Hegedűs Réka: Az örök tanár

Beszélgetés Kovács Béla Kolossal, a Szegedért Alapítvány fődíjasával

Kovács Béla Kolos neve sok egykori lelkes kisdiák szívébe beleégett. Gödöllőn, Székkutason, Szatymazon, majd Szegeden. A legendás francia-latin tanár, mindenki Béla bácsija 104. életévébe lépve is napra pontosan idézte fel első tanítási éveinek, katonáskodásának és hadi fogságának eseményeit. Majd a szegedi történeteket, a mai napig kedves tanítványokat, a francia esteket, sikeres nyelvvizsgákat és tanulmányi versenyeket. Otthonában beszélgetünk. A falon látom a tolcsvai díszpolgári oklevelet, amelyet 100 esztendősen vehetett át szülőhelyén. Kovács Béla idén a Szegedért Alapítvány fődíjasa. Én meg csak ámulva hallgatom történeteit, kifogyhatatlanok az emlékek…

– Egy szőlőt és bort lehellő, alig 2000 fős községben születtem, a Tokaj-Hegyalja kellős közepén fekvő Tolcsván. Édesapám a borászathoz kapcsolódó foglalkozást választott magának: kádár volt, az I. világháború előtt Bécsben is dolgozott nagy pincészeteknél. Első gyermekként születtem a családba, még az Osztrák-Magyar Monarchiában. Később három testvérem született, egy húgom, és két öcsém. 103. életévemben járok, úgy tűnik a jóisten itt felejtett engem, mert a családból még senki nem élte meg a 100 évet. Pedig életem során sok mindent elsiettem. Nem szerettem oviba járni, s akkor még nem is volt kötelező, ezért egy hétnél tovább nem is voltam óvodás. Ráadásul a szüleim elbeszéléséből tudom, hogy harcias kisfiú voltam, tanakodtak hát, hogy mi legyen velem. Végül lógóba felvettek a katolikus elemibe, még alig voltam öt éves. Úgy volt, hogy csak bejárok az órákra, de nem kapok bizonyítványt, végül mégis kaptam, mert a tanító néni azt mondta: „Ez a gyerek tud annyit, mint az idősebb társai”. Az első bizonyítványt még érettségi idején is nagy becsben tartottam. A tanító munkája nem fejeződött be a tanórák végén. Amikor nem használt a körmös, azt mondta: „jössz hozzám ebédre, a menü tintaleves lesz galuskával”. A gimnáziumban később úgy küldtek haza a karácsonyi szünetre, hogy csókoljak kezet a tanítómnak. Nélküle nem vettem volna olyan könnyen a gödöllői akadályokat.

– Hogyan emlékszik vissza a Gödöllőn, diákként megélt évekre, az ottani tanárokra, diáktársakra?

– A premontrei rend Trianon után elvesztette a kassai, rozsnyói és nagyváradi gimnáziumát. Klebelsberg Kúnó kultuszminiszter közreműködésével alapíthatta meg a rend a gödöllői intézményét. 1922-ben 88 kataszteri holdat adományoztak a rend számára a Fácánoserdő területén, hogy megépülhessen az iskola. 1924-ben meg is indult a tanév két osztállyal, utána egy-egy osztállyal bővült. ’26-ban kerültem oda édesanyám nagybátyja, Stulman Patrik segítségével, aki Kassáról került Gödöllőre, s mindig gondot fordított a családban lévő gyerekek neveltetésére. Lehettem úgy 25 kilós és 125 centi, de szorgalmasan tanultam a magyart, a latint, majd a németet és a franciát. Az osztályfőnökünk ugyan szigorú volt – nemcsak a katedrán, hanem azon túl is –, de mindig tudott rólunk mindent. Ki kibe szerelmes, milyen bánata van, kire haragszik. Több mint 80 éve a fülembe cseng, amit egyszer mondott, s magam is gyakran mondtam a tanítványaimnak: „A harag ellentett előjelű szeretet, amely könnyen és gyorsan visszavált. A közömbösség a bajos”. Az érettségi vizsgákat végül kitűntetéssel tettem le, akkor még csak 17 éves voltam.

– Milyen érzés volt immár tanárként visszatérni az egykori almamaterbe?

– Felsőfokú tanulmányaimat a premontrei kanonokrend Teológiai Főiskoláján folytattam. Közben a vezetőség szeretett volna egy francia gimnáziumot létrehozni, ezért egy tanévet Svájcban, Saint-Maurice-ban tölthettem. Kezdetben matematika-fizika szakos tanárnak készültem, de e francia nyelv egyre közelebb került a szívemhez. Végül latin-francia szakra jelentkeztem a fővárosi Pázmány Péter Tudományegyetemre. Tanárként visszakerültem Gödöllőre, s az a generáció, akikkel diákéveimet töltöttem még ott volt, ismertem a csínyjeiket, mert nemrégiben még én is részt vettem bennük. 1940 augusztusában a második bécsi döntés fokozta a pedagógushiányt Magyarországon, a szakvezető tanáromat Nagyváradon nevezték ki igazgatónak, így az ő helyére kerülhettem be. 52 fős osztályokban tanítottam latint, magyart, franciát és honvédelmet, osztályfőnök voltam és a kiscserkészek parancsnoka. Így tényleg éjjel-nappal együtt tölthettük az időnket a tanulókkal. Ugyanabban a szellemben, ugyanazzal az odaadással végeztem a munkámat, ahogy korábban a saját oktatóimtól láttam. Elhatároztam, hogy albumban rögzítem az emlékeket a nyolc évfolyamon keresztül. De csak az első évfolyamot sikerült befejeznem. A második már félbemaradt.

– Mert közbeszólt a háború, majd a hadifogság…

– ’44 áprilisában a németek megszállták az országot. Egy hónapra rá behívtak katonai szolgálatra. Először Galíciába kerültem egy tábori kórházba, amit egyáltalán nem bánok, hiszen kiszélesedett a látóköröm, ott találkoztam igazán az élettel. Úgy fogalmaztak, rugalmasan szakadunk el az ellenségtől. Morvaországba, majd Nyugat-Magyarországra kerültem – a front másik oldalára –, így semmilyen kapcsolatom nem volt sem az otthoniakkal, sem a gödöllőiekkel. ’45 márciusában estem fogságba. Egy Sopron melletti községből, Egyházasfaluból gyalog jutottunk el Székesfehérvárig. Közben volt, hogy az ösküi kerek templom lépcsőjén hajtottuk álomra a fejünket. A budai úti laktanyához vittek minket, ahol ki kellett dobálnunk a zsebünkből a bicskákat, evőeszközöket. Egy idősebb tiszt, aki az előző világháborúban is szolgált, már tudta mit jelent ez: „legalább 2 év Szibéria”. Két gödöllői diákommal is találkoztam. Leventeként hajtották ki őket. Kihallgatást kértem a táborparancsnoknál, és arra kértem, hogy küldje haza őket, hiszen még csak gyerekek. Nem bizonyos, hogy e miatt, de tudom, hogy végül hazakerültek. Április végén bevagoníroztak: átszállás nélkül tettük meg az utat a temesvári gyűjtőtáborig, ahol a téli időszak alatt legalább 1500 magyar hadifogoly pusztult el. 40-50 főt préseltek be a marhavagonokba, úgy vittek ki minket az Urálba. Emlékszem az út alatt esett az eső, szétfeszítettük a vagon ablakának a rácsát és az esővíz a csajkánkba csepegve oltotta a szomjunkat. A hadifoglyoknak volt egy nagy előnye a deportáltakkal szemben: védett minket a nemzetközi jog. A genfi egyezmény szerint nem dolgoztathattak volna minket, de azért megtették. A valutánk a 10 dekás kenyérszelet volt. 60 dekás vekni volt a norma, de az akkora volt, mint az öklöm, volt abban minden a szalmától kezdve a szemétig, hogy a súlyát növeljék. Mikor komolyan repesgetni kezdték, hogy a magyarokat hazaengedik, igyekeztünk távol tartani magunkat a hírektől. Féltünk, hogy aztán csalódni fogunk. Aztán mégis igazak voltak a híresztelések. 12 napon keresztül jöttünk haza Máramarosszigetig. Debrecenben átestünk az egészségügyi vizsgálaton, papírt kaptunk róla, hogy tetűmentesek vagyunk. Öt forinttal a zsebünkben, szabad vasúti jeggyel térhettünk haza. Szinte hihetetlen volt, hogy nem áll őr mögöttünk, nem felügyel ránk senki. A Nyíregyháza-Sóstó állomáson egy helyi diákom szüleivel üzentettem, hogy értesítsék a szüleimet és az iskolát, hogy itthon vagyok. Édesanyám legnagyobb bánatára Gödöllőre tértem vissza, hogy a fogorvos rendbe szedje a fogaimat.

– Hazatérve, rövid pihenő után Gödöllőre tért vissza az időközben létrejött rendi francia általános iskola igazgatójaként. Hogyan került végül Csongrád megyébe?

– 1948 nyarán megtörtént az egyházi iskolák államosítása. A szerzetestanári hivatásomat így nem folytathattam. Hitoktatói és lelkipásztori munkát vállaltam Csongrádon, majd Kiskundorozsmán. Közben megismerkedtem a szintén Tolcsva környékéről származó későbbi feleségemmel, akinek a férje internáló táborban vesztette életét. Özvegyként maradt egyedül 27 évesen, két kislánnyal. Különbözetin elvégezte a tanítóképzőt, de szerette volna levelezőn folytatni a tanulmányait. Ráadásul francia szakra készült, amiben én segíteni is tudtam neki. Életre szóló szerelem köttetett köztünk. Egy hónap híján 50 évig éltünk együtt boldogságban. Két lánya mellé két fiunk született. Sokáig nem voltam méltó arra, hogy Szegeden taníthassak, így két évet Székkutason, hatot Szatymazon oktattam. Meggyőződésem, hogy minden középiskolai tanárnak először általános iskolában kellene tanítania. A hosszú évek folyamán magam is rengeteget tanultam azoktól a kollégáimtól, akik félig osztott tanyasi iskolákban kezdték pályafutásukat. 1962-ben Bánfalvi József hívására kezdtem meg a munkát a Radnóti Gimnáziumban, amikor pedig 1968-ban franciás szakvezetőre volt szükség, akkor átkerültem a Ságváriba – ma SZTE Gyakorló Gimnázium és Általános Iskola. Innen mentem nyugdíjba 1982-ben.

– Sosem érezte úgy, hogy külföldön kellene kamatoztatni azt a sokoldalú nyelvtudást, amellyel rendelkezik?

– ’44 szeptemberében egyszer pár napra hivatalos úton hazaengedtek a katonaságtól. A cserkészeimmel töltöttem egy szabad délutánt Gödöllőn. Beleírtam a naplómba, de nem ezért emlékszem rá olyan pontosan. Bombázták a Fantó Műveket Soroksáron. Egy lövészárokban gyűltünk össze a 16-17 éves gyerekekkel. Életem legfelejthetetlenebb délutánja volt. Akkor megfogadtam, hogy ha egyszer élve hazakerülök a háborúból, akkor a magyar ifjúság nevelésére fogom áldozni az életemet. Többször hívtak külföldre, az Egyesült Államokba és Svájcba tanítani. Sosem mentem. De nem bántam meg, noha nem mindig volt könnyű. Egész életemben olyan tanári példaképek álltak előttem, amelyek ösztönöztek. Nem tudtam elképzelni, hogy óra végén véget érjen a munkám. Sőt, a legfontosabb dolgok csak akkor kezdődtek igazán.

– Nemcsak a francia nyelvet, hanem a kultúrát is közvetítette a tanítványai felé. Közben pedig készültek a tanulmányi versenyekre, a nyelvvizsgákra…

– Emelt szinten heti hat óra elméleti és két óra társalgási foglalkozást tartottunk a franciásoknak. Kollégáimmal együtt francia esteket szerveztük a Festő utcai Kultúrotthonban. A Szegedi Kamaraszínházban kétórás francia műsorokat rendeztünk, amire felfigyelt a minisztérium, az UNESCO-bizottság is. Megismerték a szegedi Radnóti Gimnázium nevét. A nyelvvizsga felkészítő tanfolyamok már a Ságváris éveimben jöttek. Ezekre a foglalkozásokra nekem talán még többet kellett készülnöm, mint a diákoknak. El kellett sajátítanom a vizsga elvárásait, az új szókincset, hogy mondják franciául, hogy atomsorompó egyezmény vagy rendkívüli és meghatalmazott nagykövet. Egyik tanítványom egy későbbi érettségi találkozón azt mondta: „Béla bácsi, már tudom, hogy mit jelent az, hogy rendkívüli és meghatalmazott nagykövet, mert én is az vagyok”. Nyelvvizsgázó diákjaim mesélték, hogy a vizsgáztatók csak ámultak: ezek a fiatalok mind egy iskolából jöttek? ’76-ban először nyugati nyelvek is szerepelhettek az OKTV-n. Hat év alatt 5 országos első helyezést értek el a diákjaim. Ezek mind olyan sikerek, amelyeket a diákjaimnak köszönhetek, akik közül sokan a mai napig látogatnak.

– Béla bácsi felejthetetlen az egykori tanítványok számára. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a 100. születésnapjára szervezett ünnepség. Hogyan emlékszik vissza erre a napra?

 – Amikor a tanítványok – mint például Csernus Sanyi, Dlusztus Imre vagy éppen Pálfy Gyuri – már egyetemi professzorok, elismert emberek lettek, úgy vélték, a tanár úrnak kell egy kitűntetés. 1985-ben már megkaptam az Akadémiai Pálma rend lovagi fokozatát a francia államtól. Az egykori diákjaim utánajárása révén 2009-ben megkaptam a parancsnoki fokozatot is. A 100. születésnapomon 200 fős ünnepséget szerveztek nekem. Kaptam 100 üveg bort, mind-mind el volt látva egy-egy személyes üzenettel. Azt írták: „köszönjük a nyelvet és amit azon felül kaptunk”. Mindig azt mondtam nekik, hogy tálcán kínálok nektek egy nyelvet, csak rajtatok múlik, hogy mennyit szedtek le arról a tálcáról.

– Mit üzenne az új generációnak? Hogyan lehetnek sikeresek a pedagógus pályán?

– Sajnálom a mai kollégákat, mert sokkal kevesebb lehetőségük van a tanórán kívül is megismerni a diákokat, mint nekünk volt. Talán fellengzősen hangzik, de úgy gondolom, hogy minden gyerek egy titok, akit az ember a kezébe kap. Évekig együtt vannak, a kérdés az, hogy a pedagógus meg tudja-e látni benne a fiatal öccsét/húgát. A szigornak méltányossággal és szeretettel kell párosulnia, nem lehet a tanár ridegen igazságos. Mindig figyelembe kell venni az egyéni körülményeket. Ha a gyereknek minden külső feltétele megvan a tanuláshoz, de nem elég szorgalmas, akkor csak négyest fog kapni. Ha nincsen otthon több száz kötetes könyvtára, de elég szorgalmas, és igyekszik, akkor ötöst érdemel.

– Idén Ön a Szegedért Alapítvány fődíjasa. Mit jelent Önnek ez az elismerés?

– Sosem a kitűntetések miatt dolgoztam, hanem szívből. Számomra már az is nagy elismerés volt, hogy 8 év után bekerülhettem Szegedre tanítani. Az egykori diákoktól kapom a viszonzást, akik a mai napig eljönnek meglátogatni. A legidősebb 88 éves. Sosem gondoltam volna, hogy lesznek olyanok, akiknek a lelkében nyomot tudok hagyni. Az évek igazolnak, hogy talán mégis így történt.

– Ez biztosan így van! Jó egészséget kívánok és gratulálok. Köszönöm a beszélgetést!

Megjelent a folyóirat 2020. márciusi számában