Kiss Ernő: Bárdi Sándor Szegedi Kisoperája

Dicsérje őt az egek, a föld, a tengerek és ami azokban vagyon

69. zsoltár, Károli Gáspár fordítása

A Szegedi Kisopera Bárdi Sándor főműve volt, a magyar zenetörténet–operatörténet egyedülálló jelensége, melyhez hasonló talán akadt, de ilyen színvonalú és ilyen jelentőségű bizonyosan nem. Zenés vándortársulatok nap mint alakulnak és szűnnek meg ma is, azonban ezek túlnyomó része esetében a zene vagy illusztráció, vagy szórakoztató jellegű. A Kisopera lényege volt a Zene, s kizárólag értékeket tárt a közönség elé közel 30 éven, sokszáz előadáson keresztül sokezer olyan nézőnek, akik közül sokan korábban szinte azt sem tudták, mi az opera. Története 14 éve ért véget, megalkotója és atyamestere sincs közöttünk 10 éve − hiányuk nem szűnő fájdalmat okoz sokunknak, csodálatos példájuk követőkre vár.

Bárdi Sándor életrajzából láthattuk, hogy a Szegedi Kisopera létrejöttét sokéves felkészülés és − sikeres − kísérlet előzte meg. Egyértelmű azonban, hogy a Kisopera a Tanárképző Ének−Zene Tanszéke művészeti diákköréből sarjadt ki, melynek élére 1971-től, tanársegédi kinevezése kezdetétől állhatott. 1974. február 28-án volt Mozart Bastien és Bastienne című operája koncertelőadása, mellyel április 5-7. között részt vettek a Felsőoktatási Intézmények Egerben megrendezett fesztiválján is. Ezt igazi ritkaság követte: Orff: A Hold című operájának oratórikus előadása 1974. október 19-én[1], mely már komolyabb szériát is megért: 1974. december 4-én Szentesen, december 5-én Bordányban, december 6-án a salgótarjáni Bolyai János Gimnáziumban, 1975. április 18-án újra az Ének–Zene tanszéken (ekkor vélhetően másik szereposztásban), április 21-én Hódmezővásárhelyen, október 22-én pedig a Tanárképző dísztermében adták elő. Az első igazi kisopera Pergolesi Az úrhatnám szolgáló című három (valójában kettő, mert a harmadik, Volpone, néma szereplő) személyes vígoperája volt, melyet 1974. december 14-én mutattak be az Ének–zene Tanszéken, valamint február 5-én, a Tudományos Diákköri konferencia keretében, a főiskola dísztermében. Bárdi ezúttal „producerként” vezette a produkciót: a darabot Kósa György vezényelte és Kovács András (később: Éry Kovács András) rendezte. 

Ebben az időszakban már tehát kiváló diák művészpartnerei voltak, akikkel 1975 decemberében sikeresen elő lehetett adni az 1964-ben már általa rendezett és vezényelt Britten-kisoperát, A kis kéményseprőt. 1976. március 31-én a Tanárképző Rajz Tanszékén kirobbanó siker fogadta Gluck A jó útra tért részeges, avagy az ördögi házasság című vígoperáját: e mű tekinthető a későbbi Kisopera első produkciójának. A két férfi főszereplő, Mathurin és Lucas megszemélyesítője, Huszka József és Kovács András, már több kisoperában játszott, Kósa György vezényelt, a rendező ezúttal is Kovács András volt, de kiváló alakítást nyújtott Vincze Fekete Sándor, Orosz Erzsébet és Papp Éva is. A díszletet Eszik Alajos, a későbbi kiváló grafikusművész tervezte, közreműködött a művészeti diákkör ének- és zenekara. S ez volt az az előadás, melyben bemutatkozott – egy-egy főszerepben − a Szegedi Kisopera két olyan fiatal művésze, kik a Kisopera közel 30 éves történetének állandó és biztos szereplői lettek: Vajda Júlia és Tóth Márta, az Ének–Zene Tanszék első éves hallgatói. Ősszel csatlakozott hozzájuk évfolyamtársuk, a Kisopera harmadik állandó tagja, Szilágyi Béla − tehetségükre, kiemelkedő énekesi és színészi képességiekre, s nem utolsósorban hűségükre alapozva volt lehetséges a következő évtizedek egyedülálló szériájának létrehozása. A jó útra tért részeges a bemutatót követően négy előadáson került színre: április 12-én Pécsen, 14-én Hódmezővásárhelyen, 15-én ismét a tanárképző főiskolán, végül május 13-án Csongrádon játszották. 1976 őszén különleges lehetőség nyílt a Kisopera tagjai számára: a Magyar Televízió és a KISZ[2] meghirdette a VI. Ki Mit Tud? című országos tehetségkutató vetélkedőt (1976–77), melybe az Ének-Zene Tanszék Művészeti Diákköreként neveztek be. A Diákkör és Bárdi még 1975. április 18-án mutatták be Salieri Csellel vagy anélkül című vígoperáját; e háromszemélyes kis remekmű rövidített változata kiválóan alkalmasnak tűnt a televízió előtti versenyzéshez. E darabban mutatkozott be Szilágyi Béla (Brughella), Columbina szerepét Vajda Júlia, Harlekinét Kovács András énekelte, zongorán Tóth Edit működött közre. A premier 1976. november 16-án, a Juhász Gyula Művelődési Központban a Ki Mit Tud? városi versenyén volt; természetesen továbbjutott az együttes; nem volt kérdés a megyei döntőből történő továbbjutás sem. A Ki Mit Tud?-ban szokatlan műfajukat ekkor a Színjáték 5 percben kategóriába sorolták be. 1977. január 8-án volt az országos válogató, február 11-én a Ki Mit Tud? második elődöntőjén kerültek képernyőre, ezúttal a kamarazene kategóriában, mint Szegedi mini operaszínpad. Ekkor szinte azonnal népszerűvé váltak több millió tévénéző előtt, de a zsűri a középdöntőből – ahol Gluck A csodadoktor című kis vígoperáját adták elő − nem engedte tovább őket a döntőbe. Ez a döntés sokak ellenérzését váltotta ki, hiszen zenei és színészi szempontból egyaránt felkészültek voltak, az előadás nagyon hangulatos volt, ráadásul egy teljesen más jellegű produkció kapott zöld utat velük szemben. A középdöntő napján, március 25-én jelent meg a Délmagyarországban Dezső László fiatal újságíró tartalmas írása a Kisoperáról, mely az első jelentős sajtóközlés volt az együttesről.[3] De szépen írtak róluk az országos lapok is, az egyik lapban fotójuk is megjelent. S egymást érték a felkérések: április 7-én a Kisszínházban léptek fel a Tudományos Diákkörök Országos Találkozóján (Csellel, vagy anélkül; A csodadoktor), november 22-én pedig a Tudományos Diákköri Konferenciája gálaműsorán, a Humor a zenében című összeállítás fénypontjaként, amikor egy ritkaságot tűztek műsorukra: Bach „huncut” szövegű Quodlibetjét. Ekkor csatlakozott az együtteshez Ördögh József, aki Vajda Júliához, Szilágyi Bélához és Tóth Mártához hasonlóan lényegében végig értékes tagja maradt a Kisoperának.[4]   A Quodlibetről november 24-25-én felvételt készített a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiója, mely a Háromszor tíz című műsor keretében került adásba 1978 január 20-án. Ez a műsor a Kisoperát, a Molnár Dixielandot és a kalocsai népi együttest mutatta be. A rendkívül dús 1977-es év Salgótarjánban zárult: a Bolyai János Gimnáziumban december 16-ánegy műsorban adták elő a Quodlibetet, a Salieri- és a Gluck-egyfelvonásost. Bár később 1978-at tekintették a Kisopera első igazi évének, s innen számították az évfordulókat, szembetűnő, hogy 1977-ben szerveződött állandó társulattá ez a nagyszerű együttes: minden korábbinál több fellépéssel és ami különösen fontos: három televíziós felvétellel.

1978-ban Csongrádon kezdődött a fellépések sora a korábbi repertoárral; március 30-án mutatták be a tanárképző dísztermében Haydn: A patikus című vígoperáját, melyet minden korábbinál többször, 37-szer adtak elő, s alig két év alatt szinte az egész Dél-Alföldet bejárták, sőt eljutottak vele Nyíregyházára, Debrecenbe és Szolnokra is. Ez a produkció valóban nagyon kiváló volt, szórakoztató, zenéje igen értékes, négy szereplője − Szilágyi Béla, Tóth Márta, Ördögh József és az ezúttal Volpino, fiatal nemes szerepében remeklő Vajda Júlia − tökéletes alakítást nyújtott, Kaminszky Frigyes virtuózan zongorázott. A premier után Szentes következett, majd május 2-ána szegedi MÁV Petőfi Sándor Művelődési Ház, június 2-án a szegedi Szilléri sugárúti Általános Iskola. Hosszabb nyári szünet után volt a már említett debreceni előadás (az Agrártudományi Egyetemen), november 17-én tértek vissza a premier színhelyére a darabbal, majd egy csongrádi előadás után a Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola Zeneművészeti Tagozata nagytermében és Szolnokon (Csomóponti (MÁV) Művelődési Központ) játszották. December 12-én új bemutatóra került sor: Paisiello Az énekmester című kis remekművére.  Két év telt el a VI. Ki Mit Tud? Szeged városi versenye óta: ezalatt minden tekintetben professzionális, népszerű, közkedvelt együttessé vált a Kisopera. Szegeden szinte minden jelentősebb közművelődési intézményben felléptek, mindenhol telt házak előtt és óriási sikerrel. Az 1979–es évben folytatódott diadalútjuk, egyben bizonyossá vált, hogy fönnmaradásuk tartós lesz. A korábbi − 1976 előtti − diákköri előadásokat ugyanis meghatározta az a tény, hogy szereplői, közreműködői befejezték tanulmányaikat, s szinte kivétel nélkül elhagyták a várost. Ez a veszély 1979–ben is fennállt: Vajda Júlia, Szilágyi Béla és Tóth Márta ebben az évben vették át tanári diplomáikat. Mindez azonban a legkevésbé sem érződött ezévi fellépési terveiken, sőt, még számos többletfeladatot is vállaltak. Járták a szegedi intézményeket − köztük a frissen megnyílt Ifjúsági Házat − A patikussal és Az énekmesterrel, de már februárban vállaltak előadást Zákányszéken, márciusban Balástyán, sőt a soproni Erdészeti és Faipari Főiskola KISZ-klubjában léptek fel. Július 10 és 19 között pedig nagyszabású zenei missziót hajtottak végre: 13-szor adták elő Makón és a makói járás községeiben – köztük olyan aprófaluban is, mint Kövegy − Tanyaszínházként A patikust. Ezt a jelentős előadássorozatot a makói József Attila Művelődési Központ szervezte és a Csongrád Megyei Tanács Művelődési Osztálya, valamint a Csongrád Megyei Továbbképzési és Módszertani Intézet (a későbbi megyei művelődési központ) támogatta, az utóbbi intézmény autóbuszának rendelkezésre bocsátásával. Egyre jobb lett sajtómegjelenésük is. Így például amikor a Szegedi Egyetem március 29–i száma beszámolt a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Diákhetéről, szinte csak a Kisoperáról írt dicsérő szavakat (magát a rendezvénysorozatot elmarasztalta): „Az Ének-Zene Tanszék opera együttese ismét meghódította a közönséget. Pillanatok alatt „igazi” színházzá varázsolták a dísztermet” [a tanárképző dísztermét – K. E.] „bámulatos jókedvük magával ragadta a nézőket is.” Az énekmester szereplői − Vajda Júlia, Tóth Márta, Szilágyi Béla, Ördögh József és Kaminszky Frigyes (zongorakíséret) − most is sok humorral, szép énekhanggal keltették életre a figurákat. Előadásuk az est legszínvonalasabb produkciója volt.”[5] A sajtó érdeklődését különösen tanyaszínházi működésük keltette fel: július 19-én a Csongrád Megyei Hírlapban, július 24-én pedig a Délmagyarországban jelent meg terjedelmes beszámoló, egy–egy interjúval is tarkítva.[6]. A Délmagyarország újságírója nemcsak a királyhegyesi előadás hangulatát idézte meg, hanem megszólaltatta Bárdi Sándort is: „A kisoperai stílus egészen más, mint a színházban megszokott nagyoperáké. Pontosan az opera közérthetőségét, természetes aktivitását szeretnénk visszahozni.”[7]A Kisopera törzstagjai ebben az évben végeztek a főiskolán, ezért fennállt annak a veszélye, hogy mind a Társulat státuszának „megszűnése” (a továbbiakban nem működhettek a tanárképző művészeti csoportjaként), mind tagjai esetleges elköltözése miatt végetér történetük. Azonban rövidesen kiderült, hogy feltétlenül folytatni akarják, új fenntartójuk pedig a szegedi Bartók Béla Művelődési Központ lesz, így a továbbiakban Bartók Kisopera néven működnek tovább. Az együttes fiatal művészei egzisztenciális gondjai pedig hosszabb–rövidebb idő alatt megoldódtak[8]. Akárhogyan is alakult életük, a Szegedi Kisoperától soha nem váltak meg: eltéphetetlen művészbarátság fűzte őket egymáshoz és Bárdi Sándorhoz, aki − miként e tanulmány első részében már szóba került − családtagjainak tekintette őket, Szilágyi Béla egyik gyermekének keresztapja is volt.

Paisiello: Az énekmester, 1980 – próba a Bartók Béla Művelődési Közponontban (balról jobbra: Bárdi Sándor, Kaminszky Frigyes, Tóth Márta, Vajda Júlia)

Bartók Kisoperaként 1979 őszén két nagyobb rendezvénysorozat keretében mutatkoztak be: október 26-án a Komplett-hét (a Komplett Ruházati Vállalat és a Bartók Béla Művelődési Központ közös kulturális hete) egyik jeles programja Paisiello Az énekmester című vígoperája volt; a november 16–30. közti Bartók-napok kórushangversenyén (november 26.) pedig Bach Quodlibetjét, Schubert A tánc és Tantum ergo című műveit énekelték. E koncertről Meszlényi László írt kritikát; különösen szépen méltatta a Kisoperát: „Minden számukra mélyen rányomta bélyegét vezetőjük, Bárdi Sándor rendkívüli muzikalitása és sokoldalú zenei jártassága. Friss, szép hangon, túlnyomórészt jó szövegkiejtéssel, a poénok iránti kitűnő érzékkel, ahol kellett, fesztusokkal támogatva adták elő számaikat.”[9]

Csak rövid téli szünet következett ezután: 1980. február 23-án már Zákányszéken játszottak; az itteni hagyományos farsangi esten új darabbal, Adam A nürnbergi baba című operájával léptek a közönség elé, új műsorukat − mely kiegészült Pauer A vacsora című darabjával − február 26-án mutatták be a  Bartók Béla Művelődési Központban, melyet igen jó sajtóvisszhang kísért: D. L. [Domonkos László – K. E.] Bárdi Sándorral készített interjút[10], Kelemen Zoltán pedig információgazdag kritikát írt róluk, a cikk alcímében – Lehet falura is vinni! −  már jelezve az újabb nyári tanyaszínházi sorozatot. A viszonylag csendesebb tavasz − amelybe azért befért három szegedi és egy szentesi fellépés − után ugyanis tizenegy helységben adták elő a négy évvel korábban nagy sikerrel bemutatott Gluck-opera, A jó útra tért részeges új változatát, e produkcióhoz visszatért rendezőként Kovács András, s ismét ő énekelte a veresorrú Lukács szerepét. A Tanyaszínház fejléccel hirdetett előadás valamennyi költségét, a fellépőket szállító autóbuszt és pótkocsis teherautót a Csongrád Megyei Tanács biztosította. A sajtó ezúttal is objektíven tudósított a sikeres akcióról[11]. Kiváló előzetest közölt a Délmagyarország Tanyaszínház címen 1980. július 5-én, öt nappal az előadások megkezdése előtt, s kifejezetten olvasmányos riport jelent meg a Népszabadságban: olvashattunk a produkciók előtti hírverés humoros jeleneteiről, megszólalt Illés Mihály, a megyei tanács zenei előadója, s természetesen Bárdi Sándor, végül megismerhettük a helyiek − pozitív − véleményét is[12].

Ezen a nyáron − július 28-án − lépett fel első alkalommal Kisopera Az énekmesterrel és A jó útra ért részegessel a Szegedi Városháza neobarokk épületében már tíz óva megrendezett Muzsikáló Udvaron, ahol ettől kezdve rendszeres vendégek voltak, csaknem folyamatosan 25 éven keresztül. A Szegedi Műsor júliusi számában és a Pesti Műsor szegedi különszámában terjedelmes ismertető jelent meg róluk, a Csongrád Megyei Hírlapban pedig nagyszerű kritikát kaptak.[13] Augusztus 9-10. között részt vettek a Vándorszínházak Országos Találkozóján, Tatán A jó útra tért részegessel: mind a Népszabadság, mind a Film–színház–muzsika felső fokon írt róluk.[14] Októberben − sikeres pályázatuknak köszönhetően − egyszeri alkotói támogatást kaptak a szegedi városi tanácstól, december 18-ánpedig bemutatták Bojko Vásottfalva című vígoperáját a Bartók Béla Művelődési Központban, melyben a Társulat „törzstagjain” kívül közreműködött Börcsök Zita, Klement Ágnes és Szabó László, zongorán Berényi Bogáta főiskolai docens, karnagy kísérte őket, a díszleteket és jelmezeket ekkor már régóta Takács István tervezte.[15] 1980-ban, január 11-én léptek fel először a Móra Ferenc Múzeumi Múzeumi matinék című sorozatában A nürnbergi babával, a Vásottfalvából 6 (!) teltházas előadást tartottak a Bartók Béla Művelődési Központban márciusban; június 22–30 között 9 „tanyaszínházi” fellépésük volt Csongrád megye északi részén. Új bemutatójuk Donizetti Rita című operája volt, melyet először egy szegedi napközis táborban adtak elő, majd július 13-án következett a Zenélő (Muzsikáló) Udvar, immár hagyományosan. Időközben egy rendkívül fontos esemény következett történetükben: június 4-én filharmóniai vizsgát tettek, június 10-én pedig már meg is kapták működési engedélyüket, mellyel voltaképp hivatásos művészeti együttessé váltak. A Csongrád Megyei Hírlap munkatársa által Bárdi Sándorral készített interjúban − mely július 11-én jelent meg − erről is olvashattunk; Bárdi emellett nagyon pontosan definiálta a vándorszínházak válfajait és igen pozitívan szólt a Kisopera eredményeiről: „A községek, falvak színházhoz nem szokott, a komoly zenében többnyire járatlan közönsége jól érti a társulat művészetét, szívesen, szeretettel várják a vándorszínházat”[16] A Délmagyarországban Víg kis operák címmel jelent meg írás a Kisoperáról[17], ugyanezen újságcikk szerzője publikált rövid kritikát a Csongrád Megyei Hírlapban[18], s a Városházi Esték két estjéről együtt a Magyar Nemzetben.[19] Rendkívül sikeres volt fellépésük a Vándorszínházak II. Országos Találkozóján, Tatán, augusztus 8-ánés 9-én, s itt érkeztek első rekordjukhoz: A patikus 50. előadásához; szépen írt és fotót is közölt róluk a Dolgozók Lapja[20],  és a Magyar Ifjúság.[21]

Haydn: A patikus, 1981 – Tanyaszínház (Ördögh József és Szilágyi Béla)

Tévéfelvétellel kezdődött az 1982-es év: Pauer A vacsora című operájából készített január 14-én (képfelvétel) és 25–26-án(hangfelvétel) filmet a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiója, a tévéváltozat rendezője Angyal Mária volt. Ez a film eljutott a XII. Veszprémi TV-találkozóra, az MTV 2. műsorában pedig november 3-ánis vetítették. A TV-találkozóról a Magyar Ifjúság közölt nagyobb kritikát; külön bekezdésben foglalkozva a Pauer–operából készült filmmel, s bár nyitó mondata kissé megtévesztő volt (a kritikus Angyal Mária Vacsora című operájáról írt), de a legjobb filmek közé emelte.[22] Évadjukat ebben az évben a szokottnál később, július 28-án kezdték, Balástyán, új bemutatóval: Méhul Szerelmi cselszövés című operájával. „Tanyaszínházuk” ezúttal hét községben járt, de játszottak Szegeden és Szentesen lakótelepen is, Csongrádon a Tisza-parton, augusztus 16-ánpedig megérkeztek a Muzsikáló Udvarba A nürnbergi babával és a Méhul-operával. A kritikus Berényi Bogáta volt, aki színes szavakkal méltatta a Kisoperát, ezúttal meg nem feledkezve Bárdiról sem: „Például nem árt, ha a művészeti vezető jó szervező, rendező, dramaturg, műfordító, ha kell, zeneszerző, sőt díszletező egyszemélyben. Mint Bárdi Sándor, az operaénekes. Aki fáradhatatlanul odaadással dolgozik, mint főiskolai oktató a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola volt vagy jelenlegi hallgatóival, törzstagjaival.[23]

Az Ifjúsági Magazin 1983 januári számában Kisopera címmel jelent meg fotós interjú Bárdi Sándorral a társulat történetéről, terveiről (ekkor még Méhul A hoppon maradt kapzsi vőlegény című operája bemutatójára készültek, végül másképp alakult műsoruk)[24], itt is szóbakerültek újabb tv-filmjeik. S február 16-án, valamint március 3-4-én valóban elkészült Pauer Vendégség című és február 17-én (április 19-én került adásba az MTV 2. műsorán), valamint július 19-21 között Adam: A nürnbergi mestermunka című (december 24-én tűzte műsorra a TV 1. műsorra) operája tévéváltozata.  Vándorszínházi működésük egészen másképp alakult ebben az évben, ugyanis január 11-i keltezéssel különleges felkérést kaptak a Csongrád Megyei Tanács Művelődési Osztályától. Az osztály Mozart A varázsfuvola című operájának keresztmetszetét tervezte elvinni február 14-16 között összesen hét községbe, e program művészeti bázisául kérte fel a Kisoperát, de ezúttal Bárdi Sándor is énekesként működött közre, a szegedi színház művészei közül pedig Czifra Edittel, Egri Lászlóval, Szakály Péterrel és Kovács Kornéliával (zongora) egészült ki a társulat.

Bojko: Vásottfalva, 1981 (Balról jobbra: Vajda Júlia, Ördögh József, Tóth Márta, Szilágyi Béla)

Nyáron − a februári turné miatt − nem került sor falujárásra: az új bemutató július 15-én volt a szegedi ún. Lila (Felsővárosi) iskolában; Mozart A kairói lúd című operatöredéke magyarországi bemutatója, melyben Bárdi is énekelt, továbbá Farkas Katalin és Egri László magánénekesek is.[25] Hódmezővásárhely és Makó után július 18-áncsendültek fel a Mozart-mű és a másik új darab, Offenbach Házikoncert című operája dallamai a Zenélő udvarban. A megyei tanács művelődésügyi osztálya − 1984. január 2-ánkelt felkérő levelével − a február 13–15. közötti időszakra kérte fel a Kisoperát nyitott énekórák megtartására, ezúttal Hogyan születik az opera? című sorozatcímmel Gluck A csodadoktor című operájával, összesen nyolc községben. A sorozat május 28-ánfolytatódott Szegeden, ahol három általános iskolában adták elő A csodadoktort. Júliusban új darab következett: Fioravanti Falusi énekesnők című vígoperája, mely július 11–17 között hat Csongrád megyei és egy békés megyei helységben került színre, mielőtt a Muzsikáló Udvarban a szegedi közönség is megismerhette volna július 23-án (e darab rendezésére visszatért Kovács – ekkor már Éry–Kovács − András). Az elmúlt évinél sokkal barátságosabb volt Délmagyarország kritikusa: szuperlatívuszokat kapott az ezúttal karmesterként működő Bárdi Sándor (hiszen sikerült a Kisoperának továbblépnie: zenekarral játszottak), s szép laudációkat az énekesek is, kik között e produkcióban lépett fel először Andrejcsik István, aki ettől kezdve végig kitartott az együttessel. Még lelkesebb volt a Csongrád Megyei Hírlap munkatársa; érdemes idéznünk ez utóbbi kritika záró mondatait: „A Szegedi Kisopera példát mutatott: hogyan lehet fásultság nélkül operát játszani, hatásosan, magas színvonalon.[26]

Donizetti: Házitanító pácban, 1986 – az egyik próba szünetében (Balról jobbra az első sorban: Kovács Kornélia, Egri László, Bárdi Sándor; Állnak (első sor): Tóth Márta, Vajda Júlia, Szilágyi Béla, Angyal Mária (második sor): Lengyel Gábor, Andrejcsik István)

December 5. és 10. között elkészült új tévéfelvételük: Méhul Szerelmi cselszövés című, még 1982-ben bemutatott operájából készült minden ízében professzionális film; a hangfelvételek a Rádió 8-as és 22-es stúdiójában kerültek rögzítésre, (közreműködtek: a Budapesti Vonósok, vezényelt: Molnár László) a képi anyag felvétele a nagymágocsi Károlyi-kastélyban történt meg.

A Csongrád Megyei Tanács 1979 óta állandó mecénása és felkérője volt a Kisoperának: támogatta Bárdi 1985. január 25-én beadott pályázatát is, az együttes megyei ösztöndíjat kapott, melyet április 2-ánmár át is vehettek. Júniusban volt a még decemberben fölvett Méhul-opera bemutatója: a szegedi körzeti TV–stúdió egyszerre három filmmel is jelentkezett (az opera mellett a Mentes Józseffel, ill. Csizmadia Lászlóval készített portréval). Két Offenbach-bemutatóval készültek a nyárra: A két vak és Tulipatan szigete című vígoperákkal; a premier augusztus 9-én volt Szatymazon. „Vándorlásuk” augusztus 19–ig tartott, összesen 11 előadást tartottak Csongrád megyében, egyet pedig Gyomaendrődön; augusztus 12-én játszottak a Muzsikáló Udvarban, a tavalyi városházi produkciókhoz hasonlóan zenekarral, s most is Bárdi Sándor vezényelt. Ezúttal igazi, baráti kritikákat kaptak: sem Berényi Bogáta[27], sem Oláh P. Lajos[28] nem fukarkodott a dicsérő szavakkal; az utóbbi különösen sokra értékelte Szilágyi Béla, Vajda Júlia és Egri László alakítását. Szentesi vendégjátékuk szép visszhangjaként nagy fényképes tudósítás jelent meg róluk a Szentesi Élet szeptemberi számában.

Donizetti: Rita (Vajda Júlia és Bárdi Sándor)

Még 1985 augusztusában készítették el Fioravanti Falusi énekesnők című operája hangfelvételeit; a képfelvételre viszont már 1986. július 6-ánkerült sor. Ekkor már javában folytak az új produkció, Donizetti Házitanító pácban című vígoperája próbái, melynek bemutatója Szentesen volt, július 21-én, a Muzsikáló Udvaron pedig július 28-ánés 29-én került színre, a zenei átdolgozást, hangszerelést Galli János végezte el, s természetesen Bárdi Sándor vezényelt, a rendező Angyal Mária volt. Egészen lelkes kritika jelent meg a premierről a Csongrád Megyei Hírlapban: „Újabb bemutatójával tovább növelte rangját a Szegedi Kisopera a megye kulturális életében.”[29]) Örömöt jelenthetett az az 51 aláírással ellátott levél, melyet a szegedi idősek otthonából kaptak, s melyben az otthon lakói megköszönték ottani fellépésüket; s különösen Kerényi Mária egykolumnás, fényképes riportja a Szabad Földben: a szerző tökéletes képet adott az együttesről, történetéről, sikereiről, terveiről. December 8-ánvolt a Közéleti Kávéházban, a Royal Szálló termében Csak egy primadonna címmel a Falusi énekesnők című operafilm nyilvános bemutatója, igen nagy sikerrel.

Fioravanti: Falusi énekesnők, 2002; „Beharangozó” est a Varga Mátyás Kiállítóházban (Balról jobbra: Bárdi Sándor, Andrejcsik István, Vajda Júlia, Szilágyi Béla, Tóth Márta, Szonda Éva, Oberfrank Péter)

Egy távirat tanúsága szerint 1987. január 21-én volt Bárdi Sándor és Papp Györgyné, a szegedi városi tanács művelődésügyi osztály zenei előadója közti megbeszélés az azévi tervekről. Rövidesen sor kerülhetett a városi tanács sajtótájékoztatójára is az 1987-es nyári programokról, mert február 9-én már meg is jelent az idevágó újságcikk: „Valószínűleg ismét helyet kap a Szegedi Kisopera, mégpedig az eddiginél nagyobb erkölcsi és anyagi támogatással, ezért minőségibb igényeket támasztva.”[30] E cikk megjelenése napján azonban már 3 napja feküdt Bárdi Sándor a leonbergi kórházban, ahová súlyos agyérgörcse miatt szállították be.

Fioravanti: Falusi énekesnők, 2002; Csoportkép a premier után (Első sor balról jobbra: Oberfrank Péter, Vajda Júlia, Bárdi Sándor, Szonda Éva, Tóth Márta; Állnak: Brutyó Endre, Toronykőy Attila, Andrejcsik István, Szilágyi Béla, Vojta Margit, Ördögh József)

A Szegedi Kisopera történetének első része véget ért.   

***

A szerző Bárdi Sándorról jelen folyóirat előző lapszámában közölt életrajzi tanulmányában a hozzáférhető adatok alapján már sor került annak leírására, miként változtatta meg Bárdi Sándor életét váratlanul rátörő betegsége.  Nyilvánvaló, hogy 1987 nyarán szó sem lehetett újabb bemutatókról, előadásokról, hiszen a Kisopera alapítója és mindenese szó szerint pótolhatatlan volt; ezen a nyáron pedig minden tekintetben kímélnie kellett magát. Azonban a Kisopera − szerencsére átmenetinek bizonyult − megszűnésének, nyolc évig tartó szüneteltetésének csak egyik − bár az első éveket tekintve elég komoly − oka volt Bárdi betegsége. Legalább ilyen fontos tényező volt az együttes állandó törzstagjai életének, művészi pályájuk előrehaladásának alakulása (ld. a 8. jegyzetet!), immáron valamennyien hivatásos énekművészek, operaénekesek lettek, Szilágyi Bélát és Tóth Mártát a fővároshoz kötötte munkája, s Vajda Júlia is egyre több és egyre jelentősebb feladatot kapott a szegedi színházban; voltaképp már 1986-ban szóba került köztük, hogy befejezéshez közeledik a Kisopera működése; volt, akinek több ízben hátrányokat is jelentettek a nyári előadások.[31] 1988-tól pedig Bárdi munkássága terén is jelentős változás állt be, hiszen tanszékvezető lett. A ’90-es évek elején került sor a Városháza tetőzetének és díszudvarának renoválására is, így itt több évig nem lehetett műsorokat rendezni.

Változást csak az 1994-es év hozott: ez év nyár végén lett a polgármesteri hivatal zenei referense a fiatal, tehetséges Száz Krisztina[32], aki a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola ének-zene-karvezetés szakán végzett. Ő Bárdi kedves tanítványa volt, szerepelt is az ének-zene-tanszék művészeti diákköre produkcióiban, s még főiskolás korában elhatározta: újjászervezi a legendás Kisoperát. Az újjászervezés egészen professzionális módszerekkel indult meg. Első lépésként megalakult a Rossini-akadémia, melynek ügyvezető elnöke Száz Krisztina lett, tagjai: Bárdi Sándor, Búza Róbert (a Salieri Kamarazenekar ügyvezetője), Gyüdi Sándor (a színház karigazgatója, a Canticum Kamarakórus vezetője) és Pál Tamás Liszt-díjas karmester (a színház karmestere és a Salieri Kamarazenekar művészeti vezetője) voltak; az intéző bizottság munkáját a Bartók Béla Művelődési Központ (az intézmény már 16 év óta fenntartója volt a Kisoperának), s különösen Rózsa Gáborné, a művelődési központ vezető munkatársa, jelentős mértékben és aktívan támogatta.[33] Bármennyire is nagy és rokonszenves volt az összefogás[34] a Muzsikáló Udvar érdekében, nem sikerült elegendő pénzt összegyűjteniük, így az általuk tervezett nemzetközi énekverseny elmaradt, a Bruschino úr helyett pedig A csengő című Donizetti-operát tűzték műsorra (mely eredetileg 1987-ben került volna színre), viszont megvalósult a Kis ünnepi mise sikeres előadása. Július 6-án „beharangozó” beszélgetésre került sor a Bartók-központban Bárdi Sándor vezetésével, a vendégek közül két „alapító kisoperás”, Vajda Júlia és Szilágyi Béla, s a szintén régóta a Kisopera művésze, Andrejcsik István volt, voltak. Július 8-ána Délmagyarország 3 kérdés című rovatában kérdezte S. P. S.[35] Bárdit, a Reggeli Délvilág július 12-i számában (márok)[36], de volt közlés a Szegedi Extra című hetilapban július 12-én, a televízió Szieszta című műsorában előzetest, a Városi Televízióban július 20-án pedig beszámolót láthattak a nézők.  A „régi” kisoperások mellett Erdélyi Erzsébet, a színház énekesnője és Kohlmann Péter főiskolai hallgató, valamint a Canticum Énekegyüttes lépett fel, a Salieri Kamarazenekart Pál Tamás vezényelte, az operát Bárdi Sándor rendezte. Mindkét előadás (július 13. és 15.) teltházzal ment.

1996-ban a Kisoperának öt előadása volt a Muzsikáló Udvarban: két alkalommal újra előadták A csengőt, új bemutatójuk Donizetti Rita című vígoperája volt, az utóbbi műben új szereplőként Marosvári Péter énekelt Vajda Júlia és Andrejcsik István mellett. Az új bemutató kritikája igen kedvező volt: mindhárom szereplő és Bárdi Sándor, mint rendező is dicséreteket kapott. A szokásosnál nagyobb vállalkozásba kezdett 1997–ben a Kisopera: Donizetti Viva la Mamma című kétfelvonásos, 11 szereplős vígoperáját vitték színre 2 estén, a társulat ezúttal öt vendégénekessel egészült ki, de szereplőként színpadra lépett Pál Tamás, Gyüdi Sándor karmester, sőt Bodnár György, a szegedi színház jeles fodrász is (ő Giorgio, a portás szerepében). A rendező továbbra is Bárdi Sándor volt.

Bárdi régi álma valósult meg 1999-ben: többünknek is beszélt arról, hogy nagyon szeretné bemutatni Rossini A török Itáliában című méltatlanul elfeledett remekművét, ez augusztus 13-én és 14-én végre sikerült a Muzsikáló Udvarban. Nem maradt el a színvonalas kritika sem, melyben kellőképpen történt meg Bárdi univerzális művészi munkájának értékelése, Toronykőy Attila rendezésének objektív minősítése; valamennyi szereplő, a Salieri-zenekart vezénylő Pál Tamás és az évről évre más évvel közreműködő − ezúttal Rossini − kamarakórust betanító Gyüdi Sándor dicsérete.[37] Az ezredforduló évében különleges kuriózumra készült Bárdi és Kisoperája: az első magyar vígoperát, Bartay András[38] A csel című művét akarták 161 évvel az ősbemutató után első alkalommal műsora tűzni. Bárdi 1999. október 13-ánmeg is kapta az Országos Széchenyi Könyvtártól az opera kottájának fénymásolatát; SZ. M. J. V.[39] Közoktatási és Közművelődési Irodája pedig pályázatot nyújtott be az NKA Magyar Művészet ad hoc Szakmai Kollégiumához a nyári szegedi összművészeti fesztiválra, melynek fontos része volt a Muzsikáló Udvar megrendezése A csel bemutatásával. A pályázat sikeres volt, ám A csel nem hangzott fel Szegeden, pedig még az egyik szórólapra is felkerült, időpontokkal együtt; a hivatalos változat szerint nem készült el időben a kottaanyag másolása, azonban nem ez lehetett az egyetlen akadály, ugyanis később sem került sor e bemutatóra. E darab helyett az öt évvel korábban, a Rossini-akadémiára tervezett művet, a Bruschino úr című operát mutatták be. Ez a műsorváltozás hatalmas sikert hozott, mind a közvetlen fogadtatás, mind a sajtó terén. A kritikában csak pozitív minősítések voltak, különösen szép jelzőket kapott Vajda Júlia és a Kisopera produkcióját első alkalommal vezénylő Oberfrank Péter.[40]

Rossini után Offenbach következett 2001-ben: a Piaci dámákkal folytatódott a korábbi évek sikerszériája. Pedig a próbák közben még egy váratlan baleset is nehezítette a munkát: Szonda Éva, a szegedi színház kiváló mezzoszopránja, aki e darabban Croute-au-pot, a kukta szerepét alakította, egy rossz ugrás következtében eltörte a lábát. A rendezői kreativitás azonban megoldotta a problémát: az énekesnő tolószékben énekelt, mellyel még növekedett is a poénok száma. A társulat a legnagyobb barátságban élte meg ezt az évadot is: ezt bizonyítja a piros papírra másolt Muzsikáló udvar-szórólap, melyet valamennyi szereplő és közreműködő aláírt (ilyen kedves dokumentumok már a korábbi években is előfordultak) és az Oberfrank Péternek készített Piaci dámák-oklevél „Jaj meg kell halnom, bár úgy vágyom élni” – jeligével (e híres ária zenei idézete ugyanis elhangzott a darabban).  

1986-ban már sikerrel játszotta a Kisopera Fioravanti Falusi énekesnők című vígoperáját, sőt akkor TV-film is készült az előadásból, 2002–ben ezen opera új változatát tűzték műsorra. Többféle meggondolás is inspirálhatta e műsorválasztást: egyrészt biztos sikerre számíthattak, másrészt ebben az évben kettős jubileumhoz érkezett az együttes: megalakulásuk 25. évfordulójához, emellett 15. alkalommal szerepeltek a Muzsikáló Udvar programsorozatában. Hollósi Zsolt ezúttal is gondoskodott tartalmas előzetesről, melyből megtudtuk a legfontosabbakat Valentino Fioravantiról és operájáról, a dramatizálás és a rendezés titkairól (az új változat társrendezője most is Toronykőy Attila volt), valamint a szereposztásról: új szereplőként csak Szonda Éva lépett be az előadásba, s mint már évek óta: Oberfrank Péter vezényelt.[41] Igen szép volt a darab kritikája is.[42] Bizonyára a Kisopera negyedszázados évfordulója is inspirálta a Bartók Rádió szerkesztőjét, Ménes Arankát arra, hogy a Mi újság a régi/kortárs zene világában című műsora 2002. augusztus 16-i adásában beszámolót adjon a Fioravanti-opera szegedi előadásáról.  A jeles évforduló megünneplését a Szegedi Operabarátok Egyesülete rendezte meg 25 éves a Szegedi Kisopera címmel szeptember 23-ána Bartók Béla Művelődési Központban; az est vendége Bárdi Sándor volt; Vajda Júlia, Szonda Éva, Andrejcsik István és Altorjay Tamás lépett fel, zongorán közreműködött Oberfrank Péter, a beszélgetést és a műsort Dr. Gyémánt Csilla vezette. Az előbbivel azonos volt az alcíme a következő évben, 2003. július 18–án, a Varga Mátyás Kiállítóház kertjében megrendezett Házi szerzőnk, Offenbach című estnek; ekkor Czenéné Vass Mária töltötte be a háziasszonyi szerepet, s amely már az új produkciónak, Offenbach Perichole című operájának kívánt hírverést adni. Különleges személyes évfordulót is ünnepeltek ekkor az összejövetel résztvevői: Bárdi Sándor 7 nappal korábban, július 11-én töltötte be 60. életévét. A nagyméretű torta és nagyméretű pezsgő, valamint a szívből jövő személyes jókívánságok mellett egy kézzel írott köszöntő lapot is átadtak az Ünnepeltnek, az alábbi szöveggel: „Sanyikám! A Jóisten éltessen a hatvanadikon és bocsásd meg nekünk e negyed századot. Persze, ha jó volt, örüljünk, s tekintetünket a jövőbe vetítsük! Ha egészség van, minden van + még KISOPERA, BOLDOG is vagy! Szeretettel: (15 aláírás)”. Szellemes egyedi plakát is készült ezen produkcióhoz: alapja a francia trikolór volt, fölül a Szegedi Kisopera 25 éves felirat egymásba úszó szavakkal, középen egy Offenbach-karikatúra, alul pedig a mű címe, időpontja és helyszíne. Bárdi 60. születésnapját egyedül a Szegedi Tükör munkatársa említette meg a lap augusztusi számában.

Merész kísérletbe fogott a Kisopera 2004-ben: miközben ezen év tavaszán nagy sikerrel játszotta a szegedi színház Rossini A sevillai borbélyát, a Muzsikáló udvarban bemutatták Giovanni Paisiello azonos című operáját (melyet annak idején épp a Rossini-opera szorított ki az operaszínpadokról). A „beharangozó” ezúttal is tökéletes volt: mind a művészeti vezető–fordító–dramaturg Bárdi Sándor, mind az operarendezőként debütáló Székhelyi József színigazgató remek színháztörténeti és promóciós gondolatokkal gazdagított bennünket.[43] A tartalmas előzetes után kritika nem jelent meg az új produkcióról, csak a Muzsikáló udvarról írott összefoglaló értékelés részeként került szóba: bármennyire szép ez az opera is, óhatatlannak látszott az összehasonlítás a Rossini–művel: a nézőszám csökkenést (melyet tovább növelt a kedvezőtlen, esős időjárás) még a mindig lelkes Hollósi Zsolt is szóvá tette. Ez utóbbi újságcikkből tudtuk meg azt is, ami várható volt a rendező váltással: „A vígoperát − szakítva az elmúlt évekre jellemző abszurd bolondozással − hagyományosabb felfogásban vitték színre.” Ezután viszont igen sajátos mondat következett: „A kedvező fogadtatás után felvetődött: a mostanra kissé belterjessé vált kisoperai sorozatot a jövőben meg kellene újítani.”[44] E jóakaratúnak tűnő mondat mögött súlyos, bár ma már csak egyes részleteiben feltárható probléma állt: a Kisopera válságba került. Nyolc év szünettel ugyan, de 29 éve játszottak együtt, az újrakezdéstől számítva 10 igen sikeres évad volt mögöttük. Lényegesen több támogatáshoz jutottak, mint első évadaikban, de többnyire ez is kevésnek bizonyult, hiszen sokat változtak az idők 1976 óta; emellett − túl kevés bevételt hoztak… Nem tudni, hogy voltak–e viták, tárgyalások a megújulásról, a jövőről; de bizonyára még az a közismert mondat is szóba kerülhetett, hogy a csúcson kell abbahagyni. Tény, hogy rövidesen eldőlt: 2005-ben már nem lesz új bemutató, hanem gálaműsort rendeznek az elmúlt 10 év operáinak legsikeresebb részteleiből; erre 2005. augusztus 8-ánkerült sor a Muzsikáló Udvar helyett a Korzó Moziban, (sajnos, betegség miatt épp ebből a műsorból maradt ki Szilágyi Béla, az alapító és állandó kisopera-művészek egyike…) A művészeti vezető természetesen Bárdi Sándor volt, az estet Toronykőy Attila rendezte, az elmúlt tíz évben előadott, ritkán hallható Donizetti-, Rossini-, Offenbach- és Paisiello-kisoperák legnépszerűbb részleteit a Kisopera állandó énekesei adták elő, zongorán kísért Oberfrank Péter. Idézzük H. Zs. kiváló mondatait: „Rendhagyó módon a szegedi kvízbajnok belgyógyászra, dr. Kovács Attilára bízták a házigazda szerepét, aki operarajongó lévén személyesen is jól ismerte a társulatot, így könnyed stílusban szellemes beszélgetéseket folytatott a »törzsgárdával«, Vajda Júliával, Szonda Évával, Andrejcsik Istvánnal és Altorjay Tamással. (…) Az est vendégeként Gregor »Csonttörő« József is a ringbe szállt: Altorjay »Hangtörő« Tamással Rossini és Paisiello Rágalom-áriáival csaptak össze − bokszkesztyűben a Korzó színpadán kialakított szorítóban.”[45]

A befejezés tehát stílszerű volt, méltó a Kisopera közel három évtizedéhez. A történet azonban itt mégiscsak véget ért: a Bárdi-dokumentumgyűjteménybe semmi sem került ezután (már az utolsó két hivatkozott újságcikk sem). Nem tudhattuk meg azt sem, miként élte meg Bárdi, hogy főműve nem folytatódik. A jelen tanulmány első részében láthattuk: művésztanári munkáját töretlenül folytatta a Zeneművészeti Karon; alig négy év múlva azonban hirtelen meghalt. Szellemisége ekkor egy estére visszaköltözött a Muzsikáló Udvar színpadára, ahol oly sikert aratott Kisoperájával: 2009. július 29-én volt a megrázóan szép Bárdi Sándor emlékest.

Ha áttekintjük a Szegedi Kisopera 29 éves történetét, impozáns számokra akadunk: 25 operát mutattak be, több mint kétszáz előadásban. A teljes Bárdi-kisopera repertoár ennél még bővebb volt: az 1964-es A kis kéményseprőtől kezdve a csongrádi időszakkal, illetve Steiner Béla gyermekoperáival, a Kisopera előtti és az 1988-1999 közti Művészeti Diákkörrel, valamint a Zeneművészeti Karon 1999–2009 közt előadott produkciókkal kiegészítve számítandó, ezek azonban nem teljesen dokumentáltak (pl. a Szadkoról csak Andrejcsik István tett említést). Több operából tévéfilm is készült, szerencsére jó részük fönn is maradt. Ezeket az operákat kivétel nélkül Bárdi Sándor kutatta fel, ő szerezte meg kottáikat, ő korszerűsítette, dramatizálta, fordította valamennyit, ő szervezte meg a szereplőgárdát, túlnyomórészt ő volt a produkciók rendezője, számtalan alkalommal a karmester is. S ami talán legfontosabb: hihetetlen mennyiségű munkájával a lelkét tette szeretett Kisoperájába. Ahogyan Dsida Jenő fogalmazott egyik csodálatos verse utolsó két sorával:

(…) testeddel, véreddel, egész valóddal
te harangozol az egész világnak.[46]  

A szerző köszönetet mond Vajda Júlia Liszt–díjas operaénekesnek, aki megőrizte Bárdi Sándor dokumentumgyűjteményét és a tanulmány írásának idejére rendelkezésre bocsátotta, Bárdi Sándor rokonainak, Taletovics Milánnak, Andrejcsik Istvánnak, Dr. Dombiné Dr. Kemény Erzsébetnek, Dr. Erős Istvánnénak, Szilágyi Bélának, Lipták Margitnak és Száz Krisztinának.

Megjelent a folyóirat 2019. szeptemberi számában

Jegyzetek

[1] E művet 1962-ben mutatta be a Szegedi Nemzeti Színházban Vaszy Viktor.

[2] Kommunista Ifjúsági Szövetség, a Kádár-korszak nagy taglétszámú ifjúsági szervezete 1957-1989 között.

[3] Dezső László: Operaszínpad a főiskolán.  In: Délmagyarország, 1977. március 25. P.

[4] Magyar-ének-szakos tanárként dolgozott, majd 2012-től a Szegedi Nemzeti Színház énekkari szólistája volt (sajnos, nagyon idő előtt, 2018. augusztus 29-én távozott az élők sorából).  

[5] Gróf Róza: Operettkirályság – kudarccal. In: Szegedi Egyetem, 1979. március 29.

[6] Soós Katalin: Színház a főtéren. In: Csongrád Megyei Hírlap. 1979. július 19.

[7] Domonkos László: Póruljárt patikus a teherautón. In: Délmagyarország, 1979. július 24. p. 5.

[8] Tóth Márta és Vajda Júlia a Szegedi Nemzeti Színház énekkari művészei lettek – Vajda Júliát nemsokára kiemelték a kórusból és a színház egyik legkiválóbb, leguniverzálisabb szopránénekesnője lett, rendkívül széles repertoárral; kivétel nélkül minden szerepében sikert aratott, 2007 óta Liszt–díjas, a mai napig aktívan énekel. Tóth Márta később a Magyar Rádió Énekkarában folytatta pályáját. Szilágyi Bélát rövidesen fölvették a Zeneművészeti Főiskola opera-tanszakára, 1985–től kezdve a Magyar Állami Operaház magánénekese volt.

[9] Meszlényi László: A Bartók-napok záróhangversenye. In: Délmagyarország, 1979. december 4, p.5.

[10] D. L.: „Pimasz” kis operák. In: Délmagyarország, 1980. február 26. p.5.

[11] Honti Katalin: Tanyaszínház ’80. In: Csongrád Megyei Hírlap, 1980. 29.

[12] Horváth Kálmán: „A jó útra tért részeges”, avagy Tanyaszínház Mórahalmom. In: Népszabadság, 1980. júl. 19.

[13] Kelemen Zoltán: Muzsikáló udvar. In: Csongrád Megyei Hírlap, 1980. július 31.

[14] (kurcz): Vándorszínházak találkozója. In: Film−színház−muzsika, 1980. augusztus 30.

[15] Takács István (Taki) több díszlet- és jelmezterve fönnmaradt Bárdi Sándor irattár-archívumában.

[16] Honti Katalin: Vándorszínház ’81. In: Csongrád Megyei Hírlap, 1981. július 11.

[17] Nikolényi István: Víg kis operák. In: Délmagyarország, 1981. július 15.,

[18] N. I. [Nikolényi István]: A Szegedi Kisopera bemutatója. In: Csongrád Megyei Hírlap, 1981- július 15.

[19] Nikolényi István: Szeged muzsikáló udvarán. In: Magyar Nemzet, 1981. július 29. A kritika második része Jevgenyij Nyeszterenko csodálatos ária- és dalestjéről szólt: a világhírű művész ebben az évben énekelte Glinka Ivan Szuszanyin c. operája címszerepét a Szegedi Szabadtéri Játékokon.

[20] (györke): A Tanyaszínház elsöprő sikere Tatán. In: Dolgozók Lapja, 1981. augusztus 11.

[21] Lukács Györgyi: Kell–e harmadik? Magyar Ifjúság, 1981. szeptember 4. Vajda Júlia fotóival.

[22] Magyar Judit: Tévés tanévzáró? – Groteszk párbeszédben. In: Magyar Ifjúság, 1982. július 16. p. 18.

[23] Berényi Bogáta: Kisoperisták. In: Délmagyarország, 1982. augusztus 18.

[24] Borzák Tibor: Kisopera. In: Ifjúsági Magazin, 1983. január

[25] A Magyar Állami Operaház 2019. januárjában adta hírül, hogy készül ezen opera magyarországi bemutatójára: bizonyára nem tudtak arról, hogy ez e premier már 36 évvel korábban lezajlott…

[26] Oláh P. Lajos: Fásultság nélkül – magas színvonalon. In: Csongrád Megyei Hírlap, 1984. július 25.

[27] Berényi Bogáta: Muzsikáló udvar. In: Délmagyarország, 1985. augusztus 14.

[28] Oláh P. Lajos: A Szegedi Kisopera a Muzsikáló Udvarban. In: Csongrád Megyei Hírlap, 1985. augusztus 14.

[29] Királyhegyi Ottilia: Házitanító − a Kisoperában. In: Csongrád megyei Hírlap, 1986. július 30.

[30] V. E. [Varju Erika]: Kisszabadtérik. In: Délmagyarország, 1987. február 9. p.5.

[31] Szilágyi Béla 1985-, ill. 1986-ban bayreuthi és brüsszeli ösztöndíjakat volt kénytelen lemondani az aktuális produkciók miatt.

[32] Száz Krisztina 1995–2015 között volt a szegedi polgármesteri hivatal zenei referense. Ez idő alatt rendkívül értékes és sikeres munkát végzett: megújította az Éneklő Ifjúság kórushangverseny sorozatot és a Muzsikáló Udvart, állandó, nagyszabású programsorozattá tette az Egyházzenei Napokat, igen jelentős része volt a szegedi kortárszenei napok — a Vántus István Kortárszenei Napok — újjászervezésében, több jelentős kiadvány létrehozásában. 2006–ban Artisjus Szervezői Díjat kapott. 2016 óta a Filharmónia Kft. Szegedi Irodájának vezetője.

[33] A Bartók Béla Művelődési Központ pályázati beszámolója a Művészeti és Szabadművelődési Alapítványhoz, 1995. augusztus 15.

[34] A Bartók-központ a pénzügyi támogatáson és annak adminisztrációján kívül a próbák és − esőnapok setén − helyszínével, a tanárképző hangszerek kölcsönzésével, fénymásolással, a Szabadtéri a színpad felépítésével, a világítással, kellékekkel, jelmezekkel, parókákkal segítették a produkciót. A Rossini-akadémiáról a Művészeti és Szabadművelődési Alapítványhoz benyújtott pályázat beszámolójából szerezhettünk információkat, célkitűzései a következők voltak: 1. A Muzsikáló Udvar 1995. évi zenei programjainak megszervezése; 2. nemzetközi énekverseny megszervezése, szoros összefüggésben a tervezett nyári programokkal; 3. szereplési lehetőség teremtése a városban tanuló fiatal, tehetséges zeneművészek részére; 4. a Szabadtéri Játékok nagyszabású nagyopera repertoárjának ellenpontozása, a város hagyományos nyári hangversenyéletének bővítése; 4. a zenetörténet méltatlanul elfeledett, vagy ritkábban játszott alkotásainak felfedezése, különös tekintettel Giacchino Rossini szerteágazó munkásságára. Az anyagi alapokat számos pályázattal próbálták megteremteni. A már említett pályázaton kívül a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatósága is pályázatot nyújtott be a Kisopera érdekében, a Salieri Kamarazenekar a Nemzeti Kulturális Alaphoz fordult, a Tanárképző Ének–Zene Tanszéke pedig Jeunesses Musicales Magyarországi Szervezetéhez (ez utóbbi azonban nem támogatta a szegedi kezdeményezést), de maga a Bartók-központ is támogatta a rendezvénysorozatot, valamint az Artisjus Zenei Ügynökség, s főként Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzata. Elkészült a Rossini-akadémia reprezentatív programterve, mely szerint 1995. július 3-9. között került volna lebonyolításra a nemzetközi énekverseny (ennek felhívása szintén elkészült, magyar és angol nyelven), melynek döntője július 9-én lett volna, július 10-ére tervezték Rossini Bruschino úr c. operája bemutatóját, melynek harmadik előadásán (július 14-én) az énekverseny győztesei énekeltek volna, július 11-én Rossini Kis ünnepi miséje csendült volna föl, szintén az énekverseny győztesei közreműködésével, július 13-án pedig a Weiner Kamarazenekar adott volna hangversenyt; valamennyi rendezvény helyszíne a Városháza udvara lett volna. Az énekversenyt szoprán-, mezzoszoprán-, tenor- és bariton-basszus-kategóriában készültek meghirdetni; a versenyzők a Bruschino úr és a Kis ünnepi mise részleteiből kellett volna készülniük, illetve 2–2 áriával Rossini bármelyik operájából.

[35] S. P. S. [Panek Sándor]: Egy szerepben három szerep. In: Délmagyarország, 1995. július 8.

[36] (márok) [Márok Tamás]: Megszólal a csengő. In: Reggeli Délvilág, 1995. július 12.

[37] H. Zs. [Hollósi Zsolt]: Rossini, gumicsónakban. In: Délmagyarország, 1999. augusztus 16. p. 10.

[38] Bartay András (Bartay Endre) (1799–1854) színházigazgató, zeneszerző, pedagógus

[39] Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzata és Polgármesteri Hivatala

[40] H. Zs. [Hollósi Zsolt]: Rossini a városháza udvarán. In: Délmagyarország, 2000. júl. 31. p. 8.

[41] H. Zs. [Hollósi Zsolt]: Falusi énekesnők a városházán. In: Délmagyarország, 2002. augusztus 1.

[42] Hollósi Zsolt: Énekesnők − tájszólással. Délmagyarország, 2002. augusztus 5.

[43] H. Zs. [Hollósi Zsolt]: A szerelem mindent legyőz. In: Délmagyarország, 2019. július 31.

[44] Munkatársunktól [vlsz. Hollósi Zsolt): Szakcsi Lakatos Béla és Gregor volt a sztár. In: Délmagyarország, 2004. augusztus 10. p. 4.

[45] H. Zs. [Hollósi Zsolt]: Operapárbaj a Korzó ringjében. In: Délmagyarország, 2005. augusztus 10. p. 6.

[46] Dsida Jenő: Te harangozol.