Kiss Ernő: „Ha ötven évre tervezel, nevelj embert”

Beszélgetés Rozgonyi Éva karnaggyal, zenepedagógussal 80. születésnapja alkalmából

A Liszt-, Bartók–Pásztory Ditta-, kétszeres Artisjus- és KÓTA karnagyi-díjas Rozgonyi Évával beszélgettem 80. születésnapja alkalmából. A Bartók Kórus örökös karnagya, a Nemzetközi Kodály Társaság tiszteletbeli tagja és nyugalmazott főiskolai docens neve fogalom a magyar és a nemzetközi kóruskultúrában. Szeged zenei életének közel 50 éve meghatározó személyisége, a Bartók Kórussal egyedülálló sikereket ért el. Kardos Pál (1927–1978) Liszt-díjas karnagy kiváló tanítványaként a tiszta kórushangzás mestere.

− Köszönöm, hogy otthonában fogadott. Kérem, mindenekelőtt szóljon gyermekkoráról, szüleiről!

− Édesapám egy nagyon kicsi faluban volt kántortanító, nemzedékeket tanított meg írni, olvasni, számolni, tisztességgel köszönni, szépséges anyanyelvünket helyesen használni és becsülettel a másik szemébe nézni. Természetesen sokszor hallottam őt orgonálni a templomban (mindig a legrendesebb gyerek fújtathatta az orgonát). Édesanyám zongorázott, ez hozzátartozott polgári neveltetéséhez. Amíg Etesen laktunk, abban a picike kis faluban, jószerivel csak leutánoztam, hogy anyukám mit játszik a zongorán, azután amikor Balassagyarmatra költöztünk, már lett zongoratanárom is, negyedikes voltam akkor. Egy nagyon jól képzett zongoratanár, az én ottani tanáromnak a budapesti tanára járt le egy hónapban egyszer ellenőrizni a fejlődésünket. Mai napig is csodálattal emlékszem arra, hogy ő például kézzel másolt Bartók-művet tett elém, és azt tanulhattam meg. Ötödikes voltam, amikor a békés-tarhosi iskola legendás tanára, Holló Sándor (aki később Szegedre került, a konzervatóriumban tanított) végigjárta az országot, és jóhallású gyermekeket keresett, az akkor már működő Békés-Tarhosi Énekes Iskola számára. Meghallgatott és alkalmasnak talált. Réti tanár úr néhányunkat elvitt felvételizni. Felvettek, és ott tanultam két évig. Az az iskola egy csoda volt. Sajnos, egy évtizedet sem élt. A mi akkori eszünkkel felfoghatatlan módon, egyszer tanévkezdés után pár nappal vagy héttel kapott az igazgató egy levelet, hogy megszüntetik az iskolát, és mehetnek a gyerekek, ahová akarnak.

− Meséljen még a békés-tarhosi évekről!

− Békés-Tarhoson hatéves gyermekektől líceumig volt oktatás. Érettségi után még egy évig ott maradtak a növendékek, és akkor megkapták a tanítói képesítést. Hatodikos koromban „kismama” beosztásban felügyelni kellett egy elsős vagy másodikos gyermekre; ellenőrizni kellett: tiszta-e a cipője, mosott-e fogat, bepakolta-e a táskáját. Ha felnőtt fejjel visszagondolok, ez a felelősség– és a közösségépítés olyan apró kis csírája, ami − sok egyéb mellett − része volt a „tarhosi csodának”. A gimnazistákat mi olyan nagynak tekintettük, hogy néha alig is mertünk köszönni nekik, az érettségizőknek − mikor tudtuk, hogy mennek vizsgázni − feldíszítettük a szobáját. Az évzáró ünnepélyek külön gyönyörűséget jelentettek. Nem annyiból állt a tanévzárás, hogy obligát módon elmondja az igazgató: ez és ez történt, s megkaptuk a bizonyítványt. Délután sportünnepélyek voltak, este pedig a természetadta szabadtéri színpadon, az ún. Nagy Gödörben a gimnazisták valamelyik népballadát adták elő, sok-sok készüléssel. Amikor én hatodikos voltam, a Kőmíves Kelemen balladát vitték színre. A Nagy Gödör tulajdonképpen természeti képződményként formázta a régi görög szabadtéri színpadokat, ugyanis a Gödör oldalába vágott lépcsősoron ült a közönség, szülők, vendégek, az előadás pedig odalenn volt. Öt különféle helyen rőzsehalmot készítettek el előre, mi a fenyvesben álltunk a Gödör háta mögött, talán 150-en és elkezdtük énekelni, hogy Megrakják a tüzet, s ekkor egyszerre meggyújtották az öt tűzrakást, s annak fényénél ment a Kőmíves Kelemen-ballada. Azt hiszem, hogy a mai napig tudom citálni a ballada összes versszakát. Amikor évekkel később, az ének– zene-tagozatos gyermekek könyvében a Kőmíves Kelemen-ballada egyszerűbb változata szerepelt, akkor természetesen elmeséltem a gyermekeknek, hogy milyen élményem volt. S nem győzték a következő órán, meg még az aztán következő órán is kérni: hogy „tessék elénekelni még egyszer!” Nem a történet érdekelte őket, hanem az, ahogyan a ballada megfogalmazódott.

− Amikor − valóban nagyon sajnálatos módon − megszüntették a tarhosi intézményt, hogyan folytatódott az útja?

− Tarhoson énekből elég jó voltam. Az osztályfőnökünk, Papp Laci bácsi gordonkatanár volt, szerinte minden jobb énekesnek csellistának kellett volna lennie, de ha már olyan galád, hogy nem akar csellózni, akkor hegedüljön. Így kicsit botcsinálta módon hegedültem egy darabig, de istenigazából zongorázni akartam. Mező László gordonkaművész anyukája volt a zongoratanárom, nagyon szerettem. Amikor Tarhos megszűnt, akkor én éppen nem jártam iskolába, műtötték a lábamat. A növendékek jó része Debrecenbe került, Gulyás György igazgató úrral együtt. Aztán Papp Laci bácsitól kaptam egy levelet, hogy menjek el felvételizni, illetve, ha nem tudok elmenni, akkor írjam meg, hogy milyen tanszakra akarok menni. A véletlen szólt közbe. Az általános iskola befejezése után úgy gondoltam, hogy jó lenne minél hamarabb diplomához jutni; akkor még létezett az ötéves tanítóképző. A továbbtanulási lapomra első helyen ezt írtam be, a második helyen a zenei gimnáziumot. Az iskolából a miskolci konziba küldték a papíromat, teljesen véletlenül. Elmentem fölvételizni, fölvettek, és tényleg a kollégiumi térítési díj döntötte el, hogy Debrecenbe, vagy Miskolcra megyek. Miskolcon akkor egy egészen fantasztikus tantestület volt. Válogatott nagyszerű előadóművészek tanítottak, olyan koncerteket adtak, hogy bármelyik fővárosi hangversenyteremben megállták volna a helyüket. Mi boldog szemlélői voltunk ezeknek a koncerteknek, s ha netalán lyukas óránk volt, akkor a próbákat is meghallgattuk. Így hallottam többször például Bartók Kétzongorás-ütős szonátáját. Miskolcon zongoristaként nem volt valami fényes a felvételim, két évig nem jártam iskolába, gyakorlatlan is voltam, akkor nem is volt tanárom, így karvezetés szakra vettek fel. Ez akkoriban csak azt jelentette, hogy több volt a szolfézsóránk, karvezetést nem tanultunk 14 évesen. Év végén a zongoravizsgám nagyon jól sikerült, s akkor kéttanszakos lettem, fölvettek zongoraszakra is, de csináltam tovább az emelt óraszámú szolfézst. Első évben Friedrich Józsefné Iza néni volt a szolfézstanárom, a második évtől pedig Kardos Pál tanár úr. Érettségiző korunkban szolfézsórán egyszer megszólalt az egyik osztálytársam: Tanár úr, Rozgonyi nem akar az Akadémiára menni. A tanár úr megkérdezte: ugyan vajon miért? Mert úgy gondolom, hogy nem vagyok odavaló. Nagyon–nagyon hosszú ideig nem mertem kimondani a tanár úr válaszmondatát, azért nem mondtam ki senki jelenlétében, mert úgy gondoltam, hogy akkor dicsekszem. Tanár úr válasza: De igen, odavaló. Végezze el, és menjen vidékre tanítani. A mondat második részét is megfogadtam.

− Következtek a zeneakadémiai évek, kiváló mesterekkel…

− A harmadéves index valami fantasztikus neveket tartalmazott. A tanszékvezetőnk Szőnyi Erzsébet professzor asszony volt, szolfézsra hozzá jártam; vezénylési gyakorlat: Vajda Cecília, karvezetés: Vásárhelyi Zoltán, zenetörténet: Bartha Dénes, magyar zenetörténet: Szabolcsi Bence, partitúraolvasás: Maros Rudolf, Szőllősy András, romantikus összhangzattan, ötödévben prozódia: Bárdos Lajos, összhangzattanból és később esztétikából Ujfalussy József, ellenpont: Gárdonyi Zoltán. Emellett sok-sok zenei élményem fűződik a Zeneakadémiához.

− Melyek voltak legfontosabb zenei élményei ezekben az években?

− Az operaház és a prózai színházak előadásaira kérhettünk „belépőt” − legfeljebb a helyszínen kiderült, hogy telt ház miatt nem tudnak beengedni (többnyire sikerült bejutnunk). Öt év alatt Bartók három színpadi művét (a harmadik emeletről) kis túlzással annyiszor láttam, ahányszor műsoron volt. Megszámlálhatatlan koncert és az orgonakarzatról figyelt próba mellett a nemzetközi versenyek (ének–zongora–gordonka) minden fordulóját végighallgattam. A versenyek idején nem volt tanítás, az orgonakarzatra pedig akkor simán bemehettünk. Koncertélményeim közül talán Zempléni Kornél egyik zongoraestjét emelném ki. Már nem emlékszem, Brahms melyik zongoraversenye volt műsoron, viszont ráadásként eljátszotta az Esz-dúr intermezzot valami olyan csodálatos hangon, hogy azóta is fülemben cseng. Amikben mi tevékenyen részt vettünk, azok természetesen az énekkari produkciók voltak, elsősorban Vásárhelyi tanár úr keze alatt. Az évfolyamtársaim szinte mindegyike, ha 10-15 év után találkoztunk, mindig emlegették: alig bírják elviselni másnak az interpretálásában azokat a műveket, amelyeket Vásárhelyi tanár úr keze alatt énekeltünk. A zongoristáknak is kötelező volt az énekkar, Szegeden, Delley József kollégával beszélgetve szóba került, amikor Kecskeméten énekeltük a Jézus és kufárok-at. Akkor már jó 20-25 év is eltelt időközben, s Jóska megkérdezte tőlem: te ott voltál? Ott voltam, válaszoltam, s a mai napig emlékszem rá, hogy a „rablók” szónál gyökeret ereszt a lábam és soha többet nem tudok elmozdulni. Tudod mit? –válaszolta − azt én sem felejtem el, azokat a „Rablókat”!

− A Zeneakadémia elvégzése után Kardos tanár úr tanácsának megfelelően kezdte el a pályát.

− A tanulmányi osztályon tájékoztattak, hogy milyen helyekre pályázhatunk, az évfolyamon 16-an végeztünk, négyen voltunk hajlandóak vidékre menni. A tanulmányi osztályon azt mondták: mehetek Kecskemétre, a Kodály-iskolába. De kiderült, hogy ott nincs státusz. Ekkor beírtam vagy 4–5 helyet, amelyek viszonylag közel voltak a fővároshoz, hogy a családhoz közel maradjak. A pályázatomat végül Szolnok fogadta be, az ének–zene tagozatos iskolába, ami akkor indult, illetve volt egy működő első osztály. Első és második osztályt kellett volna tanítanom, meg is kérdezte az igazgató, hogy ezen kívül mit fogok tanítani. Éneket − mondtam. De elsőben van 5 énekóra, a másodikban 6, ez csak 11 óra, a többi időben mit fogok csinálni? Éneket fogok tanítani…  Szakosították 3-4.-ben az énekórákat, aztán kiderült, hogy az ötödiket-hatodikat is én tanítom majd, így nagy hirtelenjében hat évfolyamnak az anyagával kellett megbirkóznom. Része a történetnek, hogy amikor Szolnokra mentem letenni az esküt, rögtön utána értesítést kaptam Kecskemétről: van állás, menjek oda. Még nem kezdődött meg a tanév, de azt válaszoltam: már letettem itt az esküt.

− Zeneakadémiai évei alatt is volt már kórusa? Vagy Szolnokon volt erre először lehetősége?

− A kicsikből még nem lehetett kórust csinálni, de azért szerepeltünk, s nagy dolog volt, amikor karácsonykor már kánonban tudtunk énekelni. A zeneakadémiai évek alatt a kötelező hospitálás része volt az, hogy ahová beosztottak bennünket, az énekkari munkában is részt kellett vennünk, illetve azzal a kórussal nekünk szereplési kötelezettségünk is volt, de tulajdonképpen ott az érdemi munkát nem mi végeztük. Nekem rettenetesen nagy szerencsém volt: ötödéves koromban a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba jártam hospitálni, Katanics Mária tanárnőhöz. Korábban is jó helyekre kerültem: a Hunyadi–iskolában Szabó Helga volt az énektanár…

− Öt évig tanított Szolnokon.

− Igen, öt évig tanítottam Szolnokon. A második esztendő talán még el sem kezdődött, amikor az a kolléganő, aki a gimnáziumban tanított, visszament Pestre családi okokból, s a gimnázium néhány osztálya rám maradt. A gimnazistákból aztán már csináltam kórust. Egészen tisztességesen szerepeltünk az Erkel Diákünnepeken. Jó eredménnyel, nagyon szépen énekeltek a gimnazisták, sokan jártak a kórusba. Szegeddel olyan módon kerültem kapcsolatba, hogy még az esetleges kecskeméti meghívás előtt megkeresett az itteni tanszékvezető, elképzelhető, hogy lenne állás a tanárképző főiskolán. Rögtön el is hangzott, hogy amennyiben tanársegédi státuszt kapnak, akkor jöhetek, ha adjunktusit, akkor egy nálam tapasztaltabb, idősebb kolléganőt fognak fölvenni. Az utóbbi változat történt meg: Gábor Éva néni jött ide, viszont a kórus szerepléseire rendszeresen lejártam. Eleinte még arra is megkértek, hogy álljak be a kórusba, s egy-egy „mákosabb” helyen segítsem az alt szólamot. Az egyik szereplés után, amikor már a Bartók Vegyeskar is létezett, akkor Kardos tanár úr azt mondta, hogy na, ez van Szegeden, jössz? S a következő ősztől már itt tanítottam. A szolnoki időszakom alatt egy ízben valamelyik szakfelügyelet alkalmával a szakfelügyelő hívott a jászberényi tanítóképző főiskolára tanítani. A kollégák jó része onnan került ki − nagy csodálkozással fogadták a hírt. Jó, mondtam, elmegyek, megnézem, hogy ott mit csinálnak. Amikor visszajöttem, a jászberényi látogatás után megkérdezték: Na, mégy? Eszem ágában sincs, az én harmadikosaim többet tudnak, mint az ottaniak. Fantasztikusan jól lehetett haladni a gyerekekkel. Olyan improvizációkat csináltak, hogy éveken keresztül őriztem a füzeteiket.

− És végül az 1969–70-es tanév volt az első szegedi éve.

− Tanítottam a Tanárképző Főiskolán és jártam énekelni a Bartók Kórusba. Miután a fiúk egy kissé lassabban tanultak, mint a lányok, Kardos tanár úr elment a fiúkkal szólampróbát tartani, mi pedig közben megtanultuk Bárdos Négy földrész című művét. Amikor sorra került az ünnepi Bárdos-hangverseny, akkor ultimátumot kaptam a kórustól: vagy dirigálok, vagy kizárnak a kórusból. Dirigáltam a Bartók Kórus hölgytagjait. Az Anyóka-banyóka szólóját Faragó Laura és Kószó Mária énekelte (Laura akkor másod-, vagy harmadéves növendék volt).

− Ezután következett első nagy külföldi útja.

− Az első szegedi évem után a nyár végén kaptam egy meghívást az Egyesült Államokba. Előbb csak egy év múlva akart elengedni a főigazgató, de a világ csodájára már októberben utaztam, másfél évet töltöttem ott. Nem azt kérdezték, hogy tudok-e angolul, hanem hogy van-e jogosítványom? Mert angolul majd megtanulok, ha ott leszek, de kocsi nélkül mozdulni sem lehet. Valamennyire már tudtam angolul, jártam tanfolyamra, a középiskolában is tanultam valamit, de ez messze volt attól, hogy én perfekt lettem volna. Így rettenetesen sokat kellett készülnöm az óráimra.

−  És pontosan mit dolgozott?

− Akkor már működött a Ford Alapítvánnyal létrejött Kodály Intézet, Boston külvárosában, Wellesleyben, tulajdonképpen posztgraduális tanulmányokra szervezték, s ehhez kapcsolódott egy gyakorló általános iskola. Én először nem ott tanítottam, hanem egy South Hadley nevű kis helységben; elsősöket, illetve iskolai előkészítő osztályt. Kaptam egy egészen különleges gyermektársaságot is: a gyermekek mindegyike valamilyen sérüléssel jött a világra, rubeola járvány idején megfertőződött anyukák − Massachusettsben tilos a terhességmegszakítás − különféle testi problémákkal megszülték a gyermekeiket. S valami oknál fogva kigondolták, hogy hátha a zene jót tesz nekik. Az osztálytanító néni egy zseniális pedagógus volt, és rengeteget segített nekem. Például abban is, hogy angolról angolra fordította a gyermekek által mondottakat. Eleinte attól tartottak, hogy nem igen bírnak ki talán még harminc percet sem, de nagyon jól reagáltak a zenére. Kezdetben nem merték egymás kezét megfogni, idegen volt nekik a körjáték, nem tudtak úgy lépni, hogy a másikat föl ne lökjék… Nehezen tudok erről az időszakról mesélni. Nagyon–nagyon sokat készültem az órákra, tanultam az amerikai gyermekdalokat, játékokat, azokon keresztül sok mozgással próbáltam megéreztetni a magasabb–mélyebb hangot, majd egy–egy zenei elemet. Itthoni kézjeles “szolmizálós” törpécskéimet is magammal vittem. Szívesen, szeretettel játszottak és nagyon szépen fejlődtek. Az igazgatónő egy alkalommal szervezett egy bemutató foglalkozást az iskola számára, s egy magasabb osztályba járó kislány elmorogta: ezek többet tudnak, mint mi… Ezután a wellesley–- állomáshelyre kerültem, ahol szolfézst tanítottam a tanulmányaikat ott végző hallgatóknak és vezettem a gyakorlati tanításukat, jártak hospitálni, óraelemzéseket végeztünk, előbb–utóbb ők is tanítottak. Nagyszerű társaság volt.

−1972-ben pedig elkezdődött egy nagy szegedi korszak.

− 1972-ben a szegedi tanárképzőn voltam, egy újabb évig – forma szerint négy évet voltam főiskolán, de ebből két év kiesett az amerikai munkálatok miatt. Amikor visszajöttem az Egyesült Államokból, Kardos tanár úr már nem volt a tanszéken. A kecskeméti iskola zseniális alapító igazgatónője, Nemesszeghy Lajosné Szentkirályi Márta súlyos betegen arra kérte a tanár urat, hogy menjen és vegye át az iskola örökségét. Ahogy én utólag értesültem a történetről, ez úgy zajlott, hogy a tanár úr végighallgatta a kérést, s azt mondta, hogy három nap gondolkodási időt kér. Amikor azonban a búcsúzkodáskor látta Márta néni arcán a hihetetlen aggódást, azt mondta a tanár úr: nem kell neki gondolkodási idő, elvállalja. Márta néni tudta, hogy gyógyíthatatlan beteg, operálhatatlan helyen volt agydaganata, még végigcsinálta az első és a második Kodály–szeminárium teljes szervezését, aztán ősszel rossz állapotban kórházba került. Egy alkalommal arra kért, hogy látogassam meg. Párnája alól előhúzott egy rendtartást, kezembe nyomta, és azt mondta: olvasd el, mi van az igazgatóhelyettesről. A következő látogatásnál mondtam Márta néninek: jó, átmegyek Kecskemétre tanítani, de ne kelljen vezető pozícióban lennem. Márta néni azt mondta: mindaddig, amíg valakit észokokkal meg tudsz győzni valamiről, mindegy, hogy van–e pozíciód, vagy nincs. De ha utasítanod kell, akkor nem mindegy. Akkorra Kardos tanár úr már elvállalta a Kodály Intézet igazgatóságát − de azt hiszem, hogy ebbe a történetbe nem bonyolódok bele… Szóval, egy évig igazgatóhelyettes voltam, megbízott igazgatója volt az iskolának. Még a Kecskemétre kerülésem előtti időszakból származik az, hogy visszajöttem a tanárképző főiskolára tanítani, Kardos tanár úr akkor már nem volt itt, úgy gondolta, hogy majd én átveszem nagyszerű női karát, de a tanszékvezető másként döntött. Mindenesetre a tanár úr már Kecskeméten volt, én itt a Tanárképző Főiskolán és a Bartók–kórust valakinek vezetnie kellett. Akkor szerdán és pénteken voltak a próbák, a tanár úr azt mondta, hogy a szerdai próbát tartsam meg én, pénteken úgyis hazajön – hiszen itt laktak, a családja itt volt Szegeden –, a pénteki próbát majd ő megtartja. Valahogy túléltem a szerdai próbát. Péntek. Mit csinálunk? Kezdjük a beénekléssel, talán megérkezik a tanár úr. Nem jött, elő kellett szedni valamelyik művet, túléltem a pénteket is. A szerdai próba az enyém volt, következő pénteken ugyanez játszódott le. S egészen biztos, hogy a tanár úr ezt tudatosan csinálta. Úgyhogy rám maradt a Bartók–kórus. Egy idő múlva jött egy lehetőség: a Rádió Kóruspódium című műsorához felvételt készítettek velünk. Veszely Gabi beszélt valamelyik rádióssal − aki azt mondta, hogy csak minősített kórust fogadnak −, higgyétek el, hogy a Bartók jó kórus. Megvolt az első rádiófelvételünk, s aztán minden esztendőben újabb következett. A Kóruspódium közvetítései után az évad végén volt egy koncert, egyenes adásban, ahová az év legjobb műsorai alapján meghívtak 3-4 kórust. Mindegyiken ott voltunk. 1974-ben adódott egy lehetőség, hogy elmenjünk Spittalba, kórusversenyre. Nagy izgalmak és sok-sok készülés után elmentünk a versenyre – és megnyertük. Gyönyörű volt. A Bartók Kórust, a vegyest vezettem jószerivel 33 évig. Nagyon sok szép művet énekeltünk, igen sok sikeres fellépésünk volt. Többek között zeneakadémisták diplomakoncertjén álltunk helyt. Ilyen felkéréssel énekeltük életünkben először Mozart Requiemjét. Amikor Gál Tamás mondta Lukács Ervin tanár úrnak, hogy velünk szeretne diplomázni, azt mondta: mit akar egy vidéki énekkarral? S aztán állítólag Nagy Olivér tanár úr mondta neki: ha Rozgonyi Éva elvállalta, akkor az rendben lesz. Néhány évvel később Kamp Salamon diplomakoncertjén Bach: Komm, Jesu kétkórusos motettában voltunk az egyik kórus a Zeneakadémia énekkara mellett. Pál Tamás dirigálásával énekeltük Sztravinszkij Zsoltárszimfóniáját, mely után az alábbiakat írta Huszár Lajos: „A szellem egy rövid időre legyőzte az anyagot, az emberi kedély humortól áhítatig ívelő gazdagsága legyőzte mai életünk már-már reménytelen ürességét, a Szeretet legyőzte a Közönyt. Legalább erre a rövid időre.”[1] . Ez a Bartók Kórus 30 éves kötetben[2] szerepel is. Sok helyszínen sokat énekeltünk. Jókat.  

− 1974-ben mégiscsak utolérte az igazgatói poszt.

− Igen. Egy évig voltam helyettes (akkor megbízott igazgató volt), behívtak a tanácshoz, igazgató lettem. Meglehetősen fiatalon, azt hiszem, ahhoz a pozícióhoz. Igyekeztem, soha szem elől nem tévesztve azt, amit Márta néni csinált, de nem másolva, hanem a tradíciót megőrizve. Kopírozni nem is lehetett volna, hiszen közvetlen munkatársa nem voltam, bár egyszer-kétszer – szolnoki időszakom alatt – átmentem tanácsot kérni: hogyan tanítsak hatéves gyermekeket. Előtte gimnáziumban voltam gyakorlati tanításon, ráadásul olyan osztállyal diplomáztam, amely osztály 70%-a szakiskolás szinten játszott hangszeren, így meglehetősen nehéz volt eleinte a kicsikkel. Kaptam Márta nénitől egy-két jó tanácsot, de nem dolgoztunk együtt. A szolnoki időszaknak meg volt az a hozadéka, hogy ha Kecskemétre kerülök, akkor egy bejáratott, olajozott gépezetbe kapcsolódtam volna be, sok-sok segítséggel, Szolnokon viszont nekem kellett „kiizzadnom” egy csomó dolgot, ami – gondolom − nem vált káromra. Amikor Kecskeméten igazgató lettem, addigra gyakorlatot szereztem ének-zenei osztályokból, sima általános iskolai osztályokból, gimnáziumokból, ezeken kívül részt vettem külföldi tanításban, posztgraduális képzésben, ezzel együtt is nagyon nagy feszültséggel és felelősségérzettel fogtam hozzá a munkához. Ott, miután az igazgató óraszámát megköti, hogy hány tanuló van az iskolában, sok órában nem taníthattam, mindig csak egy osztályom volt, második gimnáziumtól fölfelé. Elsőben azért nem, mert elsőben olyan magas óraszám volt, hogy azt nem engedte meg az igazgatói beosztásom. Nagyszerű iskola volt, nagyszerű kollégákkal, nem volt zökkenőmentes ez az időszak, de nemcsak az idő megszépítő távolából mondom, hanem azt hiszem, akkor is tudtam, hogy az életem igen–igen boldog évtizedét töltöm ott. Közben természetesen lejártam Szegedre, mert a Bartók–kórussal folyt a munka. Egy héten kétszer autóztam Szegedre. Amikor az autót nem lehetett használni, akkor vonattal utaztam. A Bartók Béla Művelődési Központban aludtam, a folyóiratolvasóban. Kaptam kapukulcsot. Onnan indultam hajnalban az állomásra, s mentem az iskolába dolgozni.

− Az igazgatói beosztás 1981-ban ért véget.

− Az igazgatói beosztásról én magam mondtam le, mert olyan feltételekkel akartak volna szakközépiskolai osztályt indítani, amelyekkel az egyszerűen elképzelhetetlen volt: írásban elém tették, hogy kapunk három éven keresztül évi 70.000 Ft-ot erre a célra. Megkérdeztem: egy fél klaviatúrát tetszenek gondolni? Az utódom Romány Pálné lett, a férje megyei első titkár volt, aztán mezőgazdasági miniszter lett, ő maga biológia– nem tudom, milyen szakos általános iskolai tanár volt. Egy év alatt az ígért támogatás tízszeresét kapta az iskola.  Én ott maradtam szakfelügyelői beosztásban, engem nem zavart ez a pozíció, tanítottam és dirigáltam. Ott is rámszakadt egy kórus, Kardos tanár úr elhunyt. Filharmóniai szereplésre készültek, amikor egy próbán rosszul lett… Következett egy év óvónőképzős tanítás, majd Szegeden úgy gondolták, hogy jó lenne, ha visszajönnék.

− A Zeneművészeti Szakközépiskolába…

− A zeneművészeti szakközépiskola a Tömörkény Gimnázium része volt. Igazgatóhelyettes minőségben kerültem ide, a zenei részleg vezetése volt a dolgom, s létesült a Tömörkényben is zenegimnáziumi osztály, mely velem indult, és azóta is él és virul. A konzervatóriumban szolfézst tanítottam, néhány év múlva kórust is vezettem, szerettem csinálni.

− És ez ért véget azzal a bizonyos nagy konzervatóriumi átszervezéssel.

− Tanítottam és vezettem a kórust tovább a konziban.

− De akkor már közép- és felsőfokon egyaránt.

− Igen, tanítottam főiskolásokat is, de az óraszámom nagy része azért a konziban – a középfokon – volt.

− Közben megalakult a Lauda Leánykar…

− Tulajdonképpen azt nem is tudom, hogyan történt. A név úgy adódott, hogy a kórus hivatalos titulusa ez volt: Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Szegedi Konzervatóriuma Leánykara. Ez egyszerűen nem fért be abba a rovatba, amit a versenyre jelentkezéskor ki kellett tölteni. Gyerekek, válasszunk valami nevet… Akkor énekeltük Orbán Lauda című művét, így lettünk Lauda Leánykar. Elmentünk az Arezzói Versenyre, jól sikerült.

− Ez a leánykar mettől meddig működött?

− Nem tudom. Hadilábon vagyok az évszámokkal.  Voltunk Spanyolországban,  Arezzoban és Franciaországban többször, megnyertük a BBC  „Énekeljenek a népek” rádiós versenyét, a Budapesti Kórusverseny különdíjával Izraelbe mehettünk. Ott is első díjas lett a Lauda.   .

− Aktív évei meddig tartottak?

− Ahogy betöltöttem az 55. évemet, nyugdíjba mentem, ugyanis számítanom kellett rá, hogy egy újabb műtét jön, s úgy gondoltam, nem lenne tisztességes, hogy elkezdem a tanévet, és majd valaki helyettesít… Nyugdíjban voltam, nem tudom, hány évig, s egyszer úgy adódott, hogy a konziban óraadó tanár lettem. Az óraadói minőség tartott öt évig, már nem tudom pontosan, hánytól hányig, s az alatt az idő alatt megalakult egy fiúkar, a Diapente. Ez már az az időszak volt, amikor létrejött a Vántus István Zeneművészeti Szakgimnázium, Újvári István igazgatásával. 2004-ben a Bartók Kórus átalakult női karrá. Ettől kezdve Ordasi Péter Liszt-díjas karnagy volt a dirigens, jelenleg pedig Valkai Dávid.

− Hogyan látja a magyar ének–zeneoktatás jelenlegi helyzetét?   

− Nem csak a magyar zeneoktatás, hanem a magyar oktatás ügye is kérdéses… Egyrészt sír az ember azon: 1-2 külföldi dolog majmolása odavezetett, hogy nem a létező legszerencsésebb vágányon mozog az oktatás némelyik területe. Másrészt pedig én mindig is optimista voltam azt illetően, hogy a gyermekben alapvetően megvan az igény arra, hogy ő több legyen, és hogy ha erre alapozva tanít az ember … Visszakanyarodom Márta nénihez. A napokban Kecskeméten kérdeztek a kezdeti időszakomról, s azt a mondatot találtam idézni tőle, hogy „követelek, mert becsüllek”. Nem igaz az, hogy könnyíteni kell, nem igaz, hogy ki kell szolgálni a napi igényeket, nem igaz az, hogy el kell fogadni, ami felszínes, csak azért, mert „divatos”. Azt kell adni a gyermeknek, ami igazi táplálék, igazi érték, és csodálatos módon azt a gyermek megérzi, és arra reagál. És hogyha partnernek tekintem őt, és elvárom, hogy képességeihez mérten teljesítsen, teljesít is. Sok minden ellene hat annak, hogy a létező legjobb úton haladjon az oktatásunk. Nincs szakfelügyelet, nincs ellenőrzés. Értékeld magad, csinálj portfóliót, adminisztrálj…. Aztán: felsőoktatásban csak az taníthat, akinek ott a dr. a neve előtt, illetve DLA a neve után. A Szegedről induló Velenczei Tamás, nemzetközi díjak birtokosa, a Berlini Szimfonikusok szóló trombitásaként évekig nem taníthatott a Zeneakadémián Budapesten − Berlinben igen. (Azóta pár éve itthon is…)

− Köztudomású, hogy változatlanul rajta tartja a szemét a zenei életen, és törődik a Bartók Kórussal.

− Az országos mozgalomban is részt veszek valamelyest. A KÓTA Művészeti Bizottságában éveken keresztül dolgoztam, egyik tiszteletbeli elnöke vagyok. A Magyar Kodály Társaságban is aktív vagyok. A Kardos Pál Alapítvány 1991–es létrejötte óta tevékenyen próbálom segíteni az Alapítvány munkáját. Időnként zsűrizek, koromat meghazudtolóan részt veszek sokféle tevékenységben, kétévenként nyári karnagyi kurzuson tanítok.

− Az interjú végére valamilyen összegzés kívánkozik…

− Ha díjakban mérjük − Liszt-díj, Bartók–Pásztory-díj, számos hazai, nemzetközi verseny − , akkor elsősorban karvezetőként voltam sikeres. Én magam igazából tanárnak tartom magamat. Sok nagyszerű tanítványom volt. Mindig megújuló gyönyörűség magot vetni és megélni − esetleg − a szárba szökkenését is. Édesapámtól azt a mondást örököltem, hogy ha egy évre tervezel, ültess krumplit, ha tíz évre, akkor ültess szőlőt, ha ötven évre, nevelj embert. Természetesen a képzettségem révén mindig is zenét tanítottam, vagy zenére próbáltam nevelni gyermekeket, de a zene csak egy eszköz, a világ legnemesebb eszköze, merthogy a művészetek közül is a legmegfoghatatlanabb, a leginkább lélekre ható, éppen azért, mert megfoghatatlan, de az alapvető cél nem kizárólag a muzsikusnevelés, hanem az embernevelés. És nagyon nagy boldogság találkozni olyan tanítványokkal, akikről tudom, hogy akárhova is kerültek, megállják a helyüket, rendezett a családi életük, jók az emberi kapcsolataik. Ha egy-egy alkalommal meghívnak érettségi találkozóra − éppen tavaly voltam egy 40 éves érettségi találkozón egykori Kodály-iskolásokkal − mindig lelki fürdő az embernek azt látni és hallani az ő beszámolójukból, hogy milyen sokat jelentett nekik a zenével való, egyáltalán nem megterhelő „plusz” foglalkozás, függetlenül attól, hogy az életnek milyen területén helyezkedtek el. A régi Kodály–iskolások közül szerencsére mindig akadt olyan, aki intenzív kapcsolatban maradt a zenével, zeneakadémista lett belőle, tanár, vagy hangszeres muzsikus, de lett belőlük mérnök, keramikus, óvónő, szociális munkás, vállalkozó (akinek a szobájában már ott áll a Bösendorfer), műfordító… − Ember.

− További alkotó éveket, minden szépet és jót kívánunk Rozgonyi Évának, Éva néninek, a nagyszerű karnagynak, zenepedagógusnak!

Végezetül idézzük végül egyik legkedvesebb kollégája, Ordasi Péter Liszt-díjas karnagy szép és igaz köszöntő szavait: „Hite rendíthetetlenné teszi az igazság keresésében és a magyarság szolgálatában. Tiszta szavának, határozott cselekvésének nagy hatását csak zenei érzékenysége és szuggesztivitása múlja felül. Határozottsága egyaránt megmutatkozik tanári, karnagyi és vezetői munkájában. A számos elismerésnek, versenyek díjainak, felsőfokban fogalmazott méltatásoknak felsorolása is kevés ahhoz, hogy megéreztesse azt az életre szóló lelkesítő hatást, amelyet énekeseire, növendékeire és kollégáira tett a próbák és hangversenyek felforrósodott pillanataiban, s amely bizonnyal tovább hullámzik az ő tanári igényességük, zeneiségük és értékítéletük révén.”[3]

Megjelent a folyóirat 2020. áprilisi számában

Jegyzetek

[1] Huszár Lajos: Lassustól Stravinskyig, a kereszténység jegyében. In: Délmagyarország, 1993. január 25.

[2] Bariczné Tihanyi Magdolna – Ordasi Péter – Szabó Béla (szerk.): Bartók Kórus 1967–1997 „Vegyes” írások a kórus életéről. Szeged, 1997.

[3] Részlet Ordasi Péter köszöntőjéből. In.: Hírös Naptár. Értékőrző helytörténeti weblap, Kecskemét. www.hirosnaptar.hu