Kiss Ernő: Bárdi Sándor élete és művészi pályája

Dicsérje őt az egek, a föld, a tengerek és ami azokban vagyon

69. Zsoltár, Károli Gáspár fordítása

10 éve már, hogy nincs közöttünk egy angyali lelkületű, csodálatos művész, akiről szólva számos hivatást kell felsorolnunk: művésztanár, énekművész-operaénekes, zenepedagógus, rendező, karmester, műfordító, dramaturg, zenekritikus, színházalapító, művészeti vezető, zenei műgyűjtő − igazi univerzális személyiség, hiszen e felsorolás korántsem tükrözi mindazt, amit élete során nyújtott a világnak, nekünk, gyarló embertársainknak. Neve, munkássága nemcsak szülővárosa jelképes zenei aranykönyve lapjain, hanem a teljes magyar zenetörténetben van jelen. Énekművészként azon kevesek közé tartozik, akik valamennyi vokális műfajban a legmagasabb szinten teljesítettek, a Szegedi Kisopera, élete főműve pedig ismételhetetlen és kitörölhetetlen része zenei és színházi történetünknek. Mindez alig-alig sűríthető egyetlen tanulmányba: Róla könyvnek, sőt könyveknek kell szólnia, szólniuk. S Ő még ebben, még korai halála után is segít: 7 vaskos dossziéban gyűjtötte össze a Vele kapcsolatos dokumentumokat. A jelen írásban e gyűjtemény alapján előbb személyes művészi életútját, majd a Kisopera közel 30 éves történetét idézzük föl.

Művészi életút

Szegeden született 1943. július 11-én, s mindvégig szegedi, sőt szögedi maradt; szülővárosát soha nem hagyta el tartósan, akkor is a „szerette várost” szolgálta, amikor néhány évig másik városban dolgozott zenetanárként; s épp olyan szépen őzött, mint Bálint Sándor. Édesapja, Bárdi László a Szegedi Orvostudományi Egyetem, egészen pontosan a Szemklinika gépésze volt, így a Bárdi-család egészen 1978-ig a Szemklinika szolgálati lakásában élt. 1949-1957 között volt általános iskolás; a korszak egyik sajátosságaként ez idő alatt négyszer változott az iskola neve^[1]. Egy 1983-ban Vele készült interjúban^[2] iskolakezdésére úgy emlékszik vissza, hogy szülei zenei általánosba íratták be, azonban az idevágó dokumentumok szerint Szegeden csak 1955-ben indult az első ének-zenei osztály. Iskolai osztályfőnökei közül megemlítendő Szatmári Gézáné, a kiváló zeneszerző és zeneelmélet tanár, Szatmári Géza (1897-1978) felesége és Kiss Mária, a jeles ének-zene tanár és karnagy. Zenei tanulmányait a Szegedi Állami Zenekonzervatórium zeneiskolai tagozatán kezdte meg 1950-ben, mely 1952-től Szegedi Állami Zeneiskola, majd később Liszt Ferenc Zeneiskola néven önálló intézménnyé vált^[3]. 1957-ig tanult itt zenét, olyan kiváló zenepedagógusoktól, mint Zucker Hilda (előképző), Máriaföldy Anasztázia, Holló Sándorné (szolfézs), Perényi Pál (zenekari gyakorlat), s főként Márffy János, aki 13, sőt talán 14 évig volt hegedűtanára. Ekkor még egyáltalán nem volt biztos, hogy zenei pályára lép, így 1957-ben a Radnóti Miklós Gimnáziumban folytatta tanulmányait. Ez jó döntés volt: a város akkori legjobb gimnáziumában igen magas színvonalú oktatásban részesült, latinul és németül is tanult, sőt olyan „gyakorlati stúdiumokban” is részesülhetett, mint az autószerelés, az elektrotechnika, sőt az üvegtechnika; mindvégig jeles és jó eredménnyel végezte el a gimnáziumot. Egy évvel később azonban mégiscsak sikeresen felvételizett a Szegedi Állami Zeneművészeti Szakiskolába, hegedű szakra (továbbra is Márffy János tanította), de tanította Varga Klára (szolfézs), Dr. Nagy István (zeneirodalom), Vántus István (zeneelmélet), Szatmári Géza (zenetörténet) és Várnagy Lajos (zenekari gyakorlat) is. 1962-65 között a Szakiskola zeneiskolai tanárképzőjén tanult hegedű-szolfézs-szakon, hegedűtanára végig Márffy János volt, de itt tanította Póczonyi Mária (szolfézs, szolfézs módszertan, szolfézs tanítási gyakorlat, karvezetés), Aracsi László (népzene), Báthory Sándor (kamarazene), Dr. Kiss Ernő (zenekari gyakorlat); Vántus Istvánhoz zeneszerzés fakultációra is járt, s kiemelendő, hogy ekkor kezdődött énekesi képzése is, hiszen a szolfézs-szakhoz magánének-, sőt hangképzés módszertan tárgy is tartozott, tanára a Szakiskola akkori kiváló énekmestere, T. Renyé Anna volt.

A szegedi színházi, zenei és operaélet, bár rövid időre megtorpant Vaszy Viktor első korszaka hirtelen lezárása (1949) után, az 1950-es években egyre rohamosabb fejlődésnek indult. 1957-ben visszahívták Vaszyt is, majd 1959-ben újraindultak Szegedi Szabadtéri Játékok. Mindezek meghatározó élményekként érték a gimnazista Bárdit, aki állandó operalátogató lett, hegedűsként pedig − a ’60-as évek elejétől − rendszeresen játszott a Szabadtéri zenekarában. Másodéves főiskolás volt, amikor egy egészen rendkívüli operabemutató betanító karnagya és rendező lett. További kutatások tárgya lesz majd, hogy ki kezdeményezte Benjamin Britten  A kis kéményseprő (Játsszunk operát) című operájának szegedi bemutatóját, de szinte teljes bizonyossággal állítható, hogy Bárdi Sándor volt a kezdeményező is. A produkció gazdája, háttérintézménye az Árpád-téri Általános Iskola (ekkoriban: a József Attila Tudományegyetem Ságvári Endre Gyakorló Általános Iskolája) volt, egykori iskolája, az iskola gyermekkarát volt tanára, Kiss Mária készítette fel. A gyermekszereplők az iskola tanulói voltak, a címszereplő például Bartha Miklós, a későbbi matematika professzor; a felnőtt szerepekre a Szegedi Nemzeti Színház művészeit, köztük Kemény Kliót, a színház akkori vezető mezzoszoprán énekesét kérték föl. Az érdeklődés igen nagy volt, okkal, hiszen ez volt az első szegedi Britten-opera bemutató^[4], így két előadásra is sor került, 1964. május 2-án és 3-án a József Attila Tudományegyetem Ságvári Endre Gyakorló Gimnáziuma nagytermében. A jelen sorok írója a május 2-i előadáson volt jelen: nagyszerű volt, a terem zsúfolásig megtelt, a közönség perceken keresztül ünnepelte a szereplőket és a fiatal karmester-rendezőt.

Aki 1965 júniusában átvette hegedű- és szolfézstanári oklevelét, s miután Szegeden nem volt akkoriban zenetanári állás, a Csongrádi Ének-zenei Általános Iskola tanára lett. A rendszeres utazgatás bizonyára járt kényelmetlenségekkel, azonban remek döntésnek bizonyult Csongrádra „szegődnie”, hiszen ez az iskola volt a hatvanas években a megye legkiválóbb alapfokú zenei nevelési intézménye. Galli János^[5] nyitott szellemiségű, kísérletező, szabadon működő iskolát teremtett, nem korlátozta kollégái kreativitását, sőt sok esetben ő maga állt egy-egy izgalmas folyamat, produkció élére. Igyekezett maga köré gyűjteni a megye legértékesebb zenepedagógusait: a ’60-as években így Csongrádon tanított Steiner Béla (1927-2016) zeneszerző és karnagy, kinek gyermekoperái több évtizeden keresztül kerültek színre a megye városaiban. Galli létrehozta az igen népszerű Csongrádi Zenei Tábort, s az iskola tanáraira és szegedi művészekre építve hangversenysorozatokat kezdeményezett. Az 1967. január 26-május 2. közötti zenei-irodalmi kamaraest-sorozat keretében Bárdi hegedűsként, sőt már énekesként egyaránt fellépett – hiszen csongrádi időszakában folytatta magánének-stúdiumait is. Miképpen A kis kéményseprő-vel megkezdett „operaszervezői” munkásságát is: „Házi használatra gyermekoperát hoztunk létre; a cél az volt, hogy minél több gyerek vegyen részt közös muzsikálásban, játékban.^[6]” 1967 tavaszán kezdett zenekritikákat is írni: a Csongrád Megyei Hírlap március 2-i számában Farsangi muzsika Csongrádon címmel jelent meg írása; de ő írt szakszerű méltatást Vántus István A három vándor című operája ősbemutatójáról a Szegedi Egyetembe^[7]. 1967. május 7-én, Makón volt első nagyobb szólóénekesi fellépése: Steiner Béla Csepeli Szabó Béla szövegére írt Hazám című művében énekelt szólót. Ekkor már rendszeresen tanult a szegedi zeneművészeti szakközépiskola magánének szakán, ahol Joó Csilla, Csóka Béla, majd Gregor József tanítványa volt: 1968. május 16-án az ének-szakos növendékek hangversenyén Schubert A rémkirály és Grieg Szeretlek című dalát énekelte. 1969. április 19-én Bastien szerepét alakította Mozart Bastien és Bastienne című operájában; május 16-án pedig ismét A kis kéményseprő következett: egy koncerten vezényelte Süssmayr A nagyapa névnapja című kantátájával. Nemcsak a zeneművészeti szakközépiskola magánének-szakára járt ekkor, hanem 1965-69 között elvégezte a Népművelési Intézet felsőfokú kórusvezetői tanfolyamát is, ahol Párkai István, Földes Imre, Kárpáti János és a Szegedről már jól ismert Póczonyi Mária tanították. Volt olyan hangverseny, melyen énekesként és hegedűsként egyaránt fellépett: 1970. április 19-én, a csongrád megyei zeneiskolák tanárainak hangversenyén Steiner Béla A szegény kisgyermek panaszai című Kosztolányi-dalciklusát énekelte, majd Borodin zongora kvintettjében hegedült. 1970. május 4-én pedig sor került első önálló estjére, melyen Schumann- és Brahms-dalokat, majd három Verdi-áriát énekelt (Macbeth áriáját, René áriáját Az álarcosbál III. felvonásából és Posa búcsúját a Don Carlosból). E műsorból jól kitűnik, hogy ekkor még baritonnak készült, így is vette fel Sinkó György^[8] a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Zeneiskolai Tanárképző Intézete Szegedi Tagozata magánének-szolfézs tanári szakára, melyet 1970-73 között végzett el. Fontos, jelentős változás következett ezután: 1971 szeptemberétől a Szegedi (1973-tól: Juhász Gyula) Tanárképző Főiskola Ének-zene Tanszékének tanársegéde lett, ahol szolfézst, később magánéneket tanított, s amely élete legfontosabb munkahelye volt, hiszen összesen 30 évig dolgozott itt. A szeretett csongrádi iskolával azonban nem szakadt meg kapcsolata: évtizedeken keresztül járt vissza, fellépni, rendezni, később a Kisopera előadásaival is. Minden erejével és tudásával segítette Steiner Béla Az aranycipő című meseoperájának csongrádi ősbemutatóját (1971. május 29.): ő írta az opera szövegkönyvét, ő tervezte a díszletet és ő is rendezte a művet. 1972 tavaszán már havonta voltak fellépései: március 20-án Mészáros Emma estjén, 27-én Csongrádon énekelt tanári hangversenyen(érdekesség: Dulcamara belépőjét a Szerelmi bájitalból), április 19-én pedig a főiskolai tagozat hangversenyén (az utóbbin t. k. a Becsület-monológot a Falstaffból és Figaro áriáját A sevillai borbélyból). Május 27-én újabb Steiner Béla-ősbemutató következett; A hét betű szövegkönyvét ismét ő írta, s vállalta a díszlet megtervezését és a rendezést is.

1972. június 12-25 között Weimarban részt vett az NDK XIII. Nemzetközi Zenei Szemináriumán, Simonetti-Grecul Stella (1913-1974) énekesnő kurzusán; ide egy évvel később is visszatért (az énekesnő korai halála miatt erre többé nem volt lehetősége). December 1-17 között volt az MTV Kodály Zoltán Énekversenye, ahol bekerült a legjobb 40 versenyző közé, így az énekverseny műsorfüzetében fotóval, rövid életrajzzal és teljes versenyprogrammal szerepelt, s bár helyezést még nem ért el, azonban a médián keresztül országosan ismertté vált neve.

December 7-én, a Mai Magyar Zene Hete keretében pedig egy fontos ősbemutató főszereplője lehetett: az ő előadásában hangzott fel először Vántus István Aranykoporsó című operájának egyik legszebb részlete, Lactantius prédikációja, mely az opera II. felvonásának Katakomba-képe kamaraváltozata, s amelyet ezután többször is énekelt hangversenyen, később az operaszínpadon is.

Számos különleges, sikeres hangversenyfellépés után következett 1973. május 24-én magánének szakos diplomakoncertje; természetesen színjeles eredménnyel; néhány nap múlva pedig felvételt nyert a Zeneakadémia művésztanári szakára, melyet 1975-ben végzett el. Főtárgy tanára az egészen különleges képességekkel rendelkező Sziklay Erika volt (aki ebben az időben a kortárs és XX. századi magyar és nemzetközi vokális művek egyedülálló interpretátoraként lemezek sorát készítette el), de tanította Forrai Miklós (dalirodalom, kamaraének, Pernye András (magyar zenetörténet), Kárpáti János (operatörténet) és Dr. Ujfalussy József (zeneesztétika) is; szinte bizonyos, hogy a művésztanári képzés során, Sziklay Erika útmutatása alapján döntött úgy, hogy tenorként folytatja énekesi pályáját. 1974. május 26-án ismét Steiner Béla-operabemutató, a Kész az esküvő munkatársa  volt („szokás” szerint: szövegkönyvíró, díszlettervező, rendező).

Bárdi rövid idő alatt az Ének-Zene Tanszék legnépszerűbb oktatója lett. Ez nemcsak fiatalságából, hanem közvetlen, rokonszenves emberi stílusából adódott. Ugyanakkor konzekvens, időnként szigorú tanár, nagyon jó zenepedagógus volt; a hallgatók azonnal megérezték, hogy miközben humoros, nagyvonalú, aközben óriási tudással rendelkezik, egyszerre szerették és tisztelték. E sorok írója egy évig szolfézst tanult tőle, két évig magánének tanára volt Bárdi. Csodálatosan és rendkívül eredményesen tanított: néhány hét tanulás után már tökéletes pozícióban, lazán, de ugyanakkor erővel szárnyalt tanítványai hangja; technikailag és zeneileg mindent helyre tett, sokszor már egy-másfél év képzés után versenyképessé vált egy-egy szorgalmasabb énekese − ez a tényező is biztos alapot jelentett a Szegedi Kisopera létrejöttéhez.   Diákjai igen nagy örömmel lettek aktív tagjai az 1973-74-ben szerveződő Tudományos és Művészeti Diákkörnek, s nagy élvezettel vettek részt a Diákkör újabb és újabb programjaiban. Az első nagyobb diákköri rendezvény Carl Orff A hold című vígoperájának bemutatója volt 1974. október 19-én. Énekművész tanári diplomahangversenyét 1975. május 9-én rendezte meg a Zeneakadémia Kistermében, majd augusztus 4-23 között Bécsben vett részt Irmgard Seefried mesterkurzusán; Mozart-operákon, Schubert-dalokon dolgoztak, augusztus 22-i dátummal ellátott diplomája szerint „nagyon jó sikerrel teljesítette” a kurzust. Irmgard még személyes tartalmú szöveggel is kiegészítette a diplomát, melynek magyar fordítása: „Az én jó Sándoromnak sok nevetést és minden sikert kívánok művészi munkájában.” Nem pihent azonban ezután sem: ősztől újra a Zeneakadémiára járt, hogy elvégezze a kétéves operai szakot. Énekmestere továbbra is Sziklay Erika volt, színpadi játékot Mikó Andrástól tanult, a maszkkészítés és a jelmezek titkaival Márk Tivadar ismertette meg. Szegeden pedig egymást követték az újabb, szebbnél szebb feladatok: a Catulli Carmina című Orff-kantáta tenorszólója a Szegedi Egyetemi Énekkarral (november 10., 29.), december 3-án a Purcell A tündérkirálynő című operájából készült koncertszvit szólója és A kis kéményseprő új bemutatója, az évet december 19-én Mozart Requiemje tenorszólójával zárta a Zeneakadémián, a MÁV Szimfonikusokkal. 

1976. március 31-én volt Gluck A jó útra tért részeges című vígoperájának kirobbanó sikerű bemutatója, mely már joggal tekinthető a Szegedi Kisopera valódi elődjének^[9]. E tavaszon 6 jelentős koncerten mutatta meg a fiatal művész egészen széles repertoárját: Schubert-, Schumann-, Brahms-, Kodály, sőt Vaughan-Williams-, Prokofjev-, Wolff-dalokat, Bach-áriákat, operaszakos vizsgaelőadásán a Zeneakadémián pedig Don Carlos, Kalaf és Manrico áriáit. 1976. május 12-én önálló ária- és dalestet adott a szegedi Bartók Béla Művelődési Központban, melyről a következőket írta Huszár Lajos: „…a hangverseny minden dala igen kidolgozott, koncepciózus előadásban szólalt meg. Bárdi lírai tenorhangjának érdekes sűrű vibratója van, s ezzel a kifejezést oly intenzívvé tudja tenni, hogy a közönséget szinte kényszeríti, hogy vele élje át a műveket.^[10]” December 22-én lépett fel először külföldön: Moszkvában Kodály- és Prokofjev-dalokat énekelt.

Az 1977-es év több kiemelkedő sikert és fontos, jelentős eseményt hozott számára. Az előkészületek még 1976-ban kezdődtek, de 1977 tavaszán volt a Kisopera országos siker szériája: sikerült bejutniuk a Ki mit tud? a TV által közvetített adásaiba, így az egész ország által ismertté vált az együttes. Április 24-május 7. között volt a Magyar Rádió Dalversenye, melyet szintén közvetített a televízió: ezúttal megosztott II. díjat kapott^[11], s elnyerte a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Különdíját is. Június 26-án volt nagyon sikeres operaénekesi diplomavizsga-előadása, ekkor a Falstaffból Bardolf, A nürnbergi mesterdalnokokból Dávid, A trubadúrból Manrico szerepét énekelte. 1977-től kezdve volt az Ének-zene Tanszék helyettes vezetője, s ebben az évben szerződött le a Szegedi Nemzeti Színházhoz; a színház operatársulatának 1987 nyaráig volt egyik vezető magánénekese. Kapott ajánlatot az Állami Operaháztól is, de nem akarta itt hagyni Szegedet, tanítványait és családját. Nagyon családszerető emberként élte le életét: foglalkozott a háztartással, sütött-főzött szeretteire, s amikor úgy hozta a szükség, ápolta szüleit és István bátyját, saját későbbi betegsége után is. Szinte családtagja volt barátainak, művésztársainak is: keresztapja volt Török János klarinétművész, majd Szilágyi Béla operaénekes, volt tanítványa és a Szegedi Kisoperában elválaszthatatlan kiváló művésze gyermekének, de örömmel vállalta Andrejcsik István operaénekes elsőszülött lányának keresztapaságát is. Andrejcsik így emlékezett családi összejöveteleikre: „a kertes házunk nyújtotta lehetőséggel élve minden tanév végén rendezek egy kerti partit a növendékeimnek, és míg Sanyi élt, ezt ketten vezettük le. Van is róla egy kedves képem, amint a konyhában készíti elő a bográcsos alapanyagát. És emlékére azóta is minden évben készítjük az általa rendszeresített édességet (kétszersült, puding, eper, tejszínhab és igény szerint tojáslikőr tepsibe rétegezve, összeérlelve) amit csak Bárdi-féle édességnek nevezünk.”

Bár aktív operaénekesi pályája csak 10 évig tartott, összesen közel 40 szerepet énekelhetett a színházban^[12], a Szabadtérin, az Operaházban és más színházakban. Egy egészen sajátos karakterszereppel kezdett: a Bolondot alakította a Borisz Godunovban; ezt a dramaturgiailag fontos figurát pontosan jelenítette meg. Ezután viszont igazi Mozart-főszerep következett: Ferrando a Così fan tutteban. Bárdi hangja tökéletesen illett Mozart zenéjéhez, hajlékonyan, kifejezetten stílushűen énekelte ezt a nem könnyű szerepet. Ezután egymás után kapta a különböző kisebb-nagyobb szerepeket; a színház kiválóan tudott építeni rugalmasságára, átlagon felüli muzikalitására, számára nem létezett kis szerep: valamennyit magas szinten, pontosan, adekvátan formálta meg, s ezt − legalább egy-két dicsérő szóval − mindig elismerte a kritika is. 1980-ban ismét Mozart-mű hozott számára kiugró sikert: a Szöktetés a szerájból című előadásban nyújtott alakításáról a következőt írta Nikolényi István: „Meglepetés viszont Bárdi Sándor Pedrillo-ja − persze, csak azoknak, akik kevéssé ismerik. Talpraesett, jó kedélyű, furfangos szolga, a játékban Gregor első számú partnere. Igen muzikálisan énekel, álomszép megoldásai vannak…”^[13]  Szép kritikát kapott a Rádió 6-os stúdiójában felvett, s május 18-án a 3. műsorban (a későbbi Bartók adóban) elhangzott operaritkaság, Sztravinszkij A csalogány című műve a Halász szerepéért is. Elsőként, majd sokszor énekelte Lactantius prédikációját Vántus Aranykoporsó című operájában: 1981 szeptemberében végre valódi színpadi szereplője is lehetett a műnek, sőt egy alkalommal − bravúros beugrásként − egy előadáson belül felváltva kellett Benoni és Lactantius szerepébe beállnia. 1982 áprilisában Kocskarjov szerepében részese lehetett Muszorgszkij Háztűznéző című operatöredéke rádiós magyarországi bemutatójának, majd októberben egy igazi „testhezálló” szerepet kapott: Schubert−Berté Három a kislány című daljátékban ő volt Schubert. Bár vegyes érzelmei lehettek, mégis nagyon illett hozzá: ez a darab végig Schubert-művekből építkezik, s ahogyan a fináléban körülveszik kis tanítványai: ez a jelenet teljesen róla szólt. Nagy sikert hozott neki Imrus szerepe Szőnyi Erzsébet Adáshiba című operája 1983. május 7-én, a kritikus szerint „annyiszor megcsodált karakterformáló képességeiből bemutatót tartott”. A szerző külön köszönő levelet is küldött neki, a darab rádiós közvetítése után: „Szívből gratulálok a kiváló alakításhoz, öröm volt újra hallgatni. És köszönöm a műgondot, energiát, amit belefektetett.” E nyáron, a Szabadtérin igazi, „királyi” szerephez érkezett: V. Lászlót énekelte a Hunyadi Lászlóban. Ezúttal nemcsak a helyi lap, hanem a Film-színház-muzsika is közölt kritikát az előadásról: „Bárdi Sándor élete első komolyabb szabadtéri feladatához, V. Lászlóhoz, színészi adottságaival sem sáfárkodik [rosszul − K. E.], s bár tenorja néha szorít, tremolál, a kifejezésben ezt a beteg, neuraszténiás király jelleméhez igyekszik hasznosítani.”^[14] „Bárdi Sándor hangban-játékban találó eszközökkel ábrázolja V. Lászlót, e sete-suta, megriadt, minden rossz befolyásnak engedő, érzéki szenvedélyeket titkon takargató királyt.”^[15] Igazán jelentős szerepe volt Vencel Smetana Az eladott menyasszony című vígoperájában, melyet 1984. április 6-án mutattak be, s még ugyanabban az évben, október 5-én előadták a Fővárosi Operettszínházban is, a televízió pedig 1986. április 17-én tűzte műsorára. „Az ügyefogyott Vencelt, a kiszemelt vőlegényt Bárdi Sándor jeles karakterformáló készséggel játssza.”^[16] Igazi kuriózumként került színre Telemann A türelmes Szókratész című operája 1984. szept. 21-én, melyben Arisztophanész „mérges” szerepét játszotta, ezután azonban egészen kis szerepek következtek (A Nyugat lánya − Nick, A varázsfuvola − 1. pap, a Szabadtérin: Carmen − Remendado, Aida − Hírnök) üdítő kivétel volt Monostatos A varázsfuvolából, ez utóbbit azonban csak a Filharmónia által szervezett megyei keresztmetszet-turné keretében énekelte, valamint az egyetlen alkalommal, beugrásként énekelt Ernestot a Don Pasqualeból. 1981-től kezdve szinte minden év elején nyugat-európai turnéra ment a szegedi színház operatársulata: első alkalommal A trubadúrral (ebben az operában Ruizt alakította Bárdi), 1983-ban A sevillai borbélyjal (Fiorillo), 1984-ben a Parasztbecsülettel és a Bajazzókkal (Beppo), 1985-ben és 1986-ban a Carmennel (Remendado), 1987-ben az Aidaval (Hírnök). Ez utóbbi során, február 6-án, sajnos, nagy baj történt vele: agyérgörcsöt kapott, Leonbergben kórházba került, s bár a közvetlen életveszélyt elhárították, egy ideig egyáltalán nem tudott beszélni, s később sokáig nem állt helyre teljesen beszédkészsége. Ez a betegség véget vetett operaénekesi karrierjének: orvosai semmiképpen javasolták a nagy stresszel járó színpadi jelenlétet, a szegedi színház többé nem is szerződtette évadra, illetve dramaturgi, rendezői és műsorfüzetszerkesztői feladatokkal bízták meg. Szerencsére ezután még 12 évig játszott, 1988 márciusában újra énekelt a Carmenben, sőt ismét a társulattal tarthatott ez opera nyugateurópai turnéján. Ugyanezen évben új − többszörös − szerepre is hívták: a Hoffmann meséiben Andreas, Chocchenille, Pitichinaccio, Franz, Nathaniel szerepét alakíthatta; „visszafogott” elismerésnak tekinthetők Kerényi Mária sorai: „Az epizodisták élére Bárdi Sándor neve kívánkozik − négy sajátos, összetéveszthetetlenül „bárdis” karakterfigurát köszönhetünk neki.”^[17] A Hoffmann-nal 1989 január 13-febr. 3. között nyugateurópai turnéra is utazhatott a társulattal; a szegedi előadásokkal együtt összesen 30-szor játszotta el a darab öt szerepét. 1991-ben visszatért a Szabadtérire is: a Turandotban Altoum császár rövid, szimbolikus szerepét énekelte. Márok Tamás Zenésznek tartom magam, nem énekesnek címmel készített vele interjút^[18]; kérdéseire eléggé rezignáltan válaszolt: érződött amiatti keserűsége, hogy betegsége óta elhanyagolják, mint énekest. Mindemellett bölcsen nyilatkozott művészi lehetőségeiről, aktuális szerepéről, sőt ennek kapcsán módot talált arra is, hogy Szabó Miklós^[19] művészetéről is szóljon. A Turandotról szintén Márok Tamás írt kritikát, ám ekkor furcsa dolog „történt”: Bárdinak még a nevét sem említette… A Szabadtérin még 1992-ben is játszott: Remendado-t a Carmenben. A szegedi színház dramaturgként, sőt rendezőként is alkalmazta; 1996. február 12-én, majd később is dramaturgi szerződést is kötött vele, március 20-án pedig A végzet hatalma társrendezői feladataival bízták meg. Galgóczi Judit ugyanis először premierhalasztást kért, majd amikor ez nem teljesült, váratlanul visszalépett az opera megrendezésétől. Koncepciója ekkor már ismert volt, így a munkát Pál Tamás és Bárdi Sándor fejezték be. A sors, vagy a véletlen úgy hozta, hogy végül Altoum lett utolsó színpadi szerepe: 1995-1999 között összesen nyolcszor öltötte magára az öreg császár jelmezét. A rendező meglepő megoldást alkalmazott vele szemben: végig háttal a közönségnek kellett állnia jelenetében, valószínűleg ezért fogalmazott kissé furcsán, róla szólva, a kritikus, szavait nem idézzük.^[20] Bárdi Sándor 1999. október 19-én énekelt utoljára, játszott operában a szegedi színház színpadán.

Tíz éven keresztül reményteljesen alakuló operaénekesi pályája mellett változatlan intenzitással tanított a tanárképző főiskolán, vállalt kamara- és oratórium fellépéseket, s éppen 1977-1987 között volt a Szegedi Kisopera első fénykorszaka, legtöbb előadása. Mindezek mellett műsorokat szervezett és vezetett, ilyen volt a Humor a zenében című est, melyet előbb 1977. november 22-én egy TDK-konferencia részeként, majd 1979. november 19-én a szegedi Bartók Béla Művelődési Központban mutatott be, kiváló színházi kollégái, többek között Gregor József, Réti Csaba, Vághelyi Gábor és mások közreműködésével. Nagy jelentőségű ősbemutató főszereplője volt 1978. február 5-én a Zeneakadémia Kistermében a Filharmónia szervezésében: Huszár Lajos 69. zsoltár című remekművét ő szólaltatta meg elsőként. A jelen tanulmány címe e mű záró sora; hiszen ez írás célja Bárdi Sándor rendkívüli művészi személyiségének dicsérete. Huszár zsoltárát a dokumentumok tanúsága szerint 11-szer énekelte a nyilvánosság előtt 1978-1996 között, ebből 4 rádiófelvétel, később ismételt rádiófelvétel volt. Az ősbemutatóról még a szigorú Várnai Péter is elismerően írt: „Bárdi Sándorban a mai zene igen kifejezésgazdag énekes-tolmácsolóját ismertük meg…”^[21] A Mai Magyar Zene Hete című szegedi kortárszenei hangversenysorozat állandó szereplője volt 1972-1988 között; Huszár Lajos és igen kedves gyermekopera-szerző partnere, Steiner Béla szerzői estjei sokáig elképzelhetetlenek lettek volna nélküle. A Rádiónak egyre kedveltebb művészvendége lett: évente legalább egy, sokszor két-három alkalommal is készítettek vele felvételeket, ill. szerepelt élő adásokban, széles és tökéletesen kidolgozott repertoárjának köszönhetően: énekelt Schubert-, Mendelssohn-, Schumann-, Liszt-, Dvořak-, sőt Prokofjev- és Sosztakovics-dalokat (teljes Prokofjev-ciklust is); de gyakorta szólaltatott meg barokk remekműveket, s előszeretettel a XX. századi és kortárs zene magyar és nemzetközi darabjait, ő énekelt először Vaughan-Williams-dalokat, a 10 dalból álló Linden Lea-Útidalok-ciklust, méghozzá a Magyar Rádió 3. műsora (a későbbi Bartók adó) Esti hangverseny című műsorában (1985. nov. 13.). Öt önálló dalestjéről van információnk: az elsőről már esett szó; 1984. október 25-én a Kossuth-rádió sugározta két Sosztakovics-dalból, Huszár 69. zsoltárából és 3 Prokofjev-dalból álló hangversenyét. Dalokkal számtalan alkalommal lépett fel, repertoárján igen sok mű szerepelt.  Oratórium énekesi pályáját 1975-ben kezdte, első − soproni − oratóriumszerepének műsora nem ismert, viszont ez év december 19-én énekelte először a Zeneakadémián Mozart Requiemjének tenor szólóját, e műben később igen sokszor szerepelt. Sikeres szólót énekelt Orff Catulli Carminájában, Sztravinszkij Miséjében, Kodály Budavári Te Deumában (e művel 1979 szeptemberében olaszországi turnén is járt, ahol Luigi Nono Canto sospeso című oratóriumában is volt szólója), Rossini Kis Ünnepi Miséjében, Bach János-passiójában, Händel Messiásában, a Dettingeni Te Deumban, Sugár Hősi énekében, Mozart C-dúr Missa Brevisében, Schubert G-dúr miséjében. 1981. november 19-én vállalkozott Lutoslawski Paroles tissées (Szövött szavak) című tenor szólóra és különleges zenekarra írott műve szegedi bemutatójára, melyről Berényi Bogáta a következőket írta: „Lutoszlawski Paroles tissées című művét mindjárt a koncert elején hallottuk. E magas koncentrációt igénylő mű előadása bizonyára lesz még felszabadultabb a szegedi zenekar tolmácsolásában; a rendkívül nehéz énekszólam pontos, szép megszólaltatásával Bárdi Sándor azonban jeleskedett. Egyre inkább bizonyítja, biztonsággal mozog a bonyolult kortárszenék világában.”^[22] Dicsérő szavakkal írt róla a Muzsika kritikusa is: „Ezen az estén a tenorhangra és húsz hangszerre komponált dalciklus szólistája Bárdi Sándor volt. Szép és érthető francia szövegmondással, tiszta intonációval és a magas regiszterek némi erőltetettségét leszámítva, meggyőzően tolmácsolta az énekszólamot.”^[23] Nyugodtan kijelenthetjük, hogy szélesebb, színesebb repertoárt nemcsak Szegeden, de országosan sem tartott műsorán énekművész az 1980-as évek első felében. Ennek a nagyszerűen felfelé ívelő pályának, ha nem is vetett véget, de erősen megállította, korlátozta azt hirtelen és fiatalon (44 éves korában) rátörő betegsége. Énekesi képességei a közismert fiziológiai tényezőnek (a beszéd és az énekközpont az agy különböző területein vannak) viszonylag gyorsan helyreálltak, már 1987. május 5-én tudott szereplést vállalni^[24], 1988 elején pedig egyik legnagyobb volumenű oratórium szerepében − Bach: János-passió − is újra közönség elé állt. A sors különös és kiszámíthatatlan akarata folytán éppen ebben az évben kapta meg élete legnagyobb vezetői kinevezését. Az Ének-Zene Tanszéket 1974 óta megbízhatóan, kiegyensúlyozottan vezető, szintén univerzális Monoki Lajos 1988 tavaszán súlyos szívinfarktuson esett át, gyógyulása után azonnal lemondott tanszékvezetői megbízásáról, utódja pedig − 1988. július 1-től − addigi helyettese lett.

Bárdi tanszékvezetői kinevezésével − melyet mindenki támogatott − új korszak kezdődött a nagymúltú tanszék életében. Bár ez a tanszék már korábban is különbözött a többitől, a tanárok és a hallgatók kapcsolata közvetlenebb volt, Bárdi idejében egészen mástípusú, humánusabb, emberszabásúbb vezetés következett, a szokásos vezetői teendők némileg háttérbe szorultak. Nem voltak kötelező értekezletek, nem annyira a feladatok kiosztására törekedett, hanem arra, hogy ki mit szeretne csinálni: a kollégák elképzeléseit figyelembe vette, a személyi problémákat kollegiálisan oldotta meg, a hallgatók, kollégák felé nem uniformizáltan fordult, emberi, empatikus volt. Így aztán rossz volt a viszonya a főiskola adminisztratív vezetésével, az adminisztratív ügyeket helyettese, Dr. Erős Istvánné intézte; de ha kellett, kiállt a tanszékért. Az ő idejében volt a fénykora a diákköri munkának: a diákkör valódi szellemi műhellyé vált. Nagyon sokat hozott ki a hallgatókból. Remek pszichológus volt; a zenével nevelt.

Nagyon jó, őszinte ember volt. Ha más volt a véleménye, mint vitapartnerének, akkor elmosolyodott és csak annyit mondott: „Hát, igen!”

Sokat fejlődött vezetése alatt a könyvtár, kottatár − összkiadásokat szerzett be^[25].

Igen sok könnyed hangulatú, többnyire humoros tanszéki programot szervezett, szakesteket, tanszéki hangversenyeket, Mikulás-esteket. 1992. november 25-én például Zenés szemelvények a Brehm-lexikonból címmel rendeztek vidám koncertet, 1993. december 15-én Orff A hold című operája keresztmetszetével ünnepelték meg a Művészeti Diákkör 20. évfordulóját. Pedig a legkevésbé sem voltak könnyűek ezek az évek: mint minden, a felsőoktatás is átalakult; Szegeden pedig még egy nagy költözésen is át kellett esnie az Ének-zene tanszéknek. A tanárképző főiskola Szent Ferenc utcai épületét ugyanis vissza-, ill. át kellett adni a katolikus egyháznak; ezért megszűnt a tanárképző II. sz. gyakorló iskolája, az épületben működő tanszékeknek pedig költözniük kellett. Az Ének-Zene Tanszéknek az 1992-ben megszűnt Kossuth-laktanya egyik legénységi épülete jutott, a Szent Ferenc utcaiaknál lényegesen kisebb termekkel és valódi koncertterem nélkül (egy, kb. 50 fő befogadóképességű kamaraterem kialakítására volt csak lehetőség); a „Hattyas” (a tanárképző a laktanya területén lévő objektuma) megközelítése is nehezebb volt, mint a korábbi épületé. Itt azonban már senkivel sem kellett osztozkodni; az élet elég gyorsan megindult: 1995. november 16-17-én zongoraversenyt szerveztek Bartók halála 50. évfordulója alkalmából, 1996. november 21-22-én pedig millecentenáriumi karvezetés versenyt.

Bárdi, mint korábban jeleztük, 1988 őszétől újra folyamatosan szerepelt a szegedi hangversenyéletben. E sorok írója számára igen nagy öröm volt, hogy a nagyszerű művész 1992-től kezdve gyakori fellépő volt a szegedi Bálint Sándor Művelődési Házban[26]. 1992. november 3-án az azév nyarán váratlanul elhunyt Vántus István Erkel-díjas zeneszerző emlékre rendezett hangversenyen 25 évvel az ősbemutató után az ő előadásában szólalt meg először a Tudós áriája A három vándor című operából, s életében először énekelte Quintipor szólamát az Aranykoporsó híres Benoni-Quintipor-kettősében. 1994. június 2-án a Purcell A tündérkirálynő című operájából még 1975-ben bemutatott koncertszvit tenor szólistája volt az Újszegedi Kamarazenekar könyvheti hangversenyén. 1997. március 5-én volt legjelentősebb fellépése a művelődési ház szervezésében: a „Frühlingstraum” című Schubert-emlékesten 6 Schubert-dalt interpretált.^[27] Az Ének-Zene Tanszék és a művelődési ház közös hangversenyen emlékezett meg Szatmári Géza zeneszerző, a szegedi konzervatórium egykori legendás tanára születése 100. évfordulójáról, itt a Mester Kosztolányi-dalait adta elő. Énekművészként, tanszékvezetőként és még sok más területen sokat dolgozott a ’90-es években is; 1996. november 18-án például remek hangulatú zenés beszélgetést vezetett Vajda Júlia későbbi Liszt-díjas énekesnővel, aki a szegedi színház egyik legsokoldalúbb, legkiválóbb művésze volt, s ekkor már két évtizede játszott a Szegedi Kisopera előadásaiban, a társulat legbiztosabb tagjaként. 1995-ben újraindult a Kisopera is. Bárdi 1997. május 21-én végre megkapta a Szegedért Emlékérmet; ez minden szempontból fontos és időszerű volt. Jóval korábban kétszer vehette át a Szocialista Kultúráért kitüntetést (1976-ban és 1983-ban, ez voltaképp a megyei I. osztályú kulturális elismerés volt), a színház tagjaként ő is megkapta a Bartók-Pásztory-díjat 1989-ben, ám az igazi nagy kitüntetés, melyet mindenképpen megérdemelt volna − a Liszt-díj − végül örökre elmaradt. Nem tudunk fölterjesztésről sem, pedig lehet, hogy csak ez hiányzott, művészetével számtalanszor bizonyította, hogy érdemes rá.

Főiskolai oktatóként, sikeres tanszékvezetőként ötvenes évei második felébe érkezve bizonyára joggal kérelmezte főiskolai tanári − professzori − habilitációját. Változott azonban a jogi helyzet, s ellentmondásos volt illetékes kollégái hozzáállása is; talán nem is egyszer benyújtott kérelmét elutasították. Ez nagyon rosszul esett neki: tanári szobája ajtajáról leszerelte docensi tábláját, s kicserélte művésztanárira. 1999-ben végetért tanszékvezetői megbízatása, ekkor kemény döntést hozott: 28 év után, 56 évesen megválik az Ének-zene Tanszéktől (még 2 évig azért visszajárt ide is tanítani), s a Szegedi Tudományegyetem Konzervatóriuma oktatója lesz.

A konzervatóriumban^[28] örömmel, szívesen fogadták, a későbbi Zeneművészeti Kar ének tanszékének oktatói és Weninger Richárd főigazgató régi kollégái voltak. Azonban itt új oktatónak számított, s míg a Tanárképző Ének-Zene Tanszékén − különösen tanszékvezetőként − minden tervét, ötletét csaknem akadály nélkül megvalósíthatta, itt el kellett fogadni a helyben kialakított viszonyokat, a helyi hierarchiát. A fiatalokat mindig nagyon szeretette, tanítani nagyon szeretett, ezért nagy buzgalommal fogott munkához, lelkesen készítette föl tanítványait fellépéseikre, vizsgáikra, mint „felkészítő korrepetítor”. Néhány jelentősebb rendezvény, melyben fontos része volt: Verdi-emlékest a Tanárképző és a Bartók Béla Művelődési Központ rendezésében (2001. november 8.), Simándy-énekverseny (2002. április 21., de bizonyára még több alkalommal is készített föl főiskolai tanítványokat e versenyre), vizsgaelőadások, diplomakoncertek. Andrejcsik István visszaemlékezése szerint: „Sanyi bekerülésével az SZTE Zeneművészeti Karára szinte kínálkozott az alkalom, hogy az operavizsgák hasonló produkciók legyenek, mint a korábbi Kisopera darabjai. Nagy álma valósult meg − sokan hitetlenkedve fogadták az ötletet − mikor a parádés nagyoperát, Rimszkij-Korszakov Szadkóját olyan hitelesen ültette át egy egyetemi vizsgaelőadás által biztosított feltételekre, hogy a Miskolci Operafesztiválon is nagy sikert aratott a produkció.”

Énekművészként utoljára 2001. november 13-án lépett fel, ekkor volt mesterét, Sinkó György Liszt-díjas operaénekest köszöntötték Csongrádon, a Galériában, operaénekesi pályája 50. évfordulója alkalmából; Bárdi ekkor Schubert- és Dvořak-dalokat énekelt.

Egykori tanítványa, Taletovics Milán, aki ma a Szegedi Nemzeti Színház jeles operaénekese, szakdolgozatot írt Róla, e kiváló munkából jól érzékelhető Bárdi tanári nagysága. A szakdolgozat részeként interjúkat is olvashatunk volt tanítványaival, kollégáival; de alighanem elegendő Taletovics Milán saját szavait idéznünk:

Bárdi Sándor a tanárom volt. Az élet négy évet adott nekünk, hogy a dalirodalom, a kamaraének és az operatörténet órákon megismerjem nemcsak hatalmas tárgyi tudását, de közvetlen, eszköztelen és szeretettel átitatott tanári stílusát is. Ezen kívül a színpadi gyakorlat órákon születő áriák, duettek, jelenetek, olykor teljes operák állandó, fáradhatatlanul lelkes koordinátora, ötletgazdája is volt. Tanár Úr − „Bárdika” − ahogy mindenki hívta, igazi ének-információs központ, kottatár, ötlettár és lemez-, videókölcsönző volt egyben, önzetlenül szállított a hallgatóknak hatalmas segítséget nyújtva mindünknek. Alakja szellemiséggé vált. Nevét felvette az iskola Opera stúdiója, emlékét őrizzük, és nagyon hiányzik kis mosolyával és mindig derűs lelkével együtt. Szakdolgozatom tisztelgés a Tanár Úr, az Énekművész, a Rendező és az Ember előtt, kit megismerni az életem nagy ajándéka volt.^[29]

E szakdolgozat már visszatekintés volt, hiszen a Zeneművészeti Karon alig tíz évet taníthatott. 2005-ben végetért a Kisopera szépséges története is. 2009. május 8-án, a Karon, munka közben − tanítványaival a Kolozsvári Operafesztiválra készültek − érte a halálos végű agyvérzés, mely éjfél körül végzett vele.

Temetése május 18-án volt a szeged-alsóvárosi temetőben; a színház nevében Gyüdi Sándor Liszt-díjas karmester, a színház főigazgatója, a Szegedi Operabarátok Egyesülete nevében Dr. Gyémánt Csilla elnök búcsúzott tőle. Július 29-én pedig Bárdi Sándor Emlékestet rendeztek a Muzsikáló Udvaron; itt, felvételről, Ő is megszólalt, mint Vencel Az eladott menyasszony-ból, majd sorra emlékeztek rá prózában és énekben a hozzá legközelebb álló művészek, barátai.

Idézzük végül Gyüdi Sándor temetési beszédének utolsó sorait:

„Rövid életpálya volt számára kimérve, de ezt teljes egészében nekünk adta. A magánélete is mi voltunk: a kollégák, a tanítványok. Kaptunk sok zenei élményt, tudást, ismeretet, bölcs tanácsot, segítséget. Nyílt odafigyelést, őszinte érdeklődést, barátságot, szeretetet. A művészen, tanáron túl megismerhettünk egy Embert, aki a zenében élt, akinek minden percét a zene töltötte ki… Vajon odaát szól-e a zene? Ő megérdemli, hogy számára továbbra is, ott túl is hangozzék. Requiescat is pace, requiescat in musicae! Az örök világosság fényeskedjék neki, a legszebb hangok vegyék körül mindörökké!”

A szerző köszönetet mond Vajda Júlia Liszt-díjas operaénekesnek, aki megőrizte Bárdi Sándor dokumentumgyűjteményét és a tanulmány írásának idejére rendelkezésre bocsátotta, Bárdi Sándor rokonainak, Taletovics Milánnak, Andrejcsik Istvánnak, Dr. Dombiné Dr. Kemény Erzsébetnek, Dr. Erős Istvánnénak, Szilágyi Bélának, Lipták Margitnak és Száz Krisztinának.

Megjelent a folyóirat 2019. július-augusztusi számában

Jegyzetek

[1] (1950-ig: Középiskolai Tanárképző Intézet Gyakorló Iskolája, 1950-51: Árpád Téri Általános Iskola, 1951-55: Állami Pedagógiai Főiskola II. sz. Gyakorló Általános Iskola, 1955-57: Árpád téri Általános Iskola)

[2] Kárpáti Judit: Szegeden élnek és dolgoznak – Bárdi Sándor énekművész. In: Szegedi Egyetem, 1983. október 24.

[3] Mai neve: Király König Péter Alapfokú Művészeti Iskola és Zeneiskola; jelenleg is a Szeged, Tábor u. 3. sz. alatti bérházban működik.

[4] Az első egészestés Britten-opera bemutató a Szegedi Nemzeti Színházban közel 40 év múlva, 2003-ban a Szentivánéji álom volt.

[5] Galli János (1921–2006) zenetanár, karnagy, a Csongrádi Ének–zenei Általános Iskola egykori igazgatója; ma nevét viseli a csongrádi zeneiskola

[6] Kárpáti Judit i. m.

[7] Bárdi Sándor: A három vándor. In: Szegedi Egyetem. 1967. június 23. p. 2.

[8] Sinkó György (1923–2004) Liszt–díjas operaénekes (B), a Szegedi Nemzeti Színház egykori vezető művésze, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Zeneiskolai Tanárképző Intézete Szegedi Tagozata volt művésztanára.

[9] A Szegedi Kisopera részletes története e tanulmány második részében olvasható.

[10] Huszár Lajos: Bárdi Sándor dalestje. In: Délmagyarország, 1976. március 14.

[11] Az I. helyezett Polgár László, a másik II. díjas Gulyás Dénes volt.

[12] Sajátos módon túlnyomórészt a Zenés („mozi”) Színházban játszott, a szegedi színház hosszú átépítése (1978–1986) miatt.

[13] Nikolényi István: Szöktetés a szerájból. In: Délmagyarország, 1980. ápr. 20. p. 5.

[14] Nikolényi István: Hunyadi László. In: Délmagyarország, 1983. július 31. p. 5.

[15] Albert István: Hunyadi László. In: Film–színház–muzsika, 1983. augusztus (?)

[16] Nikolényi István: Az eladott menyasszony. In: Délmagyarország, 1984. április 8. p. 5.

[17] Kerényi Mária: A költő szerelme. In: Délmagyarország, 1988. szeptember 19. p. 3.

[18] Márok Tamás: Zenésznek tartom magam, nem énekesnek. n: Délmagyarország, 1991. augusztus 2.

[19] Szabó Miklós (1909–1999) Liszt–díjas operaénekes, érdemes művész, költő, műfordító, 1969-ig a Szegedi Nemzeti Színház vezető tenoristája.

[20] Sulyok Erzsébet: Egy európai színház – Szegeden. In: Délmagyarország, 1995. október 28. p. 5.

[21] Várnai Péter: Fiatalok. In: Magyar Hírlap, 1978. február 11.

[22] Berényi Bogáta: Szimfonikusaink koncertje. In: Délmagyarország, 1981. november 21.

[23] (?): Szegedről. In:Muzsika, 1982 január.

[24] Csongrád Megyei Rádiós Zenei Hét – Házimuzsika, Makó.

[25] Dr. Erős Istvánné ny. főiskolai docens, Bárdi egykori helyettese szíves közlése alapján.

[26] A tanulmány szerzője ezen intézmény vezetője volt 1979–2018 között.

[27] Ez az est a művelődési ház átépítése miatt a Munkás Művelődési Otthonban volt (jelenleg Mentorház-központ, Fő fasor 9.)

[28] 2000-től Zeneművészeti Főiskolai, 2003-tól Zeneművészeti Kar.

[29] Taletovics Milán: Bárdi Sándor pályája és munkássága – Előszó (részlet). Szakdolgozat, kézirat. 39. o.