Hegedűs Réka: „Más gyertyát gyújtani”

Beszélgetés a 70 éves Lengyel Andrással

„Újabban Pápai Páriz Ferenc latin-magyar szótárát olvasgatom. Abban szerepel egy kifejezés: »lumen renovare«, vagyis a fény megújítása vagy fölfrissítése, amit szabadon úgy fordít a szerző, hogy »más gyertyát gyújtani«. Ha pozitívan szeretném értékelni a saját tevékenységemet, azt mondhatom, én is más gyertyát próbáltam gyújtani. S igaz, hogy a gyertya nem túl nagy hatékonyságú fényforrás, de ahol sötét van, ott hasznos tud lenni, rávilágít valamire” – mondta beszélgetésünkkor az irodalomtörténész, aki 30 évig a Móra Ferenc Múzeum munkatársa volt, Szeged művelődéstörténésze, számos hiánypótló kötet szerzője, Lengyel András. Azt hiszem, nem is lehetne érzékletesebb hasonlattal kifejezni a sokak – s talán saját maga által is – sajátosnak, öntörvényűnek titulált életpályáját, szerepvállalását. A kutató, akit az emberi gondolkodás érdekel. A kutató, aki tudatosan vállalta, hogy más gyertyákat gyújt, s általa nemcsak saját tudását gyarapítja, hanem értéket teremt az utókor számára is. Telefonon hallva a hangját is – mert járványhelyzetben csak ez jutott nekünk – inspirálóan hatnak gondolatai. Az idén 70 éves Lengyel Andrással beszélgettem.

– Békéscsabáról származik. Az akkori nevén Rózsa Ferenc Gimnázium egykori tanulója. Ebből az időszakból ered a történelem, az irodalom iránti elköteleződése?

– A történelem iránti érdeklődésem korábbról gyökerezik, de valóban megerősödött a gimnáziumi évek során. A középiskolában minden tanévben új történelem tanárt kaptunk. Négy oktatónk közül hárman egészen kiváló pedagógusok voltak. Másodévben Szeberényi Lajos tanított minket, aki egy igen jelentős famíliából származott, egyik fölmenője Petőfinek volt jó barátja, ő maga pedig korábban az intézmény igazgatójaként működött. Már idős volt, mikor átvette az osztályt, de kitűnő tanári kvalitásokkal bírt. Az elméleti alapokat neki köszönhetem, a dialektikáról utána sem hallottam olyan jó előadást, mint amilyeneket ő tartott. Ráadásul nagyszerű olvasmánytippeket adott. Hankiss Elemért – akinek a neve akkoriban még nem volt annyira ismert – például ő ajánlotta nekem először. Szakhmáry Gyula mindig harmadéveseket tanított, ugyanis a francia forradalom volt a szakterülete. Komoly szociálpszichológiai összefüggésekre hívta fel a figyelmünket. Emlékszem, megkérdezte: „Mit csináltak a francia arisztokraták, amikor kitört a forradalom?”. Nem gondoltuk volna, de a jó válasz az lett volna: „Féltek”. S valóban, a francia történetírás a mai napig számon tartja a félelem korszakát. Végzős évünkben Virágh Ferencet kaptuk meg, aki gyakorló történészként remekül át tudta adni a kutatás technikáját, amelyet a mai napig hasznosítani tudok. Életem egy nehéz pontján fölkeresett. Akkor lett az ELTE Gyakorló Gimnáziumának szakvezető tanára, s éppen új kötete jelent meg. Hozott nekem belőle egy dedikált példányt, „hogy megerősítsen küzdőképességemben”. A történelem szakosok mellett, más tanárok is nagy hatással voltak rám. Az osztályfőnököm, Bajnok Zoltán – aki matematika szakos volt – mégis komoly szerepe volt abban, hogy végül a történelem irányába orientálódtam a későbbiekben. Ő Simai Mihály diákkori barátja volt, aki még verset is írt hozzá. De említhetném még Győrfi Katinkát, a biológia tanárunkat, aki igazi tanáregyéniség volt, Nyíri Sándort, aki a karikatúrákat készítette a tablókhoz, vagy Mladonyiczky Bélát, aki a rajztanítás mellett kitűnő szobrászművész is volt, s rendszeresen vitt kiállításra minket, Kass Jánost is általa ismertem meg. Az intézmény maga, ugyan nem volt ellentmondásoktól mentes, de a nagyszerű oktatók, s az ő mindenkori korlátoltságot felülíró pedagógiai tevékenységük átlendítette a diákokat is a nehézségeken.

– A történelem, vagy éppen az irodalom iránt való érdeklődés az egy dolog. De kell-e valamilyen plusz adottság, hogy a már feltárt tényanyag mellett fontos összefüggéseket is megláthassunk?

– Nyilvánvalóan kell az adottság hozzá, de fontos, hogy egy jó tanár kezébe kerüljön az érdeklődő diák, aki elő tudja hozni, vagy rá tud erősíteni a tehetségére, bizonyos vakfoltokat el tud tüntetni. Már a múzeumban dolgoztam, amikor rengeteg régészeti előadást végig kellett hallgatnom. Akkor vettem igazán észre, hogy az, hogy valakinek mihez van tehetsége, mit vesz észre bizonyos jelenségekben, az látszódik már a téma megközelítésének módján is. Trogmayer Ottóval, a múzeum egykori igazgatójával ugyan volt pár csörtém együttműködésünk során, de ha ő kézbe vett egy tárgyat – már nem gyakorló régészként – többet tudott észrevenni benne, mint néhány aktív régész. Egy jó érzékű szakember már azzal ráirányíthatja a hallgatóság figyelmét egy csomó újdonságra, hogy megfelelő módon világít meg témákat és problémákat, s ez nagyon termékenyítően tud hatni.

– A gimnázium elvégzése után útja Szegedre vezetett. A Szegedi Tanárképző Főiskolában eltöltött évek hogyan határozták meg a későbbi pályafutását?

– Megteremtette az alapokat. Klebelsberg Kunó egyik legnagyobb húzásának tartom, hogy a polgári iskolai tanárképzőt Szegedre hozta. Fogalmazhatunk úgy, hogy ez az intézmény volt, az értelmiségivé válás cselédlépcsője, hiszen a hátrányos helyzetben lévő társadalmi rétegek számára is lehetőséget biztosított – akár a munkás- és parasztgyerekeket, akár a deklasszált úri középosztályból származó fiatalok számára. Ebből a komoly hagyományokkal rendelkező intézményből fejlődött ki az a tanárképző főiskola, amelybe mi jártunk, s akkoriban még Szegedi Tanárképző Főiskola néven működött. Kitűnő társaság alakult, akik később is komoly pályát futottak be. Marjanucz László, Sipos József, Romsics Ignác vagy Ács János. Mind-mind remek szakemberek a saját területükön. A legtöbben – ahogyan jómagam is – Nagy Pista tanítványai voltak, aki nemcsak nyolc évig irányította az intézményt igazgatóhelyettesként, hanem sok mindent megtanított. A katedrán tartott előadásainál csak a tanszéki szobájában kialakult eszmecserékre emlékszem szívesebben vissza. Az említett tanítványainak későbbi munkásságában is kimutathatóak Nagy István fölfogásának nyomai. Nem véletlen, hogy nyugdíjba vonulása után is összejártak egykori hallgatói. Én már akkor is önjáró figura voltam, a politikatörténettől más irányba orientálódtam. Akkoriban a társtanszékek is igen erősek voltak. Elég csak a nyelvészetre gondolnunk, amely ugyan távol állt tőlem, de az ott zajló munka, s a tanáregyéniségek igen inspirálóan hatottak, s magam is megértettem, hogy fontos, új szemléletek formálódnak a tanszéken. Török Gábor nemcsak nyelvész, de neves József Attila-kutató is volt, aki nem félt kiállni a szakmai meggyőződései mellett. Egyszer például Kádár János nyelvhelyességi hibáiról tartott előadást, amely persze óriási felháborodást keltett. De említhetném Békési Imrét, vagy a hallgatók körében Mucsi mamaként emlegetett legendás nyelvész oktatót, Mucsi Józsefnét, akinek személyiségében egy néptanító és egy nagymama keveredett. A magyar irodalom tanszék, Lőrinczy Hubával, akivel pályája kezdetén még tanársegédként találkoztam, később Szombathely legendás főiskolai/egyetemi tanára lett, s nagyszerű Márai-kutató. Megtiszteltetésnek érzem, hogy barátomnak nevezhettem, egy győri folyóirat engem kért fel, hogy írjam meg a nekrológját. Keszthelyi György, aki jó néhány nyelven olvasott és beszélt, kitűnő irodalomértő volt. Vizsga után úgy jöttem ki a szobájából, hogy éreztem, sokkal többet tudok, mint előtte. Képes volt a kérdéseivel új gondolatokat nyitni, s ezáltal sok minden elrendeződött a fejemben. Cholnokyakról írt tanulmánya később a saját, Cholnoky Viktorról írt kötetem írásakor is komolyan hatott rám. De említhetem Pálmai Kálmánt is, aki egy szemináriumi dolgozatomban vette észre Kosztolányi iránti ambivalens viszonyomat. S valóban, a mai napig az elismerés és a kritika egy sajátos szimbiózisával fordulok Kosztolányi felé. Amikor ilyen felsorolást teszek, mindig gondban vagyok, hisz még annyi mindenkiről lehetne beszélni, s bárkit méltatlanság lenne kihagyni. Nagy veszteség, hogy a ’89 utáni változások után a főiskola eredeti formájában nem maradhatott, szétrombolták. Abban bízom, hogy az oktatás és a kultúrpolitika nagykutyái egyszer majd rájönnek, hogy vannak olyan struktúrák, amelyeket érdemes megőrizni. Vagy jelen esetben újjáéleszteni.

– Nem bánta meg, hogy – a hagyományos értelemben – nem lépett tanári pályára?

– Akad néhány olyan döntés az életemben, amely miatt érzek vagy éreztem lelkiismeret-furdalást. Például, hogy nem tértem vissza Békéscsabára, holott talán szüksége lett volna rám is a városnk. De komoly vonzást jelentett a könyvtár, a levéltár közelsége Szegeden. Hamar fel kellett ismernem, hogy mekkora az a deficit, amit le kell dolgoznom ahhoz, hogy igazán jó értője legyek a 20. századnak. S hogy ez megtörténjen, szükségem volt az itt rendelkezésemre álló forrásokra. Ez volt az elsődleges motivációja annak, hogy végül Szegeden maradtam. Visszatérve a tanításra, azt gondolom, hogy jó körülmények között, nem lettem volna rossz tanár. Amikor nem fát vágni kellett, hanem pár emberrel foglalkozni, azt később is élveztem.

– Első munkahelyéül a JATE Központi Könyvtára szolgált, ahol kézirattárosként tevékenykedett. Itt számos olyan emberrel találkozhatott, aki inspirációt nyújthatott későbbi kutatásaihoz. Mesélne erről az időszakról?

– Valóban így volt. Már hallgatókoromban is publikáltam. A Tiszatáj korábbi főszerkesztője, az egyetemi könyvtár igazgatója Havasi Zoltán volt, akit 1973. szeptember 1-jén kineveztek az Országos Széchenyi Könyvtár főigazgató-helyettesévé. Utolsó szegedi intézkedésével néhány frissen végzett társammal együtt munkát ajánlott az egyetemi könyvtárban. Itt ismét inspiráló közegbe kerültem. Németh Zsófia, igazi nagy könyvtáros egyéniség volt, Máder Béla, aki a szakma minden csínját-bínját ismerte, vagy Hencz Aurél. Amellett, hogy jó munkatársi gárdába kerültem, kiváló emberek jártak be kutatni a könyvtárba. Csak hogy kettőt említsek: Bálint Sándor, akinek kollégám, atyai barátom, Hencz Aurél mutatott be. Segítettem egyik könyve anyagának az összehordásában. De Keserű Bálinttal is találkozhattam, akit a szegedi régi magyaros iskola megteremtőjeként tartanak számon, egy igazi intézményszervező egyéniség volt. Évekkel később, a Szegedért Alapítvány kuratóriumi tagjaként felvetettem, hogy kapja meg a nagydíjat. Nagy kudarcom, hogy ezt mégsem sikerült elérnem, mert a neve minden érdeme ellenére sem csengett elég ismerősen. Szintén Aurél bácsin keresztül, közvetetten kommunikálhattam Bibó Istvánnal. Büszkeséggel tölt el, hogy az első magyarországi Bibó-kiállítást én szervezhettem meg évekkel később.

– Mi volt igazán különleges ebben a kiállításban és milyen tapasztalatokat adott a későbbi kiállítások megszervezéséhez?

– Az volt a legkülönlegesebb benne, hogy a kiállítás látogatói között már egyaránt megtalálható volt a politikai hatalom – még Pozsgay Imre miniszter is – és a „demokratikus ellenzék” is. Egy kiállítás szervezése két irányból is hasznos. Egyrészt felhívja a közönség figyelmét egy adott témára, másrészt rengeteget ad, annak, aki összeállítja a tárlatot. A Bibó-kiállítás kapcsán a legnagyobb jutalmam, hogy megismerhettem a fiát, aki beállítottságát, erkölcsi nézeteit tekintve nagyon hasonlított az édesapjára. Baka Istvánnak és Buday Györgynek is csináltam kiállítást – hogy csak ezt a kettőt említsem. Igazi élmény volt, amikor sereglettek a szegediek. S persze nem csak szegediek.

– A könyvtárban eltöltött időszak nemcsak az ismeretségek gyarapításának, hanem a kutatói módszere formálódásának is kedvezett?

– A tudásfölhalmozódási folyamatom a főiskola, valamint a kiegészítő szakok és a könyvtáras időszakban kezdődött. A könyvtárnak, mint nagy tudáscentrumnak a megtapasztalása fölbecsülhetetlen volt. Akkoriban ugyan kevesebbet publikáltam, de az alapok mindenképpen ebben az időszakban lettek lerakva. Apám mindig nehezményezte, hogy végül otthagytam a könyvtárat. Néha ma is hezitálok rajta, hogy mi volt a jó döntés. Részben az akkori igazgató bizonyos gesztusai miatt távoztam, úgy éreztem, az elképzeléseim több ponton ütköznek az övéivel. Ennek ellenére, ha ma bárki Karácsonyi Béla védelmére siet, akkor számíthat a támogatásomra. Kevesen tudtak úgy magyarul, mint ő. Ha egy kéziratot kijavított, akkor az helyesírási, nyelvhelyességi, stilisztikai szempontból biztos, hogy tökéletes volt. Különös kettősség, hogy visszagondolva, a mérleget az ő személye is pozitív irányba mozdította, mégis bizonyos értelemben szerepe volt abban, hogy váltottam, s a múzeumban folytatódott a pályám, ami publikációk szempontjából a legtermékenyebb időszakomnak bizonyult.

– Hogyan lehetne jellemezni a kutatói módszereit?

– Mindig az emberi gondolkodás érdekelt, független attól, hogy irodalmi műben, politikai beszédben, tudományos értekezésben, falusi pletykában vagy éppen kabarédalban jelenik meg.  A gondolkodás bonyolult, összefüggő hálózatot alkot az emberi társadalomban. Már gimnazista koromban is ebbe az irányba mocorgott az érdeklődésem, de hogy ez lett a végső irány, az véletleneken is múlott. Amikor végeztem a főiskolán, már kapcsolatban álltam irodalmárokkal. Közülük Ilia Mihály külön is megemlítendő. Ő nagyszerű ember, a szellemi élet kitűnő ismerője, igazi orientáló személyiség volt már akkor is. Rengeteget tanultam tőle. Érdekes köztes helyzetet teremtett az, hogy az irodalom – ami egy szabadabb forma a klasszikus történelmi diszciplínákhoz képest – és az én alapvető történeti érdeklődésem találkozott egymással. Hogy ez kibontakozhasson, abban segített a könyvtár, ahol napilapokat, folyóiratokat nagy mennyiségben habzsolhattam. S persze a múzeumi létem is alakította, mert intenzívebbé válhatott a kéziratokkal, műtárgyakkal való foglalatosságom. A ’80-ig terjedő időszak a felfedezések kora volt számomra. Thienemann Tivadar irodalomelméleti munkái, irodalom szociológiája, valamint Vekerdi László – aki a korszak talán legműveltebb és legsokoldalúbb gondolkodója volt – munkássága nagy hatással volt rám. Vekerdi érzett rá arra, hogy a paraszti írásbeliség körül mozgó érdeklődésemben nagy elméleti lehetőségek vannak. A gondolkodásnak effajta szociológikus megközelítése ráállított egy olyan vágányra, ami egyszerre tett érzékennyé a fősodor dolgai és a marginalitás iránt.

– Az, hogy tudatosan vállalta ezt a fajta kívülállást okozott bármilyen hátrányt a pályája során?

– József Attila egészen haláláig marginális irodalmi szereplőnek számított, holott ő volt a korszak legjelentősebb magyar költője. Ebből is látszik, hogy a szociológiai helyzet és az intellektuális irodalmi teljesítmény szétnyílhat, a marginalitásban egyszerre vannak jelen a dilettánsok és a zsenik, és sokszor abból bontakoznak ki a jövendő klasszikusai, mint például József Attila. Az ő radikalitása a kevés számmal létező igazi zseni tulajdonsága. Az, hogy én ezt az utat választottam a kutatásaimhoz, két következménnyel is járt. Egyfelől óhatatlanul is szembekerültem azokkal az irodalomtudományi divatokkal, amelyek akkoriban uralkodtak az egyetemi szférában. S persze ez sokszor nem segített a praktikus elhelyezkedésben sem. Ráadásul ez a módszer – hogy filológiai anyagokból kell megpróbálni kibontani az elméleti eredményeket – időigényes. Sokkal egyszerűbb egy divatos elmélet nyomán elolvasni két-három könyvet, majd felmondani a leckét. De ez engem sosem vonzott. Mindig gyanakvással töltött el az, amit empirikusan nem lehetett igazolni.

– Talán épp ennek a hozzáállásnak köszönhető, hogy témaválasztás tekintetében is ennyire sokszínű a munkássága. Hiszen József Attila, Móra Ferenc, Kosztolányi Dezső vagy éppen Cholnoky Viktor mellett a hétköznapi életből is merített. Foglalkozott Müller Miklós, orosházi fotográfussal, az írógép történetével, de még „szemüvegkészítőkkel” is – hogy csak pár érdekességet emeljek ki a sok közül. Honnan érkeznek az ötletek egy-egy kutatási témához?

– Általában valamilyen előzetes kiindulópontból, az anyaggal ismerkedve vettem észre dolgokat. Sokszor egy-egy kutatási anyagból így vagy úgy kikapkodtam részleteket/témákat, majd később észrevettem, hogy mélyebb összefüggéseket rejt. Jó érzéssel töltött el, hogy rájöttem, ezek a témák nem véletlenszerűen, hanem törvényszerűen kapcsolódnak össze egymással. Az írógép használata például felfogható egy kommunikációs technológia tanulmányozásának, de közben gondolkodást meghatározó dolog. Ki lehet mutatni, hogy hogyan befolyásolta az emberi gondolatokat, amikor kőbe kellett vésni azokat. Egy kőtábla nem tűri a fecsegést, tömörnek kell lennie. Amikor egy-egy témához nyúltam, mindig a saját tudatlanságomat igyekeztem fölszámolni. Storfer Adolf József például a pszichoanalízis nemzetközileg elismert alakja volt, ő terjesztette el Kínában a pszichoanalitikus érdeklődést. Mégis, mikor a bécsi magyar lapokat böngésztem, s először találkoztam a nevével, az semmit nem mondott nekem. Szégyenérzetemben kezdtem el kutatni a munkásságát. Amikor egy alkotói pályával kezd behatóan foglalkozni az ember, akkor rájön, hogy mi minden sűrűsödik össze benne, hogy ő maga mi mindent nem tanult meg a mainstream szövegekből, tankönyvekből. Az öntanulás a legmagasabb rendű tudományos produkció. S általa akár egy méltatlanul elfeledett ember pályafutása is kibontakozhat, újra láthatóvá válhat, rekonstruálódhat, s összeegyeztethetővé válhat a mai világgal, a lehetőségekkel. Minden tudás kollektív teljesítmény és erőfeszítés, csak éppen van, akinek a szerepe nagyobb és van, akinek kisebb. De utóbbinak a fontossága sem elhanyagolható.

– Részben érintettük József Attilát, Kosztolányit. De nem maradhat ki Móra Ferenc sem. Egy újabb fontos mérföldkő, amelyet 2005-ös kötete, A „másik” Móra is igazol. Hogyan foglalná össze a róla való kutatását?

– Móra mai megítélése nehéz. A mérleg egy időben az ő népszerűségét mutatta, de a szegedi írók közül Tömörkény a sokkal jelentősebb. Móra nem volt jó költő, bár élete vége felé, Kalmár Ilonához írott versei jobbak, mint a korábbiak és sok mindenre választ adtak. Kenyérkereső munkájával, nevezetesen az újságírással vált ő igazán jelentőssé. Kedvenc műfaja a szabad, kötetlen, csevegő formát megengedő tárca volt, amelyben politikáról éppen úgy lehetett írni, mint a sündisznó tenyésztésről vagy éppen az unokákról. Bárczi Géza nyelvész szerint Móra az egyik legjobb magyarsággal fogalmazó író volt. Írásait a jó minőségű újságírásból egy speciális történeti helyzet emelte ki. ’18-19-ben kompromitálódott, majd bekerült az országos nyilvánosságba egy olyan írás modorral, ami az adott helyzetben nagy lehetőségeket rejtett magában. Egyszerre alkalmazkodott a kor viszonyaihoz és ugyanazzal a gesztussal meg is kérdőjelezte azokat. Eltalált egy korhangulatot, s egyben adott neki egy ellenárnyalatot is. A műveltsége, tájékozottsága, s ez az attitűd, amelyet képviselt, lehetővé tette azt, hogy népszerű legyen az olvasók körében. Azok az utalások azonban, amelyeket akkor értettek az olvasók, ma már előzetes tudást feltételeznek, hiszen csak ezzel a tudással fölvértezve lehet igazán élvezettel olvasni ezeket a szövegeket. Akkor a kortársaknak evidens volt, ahá-élménnyel reagáltak rá. Tetszett nekik, hogy valaki ilyen ügyesen, érzékletesen, pontosan tudja kifejezni azt, amire ők maguk is gondoltak.  A Móra-prózának ez a része, a tárca írás tartósan jelentős marad az utókor számára is, s ha lesznek is olvasási apályok, egy a hagyományokra érzékeny kultúrában az ő helye is meg kell, hogy legyen, hiszen azzal, hogy a közönség érdeklődését eltalálta, lényeges hangot szólaltatott meg.

– És még nem is említettük a sajtótörténeti kutatásokat, amely szintén fontos sarokköve a karrierjének. A sajtótörténetet önmagában is szerette volna kutatás tárgyává tenni, vagy egyéb témák tekintetében bizonyult jó alapnak a sajtó tanulmányozása?

– Mindkettő igaz. A sajtó számos témához szolgál nyersanyaggal. De engem a sajtótörténet önmagában is érdekelt. A sajtó, mint egy ismeret, érzelem, viszonyulási forma médiuma. Hiszen nincs olyan újságíró, aki az írásain keresztül ne közvetítene valamilyen viszonyulást a körülötte lévő jelenségekről. Persze ez a viszonyulás lehet akár negatív is, de éppen ez értékeli föl azokat az újságírókat, akik ezt pozitívan teszik. Itt van például a Délmagyarország, ami a legjobb magyar vidéki újság volt sok évtizeden keresztül. Majd mikor Bethlen István ’25-ben betiltotta, akkora volt a felháborodás az erdélyiek, a földijei körében, hogy kénytelen volt visszacsinálni. Amikor ’45 után a Délmagyar pár évig nem tudott a legjobb szegedi lap lenni politikai okok miatt, akkor a Szegedi Népszava vette át a helyét, élén Magyar Lászlóval. Egy egykori délmagyarossal. Sajnos a mai lap nem méltó saját hagyományaihoz. A magas szintű újságírói gyakorlat tehát sokszor átlendítette a várost a holtpontokon. Nem csak helyi lapokkal foglalkoztam, hanem például a Pesti Napló történetével is. Ezek a maguk nevében mind-mind kitűnő újságok voltak, művelt, olvasott, két-három világnyelven olvasni, írni tudó munkatársi gárdával. Kosztolányit például többször használták arra, hogy a mások számára rázós témákat megírja. 15-20 perc alatt képes volt elkészülni egy-egy nagyvonalú vezércikkel, a nem éppen könnyed témákról is. Nemcsak a tárgyi tudás és az íráskészség volt meg, hanem a gyorsaság is. S megint visszakanyarodhatunk az emberi gondolkodásra. Mert ahogyan oly sok mindenből, úgy a sajtótörténetet tanulmányozva is ide érkezünk meg.

– Már az imént említett példa is igazolja, hogy az egyetemes érdeklődése kiegészül egy helyi érdeklődéssel. Ez a kettősség mindvégig érződik a munkáin…

– Mindig össze kellett kapcsolnom az egyetemes-, és a helyi érdeklődésemet. De ez nem csak az én esetemben volt így. Bálint Sándor például egyszerre volt a szakrális-, és a szegedi néprajz tudósa. Az a jelenség, ami ő maga volt, az ennek a kettőnek az együtteséből jön létre. Ha kettészedve próbáljuk értelmezni, akkor már torzul. Ilia Mihály nemcsak 50 éve barátom, de az egyetemes magyar irodalom egységének korai felismerője és újrafogalmazója is. Miközben egy kis falu, Tápé szülötte. S így értelemszerűen szerepet vállalt Tápé néprajzának és történetének monografikus földolgozásában is. Mellesleg Juhász Gyula költészetének máig egyik legjobb értője. Igen harmonikusan tudta összekapcsolni a szélső pólusokat, s magam is ezt a vonalat vittem tovább.

– Idén áprilisban betöltötte 70. életévét. Ez a kerek évforduló alkalmat teremtett arra, hogy elgondolkozzon, önmagában értékelje eddigi életpályáját?

− Mindig a történeti ember gondolkodását próbáltam megérteni nagyon különböző területekről. Szimbolikus, hogy most ebben a speciális helyzetemben valahogy összeállnak a dolgok. Csak hogy pár példát említsek, nemrégiben írtam tanulmányt a hamis realitás termeléséről, valamint Löw Immánuelnek egy nagyon fontos beszédéről, de egykori pesti kabarédalok szerepéről is. Ezek azon a ponton függenek össze, hogy egy nagy közös folyamat egy-egy oldalát ragadják ki. Más vagyok, mint egy szokványos irodalomtörténész. Hogy ez több vagy kevesebb-e, mint a klasszikus megoldás, azon lehet gondolkodni. A korábbi irodalomtörténészek közül is azok a vonzóak számomra, akik egységben tudtak látni nagyon bonyolult folyamatokat, mély meghatározottságokat, például Németh G. Béla. Az én tudományos kutatói pozícióm a marginalitásban zajlott, s tudatosan vállaltam a különállást, a peremen való mozgást azért, hogy meg legyen az a szabadságom, ami a mainstream, a fősodor számára nem volt adott. Kísérletezhettem, próbálkozhattam, felfedezhettem olyan összefüggéseket, amiket a fősodorból egészen egyszerűen nem lehetett észrevenni. S mindezt önmagam kiteljesedésének a folyamataként érzékeltem, egy nagy tanulási folyamat részeként, amit egy jó kutató élete végéig folytat. Ha elvégzel egy egyetemet, vagy éppen kiadsz egy kötetet, akkor sem lehet hátradőlni, minden újabb probléma, amit megpróbálok megérteni, általa én leszek gazdagabb. Hogy a jelenlegi szakma mit tud a tevékenységemből asszimilálni, az az ő dolguk. Az emberi élet rövid. Hogy ezt érzékeltessem, utalok József Attila Eszmélet sorozatának 12. darabjára. Ebben a lakás ablakából nézi az elsuhanó vasúti kocsikat, a fölvillanó fényeket, amelyek pillanatok alatt el is tűnnek a sötétben. Ez az emberi élet metaforája. Hogy ez a fölvillanó fény milyen, mi válik számomra láthatóvá általa, az nagyon fontos. Az alkatomhoz és a körülményeimhez mérten sok mindent ki tudtam hozni ebből a helyzetből, s számomra ez megelégedéssel szolgált.

– Köszönöm a beszélgetést! További jó egészséget és termékeny éveket kívánok!

A Lengyel Andrásról készült portrék Nagy Ádám munkái.

Megjelent a folyóirat 2020. május-júniusi számában