Pusztai Virág: Egy autonóm és lobogó művész portréja – megjelent a Tornyai-album

A hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum újabb, impozáns albummal örvendeztette meg a magyar festészet kedvelőit – ezúttal névadója előtt tisztelegve. A Nagy Imre által szerkesztett, gyönyörű kivitelű, vaskos kötet számos reprodukciót és fotót tartalmaz. Ám természetesen a kiadvány érdemei nem merülnek ki szépségében, hiszen a Tornyai munkásságához leginkább értő művészettörténészek járják körbe az életművet: a szerkesztő mellett Nátyi Róbert és Tóth Károly tanulmányai révén bontakozik ki előttünk egy autonóm, szenvedélyes, magas hőfokon alkotó művész pályája.

Hódmezővásárhely 2019-ben egész éves programsorozattal tisztelgett a 150 éve született Tornyai János előtt, melyből kiemelkedett az a gyűjteményes tárlat, amely több, mint kétszáz művét vonultatta fel, hozzájárulva az életmű újraértékeléséhez. Ezt a küldetést viszi tovább az idén megjelent album, melynek tanulmányai tovább árnyalják azokat a toposzokat, amelyek a festő munkásságát eddig övezték.

Noha az alföldi festészet kiemelkedő alakjaként ismert művész jelentősége messze nem lokális, érthető, hogy kultuszát itt ápolják a leggondosabban: Tornyai Vásárhelyen született 1869-ben, és itt is hunyt el 1936-ban. Élete során nem csak alkotóként, de művészetszervezőként is gazdagította – sőt, mondhatni ő pezsdítette fel – városa akkori kulturális életét. Arról, hogy ezt miképp vitte véghez a körülötte csoportosuló művészekkel, a kötet elején található, olvasmányos életrajzból tudhatjuk meg, amelyet Nagy Imre művészettörténész, az emlékév kurátora írt meg. Ebben olvashatunk a fiatal Tornyai kitartó szorgalmáról, párizsi tanulmányairól, a Munkácsy Mihállyal való találkozásáról, kiállításairól, sikereiről és megpróbáltatásairól. Élete számos, kalandregénybe illő fordulattal is bír – főképp, ami a nőkhöz való viszonyát illeti. Mivel ez sok esetben meghatározó volt alkotói pályájára nézve is, Nagy Imre a kötetben egy külön tanulmányt szentelt a festő gyengébbik nemmel való kapcsolatának „Én nagyon jó ember vagyok, de nagyon rossz természetem van” címmel. Ebből kibontakozik többek között rövid életű első házassága, vagy a házvezetőnőjéhez, Kovács Márihoz fűződő gyengéd viszonya. Miután észrevette, hogy a lány a kimosásra szánt ecsetjeivel próbál festeni, bátorítani kezdte őt, saját kiállításai szervezésekor neki is biztosított lehetőséget a bemutatkozásra. A lány ösztönössége, a képeiből áradó őserő Tornyai művészetére is felszabadítóan hatott. Az utókor művészettörténészeinek azonban nem kis fejtörést okozott, hogy a Tornyai-életművel összekevert Mári-képeket különválassza.

Időskori házassága a nála közel harminc évvel fiatalabb Szabó (Proits) Rozáliával ugyancsak számos bonyodalmat okozott. Noha a kórházban fekvő Tornyai a vásárhelyi múzeumnak ajándékozta saját képeit, azokat csak egy fiktív váltóra hivatkozva sikerült elhozni feleségétől, amit hosszas pereskedés követett. Miután az özvegy 1983-ban elhunyt, a lakásból az évszázad festmény-lelete került elő: a deszkapallók 718 darab Tornyai-festményt rejtettek, de ott lapult a művész harminc éven át vezetett naplója is.

A „lelet” sok tekintetben új megvilágításba helyezi azt az életművet, amelyet a megtalálása előtt hozzáférhető Tornyai-képek alapján ítéltek meg a művészettörténészek. Nátyi Róbert tanulmányából kiderül, hogy az újraértékelésnél sok szempont elsikkadt, az csak részlegesen történt meg. Az életmű helyre kerülését nehezíti az is, hogy Tornyai ösztönös és oldott, de mégis anyagelvű, a vonalat másodlagosnak tekintő, de a színek eluralkodását is kerülő festészetét eleve nem könnyű definiálni, stiláris kategóriákba sorolni. „Tornyai félévszázadot felölelő munkássága a művészet nagy átalakulásának időszakában zajlott le” ­– figyelmeztet a szerző. Tehát azok közé a művészek közé tartozott, akik még az akadémiai hagyományok égisze alatt sajátították el mesterségbeli tudásukat, de „művészetük kibontakozásakor már a modernizmus megrengette a tradicionális értékekbe vetett hitet.” Nátyi Róbert megkísérli felfejteni Tornyai modernizmusának gyökereit, miközben árnyalja azokat a korábbi megállapításokat, amelyek például a Munkácsy-hatásra vonatkoznak, vagy az expresszionistákkal rokonítják őt.

Noha nyilvánvaló, hogy Tornyai egy idő után megcsömörlött az akadémistáktól, sem az imresszionisztikus törekvések, amelyekkel Párizsban találkozhatott, sem az avantgárd hatások nem érintették meg mélyen. „Szemléletüket egyfajta intellektuális töltetű, spekulatív művészetnek látta, amit szembeállított a számára egyedüli festői értékként számba vehető, elsöprő dinamikájú emóciókkal” – írja Nátyi, noha közben figyelmezett arra is, hogy az ösztönös, senkitől sem befolyásolt, járatlan utakon haladó, intuitív zseni képe csak az egyik, meglehetősen leegyszerűsítő értelmezése az életműnek. Nátyi végsősoron egy autonóm művészként állítja elénk Tornyait, akit ugyan sokféle hatás ért, mégis mindvégig az egyedi kifejezésmódot kereste.

Tóth Károly művészettörténész első tanulmánya Tornyai Párizsban eltöltött éveivel ismerteti meg az olvasót, amelyek „Munkácsi Mihály műterme és a Julian Akadémia között” teltek, e kettő határozta meg őket. Tóth rámutat, hogy az 1894 és 1897 közötti időszak és annak a festő általi utólagos megítélése némiképp ellentétben áll egymással. Párizsban magyar ismerőseivel és mecénásaival tartotta a kapcsolatot, magyar megbízásokat vállalt, magyar témájú képeket festett és erős honvágy gyötörte – utólag viszont igyekezett megszépíteni, művészi karrierje fontos állomásaként láttatni ezt az időszakot. Noha az ekkor készült alkotásai inkább a hagyományos akadémista festészethez kapcsolódtak, mintsem a modern francia festészet aktuális tendenciáihoz, Tornyai művészi önképe szempontjából hosszútávra meghatározó volt a Szajna-parti tartózkodás. „Világképéhez, kulturális horizontjának kitágításához erőteljesen hozzájárult a francia fővárosban töltött időszak” – írja a művészettörténész.

Tóth Károly másik tanulmánya azt vizsgálja, hogy Tornyai életműve hogyan járult hozzá az alföldi festészet mint művészettörténeti fogalom létrejöttéhez. Az írásból kiderül, e fogalom nem pusztán tematikát vagy földrajzi egységet határol be, de elválaszthatatlan tőle az a szellemiség, és az a művészetszervező munka is, amely Tornyait és társait jellemezte. Bemutatja azokat a törekvéseket, melyek során megújuló és prosperáló művészeti életet kívántak létrehozni a „magyar ugaron”. Tornyai ebben kezdeményező szerepet játszott, amely hatással volt munkásságának későbbi értékelésére is.

Tornyai életművének kétségkívül fontos darabjai azok a pusztai tájképek, amelyekkel az utókor szinte azonosította őt. Ezek azonban nem hasonlíthatók azokhoz a romantizáló, idillikus, gémeskutas képekhez, amelyeket az átutazó művészek festettek errefelé. Tornyai „sajátos puszta-képeit az Alföld megfestésének évszázados hagyományával, illetve az akkori kortárs próbálkozásokkal szemben fogalmazta meg.” – írja Tóth. Pasztózus, laza ecsetvonásokkal megfestett képein az táj esszenciáit sűrítette össze, így válhatott az alföldi festészet mint regionális művészeti jelenség hiteles képviselőjévé.

Tóth Károlynak köszönhetjük azt az életrajzi kronológiát is, amellyel a kötet zárul, és amely minden bizonnyal óriási segítséget jelent azoknak a kutatóknak, akik a jövőben a Tornyai-életművel kívánnak majd foglalkozni.

A hiánypótló Tornyai-albumot tehát érdeklődéssel forgathatják a művészettörténész szakma képviselői, de a laikus, művészetszerető olvasók számára is élményt nyújt. Szerzői a legszigorúbb tudományos alapossággal, de közérthetően és olvasmányosan fogalmazzák meg meglátásaikat, melyeket számos levél- és naplórészletet idézve támasztanak alá. A kötet fotótörténeti érdekességeket is rejt: többek között Plohn József fotográfiáit, melyek egy része a műtermi beállításokat örökítette meg, segítségképpen a készülő festményekhez. A kötet tehát nem csupán egy művész életpályáját tárja elénk, de árnyalt képet ad Tornyai koráról és kulturális közegéről is.

Nagy Imre ­– Tóth Károly – Nátyi Róbert: Tornyai. Tanulmányok Tornyai János (1869 – 1936) születésének 150. évfordulója tiszteletére. Hódmezővásárhely, Tornyai János Múzeum. 2020.

Megjelent a folyóirat 2020. novemberi számában