Tóth Marcell: A szegediség tizenkét árnyalata

A szegediség változásai című könyvről

Nehéz feladat azt a kérdést megválaszolni, hogy Szeged fontos, vagy akár sorsdöntő múltbéli pillanatainak száma a nagyobb, vagy azon tudományágakból van több, amelyek szemüvegén, nézőpontján keresztül vizsgálhatjuk a várost. A szegediség változásai című konferenciakötet nem kíván ez ügyben igazságot tenni, viszont a felvetés jogosságát igazolja: a gazdag múlt elemeit felhasználva tizenkettő választ ad arra, hogy – a borítófedél „fülszövegét” idézve – mitől „minden mástól megkülönböztethető a szegediség is”.

Ha idén Trianon 100, akkor tavaly Szeged 300 – a turisták számára kissé csalóka szám azt fejezi ki számunkra, hogy háromszáz éve nyerte el, kapta vissza szabad királyi városi címét településünk. A 2019. május 9-én tartott konferencián[1] tizenhárom előadó tartott tizenkét előadást: kilencen az egyetem oktatói, vagy munkatársai, egy fő a tanárképző főiskola alumnus-a (Romsics Ignác akadémikus), hárman a Móra Ferenc Múzeumhoz kötődnek, egy személy pedig a városházát képviselte – a matematika Medgyesi Konstantin miatt nem jön ki, aki egyszerre kapcsolódik a felsőoktatáshoz és a városi közgyűjteményhez, sőt szerzőként, valamint szerkesztőként is alkotó.

Szeged szerencsés volt az évfordulójával: bő egy évvel később csak videókonferenciát lehetett volna tartani, így viszont nemcsak meghallgathattuk, hanem idén végre kezünkbe vehettük nyomtatott formában is a kötetet. A puhatáblás könyv borítófedelén a XI. századi alapokon álló Dömötör-torony a múltat, a Móra-múzeum épülete pedig értékeink megőrzését szimbolizálja. Medgyesi Konstantin mellett kollégája, Hegedűs Anita szerkesztette a több mint kétszáz oldalas kötetet. A tanulmányok nagyobbrészt úgy követik egymást a kötetben, mint amilyen sorrendben az előadások elhangzottak – a néhány módosítást azonban a tematikailag indokoltnak tartunk. Külön kiemelnénk, hogy az illusztrációk nagy része a múzeum gyűjteményéből származik, a városi közgyűjteményünk értékét, értékmegőrző szerepét bizonyítja, hogy minden tanulmányhoz kiváló képanyagot is tudtak mellékelni.

A következő bekezdésekben lajstromba vesszük a tanulmányokat, és röviden bemutatjuk azokat. Szegediként, a változó és változatos Szeged polgáraként egy-két momentumot kívánunk kiemelni: érdekességeket, fontos személyeket, épületeket, pillanatokat, vagy egy-egy olyan kérdéskört, amelyet szívesebben vizsgálnánk meg még közelebbről, vagy éppen eltérő véleménnyel bírunk róla.

Az álmok városától a kertvárosig

Romsics Ignác klasszikus bevezető előadást tartott a konferencián – tanulmánya is ugyanezt a funkciót tölti be a kötetben. Dióhéjban megfogalmazva: Szeged rövid története. Minden során érződik az akadémikus stílusa: aki egyszer már hallotta előadni – főleg, ha többször is – szinte úgy érezheti, hogy a konferencián ül, s legfőképpen az ő hangjával hallja. Talán az utolsó bekezdés, és azon belül a második mondat a legérdekesebb, a legszemélyesebb, de nem a leírt, hanem a ki nem mondott szavak miatt. Romsics Ignácnak „álmai városát” valóban el kellett hagynia – az e mögött meghúzódó történetet egyszer talán ő, vagy az abban érintettek megírják. Így válhat a személyes emlék egyetemtörténetté, tanulságos „mesévé” a létező szocializmusról.

„Szeged 20. századi városfejlődése európai kontextusban” címmel szerepel a könyvben az eredetileg „Nemzetközi társadalomtörténeti tendenciák és Szeged a 20. században” címmel meghirdetett, Tomka Béla professzor által tartott előadás. A tanszékvezető egy sajátos megközelítést alkalmazott: nem helytörténeti kutatásokból, vagy azok eredményeiből kiindulva mutatta be településünk európai városi vonásait, hanem a szakirodalom európai városképébe próbálta beilleszteni Szegedet – az eredeti cím, véleményünk szerint, jobban lefedte a tanulmány témáját. Vizsgálatának szempontjai: a városok külső megjelenésének egyedi vonásai, korlátozott ütemű növekedése, a városi tér sajátos használata, a városigazgatás szerepe. A szerző előbb részletesen leírta, főleg (világ, vagy európai szinten) nagyvárosi példákkal illusztrálva, a tipikus jellemzőket, majd bemutatta, hogy ezek Szeged esetében érvényesülnek-e, s ha igen, milyen mértékben. Tomka Béla Csongrád megye mai székhelyét a közepes méretű városok közé sorolta, s megindokolta tudományosan is azt, amit a szegediek a szívükben éreznek: a kutatások szerint az ekkora „nagyságú városok lakói voltak leginkább elégedettek a településük által biztosított életfeltételekkel”.

A tanulmány ezen kívül több továbbgondolásra alkalmas megállapítást is tartalmaz, ezekből emelnénk ki kettőt. Véleményünk szerint Szeged lakosságszámának alakulásánál érdemes rámutatni arra is, hogy eltérnek a város 1920-as, 1950-es, 1990-es határai, mert ez egyben a település jellegét is meghatározza. Az előbbi kettőnél felhasznált adatok még a külterületekkel (Alsótanya, Felsőtanya) rendelkező Szegedre vonatkoznak, míg az utóbbinál az 1973-ban a környékbeli községekkel kiegészülő városra. Az 1950-es év helyett talán szerencsésebb lett volna egy évvel korábbit írni, ugyanis a szerző az 1949-es adatokból dolgozott, miközben 1950-től 1952-ig zajlott az a közigazgatási reform, amelynek részeként a tanyai körzetekből önálló települések lettek, az 1949-es 132 607 főből csak 86640 maradt a város határain belül.[2] Úgy gondoljuk, a vizsgált téma szempontjából az 1952-1972 közötti terület alapján lehetett volna a legpontosabb képet kapni a szűken vett „városias város”[3] népessége tekintetében.

Szintén izgalmas kérdésnek tartjuk, hogy milyen hasonlóságok és különbségek figyelhetőek meg a nyugat-európai kertvárosi övezetek és a két világháború között kiépült szegedi telepek között, amelyeken „a kertvárosépítő igyekezet visszatükröződött”,[4] de az előbbieknél „jóval szerényebb adottságokkal rendelkeztek”. Érdekes, hogy míg Nyugaton a középosztály költözött ki a kertvárosokba, Szegeden a dolgozó szegények és alsó középosztályokhoz tartozók választották a telepeket ebben az időszakban – néhány, inkább egyedi kivételtől eltekintve. Viszont a középosztály tehetősebb részének kiköltözése a lakótelepekről Baktó és Újszeged bizonyos utcáiba az 1980-as évektől, valószínűleg megfeleltethető a nyugat-európai szuburbanizációs folyamatnak, s az okok is hasonlóak lehetnek.

Ezer év kereszténység

Néhány éve – egy Dóm téren tartott koncerten – mindenkit szeretettel üdvözölt ezen az „ősi helyen” egy Szeged történetében mérsékelten járatos énekes-színésznő. Ha a Fogadalmi templom és tere nem is ősi, sőt egy olyan korszakban épült fel az épületegyüttes, mikor az egyházellenes totális diktatúrák vették át nem egy államban az irányítást, azt mégis állíthatjuk, hogy a kereszténység évezredes múltra tekint vissza a városban. Máté-Tóth András és Mezey András közös tanulmányából kiderül, hogy Róma helyett először Bizánc lehetett az igazodási pont. Erre utal a székesegyház helyén álló Dömötör-templom neve, hiszen az ortodoxoknál volt Demeter a városok védőszentje. A középkor óta folyamatos katolikus jelenlétet talán az alsóvárosi ferencesek szimbolizálják a legjobban. A barátoknak még a törökök is kiváltságokat adtak – Bálint Sándor szerint a város története azonos a templom múltjával. Az egyház nélkül iskolaváros sem lenne Szeged: a piaristák a XVIII. század óta – a kommunisták miatti néhány évtizedes hiátust leszámítva – értelmiségi és tudós generációk sorát nevelték ki az őket befogadó városnak. A mai napig legnagyobb felekezetnek számító római katolikusok mellett azonban a fokozatosan beköltöző protestánsok, az izraeliták is hozzátették a saját értékeiket a városhoz az elmúlt évszázadokban, napjainkban pedig elsősorban a kisegyházak erősödése a feltűnő.

Szeged és művészei: miért hagyták el oly sokan a várost?

Kiemelkedik hosszúságában és az elmesélt tartalom mennyiségében is Nátyi Róbert dékán tanulmánya a XX. század szegedi képzőművészetéről, és habár nem hiszünk Friedrich Engels azon tételmondatában, hogy „a mennyiség átcsap minőségbe és megfordítva”, mégis azt tapasztaljuk, hogy a színvonalra sem lehet panaszunk. Egyedül az illusztrációk tekintetében van hiányérzetünk: ha olvasás közben nem a számítógép előtt ülünk, sokszor csak egy-egy alkotó stílusának bemutatása, vagy alkotásának rövid leírása alapján tudjuk elképzelni az alkotásokat, mint Diderot Szalonjainak olvasói két és fél évszázaddal korábban. Erről azonban nem a szerkesztők és nem is a szerző tehet, hanem a kiváló alkotók nagy száma: az íráshoz kapcsolódó tíz tétel fotó, festmény, szobor és grafika csak emiatt tűnik kevésnek. Viszont annál nagyobb szomorúsággal tölthet el minket, hogy a címben megjelenő „európai fókusz” elsősorban azt jelenti, hogy rengeteg jelentős művész pályája ugyan Szegedről indult, vagy a város az alkotóvá válásuk egyik fontos állomása volt, azonban csak a Tisza partját elhagyva – Párizsban, Berlinben, Londonban és a világ számtalan más pontján – tudott kiteljesedni művészetük.

Miért alakult így? Könnyű és helytelen válasz lenne ezért Szegedet okolni, azt a város, amely többüknek nemcsak szülőföldet jelentett, hanem otthont (időnként szó szerint műtermes lakás formájában), ösztöndíjat és olyan műértő, művészbarát költőt, mint Juhász Gyula.

Kik ezek az alkotók? Kedvcsinálóként csupán néhány személyt emelnénk ki. „Csak” egy állomás Szeged Moholy-Nagy László számára, mégis az első és haláláig egyetlen hazai kiállítása városunkban várta érző közönségét, hogy az így összegyűjtött pénzből mindörökre elhagyja Magyarországot. Néhány hónapja a legolvasottabb hírportál címlapján találkozhattak az olvasók Csáky Józseffel és egy influenszer videójában feltűnő, addig lappangó kubista szobrával. A Párizsban kiteljesedő Csákynak szülővárosában is található alkotása: Táncosnőjének szoknyája alatt az Anna-kút vize csobog. A hölgyek közül a Bécsben tanult Bäck Mancit ugyan hosszú ideig megtartotta Szeged, azonban a fotóművész nem tudta folytatni a Duna menti metropoliszban megkezdett művészi utat, a Tisza-parti városban a megrendelők más igényekkel léptek fel. Tragikusabban alakult a szegediek többsége számára csak egy furcsa nevű utcát jelentő Kukovetz Nana sorsa. Az első világháborús antant-internálásból kiszabadult festőművész a tanácsköztársaság bukása után a Prónay-különítmény áldozata lett.

„A városnak nem volt és nincs irodalma […] Szeged nem volt soha irodalmi fészek. […] A szegedi városi írókat – ha érnek valamit – előbb-utóbb úgyis meglátja és – elnyeli Budapest” – idézte Bíró-Balogh Tamás a fiatal Juhász Gyulát. A Nátyi Róbert előbb ismertetett írásához szervesen kapcsolódó, írókról, költőkről és érintőlegesen más művészekről szóló tanulmányból azonban kiderül, a lírikus „cikkében sok részigazság van, az egész mégis torzít”. Nátyi művészeivel valóban párhuzamba állítható József Attila, vagy Radnóti Miklós, azonban cáfolatként ott áll velük szemben maga Juhász Gyula és két, ugyan nem szegedi születésű, de itt kiteljesedő kortársa, Tömörkény István és Móra Ferenc.

Bíró-Balogh megvizsgálta az újabb generációkat is. A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tizenhat tagjából hat szegedi, a többiek főleg az egyetem miatt kerültek ide átmenetileg, s csupán egyetlen fő maradt végleg Szegeden és még néhányan éltek itt hosszabb-rövidebb ideig. Az Ilia-iskola nagyjai – Baka István, Zalán Tibor, Géczi János és mások – is a szélrózsa minden irányába szóródtak szét a felsőoktatás évei után. Ez, persze, nem jelentette azt, hogy nem hatott rájuk a város, hiszen Géczi mellett Temesi Ferenc és Ambrus Lajos is írtak Szeged-regényt, amelyek vitték, viszik a dél-alföldi megyeszékhely hírét. Jó látni, hogy Bíró-Balogh nem feledkezett meg a fiatalabb, ma is alkotó generációkról sem, akik olyanok, mint elődeik: tehetségesek, vagy kevésbé tehetségesek, itt alkotnak, vagy viszik szívükben tovább a várost Budapestre, a Balaton mellé: a szélrózsa minden irányába.

Szeged és a szabadság

„Mert ámbár szűrkankóban járunk, azzal nem vagyunk parasztok, hanem privilegiatus polgárok” – vallották az öntudatosan szegedi tanács tagjai 1723-ban. Marjanucz László professzor egy nagyon fontos időszakról írt a tanulmányában: arról a „hosszú XVIII. századról”, amikor előbb visszaszerezték Szeged lakói a középkor évszázadai alatt elnyert jogaikat, majd elindultak azon az úton, amelynek a végén a település épületeiben és működésében, az itt élők pedig lelkükben is valóban városivá és polgárivá váltak.

A két végpont 1686 és 1808. Az előbbi Szeged török alóli felszabadulását jelenti, azonban újabb évtizedek kellettek, mire a „török garnizont” váltó „császári garnizonból” végre ismét város lett – e küzdelem végeredménye az a bizonyos, 1719-ben III. Károly által kiadott díszoklevél. A szegediek büszkén őrizték a kivívott szabadságot, s nem adtak akárkinek polgárjogot: a polgárosítási díj megfizetésével nem elégedtek meg, hanem elvárták azt is, hogy dolgos, becsületes, erkölcsös személy legyen az, akit befogad a város. Marjanucz tanulmányából szépen kirajzolódik a növekvő, fejlődő, de jellegében még néhol kissé mezővárosias település gyarapodása. Az 1800-as évek elején elkészült tanácsháza hirdette Szeged erejét, s egyben korszakhatár is a város fejlődésében, „egy új korszak nyitánya: a klasszicizmusé és a polgárosulásé” Marjanucz szerint.

A város szabadságáért vívott XVIII. század eleji küzdelem szimbólumának tekinthető a vár: talán ezért is bontották olyan lelkesen a szegediek a nagyárvíz után. (Meg, ugye, az értékes telkek és építőanyagok miatt.) A XIII. század végén felépült erőd évszázadokig hatást gyakorolt a település fejlődésére, s miközben a benne lévő katonaság, a körülötte élő lakosság cserélődött, a téglafalak maradtak – olvashatjuk Horváth Ferenc cikkében. A tanulmány Károly Róbert korától a török időkön át egészen a kiegyezés utáni évekig mutatja be az erőd sorsát. Megismerkedhetünk a Bor-Kalán nemzetséggel, megtudhatjuk, hogy mit okozott az 1552-es sikertelen visszafoglalási kísérlet, és elképzelhetjük, hogy mit csinálhattak Ráday Gedeon királyi biztos vallatói az elfogottakkal, ha a közgyűlési jegyzőkönyv szerint: „a vár közelében lakóknak se éjjelük se nappaluk a várból kihallatszó vérfagyasztó ordítások, üvöltések miatt”. Végül kitér arra is a szerző, hogy mi maradt meg abból a várból, amely ma a város egyik legfőbb látványossága lehetne – ha azok a régi szegedi polgárok inkább megőrizték volna.

És mi maradt ránk Bibó István örökségéből szegediként? Balog Iván tanszékvezető docens írásában az előbbire, valamint arra kereste a választ, hogy miként hatott a város a jogtudós-politikusra és vica versa. Az egyetemi oktató tanulmányában rámutatott, Bibó édesanyja itt nevelhette fiába, hogy minden ember egyenlő, a rangok, a címek, a származás nem számít. Talán ezért is alakíthatott ki jó barátságot a kispolgári származású Ortutay Gyulával, az izraelita Reitzer Bélával a piarista gimnáziumban, majd a parasztságból érkező Erdei Ferenccel az egyetemen. A jogi karon Horváth Barna jogfilozófus gyakorolt nézeteire jelentős hatást, az 1945 utáni években ő taníthatta a hallgatókat a demokrácia, a szabadság, az önkormányzatiság értékeinek tiszteletben tartására – egészen addig, amíg az ezeket az értékeket lábbal tipró rendszer hatására kénytelen volt a katedráról lelépni. A jogtudós azonban nem élhette meg újrafelfedezését: a ’80-as években kibontakozó Bibó-reneszánsz csúcspontja a rendszerváltás éve Szegeden, de az eltelt három évtizedben sem feledték el őt.

Várostörténeti morzsák

A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma több tanulmányban megemlítésre kerül, de főszerepet csak Lencsés Gyula adjunktus írásában kapott. A csoport külföldi kapcsolatairól szóló anyagban a leghangsúlyosabban a kollégium által szervezett dudari angol-magyar falukutatás jelenik meg.

Virtuális várostörténeti sétára invitálta Tóth István muzeológus a hallgatóságát. Kiindulási pont a XIX. század második fele, amikor a Pest–Szeged vasútvonal, majd a Szeged és Temesvár összeköttetését segítő vasúti híd felépülését követően a város fejlődésnek indult. Az új üzemek ellenére a lakosság még továbbra is földszintes, esetleg egyemeletes házakban élt. Letzter Lipót felvételein feltűnik a vasúti híd, a pontonhíd, megjelenik a Tiszához és a Maroshoz köthető élénk gazdasági tevékenység.

Ugyanez a víz lett az, amely mindent elpusztított 1879-ben: a fényképek elárasztott városról, Széchenyi térről, romokról tanúskodnak. Azonban megörökítették a fotográfiák az újjáépülő, hamvaiból főnixként feltámadó Szegedet is. Látható az épülő színház, a posta, az 1883 áprilisára elkészült Magyar Királyi Polgári Törvényszéki Palota. Rácsodálkozhatunk a városháza hasonlóan gyors, ugyanekkor történő újjáépítésére, s követhetjük néhány évtizeddel később a Szent Demeter templom elbontásával párhuzamosan a dóm felépülését.

Míg Tóth István elsősorban időben lépdelve tartotta „virtuális sétáját”, Nyéki Tamás valódi „emlékező sétákról” osztotta meg tapasztalatait: az 56-os forradalom ötvenedik évfordulójára szervezett városnéző túrákat maga vezette. A „történelem velünk él” – derült ki a séták során: szinte minden helyszínen volt olyan, aki vagy saját, vagy családi emlékét osztotta meg: kis történeteket, morzsákat, amelyeket évtizedek óta őrizgettek. Írását függelékkel is kiegészítette: ezt áttekintve mi magunk is megkereshetjük az események fontosabb helyszíneit, emlékhelyeit – Alsóvárostól Szőregig.

Medgyesi Konstantin „szegedi Mórája” zárja a tanulmányok sorát. A nagy író, újságíró, múzeumigazgató, csak kis fejezetnek szánta életében Szegedet, azonban előbb a település fogta meg, majd ő nem eresztette el a „legnagyobb magyar várost”. Biztatták menekülésre 1919 után, néhány év múlva hívták Budapestre főszerkesztőnek, majd a vidéki múzeumok országos igazgatóságához vezetőnek, mégsem élt a lehetőségekkel, és külföldön is csak szeretett városára gondolt: „Fölhatalmazlak minden olyan hír megcáfolására, mintha én többet sose akarnék visszamenni Szegedre. Nem evett meg se a fiumei cápa és nem kínált meg kultuszminiszterséggel Mussolini sem… Otthon vagyok egy nap százszor és járok ide-oda a kultúrpalota, meg a Kölcsey utca közt, mint a vetélő”.

Még a halála után sem engedte el a város, hiába szeretett volna Kiskunfélegyházán nyugodni, Szegeden temették el. Nem eresztette a város. Ahogy nem ereszti azokat sem, akik végül elhagyták a Tisza partját. Radnóti Miklós, Csáky József, Bibó István és mások mindig egy kicsit szegediek is maradtak. Ha másoknak nem, akkor legalább a szegedieknek.

Hegedűs Anita – Medgyesi Konstantin (szerk.): A szegediség változásai. Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 2020.

Megjelent a folyóirat 2020. októberi számában

Jegyzetek

[1] Szeged 300 konferencia. http://moramuzeum.hu/szeged300konferencia/. Utolsó letöltés: 2020. július 28. 22.36.

[2] Nyolc település 1950. június 1-jével vált ki, de az anyakönyvezés már több esetben január 1-jével megindult. 1952-ben Domaszék is létrejött. Lásd bővebben és adataink forrásai: Szeged város fontosabb statisztikai adatai. Szeged, 1957. 13. old.

[3] Itt a (valójában nem teljesen) „körtöltésen belüli” Szeged értelemben használjuk.

[4] Az angol „Garden City Movement” által megcélzott város, vagy a mintát itthon követő Wekerletelephez hasonló Szegeden nem található, ezért inkább úgy értelmeztük e szövegrészletet, mint utalás a klasszikus nyugat-európai kertvárosias elővárosokra.