Kiss Ernő: Szeged zenei életének napszámosa
35 éve hunyt el Várady Zoltán Juhász Gyula-díjas karmester, a Szegedi Nemzeti Színház egykori művésze
A jelen tanulmány címe alighanem magyarázatot igényel: a pedagógusokat szokás a nemzet napszámosainak nevezni. Igaz: Várady Zoltán pedagógus is volt, egy ideig tanított a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Zeneiskolai Tanárképző Intézete Szegedi Tagozatán, később a zeneművészeti szakközépiskolában, de mindenekelőtt igazi művész, nagytudású, felkészült karmester volt, azon kevesek egyike, aki valamennyi zenei korszakban, zenei műfajban járatosak, a karmesterek számára hatalmas erőpróbát jelentő Wagner-operák terén különösen. De vezényelt számtalan operettet, amatőr kórust, kiváló zongoristaként szorgalmasan kísérte Szeged oratóriumkórusát, operaénekeseket, és kottát alig ismerő színészeket, színésznőket − s szolgálta végtelen alázattal választott városát, soha nem kímélve magát. Művész-napszámosként élt és alkotott, hogy végül önmagát is feláldozza embertársaiért, a kőszívű város[1] kultúrájáért.
1927. január 31-én született Kiskunmajsán, (a dátum vitatott: több hivatalos papíron is február 1. szerepel) Vitéz Várady István és Várady Istvánné Balogh Ágnes első gyermekeként. Egy testvérhúga volt, aki fiatalon halt meg az ötvenes években, vérmérgezésben. Apja az I. Világháborúban súlyosan megsérült: egyik szemét kilőtték, a golyó a tarkóján jött ki, később a másik szemére megvakult. Az I. Világháború utáni − a Vitézi Rend tagjainak és a hadirokkantaknak adott − kompenzáció keretében kapott egy trafikot, és a család ebből élt a továbbiakban. Várady István − bár látását teljesen elvesztette − hallása kimagaslóan tökéletes maradt, s egymás után tanult meg különféle hangszereken játszani: klarinéton, hegedűn, tárogatón, cimbalmon[2]; hangszeres játékával igen nagy örömöt szerzett fiának, Zoltánnak, akinek apja muzsikálása jelentette az első zenei élményeket. Korai zenei tanulmányairól lényegében semmit sem tudunk, bár bizonyára részesült zeneoktatásban szülőhelyén. Apja, fia tiltakozása ellenére a kőszegi hadapród-iskolába[3] íratta, valószínűleg több okból is: egyrészt így könnyebbé vált a család költségvetése, másrészt ekkor már tombolt a II. Világháború, s a hadapródok magasabb státuszban voltak, mint a közlegények, nem utolsósorban pedig férfias nevelésben akarta részesíttetni fiát. Szerencsére soha nem kellett a harctérre mennie, hiszen csak a háború befejezése után két évvel vált sorkötelessé. A hadifogságot azonban nem úszta meg, ugyanis a németek, kivonulásuk közben magukkal vitték Németországba, Hessen tartományba a kőszegi hadapródokat; többnapos menekülés után valamennyiüket az amerikai csapatok fogták el, akik egészen Marseilles-ig vitték őket, ahol hadihajókon kellett rakodniuk. Meglehetősen rossz körülmények között éltek, éheztek: ha egy amerikai katona eldobott egy félig elfogyasztott csokoládét, vagy csirkecombot, fölvették és azt ették. Féltek, hogy elviszik őket Amerikába. Erre szerencsére nem került sor; sikerült hazajönnie, de előre üzent szeretett édesanyjának, hogy érkezik, mert féltette: rosszul lesz, ha hirtelen meglátja.
A hadapród-iskolák 1945-ben megszűntek, így hozzá sokkal közelebb álló intézményben: a legendás Kinkunfélegyházi Tanítóképzőben folytathatta tanulmányait, itt kapott először rendszeres zenei képzést, itt érettségizett és itt kapott kántortanítói oklevelet. 1947-ben már olyan szinten volt zenei tudása − kiemelkedő tehetsége (abszolút hallása volt) és szorgalma révén − hogy fölvették az Országos Magyar Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola ének-zene szaktanító szakára, s 1948. június 18-án át is vehette okleveles ének-zene szaktanítói oklevelét, melynek tanúsága szerint az énektanítás módszertana, a gyakorlati énektanítás, hangegészségtan, énekgyakorlat, kargyakorlat, katolikus egyházi népének, magyar népzene, összhangzattan, vázlatos zenetörténet és formatan, transzponálás, partitúraolvasás, zongora és orgona tárgyakból kitűnő, de magánének tárgyból is jeles eredményt ért el. Oklevelét Ádám Jenő[4], az énekszaktanítóképző tanfolyam vezető tanára, Járdányi Pál, Perényi László[5] és Csóka Béla, a szegedi zeneművészeti szakközépiskola későbbi tanára és Zathureczky Ede főigazgató írták alá. Ettől az évtől kezdve vezetett kórusokat, zenekarokat, s ekkor már az egyházkarnagyi, középiskolai tanárképző és karvezetés szak főiskolai hallgatója is volt. Itt olyan tanárai voltak, mint Vásárhelyi Zoltán és Bárdos Lajos[6], de látogatta Kodály Zoltán óráit is. 1952. június 30-án vette át jeles középiskolai énektanári oklevelét, s azonnal kapott állást a Magyar Rádióban, ahol 1952-54 között a rádió szimfonikus rovatának vezetője, 1954-57 között pedig a Magyar Rádió Énekkarának másodkarnagya és korrepetitora volt; 1955-től egykori tanára, Vásárhelyi Zoltán volt az énekkar vezető karnagya. 1952-től újabb mestere lett, ki egyúttal egész további életét meghatározta: Vaszy Viktor, a valaha élt egyik legnagyobb magyar operakarmester, kinek előadásait talán már kiskunfélegyházi tanítóképzős korában is láthatta 1945-47 között[7]. Öt éven keresztül látogathatta óráit: alighanem ez idő alatt vált legfőbb életcéljává, hogy ő is operakarmesterré váljon. A rádiókórusnál fényes jövő várt volna rá: előbb-utóbb ő lehetett volna az énekkar első számú vezetője (1959-ban valóban távozott a Rádiótól Vásárhelyi Zoltán), de ő Szegedet választotta, s az 1957-58-as szezonban már a Szegedi Nemzeti Színház karmestere volt, elfogadva Vaszy Viktor hívását, aki nagyszerű operák vezénylését ígérte neki.
Szegedre érkezvén azonban igen sokrétű feladatok vártak rá. A színház repertoárján közel 20 opera szerepelt már Vaszy 1957 nyári visszatérése előtt; ezt Vaszy azonnal gyarapítani kezdte Magyarországon eddig nem, vagy alig játszott darabokkal, de egymást követték az operettbemutatók is. 1958-ban Vaszy kapcsolata megromlott Komarniczky Tamás karigazgatóval, aki rövidesen távozott a színháztól, ettől kezdve Várady Zoltánnak kellett e feladatkört is ellátnia, egészen addig, amíg 1959-ben Szalay Miklós lett a színház énekkarának vezetője. Ezt a pozíciót később is betöltötte néhányszor, többek között akkor, amikor Szalay Miklós 1972-ben a Magyar Állami Operaházhoz szerződött. Mivel kiváló zongorista volt, rendszeresen dolgozott korrepetitorként is. 1958-ban komoly része volt a Szegedi Zenebarátok Kórusa létrehozásában, melynek utána lelkes zongorakísérője, szólambetanítója és vezetőségi tagja lett egészen haláláig. A kiváló oratóriumkórus − a mai Vaszy Viktor Kórus jogelődje − 49 oratórium, ill. oratorikus produkcióját kísérte a próbákon, s miután a Zenebarátok évtizedeken keresztül vettek részt a Szegedi Szabadtéri Játékok operaprodukcióiban, az azokhoz szükséges felkészülésben is segítette az együttest, Delley József zongoraművésszel együtt. A Szabadtérin közvetlenül is közreműködött, így például többször ő játszott a Dóm orgonáján az orgonaszólót igénylő operarészletekben, többek között a Hunyadi László esküjelenetében. A csillagtetős színházban nem kapott karmesteri feladatokat, viszont az 1970. július 26-i, augusztus 1-i és 8-i Háry János-előadásoknak ő volt a karigazgatója[8].
1959. május 9-én mutatta be Vaszy Verdi Aida című operáját, mely első szegedi korszakában, 1948-ban már színre került; ez volt Várady Zoltán első önálló karigazgatói feladata[9]. Ugyanebben az évben egy hónappal később volt a Rigoletto bemutatója, melynek vezénylését több ízben is átadta neki Vaszy. Szeptemberben pedig első szereposztásban vezényelte Hervé Nebántsvirág című operettjét, s ekkor jelent meg róla első alkalommal − méghozzá igen barátságos − kritika: „Várady Zoltán karmester gondosan ügyelt a zenekar és az énekesek együttműködésére és biztos kézzel vezette az előadást.”[10] Igen sok operettet dirigált a következő 25 évben: a színház 1957-1984 között 96 hasonló műfajú bemutatót tartott, 59 darabot tűzött műsorra, Várady ezek közül dokumentálhatóan huszonnyolcat vezényelt, 17-et többször is, de a teljes szám ennél jóval magasabb lehetett, hiszen amelyekben a második szereposztást vezette, azok száma ma már szinte megállapíthatatlan. Operabemutató ugyanebben az időszakban 112 volt, melyek közül 44 vezénylését kapta meg; ez 37 operát jelentett; ezt a számot viszont jelentősen növeli az a tény, hogy ebben az időben egy-egy opera sokszor 10-15 évig is repertoáron maradt. Feltétlenül ki kell emelnünk azt a nagyon fontos tényt, hogy 15 operán csak vele „osztozott” Vaszy, így többek között a három Wagner-bemutatón (A bolygó hollandi; Tannhäuser, Lohengrin) is.
Dunajevszkij Szabad szél című „szocialista” operettje révén került be legközelebb a sajtóba, de ekkor csak jóindulatú felsorolás részeként.[11] Az 1960. április 23-án bemutatott Gül babának karigazgatója volt (ez azt mutatja, hogy ekkor még ketten vezették a kórust Szalay Miklósssal); munkáját ezúttal is elismerte a kritikus: „Az énekkar játékban és énekben kifogástalan teljesítményt nyújtott. Zenei betanítóját, Várady Zoltánt ezúttal is elismeréssel említjük.”[12] A Tűzijátékban, Burkhard zenés játékában zongoristaként működött közre, ebben a darabban ugyanis zenekar helyett két zongora szolgáltatja az énekesek kíséretét. Még mindig az 1960-as évben került színre a Füredi komédiások, Kaszó Elek-Tóth Miklós-Hajdú Júlia a XIX. századi vándorszínészekről szóló operettje: „A dirigens Várady Zoltánnak jelentős érdeme az előadás friss hangulata, a zenekar és az énekesek lendületes irányításával.”[13]
Amikor 1962-ben Garamszegi József lemondott az Ipari Szövetkezetek Vegyeskara (KISZÖV-kórus) vezetéséről, akkor őt hívták meg a kórus karnagyának, amit szívesen vállalt. Számára ez az amatőr kórus kikapcsolódást jelentett színházi munkái mellett, oldott hangulatú próbákat tartott, melyek időnként harsány viccversenyekre is sor kerülhetett, de az énekkar mindig sikeresen állt helyt többek között a szövetkezeti kórusok évenkénti siófoki találkozóin (a Zenebarátok Kórusa és a színház énekkara több lelkes tagja szívesen és önzetlenül vállalt kisegítést időnként). A kórus több ízben is megkapta az aranykoszorú, ill. aranykoszorú diplomával minősítést; nagy sikerű produkciójuk volt a nyitókórus Smetana Az eladott menyasszony című vígoperájából, melynek amatőr kórussal énekelhető zongorakíséretes átiratát Várady Zoltán készítette el (az átirat kottája később megjelent a Népművelési Propaganda Iroda − később: Múzsák Közművelődési Kiadó − kottakiadványaként).
A Mária főhadnagy 1963-as bemutatója nem kapott ugyan túl jó kritikát, de a kritikus kivételt tett vele: „A zene romantikus áradásának utat engedve vezényelte Várady Zoltán a végig jól muzsikáló zenekart.”[14] Hasonló volt a négyszerzős Levendula[15] minősítése is 1964. szeptemberében; a darab és az egyes szereplők elmarasztalása után e mondattal zárult az idevágó újságcikk: „A zenekart − erőteljes dallamformálásra törekedve − Várady Zoltán vezényelte.”[16] Majdnem szó szerint ugyanez az 1965. február 27-én bemutatott Leányvásár zárómondata: „A zenekart − egyszerre lendületesen és precízen − Várady Zoltán vezényelte.” [17]
1957-től 1966-ig 15 operát vezényelt − tehát nemcsak operetteket dirigálhatott − azonban csak Szegeden kívül, tájelőadásokon.
Magánéletében nagyon jelentős eseményre került sor 1965. április 24-én: házasságot kötött Dr. Fodor Katalin Erzsébettel. Menyasszonya, majd felesége makói volt, így az esküvő Makón volt a Városháza házasságkötő termében; az ünnepi eseményen jelen volt Vaszy Viktor is. Várady Zoltánné jogász volt, akkoriban ügyvédjelölt, de lényegében egész életében a Szegedi Városi Tanács, majd Önkormányzat munkatársaként dolgozott.
S mintha ettől az évtől kezdve egyre szebben alakult volna élete: házasságkötése évében sikerült venniük egy félkész családi házat Újszeged egyik belvárosközeli utcájában: az építkezés befejezése után itt, a Pillich Kálmán utcában éltek rövidesen megszülető gyermekeikkel: Zoltán 1967. március 29-én, András 1968. április 9-én látta meg a napvilágot.
Zoltán nagyon jó családapa volt, fiai iránti szeretetét igyekezett minél erősebben kimutatni, bár erre túl sok ideje nem volt rendkívül sok munkája mellett: színházi és kóruspróbák, előadások (sokszor az ünnepek alatt is: karácsonykor általában napi két előadás is volt, sőt, ha 25-e péntekre esett, akkor összesen hat) vidéki vendégszereplések követték egymást sűrű egymásutánban. De tagja volt a zeneművész szövetség 15 tagú szegedi csoportjának (melynek elnöke 1979-ig Vaszy Viktor, 1979-től kezdve Vántus István volt), és a Kórusok és Zenekarok Országos Tanácsa (KÓTA) Megyei Művészeti Bizottságának is. Ha otthon volt, akkor viszont nagy szeretettel foglalkozott gyermekeivel, emellett nem riadt vissza a ház körüli munkáktól sem; kórustagjai többször megcsodálták, milyen szorgalmasan betonozik, vagy kapál a karnagy úr…
Mindkét fia mutatott zenei tehetséget, tanultak is zongorázni a zeneiskolában, emellett ő maga is tanította őket; ahogyan életkoruk engedte, beszélt nekik a zeneművekről, operákról, később legkedvesebb zeneszerzőjéről, Wagnerről. S vitte őket a színházba is, főpróbákra, próbákra. Zoltán fia számos ilyen élményre emlékezik a mai napig: szép operaelőadásokra − bár ő gyermekként elsősorban az operetteket szerette (amelyeket viszont apja egyre kevésbé…), így például tízszer látta a Mágnás Miskát…
Várady Zoltán mindemellett nem volt szakbarbár: nagyon érdekelték a természettudományok, különösképpen a csillagászat. Rendszeres nézője volt az egykori Delta tudományos magazinnak, megvette Kulin György könyveit, sőt levelezett is a neves csillagásszal, de még csillagászati távcsövet is vett, s fiaival együtt tanulmányozták a Hold krátereit.
Nagyon vendégszerető volt, felesége igen jól főzött, így házában gyakorta vendégeskedtek a színház művészei: Szabady József, Karikó Teréz, Réti Csaba, Gyimesi Kálmán, s nem utolsósorban Gregor József, kivel még a hatvanas évek elején szoros barátságot kötöttek. A kollégákkal töltött ebédek és vacsorák egyúttal „wagneriádák” is voltak: Várady Zoltán sokszor zongorázott vendégeinek − fejből − Wagner-zenedrámarészleteket, vendégei ilyenkor „ámulva és elbűvölve hallgatták”[18].
Otthona egyben szellemi műhelye volt: vezényléseire rengeteget készült, megszerezte az előadásra kerülő művek legjobb felvételeit, sok-sok jegyzetet készített (a lakás néha tele volt feljegyzéseivel), s nemcsak az operákhoz, hanem olyan musicalhoz is, mint a Kabaré (melynek premierét végül Pál Tamás vezényelte).
Különösen sokat készült Verdi A trubadúr című operájának előadására, mely első operapremiere volt a szegedi színházban 1966. október 29-én. Ezt az előadást sokan vártuk annak idején, addig ugyanis elsősorban operettkarmesterként ismertük; igazi felfedezés, nagy siker volt, s ezt a kritika is elismerte: „Várady Zoltán aprólékos gonddal a legkisebb zenei egységeket is igyekezett jelezni, egészében véve pedig inkább a dráma lírai oldalát bontotta ki, kevesebb súlyt helyezve a fegyverzajok és túlfűtött indulatok harsány zenei alátámasztására. Ez a gondolatnyit visszafogott zenei hangzás hálás közeget biztosított az énekesek számára, akik többé-kevésbé éltek is ezzel a lehetőséggel.”[19] Ettől az évtől kezdve egyre több operai feladatot kapott, így 1968. június 1-én a Parasztbecsület-et vezényelhette: „Mascagni egyfelvonásosát néhány éves talonból frissítette fel a szegedi színház operatársulata − Várady Zoltán pontos zenei vezetésre törekvő dirigálásával…”[20]
Ez az év több szempontból is nagyon fontos volt életében: ettől az évtől kezdve utazhatott Bayreuth-ba, a Wagner-fesztiválok városába, három évenként egy hónapot tölthetett ott. Fő célja természetesen a bayreuth-i Wagner-zenedráma előadások megtekintése volt, melyekre évekkel korábban is nehéz volt jegyeket szerezni (a jegyárusításnak nagy „feketepiaca” volt), később korrepetitorként is részt vehetett a fesztiválokon. 1982-ben családja is vele volt, egyetlen belépőt tudtak venni, így a Lohengrint „felváltva” tudták megnézni.
Szeged legfelkészültebb Wagner-szakértője volt: bármelyik Wagner-operából bármilyen részletet el tudott játszani zongorán. Nagyszerűen tudott beszélni is a nagy német zeneszerzőről: így többek között fiai iskoláiban, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola I. sz. Gyakorló Általános Iskolában, később a József Attila Tudományegyetem Ságvári Endre Gyakorló Gimnáziumában Erdős János, illetve Szécsi József tanár urak felkérései alapján hangulatos rendhagyó órákat tartott Wagnerről. Fiai nagy izgalommal várták ezeket az órákat, elsősorban osztálytársaik reakcióitól tartva; igen nagy volt azonban örömük, amikor barátaik lelkesen mondták nekik: apátok nagyon jó fej, s micsoda humora van! Várady Zoltán ugyanis blikkfangosan, poénokkal tartotta ezeket az órákat, éppen úgy, ahogyan a nem könnyű témáról tinédzsereknek lehet beszélni.
Nem volt azonban ekkora sikere a szimfonikus zenekari művészek körében, akik − praktikus emberek lévén − változó türelemmel és változó fegyelemmel hallgatták Várady Zoltán egyébként szakmailag tökéletes elemzéseit, s nem mindig követték pontosan a karmester utasításait, mozdulatait, aki talán kissé gátlásos, félszeg is volt. Talán ebből adódott, hogy hangverseny vezénylést viszonylag keveset kapott, s elsősorban a diákbérletek koncertjeit vezényelhette.
Az 1967/68-as tanévben tanárként is kipróbálhatta magát: meghívták a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Zeneiskolai Tanárképző Intézete Szegedi Tagozatára, ahol egy tanéven keresztül karvezetést oktathatott. Egykori tanítványa, Dombiné Kemény Erzsébet emlékei szerint igen nagy hévvel és precizitással tanított: minden alkalommal tartott névsorolvasást, ugyanis pontosan akarta ismerni valamennyi tanítványát. Órái a mai Delley József-teremben (SZTE Bartók Béla Művészeti Kar) voltak.[21]
Az opera maradt igazi területe − az operettek végtelen sora mellett. 1968. december 21-én a Bajazzók-ot vitte sikerre: „A zenekart Várady Zoltán vezényelte; Leoncavallo érzelemgazdag muzsikáját zenekara nagy hatással szólaltatta meg.”[22]
A Sztambul rózsája és a Maya (számára másodszor) sikeres premierjei, a Tosca, Az álarcosbál, a Lammermoori Lucia és a Macbeth országosan is elismert előadásainak többnyire Vaszyval váltva történt dirigálása után 1972. október 2-án végre megkapta élete első jelentős elismerését: a Szakszervezetek Megyei Tanácsa által a szegedi színházművészet legjobbjainak alapított Juhász Gyula-díjat, az indoklás szerint: „…sokrétű zenei tevékenységéért, a munkások és a művészek között kapcsolat ápolásáért.”[23]
A szegedi színház 1973. április 13-án mutatta be Wagner Lohengrin című operáját, melynek 17 előadása azóta is a nagy szegedi operalegendák között él (sajnos, egyetlen hang, egyetlen filmrészlet sem maradt fönn e produkcióról). Várady Zoltán legszebb korszaka volt ezen műalkotás játékszériája, melynek során Vaszy igen sok lehetőséget adott neki: az előadások jelentős részét ő dirigálhatta. Nagyon szerencsés egybeesés volt, hogy épp ezen időszakban kapta második kitüntetését: a Szegedi Zenebarátok Kórusa fennállásának 15. évfordulója alkalmából 1973. május 24-én rendezett díszünnepségen Miniszteri Dicséret kitüntetést vehetett át.
Ősszel a három Puccini-gyöngyszem, a Triptichon várt rá, majd a Mária főhadnagy (mely erősen fanyar kritikát kapott, egyedül Várady Zoltánról írt a cikk szerzője némi elismeréssel). A következő évben a Don Pasqualet vezényelte: „A nagyszerű zenekar élén ezúttal Váradi (sic!-K. E.) Zoltán állt, aki jó összhangot teremtett a színpad és az orchester között.”[24] 1975-ben a január 14-én bemutatott Otello több előadását dirigálta, ez év áprilisában pedig újabb − a Szocialista Kultúráért[25] − kitüntetést vehetett át.
Ebben az évben nagy változás történt Szeged zenei életében: sokak számára meglepetésként nyugállományba vonult Vaszy Viktor, s ezzel véget ért második szegedi korszaka; 1979. március 12-én bekövetkezett haláláig ő maradt a Szegedi Zenebarátok Kórusa vezető karnagya, de hangverseny- és operavezénylést csak alkalmi felkérések alapján vállalt.
Utóda a színház zeneigazgatói és a szimfonikus zenekar igazgató karnagyi státuszban az ekkor már Liszt-díjas Pál Tamás lett, akivel Várady Zoltán rövid idő alatt igen jó kapcsolatot alakított ki, sőt még jobb viszonyban volt vele, mint Vaszyval. Pál bizonyára gyorsan felismerte Várady nagy szakmai tudását, szorgalmát, áldozatkészségét és megbízhatóságát, ezért nagyon szívesen dolgozott vele, 1976-ban a Manon Lescaut és az Anyegin vezénylését bízta rá (utóbbit premierként), 1977-ben viszont csak a Csárdáskirálynő volt újabb − de már régóta repertoáron lévő − feladata. Az Anyegin kimagaslóan sikeres volt, a kritikus szokatlanul nagy terjedelemben − fél kolumnában − elemezte, s minden korábbinál hosszabban írt a karmesterről is: „Várady Zoltán korrekt vezetése nem téveszti el a feszült pillanatokat. A zsánerképek meghittségének románcos dalolásával, a mű epikájának csendesen vágyakozó, nosztalgikus melegségével, a zene poézisével ugyan hellyel-közzel adósunk marad, ám a drámai szituációkat tehetségesen fakasztja föl, s elsősorban ilyenkor emlékezetes.”[26] Érdekesen ambivalens e kritika: nyilvánvalóan pozitív, s alighanem a kritikus és a karmester az operáról kialakított eltérő értelmezése olvasható benne.
1978. április 12-vel megkezdődött a szegedi színház „nyolc és fél szűk esztendeje”: 11 hónapig csak a Kisszínház volt az egyetlen játszóhely (mely − meglehetősen elhibázott újjáépítése miatt − lényegében nem volt alkalmas operaelőadásokra), majd további hét és fél évig a Zenés Színházzá alakított Belvárosi (akkoriban: Szabadság) moziban voltak operettek és operák. Várady Zoltán még a Kisszínházban vezényelte a Bohéméletet és A windsori víg nőket, később a Zenés-ben a Bánk bánt és A bajadért; az utóbbi esetében szép kritikát kapott: „A Szegedi Nemzeti Színház zenekara, élén Várady Zoltánnal (…) felkészülten és pontosan tolmácsolja Kálmán Imre muzsikáját…”[27] 1979-ben nagy gyász érte a magyar és szegedi zenei életet, s külön is Várady Zoltánt: március 12-én a Falstaff próbája közben elhunyt a szegedi operaélet fénykorának megteremtője, Várady mestere, mentora és 18 éven keresztüli felettese, Vaszy Viktor.
1980-ban a Simon Boccanegrával és A mikádóval, Sullivan operettjével bővült karmesteri repertoárja, 1981-ben pedig a Toscát vezényelte, felújításban, ezúttal olasz nyelvű előadások élén is; s immáron harmadszor került pálcája alá a Maya. A következő év legjelesebb feladata a Manon Lescaut új előadása volt, melyet jónéhányszor vezényelt, de kritikát róla nem írtak. Tizenhárom év után került újra színpadra a Sztambul rózsája, s már 1983 elején a „kétzongorás” Tűzijáték, melyben brillírozott Várady Zoltán.
A ’80-as évek elején − másfél évtized után − ismét óraadóként tanított a szegedi zeneművészeti szakközépiskolában[28]. Ezúttal a zeneelmélet és a zeneirodalom tárgyakra oktatta a „konzisokat”, s rendkívül gyorsan népszerűvé vált. Óriási tudását, nagy anyagismeretét ugyanis „bohém”, színházi stílusban adta át, a korosztály is közel állt hozzá, hiszen fiai ekkor éppen tinédzser korúak voltak; a középiskola ún. 4-es terméből gyakorta hallatszott ki jóízű nevetés. Tanárkollégái viszont nem nagyon találkoztak vele, ugyanis − mint egész életében − állandóan sietett: amint véget értek órái fölpattant Schwalbe-, vagy Simson-robogójára, s száguldott tovább a színházba, a Zenebarátok, a KISZÖV-kórus próbáira, vagy korrepetálni valamelyik énekes kollégájával.
Ekkor már élete egyik fénypontjára, a Wagner-estre készült, mellyel 25. szegedi évét ünnepelhette meg, egészen pontosan 25. szegedi évadját, hiszen az 1957-58-as szezonnal kezdte meg szegedi működését.
Bizonyára éveken keresztül készült ezen, a város történetében is egyedülálló, hangversenysorozatra, melynek létrehozásában maximálisan támogatta Pál Tamás, aki akkoriban egy személyben volt a színház igazgatója és a szimfonikus zenekar igazgató karnagya. 1883. február 13-án, 100 éve hunyt el Richard Wagner; a nagyszabású emlékhangverseny első alkalommal május 7-én csendült föl a Zenés Színházban, melynek fönnmaradt forgatókönyve, így pontosan tudjuk, mi hangzott fel ezeken az esteken. A forgatókönyvet szinte biztosan a jubiláló karmester írta, s valószínűleg a színház egyik prózai művésze olvasta fel; érdemes idézni a szépen felépített bevezetőből (melyben még egy Reviczky Gyula-idézet is szerepelt[29]): „Wagner műveinek előadása valamennyi operaház legnagyobb erőpróbája és pirosbetűs ünnepnapja. Színházunk is műsorra tűzte operái közül A bolygó hollandit, a Tannhäusert és a Lohengrint Vaszy Viktor és Várady Zoltán vezényletével. A Rajna kincsével kezdődő további 7 művében Wagner olyan követelményeket támaszt az előadókkal, − énekesek kórus, zenekar − a rendezéssel, világítás- és színpadtechnikával, sőt a közönséggel szemben is, hogy ezekkel a nehézségekkel csak a fővárosi operaházak, illetve a világ legnagyobb operaházai tudnak több-kevesebb sikerrel megbirkózni. Mi − az első két számot kivéve − olyan művek részleteit választottuk, amelyeket a szegedi közönség élő előadásban nem hallhatott, tehát jobbára csak rádióból, vagy hanglemezről ismer.”[30]
A hangverseny első műsorszáma − igen szerencsésen, hiszen már 20 évvel korábban bemutatta a színház a teljes operát − a Tannhäuser-nyitány volt, majd − szintén a Tannhäuser-ből − a Dal az esthajnalcsillaghoz szólalt meg, Gyimesi Kálmán előadásában. Ezután − Szegeden először − A nürnbergi mesterdalnokok III. felvonásának előjátéka csendült föl, e lírai hangvételű részlet ellenpontjaként A walkürök lovaglása hangzott fel. Szintén A walkür-ből és szintén első alkalommal Szegeden énekelte Siegmund Tavaszi dalát Szabady József; a hangverseny első része az Istenek alkonya gyász-zenéjével zárult, „a legnagyobb zenével, mellyel valaha hőst, hősi álmot sirattak.”[31] A második rész még az eddigieknél is nagyobb Wagner-ritkaságokat kínált: a Parsifal egyik legszebb részletével, a Nagypénteki varázzsal kezdődött; majd remekbeszabott, A nürnbergi mesterdalnokok III. felvonásából szerkesztett szvitszerű összeállítással zárult ez a csodálatos koncert. Mindez teljes mértékben Várady Zoltánnak volt köszönhető, aki megtervezte, megszervezte, megszerkesztette, betanította és vezényelte a nagy szegedi Wagner-koncertet; ebből az emberfeletti munkából azonban szinte semmi sem jött át a helyi sajtó hasábjain: a kritikus elsősorban magáról a nagy német zeneszerzőről és arról írt, hogy méltánytalanul csekély volt az érdeklődés azon az esten, amelyen jelen volt.[32] Való igaz: szerencsésebb lett volna legfeljebb két előadást rendezni a Wagner-emlékhangversenyből (a színház ötször tűzte műsorra), de az univerzális karmester annál azért többet érdemelt volna, hogy épphogy megemlítődjék: Vaszy mellett egészestés Wagner-operákat is vezényelhetett, meg hogy volt többször Bayreuthban; a kritikus emellett az est szereplői közül egyedül a zenekarnak juttatott dicséretet… Egészen másképp fogalmazott a Film-színház-muzsika 1983. június 11-i számában megjelent fényképes írás szerzője: mint a szegedi zenei élet lelkes munkásáról, a színház opera, operett repertoárjának híres beugrásaiért is becsült, megbízható karmesteréről, a konzervatórium tanáráról, a vérbeli pedagógusról, a népművelőről, a munkás énekkarok vezetőjéről írt róla, „aki nemcsak a Tisza-parton, hanem szerte az országban, külföldön is[33] elismeréssel szolgálta a zenekultúrát.” Ez az írás olyan szép, hogy legjobb lenne szó szerint idézni. Kicsiny terjedelme ellenére (a fotóval együtt kb. egynegyed újságoldal) minden fontos információt tartalmaz, s végre egyszer kitérők, mellékmondatok, redundáns elemek nélkül dicséri a jubiláló karmestert, kinek közvetlenül is szót ad a cikk végén. Aki ezt a lehetőséget a köszönetnyilvánításra használja fel: „Gyimesi Kálmán, Szabady József, Vámossy Éva, Varsányi Mária, Réti Csaba, Bárdi Sándor, Kenessey Gábor, a színház ének- és zenekara[34], a Délép Szegedi Zenebarátok Kórusa volt segítségemre pályám legemlékezetesebb önálló feladatában.”[35]
Várady Zoltán a Wagner-emlékhangversennyel valóban elérkezett szakmai pályafutása addigi csúcspontjához, így amikor Pál Tamás előbb a színház igazgatásáról mondott le, majd 1983 őszén a Magyar Állami Operaházhoz távozott Szegedről, komoly esélye volt arra, hogy ő legyen a szegedi zenei élet első embere, azaz a színház zenei igazgatója és a szimfonikus zenekar igazgató karnagya. Hiszen ekkor ő volt a legtekintélyesebb karmester a városban, 26 éve dolgozott a színháznál, művészi eredményei kétségbevonhatatlanok voltak. Fiai emlékei szerint a város vezetése tárgyalt is vele, ám feltételül szabták, hogy lépjen be az állampártba, ám erre nem volt hajlandó.
A városi zeneigazgatói státusz sorsa azonban „magasabb” szinten dőlt el. Oberfrank Géza (1936-2015) Életem a zene című kötetét 2002-ben jelentette meg a Media-Nox Kiadó, a kiváló karmester ebben egészen pontosan leírta, hogyan került Szegedre. Egy alkalommal kihallgatást kért Aczél Györgytől, s egy kérdésével kifogást emelt az Operaház akkori főigazgatója karmesteri tevékenysége ellen. Aczél kérdéssel válaszolt: Szegeden megüresedik a városi zeneigazgatói státusz, volna-e kedve elvállalni? Oberfrank igent mondott, s az 1983/84-es szezontól már ő volt Szeged zeneigazgatója.
Várady tudását, értékeit hamar felismerte, így első jelentős új operabemutatóját, Smetana Az eladott menyasszony című vígoperája vezénylését egyedül vele osztotta meg. Ez a mű utoljára 35 éve szerepelt a színház programjában, az első Vaszy-korszak utolsó bemutatója volt (érdekesség: akkor Várady Zoltán névrokona, Várady László (1906-1989) karmester vezényelte). Premiervezénylést ettől kezdve viszont nem kapott: az operák bemutatóit Oberfrank Géza vezényelte, az operettekét, zenés vígjátékokét pedig a fiatalabb karnagyok: Molnár László és Nagy Imre.
1985 januárjában megbetegedett. Betegségét egyszerű meghűlésnek vélte, azonban vírusos tüdőgyulladása volt. Orvoshoz már csak akkor ment, amikor komoly légzési zavarai voltak; körzeti orvosa, Salamon doktor azonnal fölismerte a nagy bajt, és mentővel vitette a klinikára. Ekkor már előrehaladott tüdővizenyővel küzdött; mindössze másfél nap szenvedés után − pár nappal 58. születésnapja előtt − január 26-án, szombaton hajnalban elhunyt.[36]
Nekrológja január 28-án jelent meg: „Lassan kifogy Szegeden a Vaszy-nemzedék. Várady nehezen pótolható oszlopa, mindenese, szerényen szorgalmas repertoárgondozója volt 1957-től a szegedi Operának, hogy Szegedre jött Vaszyval. (…) A szegedi Opera szolgálatában
27 és fél évet töltött. Jószerivel azt a negyedszázadot, ami az intézményt rangra emelte a honi színház-zenekultúrában, s aminek története nélküle megírhatatlan. (…) Várady nélkül nem lehetett volna zsinórban játszani Verdiket, Pucciniket, Wagnereket ebben a színházban, nem beszélve flitteres operettekről, vagy kutyanehéz partitúrájú modern művekről: mindent tudott, mindent vállalt. Ha gyors művészbrigádot kellett verbuválni, személyében a zongorista mindig kéznél volt, mit sem számított neki, kottával vagy kotta nélkül, eredeti hangnemben vagy transzponálva. Halála tragikusan hirtelen jött.”[37]
A család és a város gyásza óriási volt. Fiatal özvegyét, 18 éves Zoltán és 17 éves András fiát hagyta itt, karnagyát vesztette a KISZÖV-kórus, betanító karnagyát és kiváló zongoristáját a Zenebarátok Kórusa, nagytudású, hatalmas gyakorlattal és tapasztalattal rendelkező karmesterét a szegedi színház. Az utóbbi intézmény saját halottjának tekintette – volna, azonban ennek feltétele volt, hogy ne legyen egyházi temetése. A személyes tárgyalás során a családtagok ettől elzárkóztak, így a színház képviselői jelen voltak a temetésen − mely éppen 58. születésnapján, február 1-én volt − de beszédet nem mondott részükről senki. Több autóbusz is indult temetésére, ám a havas időjárás miatt csak jelentős késéssel tudtak megérkezni. A kiskunmajsai temetőben a gyászszertartást celebráló katolikus lelkészen kívül a Zenebarátok Kórusa részéről Gruber László elnök búcsúztatta, a KISZÖV-kórus képviseletében Karácsonyi Mihály kórustag mondott nagyon szép beszédet, sírástól sokszor elcsukló hangon.
Pályája rendkívül korán tört derékba: a karmesterek igen ritkán vonulnak vissza 70-75 éves kor előtt; legalább 20 éves pályafutás állt még előtte. Néhány évvel valóban váratlan halála előtt egy alkalommal viccelődött nagyobbik fiával, Zoltánnal, hangosan gondolkodva: vajon mit csinál majd, ha nyugdíjba megy? Ő maga válaszolt: elmegy majd egy bárba zongorázni, ahová meghívja majd nagyfiát is, sőt még egy konyakot is fizet neki…
Várady Zoltán a magyar zenei életet 37, a szegedit 27 és fél évig szolgálta a szó legszorosabb értelmében. Munkáját, teljesítményeit sokan elismerték, sokan szerették, ám igazi, nagy elismerésben soha nem részesült, egészen furcsa módon nem kapott Liszt-díjat (kollégája, Szalatsy István ezt a kitüntetést 1971-ben megkapta).
35 évvel halála után még mindig sokak emlékezetében él, a megkérdezettek valamennyien szeretettel beszéltek róla. Írott formában azonban meglehetősen soká jelent meg személyisége[38]. 2008-ban Szeged szívében címmel reprezentatív kiadványt adtak ki a 125 éves szegedi színházról − őt azonban meg sem említették (ezek szerint − nekrológjával ellentétesen − mégiscsak meg lehetett írni nélküle a Vaszy-korszak negyedszázadát). 2013-ban két nagyszabású kötetet is kézbe vehettünk, melyek Szeged zenei életének egy-egy nagy szféráját dolgozták fel: már említésre került A Zenedétől a Zeneművészeti karig című könyv (melyben legalább nevét olvashattuk), A szegedi kórusélet 150 éve című hatalmas kötetben pedig önálló, fényképes szócikket kapott A szegedi színház karigazgatói című fejezetben.[39]
A legemberibb, legközvetlenebb sorokat egykori kórustagtársa, Békei Lászlóné gimnáziumi tanár írta róla A második 25 év − Szegedi Zenebarátok Kórusa − Vaszy Viktor Kórus − 1958-2008 című kötetben. Várady Zoltán − nem kevés késéssel megírt − életrajzát zárjuk az ő emlékező gondolataival: „A Zenebarátok próbáinak egyik meghatározó egyénisége volt ő, akit Vaszy Viktor hozott le Budapestről a szegedi színházba. Sok munkája volt a színházban, Szeged zenei életében, sokszor a próbán látta először a partitúrát, de csodálatosan tudott „blattolni”. Élveztük a játékát és azt, hogy azonnal tudott reagálni Vaszy karnagy úr minden utasítására, sőt szinte kitalálta a gondolatát, zenei szándékát. „Hétköznapi” emberként rendkívül közvetlen alkat volt; soha nem felejtem el kismotoron száguldozó alakját!”[40]
A szerző köszönetet mond Várady Zoltánnak és Várady Andrásnak, hogy interjúkkal, fotókkal, dokumentumokkal, Delleyné Halama Piroskának, Dombiné Kemény Erzsébetnek, Gyuris Jánosnak, Kerekné Fekete Évának, Marik Istvánnak, Meszlényi Lászlónak, Várnagy Lajosné Szőnye Katalinnak, hogy szíves közléseikkel, Békei Lászlónénak, hogy írása részletei közlésének engedélyezésével segítette, segítették a jelen életrajz megírását.
Megjelent a folyóirat 2020. márciusi számában
Jegyzetek
[1] Juhász Gyulának tulajdonított mondás: „Szegeden nemcsak a falak vannak kőből, hanem az emberek szíve is.”
[2] Várady István hangszerei sokáig megmaradtak Szegeden, a család tulajdonában.
[3] Középfokú katonai tisztképző iskola 1945 előtt
[4] Ádám Jenő (1896–1982) Kossuth-díjas zeneszerző, karnagy, zenepedagógus. Módszeres énektanítás című könyvében (1944) ő rögzítette először a Kodály-módszer legfontosabb ismérveit.
[5] Perényi László (1908–1993) karnagy, zenepedagógus
[6] Bárdos Lajossal sokáig levelezett is.
[7] Vaszy alighanem élete végéig tanítványának tekintette Várady Zoltánt. Megtörtént ugyanis, hogy amikor már hosszú évek óta vezényelt egykori tanítványa, próba közben odament hozzá, beállította testtartását és magyarázatot is fűzött ehhez. Az érintett persze nem nagyon örült ennek, többféle okból is…
[8] Lehet, hogy többször is volt karigazgató a Szabadtérin: az idevágó dokumentumokban nem mindig tüntették föl a karigazgatók nevét.
[9] Márok Tamás: A Szegedi Nemzeti Színház karigazgatói. In: Erdős János (szerk.): A szegedi kórusélet 150 éve. 207-224. o., 212. o.
[10] Szatmári Géza: A szegedi színház példát mutatott a klasszikus operett újszerű színrehozásában – A Nebántsvirág bemutatójáról. In: Délmagyarország, 1959. szeptember 27. 4. o.
[11] Szatmári Géza: Szabad szél – Dunajevszkij operettjének bemutatója a Szegedi Nemzeti Színházban. In: Délmagyarország, 1961. február 21. 7. o.
[12] Szatmári Géza: Gül baba – Huszka Jenő romantikus operettjének bemutatójáról. In: Délmagyarország, 1960. április 26. 5. o.
[13] Lőkös Zoltán: Füredi komédiások – A Szegedi Nemzeti Színház új operettbemutatójáról.
[14] Ö. L. [Ökrös László]: Mária főhadnagy – Bemutató a Szegedi Nemzeti Színházban. Délmagyarország, 1963. december 10. 5. o.
[15] Az operett szerzői: Szilágyi László, Száz (?), Dalos István, Somló Sándor. Eredeti címe: Levendula, a szerelem virága
[16] Ö. L. [Ökrös László]: Levendula – Operettbemutató a Szegedi Nemzeti Színházban. In: Délmagyarország, 1964. szeptember 30. 5. o.
[17] Ökrös László: Leányvásár – Jacobi nagyoperettje a Szegedi Nemzeti Színházban. Délmagyarország, 1965. március 2. 5. o.
[18] Várnagy Lajosné Szőnye Katalin szíves közlése.
[19] Ökrös László, Nikolényi István: A trubadúr. Bemutató a Szegedi Nemzeti Színházban. In: Délmagyarország. 1966. november 1. 5. o. (Ökrös az első, Nikolényi a második szereposztásról − ahogyan ő fogalmazott: nem második, hanem másik (kiem.: K. E.) − írt.
[20] Nikolényi István: Három egyfelvonásos. Operafelújítás − balettbemutatók a színházban. In: Délmagyarország, 1968. június 4. 4. o.
[21] Neve szerepel a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Zeneiskolai Tanárképző Intézete Szegedi Tagozatának 1966–os tanári kara névjegyzékében is. In.: Gévayné Janurik Márta–Kerekné Fekete Éva: A Zenedétől a Zeneművészeti Karig. Szeged, TRIOLA Művészpalántákért és Oktatóikért Alapítvány, 2013. 45. o.
[22] Ökrös László: Bartók és Leoncavallo egy műsorban. In: Délmagyarország, 1968. december 23. 5. o.
[23] (—): Átadták az idei Juhász Gyula-díjakat. In: Délmagyarország, 1972. október 3. 5. o.
[24] T. L. [Tandi lajos]: Don Pasquale – új szereplőkkel. In: Délmagyarország, 1974. október 3. 5. o.
[25] Ez akkoriban a legnagyobb megyei, de a szakminisztérium által adományozott kulturális kitüntetés volt.
[26] Nikolényi István: Anyegin. Operabemutató a szegedi színházban. In: Délmagyarország, 1976. október 12. 5. o.
[27] T. L. [Tandi Lajos]: A bajadér. Kálmán–operett a Zenés Színházban. In: Délmagyarország, 1979. december 24.
[28] E ponton csak emlékezőkre tudunk támaszkodni: zeneművészeti szakközépiskolai oktatói munkájáról nem maradtak fönn dokumentumok.
[29] Reviczky Gyula: Epitáfiumok. Wagner Rikárd
[30] Várady Zoltán: [Bevezető a Wagner-esthez − részlet]
[31] Várady Zoltán: [Bevezető a Wagner-esthez − részlet]
[32] N. I. [Nikolényi István]: Wagner–nosztalgiák. In: Délmagyarország, 1983. május 10. 5. o.
[33] Vendégszerepelt Csehszlovákiában, az NDK-ban, Jugoszláviában, a Zenebarátokkal Finnországban, Görögországban, az 1980–as évek elején, a Landgraf-turnék alkalmával pedig többször az NSZK-ban (A trubadúr, később: Parasztbecsület – Bajazzók) is. 1979. április 21-én és 22.-én Drezdában előadták Liszt: Szent Erzsébet legendája című oratóriumát. A szólisták Gregor József, Lengyel Ildikó, Vághelyi Gábor, Karikó Teréz, Szűts István, Joó Enikő és Szeley Márta voltak., orgonán közreműködött Várady Zoltán, a Szegedi Zenebarátok Kórusát és a Drezdai Szimfonikus Zenekart Pál Tamás vezényelte.
[34] Téves: A Wagner-esten a Szegedi Szimfonikus Zenekar játszott.
[35] (erdősi) [vlsz. Erdős János]: A jubiláló Várady Zoltán. In: Film, színház, muzsika, 1983. június 11.
[36] Egyik − nagy egészségügyi gyakorlattal rendelkező − kórustag szerint nem a megfelelő terápiát alkalmazták.
[37] N. I. [Nikolényi István]: Meghalt Várady Zoltán. In: Délmagyarország, 1985. január 28. 5. o.
[38] Nikolényi István: Szegedi Nemzeti Színház – 1883–1986 című kötetében természetesen szerepel neve a karmesterek között.
[39] Márok Tamás i. m. 212. o.
[40] Békei Lászlóné: Várady Zoltán. In.: Juray Miklós és Száz Krisztina (szerk): A második 25 év − Szegedi Zenebarátok Kórusa − Vaszy Viktor Kórus – 1958–2008. Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzatának ünnepi kiadványa, Bába Kiadó, Szeged, 2008. 86. o.