Weiner Sennyey Tibor: Szerelmem: Szeged

Szeged: szívem legszebb szigete, boldogult úrfikorom hét esztendeje, szerelmes városom. Szegedről csak a legnagyobb elfogultsággal lehet és szabad beszélni, azzal együtt, hogy az ember hét esztendő alatt bőven kiismeri, s megismeri, akár a Klebelsberg-féle Szegedet, az egyetemi várost, a szellem ragyogó szigetét a pusztában, de megismeri lassan a mélységes mély Juhász Gyula-féle Szegedet is, sűrű múltjával, délalföldi temperamentumával, szőke Tiszájával. Ha az ember megtanulja Szeged e csodás kettősségét, amiről már a ‘Szerelmes földrajzban’ is olvashattunk, akkor könnyebben elfogadja árnyoldalait is. Hét esztendőt éltem Szegeden, s mindkét Szegedet − melyek mint két személyiség egy testben, úgy léteznek a városban − mindkét lelkületét nagyon jól ismertem. Ismertem és megszerettem.

Alighogy leérettségiztem a sajtkészítő középiskolában, Csermajorban, még 1999-ben, amely Szegedtől messze, a Hanság szívében rejtőzött, meglátogattam Tolnai Ottót, a palicsi Tolsztojt. Úgy éreztem tizennyolc éves költőként a legnagyobbhoz kell fordulnom, s verseimet vittem hozzá, amit nem bántam meg. Akkor már a Szeged melletti tanyavilágban élt mesterem, egykori középiskolai magyartanárom, s rajta és Szegeden keresztül vitt az utam a Vajdaságba. Mivel egri születésű vagyok, s a Dunántúlon nevelkedtem azonnal feltűnt a délalföld (viszonylagos) nyitottsága, mosolya, szépsége, számomra elsősorban „mássága”. Nyitottnak tűnt a táj és mérhetetlenül nagynak az égbolt. Úgy gondoltam, ha valaki komolyan veszi ezt az irodalom és költészet ‘dolgot’, akkor nem mehet máshová, mint a szegedi egyetemre, ahová József Attila és Radnóti Miklós is járt. Elsőre természetesen nem vettek fel. Másodszorra a főiskolára kerültem, magyar-számítástechnika szakra. Mivel akkoriban édesanyám egy kis Győr és Komárom között megbúvó faluban volt, alacsony keresetű óvónő, képtelen volt támogatni tanulmányaimat. Amikor közöltem vele, hogy mik a terveim, mégpedig, hogy nem maradok a faluban, hanem egyetemre megyek, akkor ugyan nagyon örült neki, de ő is közölte, hogy ezt képtelen kifizetni. Mondtam neki, hogy nem baj, megoldom.

Az első másfél évben a Teleki Blanka Kollégiumban éltem. Elképesztő nyomorban és boldogságban. Az igazság az, hogy főiskolai évfolyamtársaim sokkal okosabbak, tanultabbak voltak, mint én, aki egy tejipari iskola magtárjában olvasta addig kedvére a magyar és világirodalmat. Nagyon sokat kellett pótolnom. Szerencsémre, olyan tanáraim lettek a főiskolán, akik értékelték szorgalmamat és az irodalomhoz való másfajta hozzáállásom. Inspiráltak, ahogy a főiskola számítástechnika tanszékének akkori vezetője is. A tanár úr − sosem felejtem el − azt mondta az év végi vizsgán, hogy „Tibor, maga nagyszerű tanár lehetne…” − sosem akartam tanár lenni − „…de ha rám hallgat átmegy az egyetemre és az lesz, ami lenni akart mindig is, új utakat kutató művész, költő.” Mondta ezt, miután a számítógépek és az internet jövőjéről, felhasználásáról, manapság divatos szókapcsolattal élve „digitális bölcsészetről” beszélgettünk a vizsgán jó másfél órát. A Matahari bárba vezetett utam. Úgy emlékszem aznap volt az utolsó nap, hogy le lehetett adni a jelentkezést az egyetemre. Nekem egy sörre való pénzem volt, a jelentkezési lap súlyos összegbe került. Ekkor lépett be másik tanárom, akinek novelláit és régi magyar irodalomról szóló óráit nagyon szerettem. A tanár úr meghallgatott, majd átnyújtotta saját bankkártyáját, zsenerőz és hibátlan stílusban közölte, hogy „Most menj, vegyél fel annyi pénzt, hogy elég legyen a jelentkezésre és még két sörre.”

Bekerültem az egyetemre, amely nekem maga volt a csoda. A főiskolai kollégiumból részben azért, mert egyetemista lettem, részben egy valóban nagyon szörnyű csíntevésem miatt, amit máig szánok-bánok − részegen a fiúkkal kiraboltuk a túrórudi automatát −: elbocsájtottak, úgy is mondhatnám, hogy úgy kirúgtak, hogy a lábam se érte a földet. Megjegyzem teljesen jogosan. Először barátaim albérletében egy kanapén húztam meg magamat a ‘Sasfészekben’ − a Petőfi sugárút és a Bécsi körút sarkán álló nagy házban − nem sejtve, hogy egyszer még itt hosszabban is lakni fogok, saját szobám lesz és hatalmas szerelmeim, de mivel a zseniális szegénység egészen elképesztő állapotában éltem, kapva-kaptam a lehetőségen, amikor szóltak, hogy a Móra Kollégiumban megüresedett egy ágy. Így lettem „Mórás”.

Nagyon örültem, hogy a Mórában lakhatok, hiszen már ennivalóra is volt valamennyi pénzem. Különös álmaim voltak eleinte, folyton egy fiúval és a folyóval álmodtam. Aztán egy napon szobatársaim feketébe öltöztek. Megkérdeztem tőlük, hogy „Hová mentek, fiúk?” − s ők azt válaszolták: „Annak a srácnak a temetésére, aki a te helyeden lakott.” Így derült ki számomra, hogy a fiú, akinek helyét megörököltem öngyilkos lett a Tisza partján egy fagyos téli éjszakán. A Móra Kollégiumban töltött egy évem alatt összeszedtem magam, igazán jó embereket ismertem meg, és elkezdtük szerkeszteni a Bölcsőt, a bölcsészkar lapját. Munkám lett tehát, és végre megkaptam az árvasági segélyt, majd felvettem a diákhitelt. Úgy éreztem eljött az idő, hogy legyen saját szobám, nem csak azért mert akkor már (a középiskolai éveket is beleszámolva) hat és fél éve éltem kollégiumokban, hanem mert fiatal férfi voltam, állandóan szerelmesen. Azt akartam, hogy a szerelmeimmel kettesbe lehessek. Azt akartam, hogy legyen egy asztalom, ahol írhatok. Egy nagyon jó, régi barátom ekkor adta el nekem régi laptopját. Ez volt az első saját számítógépem.

Saját szobám lett, saját ágyam, saját asztalom, saját gépem, saját privát szférám. Ez a privát szféra valahol a csermajori kollégium szekrényének alsó kis reteszében kezdődött, ahová személyes dolgaim rejtettem, s ez vezetett oda, hogy most házam van Szentendrén. A privát szféra szerintem egyébként alapvető emberi jog, nehéz értelmes életet élni az otthon intimitása nélkül. Mivel nekem sokáig nem volt, tudom, hogy milyen fontos lenne meglelnünk otthonunk a hazában. Azok, akik nagy hanggal beszélnek a hazáról, jobban tennék, ha csöndesen az otthon lehetőségének megteremtésén fáradoznának.

A ‘Sasfészekben’ laktam a hatodik, a hetedik és végül az első emeleten is. Csodálatos időszak volt. A magyar szak mellé felvettem az összehasonlító irodalomtudományt és a neolatint is. Ösztöndíjas lettem, megjelent az első verseskötetem, arról ábrándoztam, hogy tudós költő leszek és ki tudja, talán egyszer még tanítani is fogok. Aztán kirúgtak az egyetemről. Jobban mondva az egyik professzorom megsértődött rám, mert nem őt neveztem meg mesteremként, mert nem az ő kánonját, szemléletét tartottam helyesnek, mert ő is más volt és én is más voltam, s bár engem ez nem zavart, de neki ezt nem sikerült lenyelni. Jó barátaimnak hála fél évig lakhattam a ‘kisházban’, Móravárosban, a levegőben lebegve, a Szabad Ötleteket szerkesztve barátaimmal, és fogalmam sem volt, hogy valaha befejezhetem-e az egyetemet. Megírtam a „kisházas” verseimet, a változatosság kedvéért szerelmes voltam és bohém. Nagyon tanulságos időszak volt, szerencsére véget ért, s más-jó professzoraimnak hála esélyt kaptam, hogy visszamenjek az egyetemre és folytathassam tanulmányaimat.

Átköltöztem a Szentháromság utcába, felvettek az Irodalmi Jelenhez segédszerkesztőnek, beleszerettem egy táncosnőbe, elköltöztem a Szivárvány utcába, majd kimentem a táncosnő után Indonéziába. Sosem felejtem el, ahogy a dékán helyettes tanár úr bajsza mosolyra emelkedik, amikor engedélyt kértem botladozó tanulmányaim féléves megszakítására, hogy Jávára utazhassak három hónapra a táncosnő után. Aztán a tanár úr azt mondta, hogy „Rendben, egy feltétellel, kedves Tibor. Ha visszajön, akkor az én nyelvtörténet szemináriumjaimra fog járni hétfő reggelente.” Vagy szerdán, már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy nagyon korán voltak ezek az órák, a tanár úr nagyon szigorú volt, a nyelvtörténet meg iszonyat nehéz és bonyolult tudomány. Aztán, amikor vérhast kaptam Jáván, akkor nem tudtam eldönteni, hogy a helyi vajákos asszony faleveleinek rágcsálása, az őrült görög festőművész barátom ismeretlen pirulái, vagy a tanár úrnak tett ígéretem mentette meg az életem. Mindenesetre három hónapnyi indonéziai csavargás után visszajöttem az egyetemre, hogy befejezzem tanulmányaimat Szegeden.

Ekkor költöztem át a ‘Pimodan palotába’, alig egy sarokra a Grand Cafétól. És itt hangsúlyosan meg kell említenem a Grand Cafét, ami egy időben második otthonom volt, és Erdélyi Ágnest. Ágnes mindig támogatott engem, pedig kevés bolondabb költőt ismerhetett, igaz, igen nagy volt a felhozatal. Szeged mindig is bővelkedett költőkben, méghozzá jó költőkben és bolondokban egyaránt. A szegedi ‘irodalmi élet’, azonban különös volt számomra, s ahogy egyetemi tanulmányaimat befejeztem azt éreztem, hogy a ‘Pimodan palotából’ egyetlen helyre mehetek csak: Budapestre, szegedi szerelmem után, aki aztán feleségem lett. Ez volt tizenkét éve.

Hét helyen laktam Szegeden a hét esztendő alatt.

A minap kis polaroid gépemmel végigsétáltam a városon, s befotóztam ezt a hét helyet, s végül készítettem egy nyolcadik fotót szerelmes Szegedemről, ahogy a gyönyörű Tiszán tükröződik. Szeretem ezt a várost, szeretem Szegedet és az itt élő embereket, és hálás vagyok nekik. Csodálatos helynek tartom, amihez kötődök nem csak a hét esztendő miatt, amit itt éltem, nem csak az egyetem, nem csak a barátaim miatt. Hanem, mert érzem, hogy közöm van azokhoz, akik itt éltek, Lőw Immánuelhez és Szentgyörgyi Alberthez, sőt közöm van új épületeihez és a nagy árvízhez is. Bevallom, még érzem az utolsó boszorkányégetés füstjét az orromban és mintha ismerném a régi, elmosott Szegedet is, amely láthatatlanul ott bújik meg a mostani mögött. Barátom lett a Klebelsberg-féle szegedi és a Juhász Gyula-féle ősszegedi is, s ha a városba érkezek, akkor maguk mellé ültetnek, pálinkával kínálnak és halászlét eszünk. Aztán meglátogatom az Anna fürdőt és megiszok egy kávét a Grand Caféban. Elmegyek az egyetem mellett, s arra gondolok, hogy mégis csak sokat tanultam itt. Adósod vagyok, Szeged, légy jó hozzám most is, és mondd azt, hogy ezzel a pár polaroiddal és ezzel a kis esszével: adósságomból törlesztettem egy keveset.

Megjelent a folyóirat 2020. áprilisi számában