Szilvási Katalin: „Vissza kellett térnem a napfény városába!”

Születésnapi beszélgetés Tas Ildikóval

Opera-énekesnő. Több mint ötven szerepet énekelt el, tulajdonképpen az operairodalom valamennyi, mezzók számára írt főszerepét. Szerződött a szegedi, debreceni, győri és budapesti operához, énekelt a Szegedi Szabadtéri Játékokon, az innsbrucki operaházban, a bécsi Kammeroperben, Németországban, Izraelben. Hús-vér ember, asszony, akinek lelkébe a zene és az élet beleégetett megannyi örömet és fájdalmat. Ezer szállal kötődik Szegedhez. Minden és mindenki ehhez a városhoz fűzi: szülei, nagyszülei, férje, gyermekei, unokái. Szülői ház, iskola, templom és temető  ̶  a helyszínek, amelyektől az ember otthonának érez egy várost. Amikor jó két évtizeddel ezelőtt bemutatták nekem, annyit mondtak róla: nagyon finom hölgy. Ezerszer beigazolódott.

− 1930-ban vették meg a nagyszüleim a Hámán Kató utcai (ma Szent Ferenc utca) házat. Amikor a festő lekaparta az előző festékrétegeket, a négyzet alakú előszoba mennyezetének sarkaiban előbukkant négy angyal. Lehet, hogy a házunk helyén valamikor egy kápolna állt?

Így indult beszélgetésünk Ildikó gyermekéveiről, amelyek a négy angyal oltalmában kezdődtek 1950-ben, a valamikori „Csendes Vendéglő”-ként ismert nagyszülői házban.

− Az államosításkor úgy menekülhetett meg a házunk, hogy nagyapám, Csendes Ferenc kényszerűségből bezárta a vendéglőt. Jól emlékszem az ötvenes évekre, a gyermekéveimre. Engem már akkor érdekelt a színház. Képzeld, azokban az időkben még különvonatokat indítottak a Szabadtérihez! Kislányként az ablakban lógva lestem a hömpölygő, tarka tömeget villamosra szállni a Dóm tér irányába.

− Ildikó újságcikkek, kritikák, fényképek között keresgél. A kincsestárból elsőként egy borítékot emel ki, az édesanyja keze írásával.

− Az én drága anyám ebben a levélben bocsánatot kért az édesapámtól, amiért nem tudott sírni a temetésén. De sírt ’45-ben, sírt ’46-ban, sírt ’47-ben. Édesapa a negyedik gyermekük születése előtti napon indult el a frontra, és ’47 tavaszán érkezett haza gyalog a németországi amerikai hadifogságból. A háború után születtem én ötödikként, és később még az öcsém. Úgy érzem, a szüleim a mai napig is nézik az életemet. Velem örülnek, velem sírnak. De nem álmodtam még sosem velük. Azt gondolom, azért, mert az életükben mindent meg tudtam velük beszélni, nem maradt kérdésem hozzájuk.

− A szüleid minden premieredre elmentek. Az 1987-es szegedi operafesztiválon is megnéztek Carmen szerepében. A győri Kisfaludy Színház produkciója volt ez, ahová ezekben az években szerződtél. Minden újság eufórikus sikerről írt. Az előadás végén a papád szerint tizenhárom percig csak neked tapsolt a közönség. Megnyerted a legjobb női alakítás díját, és minden újság említette a nevedet.

− Pedig Misura Zsuzsa vagy Pelle Erzsike is nagyszerűek voltak! Olyannyira nem számítottam rá, hogy díjazott leszek, hogy az eredményhirdetés előtt már hazautaztam Győrbe, és Bor Jóska, a darab rendezője vette át helyettem a díjat.

− Furcsa nő ez a Carmen, én magam sosem tudom eldönteni, szimpatizáljak-e vele vagy sem. Neked mi volt a célod az alakítással? Szerethetővé akartad tenni Carment?

− Én nem szeretem azokat a szerepmegformálásokat, amikor Carmen már túlmegy a csábításon, és annyira kínálja magát, ami már zavaró. Amikor közönségesen játsszák el. Én ezt semmiképpen nem akartam, úgyhogy nem bánom, hogy a későbbiekben sem kerültem olyan rendezők keze alá, akik ezt kérték volna tőlem. Szerintem szerethető: megy a szíve után. Egy vadóc. Szerelmes lesz, és ha meghal, az se érdekli.

− Van ilyen nőtípus?

− Biztosan van, de előttem nem volt ilyen példa. A tudat alatti célom az volt, hogy Carment szimpatikussá tegyem, emiatt egy kicsit bántott, amikor a fesztiválon az újságírók megkérdeztek egy kislányt, hogy Micaela vagy Carmen tetszik-e neki jobban, és persze ő Micaelát nevezte meg, aki a szűzi tisztaság képviselője a darabban. De azokat a szereplőket jó játszani, akik sokarcúak, mert szélesebb skáláját tudod bemutatni az érzelmeknek és a tulajdonságoknak.

− A pályád Szegeden kezdődött, énekkari művészként. Nagy sztárok játszottak akkoriban a városban?

− Karikó Teri, Berdál Vali, Harmath Éva, Sinkó György, aki tanárom is volt a főiskolán, és Gregor Jóska. Vaszy Viktor kevesebb mint húsz operaénekessel valósította meg, hogy minden kedden és minden pénteken legyen operaelőadás. Több operát állítottak színpadra, mint manapság, és dugig volt a színház! Akkoriban felismerték az operaénekeseket a városban. Győrben, ahol huszonhatszor énekeltem a Carment, mögöttem is összesúgtak az utcán, és leveleket kaptam operarajongóktól. Ma nem ismerik fel az énekest. Ha Anna Netrebko végigsétálna a Kárász utcán, őt sem vennék észre.

− Kik a kedvenceid?

− A legkedvesebb énekesem Kiri te Kanawa. Ő olyan természetesen énekel, aminél természetesebben már nem lehet énekelni. Az operafilmekben külön veszik fel a képet és a hangot, így aki szerepel a filmben, annak nem torzul el az arca. Kiri te Kanawa így énekel, mindenféle trükk nélkül is. Mirella Frenit és Jelena Obrazcovát is nagyon szerettem.

− Hogyan kerültél a debreceni Csokonai Színházhoz magánénekesnek?

− Úgy, hogy egy próbaéneklésen a hályogkovács bátorságával ki mertem állni az Eboli-áriával, ami szerintem a mezzóknak írt legnehezebb szerep. Olyan fiatalon, huszonhét évesen, a hangszalagok még rugalmasak, és az embert viszi a hév, a kifejezés. Egyébként ugyanez segített a Parasztbecsület Santuzzájában is. Ezt a szerepet drámai szopránok szokták énekelni, de mezzók is, akik jól bírják a magasságot. A lendület, illetve az érzelmi intenzitás, a hőfok segített abban, hogy a magas hangokat is ki tudjam énekelni.

− Hogyan tudod beleélni magad egy olyan szerepbe, ami alapvetően távol áll tőled? Hogyan bújsz egy javasasszony bőrébe, mint Ulrica, vagy akár a cigányasszonyok szerepébe, akiket sorra eljátszottál? Hogyan válsz olyanná a színpadon, amilyen nem vagy? Hiszen a mezzo szerepkörbe tartozó nők gyakran intrikusok, csábítók, sokszor antipatikus szereplők.

− Az a jó! Az a jó, hogy az ember a színpadon el tud játszani olyan figurákat, amilyen ő valójában nem. Az egyik legszebb cigányasszony-szerepem Azucena. Respighi Lángjában is játszottam egy cigányasszonyt, Agneset, azután Cziprát is – több mint százszor – a Cigánybáróban (a Szegedi Szabadtéri Játékokon 1999-ben és 2000-ben), de Carmen is egy cigánylány. Mindegyik szerepben benne van az ember saját maga is. Amikor Petrovics Emil C’est la guerre-jében a házmesternét alakítottam, anyám megkérdezte tőlem: „Honnan tudod, hogy ilyenek voltak a házmesternék?” Pedig az alakításom csupán annyi volt, hogy nem csináltam semmit. Ez is egy intrikusszerep: feljelentettem a hősszerelmest! A próbák során egy alkalommal Petrovics Emil lejött Debrecenbe megnézni, hol tartanak az előkészületek. Azt mondta, bízzak a zenében. Amit a zene kifejez, az elég. Ha megállok a színpadon, a reflektorok belevilágítanak a szemembe, és én csak bámulok magam elé, akkor már megvan a figura. Egyébként gyönyörű zenék szólalnak meg ebben az operában: a zenekari anyag átjárta az egész testemet.

− Ezek a fotók szebbnél szebb kosztümökben örökítettek meg téged: legalább százszor öltötted magadra Gertrudis ruháját, azután Eboli, Fenena – királynék és hercegnők palástban, ékszerekben, fátylak mögé rejtve. Az egyiken Gertrudis háromméteres selyemuszályát statiszták hordozzák. Amikor belebújsz egy ilyen pompás jelmezbe, hirtelen azzá válsz, akit énekelsz?

− Az előadót inspirálja a jelmez. Kertész Gyula rendező azt követelte tőlünk, hogy minden próbán maximálisan nyújtsuk ugyanazt a teljesítményt, amit majd az előadáson fogunk. De egy hétköznapi próbán, az ember akármennyire beleéli magát, nem mindig sikerül. Amíg nincsen világítás, nincsen jelmez, addig nem ugyanaz. De nemcsak inspirál, hanem néha meg is téveszt a kosztüm: az egyik Bánk bán-próba szünetében az Ottót alakító partnerem megállított a folyosón: „Te vagy a Tas Ildikó?” Nem ismert meg, mert mindig csak kisminkelve, Gertrud-ruhában látott.

− A férjeddel, Börcsök István baritonistával is felléptél egy színpadon. Milyen érzés, amikor nem a párját alakítod a férjednek – mert azt a szerepet a szoprán énekli –, hanem a csábítót játszod, aki próbálja elszeretni tőle?

− Volt olyan kolléganő, aki a színpadon előadás közben kezdett ki a férjemmel, én pedig végignéztem ezt. Ráadásul a szerepbe nem is illett bele, hiszen a lányát alakította a férjemnek. De Pista a szerepével foglalkozott, nem a kolléganővel, így túltettem magam ezen.

− Az előfordulhat, hogy annyira beleéli magát egy előadó a szerepébe, hogy beleszeret a partnerébe a valóságban is?

− Szerintem ezek a szerelmek héttől tízig tartanak. Én a színpadi díszlet oszlopának is tudtam szerelmet vallani. Nekem nem kellett az, hogy a valóságban is szeressem azt, akihez énekelek. A férjemmel csak kevés alkalommal szerepeltünk egyszerre színpadon, először Szegeden, amikor 1975-ben beugrott Escamillo szerepébe. Addig ő is énekkarban énekelt, de ezután kinevezték magánénekesnek. Amikor megszólalt a zenekar, két embernek kellett visszatartani, hogy ne menjen be hamarabb a színpadra, akkora hévvel készült. A kisajtóban megjelent a szombréróval, elhajította a színpadon átlósan, majd belépett az én drága uram. Nagy csinnadratta, éljenzés, ováció, ő pedig a színpad közepén elkezdte, hogy „Fel, torreádor…” Én a háta mögött, a kórusból láttam, hogy mennyire reszkettek a lábai, de olyan hang ömlött ki belőle, hogy az hihetetlen! Hihetetlen!

− Egy kicsit a művészetébe is beleszerettél?

− Hogyne, egyértelmű! Az iskolából kikerülve egyből a szegedi színházhoz kerültem, 1970. január 1-jén. A középiskolában a fiúk nem voltak udvariasak, bőven kirontottak előtted az ajtón, és Pista volt az első férfi, aki rám segítette a télikabátot, én pedig elolvadtam tőle. Amikor megismertem, harminchárom éves volt, nagyon jól nézett ki, a kolléganők meg irigykedtek, hogy nem velük foglalkozik.

− Egyszer Azucena szerepét azért nem kaptad meg, mert harmincöt évesen túl idősnek bizonyultál a szerepre, miközben Manrico, a szerepbeli fiad idősebb volt nálad.

− Vagy húsz évvel! De az impresszárió megkérdezte az Interkoncert képviselőjét, hogy hány éves vagyok, és innentől kezdve már nem foglalkoztak velem. Érdekes ez az impresszárió foglalkozás, mert kíváncsiak se voltak arra, ki hogyan énekel, csak fiatal legyen és szép!

− Milyen tulajdonságok számítanak egy operaénekesnél?

− A megjelenés fontos, de persze a hang is. Viszont a hang nagyon szubjektív, kinek tetszik, kinek nem. Többen többféleképpen leírták, hogy a tehetség, a szorgalom és a szerencse között milyen arányban dől el a siker. Nagyon kell az embernek a magabiztosság is, az önbizalom, ami nem egyenlő az önhittséggel. A beleélő-képesség is nélkülözhetetlen ahhoz, hogy szerepeket tudjon megformálni.

− Végül mégis úgy alakult, hogy Azucena szerepét sokszor és több helyen is énekelted, többek között az innsbrucki operában. Hogy is volt az, amikor átkeltél a téli Alpokon egy Trabanttal?

− Az innsbrucki színház nagyon nagy színház, de mezzójuk csak egy volt, akinek főpróbás hete volt az Ariadne Naxosban című operával. Beugrót kerestek, hogy lehessen őt mentesíteni. El is indultam a Trabanttal, mert bemondta a rádió, hogy Magyarországon minden út járható. De már Mosonmagyaróvárnál majdnem elakadtam a hóban, Ausztriában pedig annyira sűrűn esett, hogy csak egy sáv volt járható. Bele is vezettem egy nagy hóbuckába! Végül csak Bécsig jutottam, onnan vonatoztam tovább. Innsbruckban az utcán megkérdeztem egy nénit, merrefelé van a színház. Szépen elmagyarázta, majd este el is jött az előadásra, és hozott egy hatalmas bokrétát. Azt hittem, hogy a színház ajándéka, és elkezdtem osztogatni a virágokat a kollégáknak. A néni megvárt az előadás végén, és rákérdezett a virágra, én meg mentegetőztem, mert teljesen azt hittem, a színház volt ilyen gavallér.

− Mennyi ideig tart az előkészület egy előadáshoz, mire elkészül a smink, a frizura és a jelmez?

− Általában egy-másfél óra elég szokott lenni. Amikor a harmincas éveimben Azucenát énekeltem, a színház sminkesének az arcomra kellett kennie barnát, szürkét, fehéret, hogy olyan hatást keltsen távolabbról, mintha egy vénasszony lennék. Sajnos akkoriban senki nem figyelmeztetett, hogy a nehéz sminkek miatt vigyázzak a bőrömre, de én egy mai fiatalnak mondanám.

− Mit mondanál még egy pályakezdő énekesnek?

− Nagyon sok ötletem volna. A színpadi mozgással kapcsolatban megtanítanám a „Kertész-féle kiflit”. Kertész Gyulától tanultam meg azt, hogy úgy mozogjak a színpadon, hogy minden pillanatban lássam a karmestert, anélkül, hogy oda kellene fordulnom. A színpad egyik végéből a másikba egy félkörben kell mozogni ahhoz, hogy a periférikus látásodban mindig benne legyen a karmester.

− Hogyan lehet ezt a rengeteg stresszt, tanulást idegrendszerileg bírni?

− Utólag már nem tudom, hogyan lehetett elviselni például azt, hogy gombnyomásra váltogattam a nyelveket: hol németül, hol magyarul, hol olaszul, hol csehül, hol oroszul énekeltünk. Mintha a rádió gombját csavartam volna. Egyszer okozott csak problémát a nyelv, amikor Innsbruckban elkezdtem az olasz nyelvű előadásban magyarul énekelni a Máglya-áriát. Az előadásban énekelt egy helyi bariton, egy amerikai szoprán, egy olasz tenor és én voltam a negyedik főszereplő. A próbák során németül folyt minden instrukció, a szerepet olaszul énekeltem, a szünetben pedig magyarul beszéltek hozzám. Ezek után elindítottam az áriát így: „Rőt lángok vampa, la folla indomita…” Senki nem vette észre, csak a súgó, aki azt hitte, ezért most el fogják bocsátani. Innentől fogva úgy súgott minden szót időben, hogy meg se kellett volna tanulnom a szöveget olaszul.

− Egy új szerep megtanulása, ráadásul idegen nyelven, mennyi időt vesz igénybe? Egy nyár elegendő?

− Egy hosszabb szerepre, mondjuk Eboli szerepének megtanulására sem jutott egy egész nyár. Amikor bekerültem a pesti Operába, közölték velem, hogy nincsen szolgálati lakás, nincsen fizetésemelés, nincsen korrepetitor. Pedig én szeretem, ha korrepetitorral dolgozhatok. Az Ebolit Cser Miklóssal tanultam meg, aki dirigálta a Don Carlost, és korrepetált is engem, így egyben gyakorolta is, hogy kinek mikor kell intenie. Maximum tíz alkalommal mentem el hozzá, szerintem gyorsan megtanultuk.

− Hogy nézett ki egy napod, ha premiert énekeltél?

− Édesapám mindig azt mondta, ez a nap is olyan, mint a másik, mindent csináljak ugyanúgy − de azért ezt óvatosan fogadtam el. Aznap csak keveset énekeltem, a szerepre való ráhangolódás viszont egész nap tartott, ahogyan színészekről is hallani, hogy nem lehet hozzájuk szólni előadás napján, mert már azt a szerepet élik napközben.

− Mi adott erőt, ha volt valamilyen lelki vagy bármilyen problémád, hogy mégis kimenj a színpadra?

− A legrosszabb az volt, amikor a válásunk húzódott Pistával. Az emberek nem tudhatták, miket élek át. Nyilván a hangomra is befolyást gyakorolt ez az érzés, mert nem tudtam hozni azt a hangminőséget, amit elvártam volna magamtól: remegősebb lett a hangom, hiába próbáltam fegyelmezni magam. Az a tudat adott erőt, hogy csinálni kell! Ha kiállok a színpadra, nem fordulhatok be, és nem sírhatom el magam! Az is segít, ha beleélem magam a szerepbe. Ebben az időszakban Debrecenben Amnerist énekeltem. Amikor Amneris azt énekli, hogy őt nincs, ki szánja, közben pedig tombol a zenekar, abban a jelenetben maradtam egyedül a színpadon életemben először. Többnyire partnerekkel kell énekelni, párbeszédeket, jeleneteket előadni. Akkor ez az egyedüllét és Amneris magánya fantasztikus hatással volt rám. Kifelé néztem, arccal a közönség felé, és azt éreztem, az emberek visszatartják a lélegzetüket. De ezt nem magamnak tulajdonítom, hiszen a zene így lett megírva.

− Megszámlálhatatlan méltató kritika gyűlt össze Ildikó több évtizedes pályája során. Találomra beleolvasok néhányba: „Tas Ildikó ismét elragadott szenvedélyes játékával, és azzal az otthonossággal, ahogy a színpadon mozog.” „Minden természetesnek, közvetlennek, egyszerinek és megismételhetetlennek tűnik.”

− Nem tudtam bemenni a színpadra úgy, mintha a lakásomban járnék, mert a színpad számomra egy szentség volt. De a mozgásom mégis olyan természetesnek tűnt, mintha az utcán jártam volna. Ez egy adottság, nagy szerencse. De azért történtek színpadi „balesetek” is. Az egyik előadáson egy bálán ülve, három méter magasból ereszkedtem le a színpadra a férfiak közé, ám ezen az estén nem indult el a csiga, ami leeresztett volna. Odasziszegtem a fiúknak, hogy „kapjatok el, mert ugrok!”. Hálás voltam nekik, hogy nem ficamodott ki a bokám, mert sánta Carmenként odalett volna az előadás. Az orvos nővérem pedig megtanított arra, hogy a cigarettát ne szívjam, hanem fújjam. Így a cigaretta látványosan parázslott, de nem tüdőztem le a füstöt. Később elhagytam a színpadi dohányzást, miután a Cigánybáró pipájának köszönhetem az egyik fogam átlós eltörését. Úgy gondoltam, milyen jól fog mutatni, hogy az öreg cigányasszony szájában a pipájával is tud énekelni. De ráharaptam. Egy reccsenést hallottam, és éreztem, hogy kettétörik a fogam. Azért ettől még végigment az előadás. Bécsben pedig jól ráijesztettem a kollégákra A tolvaj szarka próbáján, amikor egy temperamentumos olasz hölgyet játszottam. Az indulat kifejezésére a levegőbe emeltem egy széket, és azt hitték, hogy hozzájuk akarom vágni, miközben olaszul kellett káromkodnom: „Porco Dio!” Ez a jelenet aztán véglegesen benne maradt az előadásban.

− Mi a nagyobb: a stressz vagy az öröm?

− A stressz elmúlik. Amikor Szegeden énekeltem a Carment, eljöttek a régi kollégáim. Nagyon izgultam, mit fognak szólni. Éreztem, hogy itt a legjavát kell nyújtanom. Elkezdtem az Habanerát: „Mert a szerelem, mint a lepke, oly csalfán ágról ágra száll…” – idáig jutottam, és már ez az idő elég volt arra, hogy megnyugodjak. A feszültség ennyi idő alatt szűnt meg. 

− A budapesti Operaházban Lamberto Gardelli is dirigált téged. Medveczky Ádám úgy fogalmazott, „ő egy igazi mediterrán lélek volt”. Te milyennek ismerted meg őt?

− ’92-ben a Mózest vezényelte. Kicsit megtanult magyarul, ám egy mondaton belül is váltogatta a nyelveket: angolul, olaszul, németül, magyarul egyszerre instruált, de megértettük. Egy kellemetlen szituációm is támadt vele: a nyilvános főpróbán az ügyelő elfelejtett hívni a színpadra. Máskor mindig hívás nélkül is ott voltam, de most nyugodtan ültem a büfében. Amikor nagy nehezen előkerültem, Gardelli felkiabált a színpadra magyarul: „Kávézgatunk, kávézgatunk?” – nagyon szégyelltem magam, ott, a nyilvános főpróba közepén.

− Szíved egyik vágya volt Juditot megformálni A kékszakállú herceg vára című operában. Ha színpadon nem is, de koncertszerűen énekelted, Tréfás György oldalán a debreceni Aranybika szálloda hangversenytermében. Elmélyedve a szerepben, mit tudtál leszűrni ebből az operából, amelyről nyugodtan állíthatjuk, hogy a szerelmi kapcsolatok magasiskolája?

− Az első emberpár Éva kíváncsisága miatt űzetett ki a Paradicsomból. Judit is a kíváncsiskodásával öli meg a szerelmet Kékszakállúban. Kékszakállú pedig olyan, mint egy oszlop: kimozdíthatatlan. Ha megrendezhetném ezt az operát, állandóan Judit forogna a férfi körül. Halálosan szerelmes, de szemére veti a férfinak, hogy mi mindent elhagyott érte. Annyira odaadóan szereti Kékszakállút, hogy mindent feláldoz. „Ha kiűznél, küszöbödnél megállanék, küszöbödre lefeküdnék.” Kékszakállú mégsem veszi észre, hogy ez a nő többet érdemel, hiszen már hárommal próbálta, akiket végül bezárt a hetedik ajtó mögé.

− Talán, ha Kékszakállú csak egy mondattal megerősíti Juditban, hogy jobban szereti, mint bárkit az életében, az asszonynak semmivé foszlott volna a féltékenysége. Lehet, hogy Kékszakállú ott hibázott, hogy ezt a kizárólagosságot nem, illetve csak túl későn adta meg Juditnak?

− Így van, jogos a gondolat! A zárkózottság a hiba benne. Kékszakállú nem engedi közel magához Juditot. A ruházata egy páncél, és azon belül Judit nem mehet. Huszonhét évesen énekeltem a szerepet, és – bár azóta tovább érlelődött bennem – most is ugyanazt gondolom Juditról, mint akkor: a végletekig rajongó szerelmes nő. Én is az voltam, amikor megismertem a férjemet. Imádtam!

− Segít az életedben a hited?

− Van hitem, de nem a hagyományos értelemben vett istenhitem van. Amikor énekelek, és főleg, amikor a szüleim emlékére és rájuk gondolva énekelek, nekem az az imádságom. Hiszem, hogy velem vannak. Nagyon szeretek templomban énekelni. A templomokkal kapcsolatban élénken megmaradt bennem egy szürreális álom: „rámdőlt a szegedi Dóm két tornya!” Amikor elmeséltem az édesanyámnak, megegyeztünk abban, ha bármikor az életben bajba kerülnék, ennek a mondatnak a kódolt üzenetével tudok jelezni nekik. Szeged – a székesegyházzal és annak magasba nyújtózkodó tornyaival – nemcsak a szülővárosom, de idekötnek az emlékeim is. Ide jöttem vissza nyugdíjazásom után, ide húzott a szívem, vissza kellett térnem a napfény városába, a gyökereimhez.

− Mire vagy a legbüszkébb?

− A gyerekeimre! A gyerekekért érdemes élni. Mindkét fiam megszületése – az, ahogy belőlem kiszakadt egy élőlény – maga volt a csoda. Nekem gyönyörűek voltak. Bálint énekes Szegeden, a színházban karakterszerepeket is énekel, Csabi pedig informatikus. Most, hogy nyugdíjas lettem, abban lelem örömem, ha látom, a gyerekeim jól boldogulnak, az unokáim növekednek, nő az értelmük. Jó lenne megélni, ahogyan kialakul bennük, mivé válnak, megtudni, vajon a legkisebből is mi lesz…

Megjelent a folyóirat 2020. októberi számában