk el a járás települései számára, személyesen adtuk át a polgármestereknek. A rahói születésű Darabán János festőművész műveit is elhoztuk, kiállításokat szerveztünk számára nemcsak Szegeden, hanem Makón is. Kezdeményeztünk egy emléktábla kihelyezését, amelyen bemutatásra került volna a két város ’39 óta fennálló testvérvárosi kapcsolata, valamint szerettük volna, hogy egy utcát Szegedről nevezzenek el Rahón, hiszen Újszegeden ez már megtörtént – sőt azóta már nemcsak Rahóról, de Körösmezőről is neveztek el utcát a városban – nem is beszélve a testvérvárosok nevét viselő villamosokról. Ezek a gesztusok azonban eddig még nem nyertek viszonzást.
– Szeged nemcsak testvérvárosi kapcsolatára lehet büszke, hanem Rahó első díszpolgárára, a haláláig Deszken élő Stumpf Emilre is, aki élete végégig meghatározó élményeket szerzett a kárpátaljai településen és lelkesen küzdött azért, hogy fennmaradjon a kapcsolat…
– Valóban, igazi szenvedéllyel viseltetett Rahó iránt. Sokat jártam ki hozzá Deszkre, a kertjében még egy kis Kárpátalját is kialakított. 2010-ben jelent meg kötete Életem, Rahó címmel. Emil bácsi még kilencven felett is igazi mozgatórugója volt annak, hogy Rahó és Deszk között fennmaradt a jó kapcsolat. A temesvári születésű Stumpf 1941-ben katonaként szolgált a Kárpátalján, a III. Határvadász Zászlóaljban, ekkor szeretett bele a „Hucul Párizsnak” is nevezett településbe, Rahóba. Élete során több mint 50 alkalommal is visszatért törzshelyére. Kopjafát állítatott elhunyt katonatársai emlékére, s azt is sikerült elérnie 2001-ben, hogy megkötessék a testvérvárosi kapcsolat Deszk és Rahó között. Amikor 97 esztendős korában elhunyt, hamvait két szeretett városában szórták szét.
– Több neves ember valódi születési helyét felkutatták, így például Balogh János ökológusról is kiderült, hogy a Nagybocskó melletti kis településen, Tiszalonkán látta meg a napvilágot, akárcsak Romzsa Tódor püspök. ifj, Roller Kálmán története – aki, mint megtudták Borsodnádasdon született – talán még érdekesebb. Elmesélné?
– Ifj. Roller Kálmán igen kalandos életutat hagyott maga után. Borsodnádasdon született, majd Ózdra került, onnan Gödöllőre, majd katonaként a Kárpátokba vezényelték. Ezután Sopronba menekült, ahol megismerte a feleségét, s a szakmájában, erdészként szeretett volna elhelyezkedni, eredménytelenül. A háború évei alatt számos településen próbálta megvetni a lábát, többféle foglalkozásban kipróbálta magát, szeretett szakmájához azonban csak 1949-ben tudott visszatérni, amikor az újonnan megalakult Erdészeti Tudományos Intézet élére került a fővárosban. Két évvel később már a soproni Erdőmérnöki Kar Erdőtelepítési és Fásítási Tanszékének vezetője lett. Az 1956-os forradalom után Kanadába emigrált, számos tanítványa tartott vele. A vancouveri egyetemen közösen szervezték meg az erdőmérnök képzést. Kitelepülése miatt itthon hazaárulónak, a magyar diákok kicsábítójának titulálták, 1967-ben még levélben közölték is vele, hogy minden tudományos címétől megfosztják. E közben a Kanadába kimenekített tanítványai azon voltak, hogy díszdoktori címet harcoljanak ki szeretett tanáruk számára, amit sosem kapott meg. Sopron városa azonban minden kálvária ellenére díszpolgári címet adományozott Rollernak. Négy fia született, s 16 unokája. Az egyesület egy vízrajzi kutatómunkán vett részt, ez alatt lett bizonyos számunkra, hogy Roller Borsodnádasdon született. Egy szülőhelyéhez közeli kis tisztáson, egy forrásnál alakítottunk ki számára egy emlékhelyet, emléktáblával ellátva, amelyet 2017 májusában avattunk fel ünnepélyes keretek között. 2018 szeptemberében pedig egy emléktúrát is megszerveztük, hazahívtuk a három, még élő Roller fiút, látogassák meg apjuk szülőhelyét, Borsodnádasdot, bizonyosodjanak meg róla, hogyan őrzik apjuk emlékét. Még nem zártam le magamban Roller történetét. Most azon vagyok, hogy Sopronban is sikerüljön egy emléktáblát elhelyeztetni a házba, amelyben egykor lakott.
– A gyalogos természetjárás mellett a kerékpáros túrázás népszerűsítését is fontos feladatuknak tartják. Milyen biciklis túrák kötődnek az egyesület nevéhez?
– Szeged-Szabadka testvérvárosi kapcsolatára alapozva 2010-ben megvalósult egy kerékpáros túra, amely környezetbarát módon oldotta meg a két település közötti nehézkes közlekedést – mind a vasúti, mind az autóbuszos közlekedés kivetnivalót hagyott maga után. A túra egy 72 km-es távot jelölt ki, amelyet három napra osztottunk el. A szervezést a Szabadkai Múzeum igazgatója, Hulló István, valamint a kanizsai partnerünk, a Leso Természetjáró Egyesület vezetője, Berec Sándor segítette. A Nemzeti Civil Alapprogram támogatásával egy kiadványt is készítettünk, amelyben leírtuk a túra minden részletét, az útvonalat, a tervezett pihenőhelyeket, a fontos tudnivalókat magyar és szerb nyelven, térképmelléklettel kiegészítve, Péter M. László pedagógus tagunk pedig egy kisfilmet készített az útvonalról. Még azt is megszerveztük, hogy Martonosnál motorcsónakkal szállítsák át a kerékpárokat. A programot nagy érdeklődés övezte. Már nagyon régen tervben van a „Hármashatár” elnevezésű kerékpártúra mozgalom beindítása, amely bemutatná Románia, Szerbia és Magyarország határmenti látványosságait. Az útvonal ki is van dolgozva, reméljük, hogy meg is valósulhat valamikor.
– Kívánok további élményeket, sok erőt a terveik megvalósításához és még sok-sok felfedezést a természetben! Köszönöm a beszélgetést!
Megjelent a folyóirat 2019. július-augusztusi számában