Nagy Miklós: Trianon és Szeged

A békefeltételekkel kapcsolatos illúziók a francia megszállás időszakában (1918-1920)

Több mint 100 esztendeje annak, hogy Szeged az 1918. novemberi belgrádi katonai egyezmény értelmében francia katonai megszállás alá került. A kezdetben teljesen katonai jellegű megszállást 1919 március második felétől politikai jellegű városkormányzóság felállítása követte. A tanácsköztársaság direktóriumának távozásra kényszerítése után a franciák visszahelyezték funkciójukba a város polgári demokratikus időszakban kinevezett vezetőit. A francia városparancsnokság fő politikai törekvése a polgári demokratikus korszak jogfolytonosságának alapján a város polgári rendjének biztosítása volt. Ennek az alapvető rendfenntartói érdekeken túlmenően kezdetben a tanácsköztársaság elleni intervenciós előkészületek, majd a Magyarországgal kötendő súlyos béke feltételeinek elfogadtatása szempontjából volt különös jelentősége.

A franciák 1918 december végi megjelenésekor a szegediek rövid ideig tartó megszállásra számítottak, ami a mielőbbi békekötéssel véget ér. Az említett várakozások Franciaországnak a közép-kelet európai békerendszer kialakításában betöltött meghatározó szerepével függtek össze, olyan reményeket táplálva a közvélemény körében, hogy az antantbarát magyar kormányzat francia támogatást élvezhet a konferencián az ország területi integritásának megőrzéséhez. A franciák iránti bizalmat erősítette a belgrádi tárgyalásokat folytató Franchet d’Esperey tábornok azon ígérete, miszerint a Monarchia stratégiai jelentőségű pontjait egyedül francia csapatok szállják meg és hogy a kormány maga állíthatja össze ezen pontok listáját, figyelemmel a román és a szerb megszállás veszélyeztette területekre.

A francia külpolitika szempontjából ekkor meghatározó jelentőségű volt az a körülmény, hogy az antant Magyarországon egy polgári demokratikus, lényegében francia orientációjú kormánnyal állt kapcsolatban, ami nyugati mintájú köztársasági berendezkedés kialakítását tekintette alapvető célkitűzésének. A háború befejeződésekor tehát a francia politika számára reális elképzelésnek tűnt Magyarország bevonása egy többé-kevésbé egységes francia befolyás alatt álló közép-európai rendszerbe. Ennek érdekében szerepelt a külügyminisztérium 1918 november eleji terveiben egy nagyszabású magyarországi francia megszállás megvalósítása, amire azonban az antant szövetségesek ellenállása és a rendelkezésre álló francia katonai erő elégtelensége miatt nem került sor. 

A stratégiai szempontból fontos területek közül végül is Aradot, Temesvárt, valamint Szegedet szállták meg. Minthogy Újszeged már 1918. november végétől szerb uralom alá került, a szegedi polgárság számára a francia katonák Szegedre érkezése biztosítékot jelentett a további önkényes szerb és román foglalások megakadályozására. A szerb, román kisszövetségesek francia jóváhagyással történt területfoglalásai ugyanis gyakorlatilag érvénytelenítették a belgrádi katonai egyezmény előírásait. Az önkényes román foglalások hivatkozási alapját az antant és Románia között 1916-ban megkötött bukaresti titkos szerződés területi ígéretei jelentették, amelyeket az antant szövetséghez való csatlakozás fejében kínáltak számára, de 1918 tavaszi katonai veresége következtében nem teljesültek. A belgrádi katonai konvenció felfüggesztésével a román vezetés továbbra is igényt tartott az említett szerződésben részére megígért magyar területekre. Ez utóbbi Erdély, Máramaros, Partium, valamint a Tiszántúl, illetve a Bánát egy részének átadását helyezte kilátásba Románia számára annak fejében, hogy újbóli antant szövetségesként részt vállal a szovjetellenes intervencióban. A magyar kormány számára ez természetesen elfogathatatlan volt, ami alapvetően megváltoztatta a vele kapcsolatos francia politikát, mivel csak az antant elképzeléseknek megfelelő törekvések számíthattak támogatásra.  A Károlyi kormány igyekezett tartózkodni minden – az antant által nem engedélyezett – fegyveres ellenállástól. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy a határokat a majdani békekonferencián kell megvédeni. Addig azonban területvédő propaganda révén szükséges a magyar álláspontot képviselni, amelynek érvrendszere a történelmi határok megőrzését szolgálta. A területi integritás elvét szem előtt tartó magyar köztársasági külpolitika alapvetően ellentétes volt a nemzetek önrendelkezési jogán nyugvó wilsoni elvekkel, ugyanakkor a magyar közvéleményre való tekintettel azt továbbra is fenntartották.[1] Az integritásához következetesen ragaszkodó politika megalapozta a Károlyi kormány ellenséges kezelését az antant részéről. A magyar köztársasági politika iránti kezdeti francia rokonszenvet felváltotta a „reakciós Magyarországról” kialakított hagyományos antant felfogás. A belgrádi katonai konvenció felfüggesztésével a térségben folytatott francia politika alapvetően a szerb és román kisszövetségesek területi igényeinek kielégítésére, illetőleg a közöttük kialakuló konfliktusok elhárítására irányult.

Az 1918 késő őszétől a trianoni békeszerződés aláírásáig folytatott területvédő propaganda a békekonferencia döntéshozói és a nyugat-európai közvélemény meggyőzésére irányultak annak érdekében, hogy Magyarország megmaradhasson történelmi határai között. Ezért hozta létre a Nemzeti Tanács 1918 novemberében az Országos Propaganda Bizottságot azzal a szándékkal, hogy a köztársasági államformát és a demokratikus berendezkedést népszerűsítse a lakosság körében, valamint, hogy irányítsa a külföldre irányuló területvédő propagandát.[2] A propagandakampány során történelmi, politikai, földrajzi, gazdasági, kulturális és etnikai érveket sorakoztattak fel. A történeti érvek között szerepelt azon XIX. század óta hangoztatott szempont, miszerint Magyarország már ezer éve az európai civilizáció védőbástyájaként védi azt a keletről jövő barbár népek támadásaitól. Ehhez kapcsolódtak azon kulturális érvek, amelyek a magyar kulturális szupremáciát hangsúlyozták a környező népek elmaradottságával szemben. Az említett érvelés azonban éppen azon nyugati nézeteken alapult, amelyek a térség nemzetiségeinek magyarok általi elnyomását hangsúlyozták. A területvédő propaganda politikai érvei azt a Monarchiából örökölt felfogást tükrözték, miszerint ebben az európai régióban szükség van egy nagy államalakulatra, ami nélkülözhetetlen az európai hatalmi egyensúly biztosításához. A gazdasági érvek az ország feldarabolásával elveszített nyersanyag- és energiaforrások, megszűnő kereskedelmi kapcsolatok miatt működésképtelenné váló magyar gazdasági élet vízióját vetítették előre.  Az említett propagandatevékenység jelentős mértékben épített az érzelmi hatásokra. A Barta Jenő által készített „Voulez-vous quatre Alsaces?” (Négy Elzászt akartok?) Elzász-Lotaringia 1871-es Németországhoz való csatolásának fájdalmas emlékére kívánta felhívni a francia közvélemény figyelmét.[3] A közel száz grafikai alkotás, plakát, képeslap közül legismertebb a Jeges Ernő által készítette „Maradhat ez így? Nem! Nem! Soha!” feliratú plakát, amelynek francia és angol nyelvű változatait terjesztették Nyugat- Európában. Az említett embléma azután a Horthy-korszak irredenta és revíziós propagandájának széles körben népszerűsített eszközévé vált, nyomtatványokon, jelvényeken, iskolai füzeteken, dísztárgyakon keresztül közvetítve a magyar külpolitika revíziós törekvéseit. A területvédő propaganda érvei azonban nem hogy meghallgatásra nem találtak az antant országokban, hanem inkább ellenszenvet keltettek annak közvéleményében. Az újságok nem egyszer gúnyos megjegyzései anakronisztikusnak tekintették azokat, azt az érzést erősítve olvasóikban, hogy a magyarok megmaradtak korábbi soviniszta nézeteiknél.[4]

A területvédő propaganda kulturális érvrendszeréhez kapcsolódott a szegedi haladó értelmiség azon törekvése, amivel a város francia megszállásával kínálkozó lehetőséget igyekezett felhasználni annak terjesztésére. A város franciabarát értelmiségének képviselői a megszálló hadsereg közvetítésével kívánták tájékoztatni a francia népet az új magyar köztársaság gazdasági, társadalmi, művelődési viszonyairól. A franciák Magyarország iránti rokonszenvének felkeltését, valamint a polgári demokratikus forradalom célkitűzéseinek ismertetését szolgálta a La Hongrie Républicaine (Köztársasági Magyarország) című francia nyelvű lap megindítása, amely 1919. január 8. és március 21. között jelent meg. Az első szám 1919. január 8-án látott napvilágot, amelyből több ezer példány kelt el Szegeden a francia katonák között, illetve külföldön. Ettől kezdve a lap hetenként jelent meg egészen március 21-ig, amikor az a politikai változásokkal és a lapot fenntartó csoport szétszóródásával összefüggésben a 11. lapszámmal megszűnt.[5] Főszerkesztője Jakab Dávid polgári iskolai tanár volt. A lap mellett felsorakozott a város csaknem valamennyi polgári radikális felfogású közéleti személyisége, Juhász Gyula költő, Vág Sándor irodalomtörténész, Dettre János kormánybiztos-főispán, Hollós József orvos, Tonelli Sándor közgazdász, akik a polgári radikalizmust sok más értelmiségihez hasonlóan a „szocializmus előcsarnokának” tekintették és lelkesen üdvözölték a polgári demokratikus forradalmat. Juhász Gyula Móra Ferenccel együtt alapítója volt a Radikális párt szegedi csoportjának, tagja a Szegedi Nemzeti Tanácsnak. A Radikális párt február végi széthullását követően pedig március elején csatlakozott a Szociáldemokrata párthoz és május elejéig aktív szerepet vállalt a város kultúrpolitikájában mint a szegedi színházat irányító háromtagú direktórium vezetője.[6]

A La Hongrie Républicaine legértékesebb írásai Juhász Gyulától származnak, cikkeit a lap frankofon főszerkesztője fordított franciára. A francia forradalmi hagyományok iránti tiszteletét hangsúlyozta a lap 2. száma Petőfi, a forradalmi költő című cikkében. Ebben Petőfi nyíltan vallotta, hogy a francia forradalom története volt politikai bibliája, ennek hatására lett republikánussá. Rövid költeményében maga mondja el, hogy ha a lélek tovább él a földön, akkor ő volt Camille Desmoulins Párizsban. Szobájának falát Arany János arcképe mellett Marat portréja díszítette. Franciául is azért tanult meg, hogy eredetiben olvashassa a francia forradalom történetét.[7] A La Hongrie Républicaine 5. számában Ady és a franciák című cikkében − az akkor elhunyt Ady Endrére emlékezve − a francia kultúrának Ady költészetére gyakorolt meghatározó befolyásáról közölt elemzést, kiemelve Párizs illetve francia parnasszisták és szimbolisták szerepét költői pályájának kiteljesedésében. A 6. számban „Egy kis nép nagy büszkesége” című Juhász Gyula cikk a magyar költészetnek az európai irodalom gazdagításában játszott szerepét emelte ki, azon reményének adva hangot, hogy a franciák, akik, „…azt hitték, hogy a Balkán egy részét fogják itt látni, bevallják majd, hogy kellemesen csalódtak.” A 8. lapszámban In memoriam címmel Martinovics Ignác és társai 1919 márciusában történt újratemetése kapcsán emlékezett Juhász Gyula a magyar jakobinus mozgalom résztvevőire. A szerző ebben kiemelte, hogy a magyar jakobinusok Magyarországot szabad és független köztársasággá, Franciaország szövetségesévé kívánták tenni. A mozgalom résztvevői közül súlyos börtönbüntetést szenvedett az a Batsányi János, aki elsőnek irányította Párizs és a francia forradalom felé a magyarság figyelmét. Ő fordította le magyarra Napóleon híres proklamációját, amelyben a Habsburg iga lerázására hívja fel a magyar népet.[8]

A külföldre irányuló propaganda szempontjából a lap szerkesztői az irodalmi kötődések mellett különös jelentőséget tulajdonítottak a francia-magyar történeti kapcsolatok bemutatásának. Ezt a célt szolgálta a La Hongrie Républicaine utolsó előtti lapszámában közzétett Francia-magyar barátkozás hajdan című Juhász Gyula-írás, amelyben a magyar történelem nagyjainak − Zrínyi Miklósnak, Bethlen Miklósnak, valamint II. Rákóczi Ferencnek − a francia udvarral kialakított Habsburg-ellenes szövetségi kapcsolatait elevenítette fel.[9]

Az említett publicisztikák mellett a La Hongrie Républicaine majdnem minden számában olvashatók versek, magyar vonatkozású francia költemények, illetve magyar költők francia fordításai (Petőfi, Ady, Kosztolányi, Heltai, François Coppée, Paul Perl és Théophile Gauthier fordításaiban).

Az a reményteljes hangulat, ami a szegedi haladó értelmiség részéről a franciák szerepvállalásához fűződött, illúziónak bizonyult. A békefeltételekkel kapcsolatos − 1919 tavaszán elterjedt − hírek hatására a bizakodást hamarosan keserű kiábrándulás követte. Egyértelművé vált, hogy az antant a területi újra rendezés során Magyarországgal szemben az újonnan létrejövő utódállamokat fogja támogatni, amelyek a háború alatt kifejezésre juttatták antant barátságukat és amelyekkel szemben a nagyhatalmak kötelezettséget vállaltak. Komolyabb összeütközések ugyan a szegedi lakosság és a francia katonák között nem történtek, leszámítva az alsóvárosi Bruckner-féle vendéglő tánchelyiségében 1919. augusztus 3-án történt ittas lövöldözést vagy a Róka utcában szeptember 14-én halálos áldozatot követelő vitát.  A magyar és francia tisztek között november 3-án a Kass kávéházban lezajlott incidens mindenképpen a kapcsolatok megromlását jelezte.[10] 1919. november elsején francia katonák elfoglalták a magyar repülősök által előzetesen már lefoglalt asztalt a kávéházban. Másnap, másodikán ugyanezen eset megismétlődött. Harmadikán francia tisztek ugyanúgy leültek ahhoz az asztalhoz, amelyről tudták, hogy azt előzetesen magyar repülősök foglalták le. A franciák és a magyarok között emiatt keletkezett vitában a győztesek és vesztesek közötti megkülönböztetésre való hivatkozás tovább mérgesítette a helyzetet. A repülősök elhagyták a helyiséget és velük együtt a magyar vendégek is, majd hetekig szabályosan bojkottálták annak látogatását. Az esetet Szilassy Cézár a Szegedi Új Nemzedékben − a francia cenzúra éberségét kijátszva − megírta egy elbeszélésben Café à la Rouche címmel, német környezetbe átültetve a cselekményt. De Tournadre városkormányzó a Kassban történteket „a francia nemzet elleni tüntetésnek” minősítette és elrendelte az incidens hét magyar szereplőjének eltávozását a városból, ami nem kis felháborodást keltett a lakosság körében.[11]A Szegeden állomásozó francia tisztek többször is hangsúlyozták, hogy ők a győztesek és hogy a magyaroknak felelősséget kell vállalniuk a németekkel való szövetségért.

A szegedi francia sajtócenzúra egyébként is különös gondot fordított az olyan tartalmú cikkek, hirdetmények megjelentetésének megakadályozására, amelyek a súlyos magyar békefeltételek kapcsán franciaellenes közhangulat kialakulásához járulhattak hozzá. Ezért kavarhatott vihart az Új-Magyarság című lap 1920. január 10-i cikke, amelynek cikkírója a párizsi békekonferencia Legfelsőbb Tanácsának tagjait „tranzsírozóknak” nevezte, utalva a színmagyar területek szétdarabolására. De Tournadre városkormányzó azzal fenyegette meg ezért Vasek főispánt, hogy a cikkel kapcsolatban referálni fog Párizsban.[12] A főispán a városkormányzóhoz írott hivatalos levelében egyrészt azt hangsúlyozta, hogy az Új-Magyarság saját tőkével dolgozó vállalat, amiért ő nem vállalhat felelősséget, másrészt igen határozottan elhatárolta magát a cikkben leírtaktól, közölve, hogy azok a legkevésbé sem fedik kormányának irányvonalát.[13] Vasek, Huszár Károly miniszterelnököt is értesítette az ügyről, aki a szegedi városkormányzóhoz küldött január 24-i levelében azt írta, hogy „a magyar kormány nemcsak hogy távol áll az ilyen ízléstelen támadásoktól, hanem azokat a leghatározottabban el is ítéli”.[14]

A reményeiben csalódott Juhász Gyula keserűen említi, hogy a szegedi francia hatóságok eltávolították az ország négy részre történő szakítására ellen tiltakozó „Voulez-vous quatre Alsace” (Négy Elzászt akartok?) feliratú utcai plakátokat, amellyel párhuzamot kívántak vonni az említett francia területek 1871-ben történt Németországhoz csatolása és a történelmi Magyarország feldarabolása között. A francia-magyar történelmi párhuzamra utal a költő Magyar Straszburgok című versciklusában, melynek első költeményei először a Délmagyarország 1920. január 21-i számában gyászkeretbe foglalva láttak napvilágot, amelyben a majdan elcsatolásra kerülő magyar városok történelmi és irodalmi emlékhelyeit siratta. Az említett városversek a Nefelejcs 1921 című kötetben illetve a válogatott verseket tartalmazó Hárfában (1929) Városok címmel jelentek meg.[15] Péter László kiemeli, hogy a költő Trianon elleni tiltakozásában a két forradalom kizárólagos felelősségét hangsúlyozó hivatalos ellenforradalmi propagandával szemben mindvégig azok felelősségét állította előtérbe, akik 1914-ben háborúba sodorták az országot.[16] Juhász Gyula 1919 utáni költészetének motívumai közül az elbukott forradalmak miatt érzett keserűség mellett a trianoni béke következtében elveszített magyar tájak okozta történelmi-politikai trauma jelentette a másik meghatározó elemet, hangsúlyosabbá téve egyben költészetének magyarságtudatát. Ezt bizonyítja az említett témakör összegzésének tekintett 1927. június 4-én megjelent Trianon című vers, amelynek „Nem kell beszélni róla sohasem. De mindig, mindig gondoljunk reá” mondatai figyelmeztetnek az elcsatolt területek magyarságával közös szellemi örökségünk ápolásának fontosságára.[17]

Közismert tény, hogy a trianoni békeszerződés következményeként határvárossá vált Szeged hagyományos közlekedési, gazdasági és kereskedelmi kapcsolatai – a Bácska és a Bánát területeinek elcsatolásával − megszűntek. A szegedi könnyűipar hátországát jelentő mezőgazdasági ellátó területek közül a kender- és kukoricatermelő, valamint sertéstenyésztő területek elvesztése súlyosan érintette a város élelmiszer- és textiliparát, kereskedelmi kapcsolatait. Ugyanakkor szerencsés körülménynek mondható, hogy az 1920. március 1-ig tartó francia megszállásnak köszönhetően Szeged Magyarország része maradt annak ellenére, hogy a románok és a szerbek is igényt tartottak a város megszerzésére.  A szerbek két és fél éven át megszállva tartották Újszegedet, amelynek visszacsatolására csak 1921. augusztus 21-én került sor. A békeszerződés következményeként vált Szeged egyetemi várossá és püspöki székhellyé. A trianoni diktátum határmódosításainak következtében költözött Szegedre 1921-ben a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, ami nagyban átalakította a város arculatát, értelmiségi jelleget kölcsönözve társadalmának. A Csanádi egyházmegye temesvári székhelyét ugyancsak a békeszerződést követően kellett 1923-ban Szegedre telepíteni. Az 1930-ban átadott szegedi fogadalmi templom pedig így válhatott a püspökség székesegyházává.

Megjelent a folyóirat 2020. május-júniusi számában

Jegyzetek

[1] Pallos Lajos: Nem! Nem! Soha! Területvédő politika az első világháború után. In.: Rubicon 2014/6 52. o.

[2] Pallos L. i.m. 52-53. o.

[3] Pallos L. i.m. 54. o.

[4] Pallos L.: i.m. 55. o.

[5] Vág Sándor: A La Hongrie Républicaine és Juhász Gyula: Irodalomtörténeti Dolgozatok. Szeged, 1956, 2-3.o. idézi: Nagy Miklós: Francia megszállás Szegeden (1918-1920). Szeged, Areión Könyvek, 2019, 80. o.

[6] Péter László: Az időszerűtlen Juhász Gyula. In: Irodalomismeret, 1993 december 21-25., In.: Mindörökké Szeged. Budapest, Argumentum, 1997. 329. o.

[7] La Hongrie Républicaine 2. sz. 1919. jan.15. in.: Vág Sándor A La Hongrie Républicaine és Juhász Gyula ,: Irodalomtörténeti Dolgozatok , Szeged, 1956 , 4-5.o.

[8] [8] La Hongrie Républicaine 4-5-6. sz. 1919. február 5, február 14, február 28. in.: Vág Sándor i. m. 6-7.o.

[9] La Hongrie Républicaine 10. sz. 1919. márc.14. in.: Vág Sándor i. m. 8. o.

[10] Nagy Miklós: Párizsi adalékok az 1918/20-as szegedi francia megszállás történetéhez. In.: Szeged folyóirat 2020. február 11. o.

[11] CsML Tonelli iratok − A szegedi körletparancsnokság jelentése Kelemen kormánybiztoshoz a Kass kávéházi affér tb. (1919.nov. 6.) 636-638.old., valamint Szegedi Új Nemzedék 1919. X. 18.

[12] CsML 61/1920. 1920.I.10. Szeged város főispánjának iratai

[13] CsML 61/1920. 1920.I.13. Szeged város főispánjának iratai

[14] CsML 61/1920. 1920.I.24. Szeged város főispánjának iratai

[15] Péter László: Juhász Gyula és Trianon. In: Délvilág, 1990. április 14., In: Mindörökké Szeged. Budapest, Argumentum, 1997, 319.o.

[16] Péter László i. m. 322-323. o.

[17] Péter László i. m. 323.o.