Csapody Miklós: A népi, a szent és a művészi

Az alábbi tanulmány Csapody Miklós hamarosan megjelenő Szakralitás és esztétikum. Bálint Sándor és a művészetek című nagyívű munkájának első fejezete. A kötet a Bálint Sándor Szellemi Örökségéért Alapítvány gondozásában lát napvilágot még ez év dceemberében.

A megdicsőült pusztulás jegyében járom az omladozó várost. A viterboi eljegyzés megmaradt, de a templom már eltűnt körülötte. A freskó tisztaságos derűjében, megszentelt naturalizmusában franciskánus sugallatot érzek: a mennyország népének földre szállását és a mi életünk felmagasztalását, a megváltás boldog egyetemességét.[1]

Bálint Sándor, a magyar vallási néprajz megteremtője tudományága világszínvonalú művelése mellett művészi hajlamú, fogékony, szinte univerzális művészeti érdeklődésű, „az eleven kultúra dolgai iránt élénk”[2] és képzett műértő volt. Pilinszkyvel vallotta az alkotás és a művészi élmény szakrális voltát, „önmaga emberi kiteljesedéséhez tartozónak tudta a művészetekkel való foglalkozást, a nagy művek befogadását. Különösen intenzív volt érdeklődése a zene s a képzőművészet iránt.”[3]

Széles horizontú irodalmi-művészeti tájékozódására, ízlésének formálódására, gyűjtői gyakorlatának, főként pedig szerteágazó művészeti kapcsolatainak felderítésére felhívta már a figyelmet néhány emlékezés, közreadott levél és az első, főként klasszikus zenei érdeklődését dokumentáló vázlat.[4] A húszas években elmélyült, a magyar és az európai kultúrán is túlra tekintő, a zene, az irodalom, a képzőművészet és az építészet iránt elmélyülő érdeklődését tovább ösztönözték kortárs művészekkel fenntartott baráti kapcsolatai, ismeretségei.[5] E hálózat elérhető teljességre törekvő számbavétele mégsem csupán kapcsolattörténet, inkább személyiségrajz, egyszersmind a 20. századi magyar művelődéstörténet jellegzetes panorámája, amely ismeretlen adatokkal, összefüggések feltárásával ösztönözheti a kutatást. Bálint Sándornak irodalmi-művészeti hagyatékát sem hagyhatjuk veszendőbe menni. Jelen összegzés célja mindemellett annak elősegítése, hogy a folklorista mellett az avatott művészet-, zene- és irodalomértő alakja is fennmaradjon az emlékezetben, hiszen amint életműve sem csupán Szegedé, a tudományé és a kultúráé, élete sem csak a katedráé és az alkotásé volt, hanem a muzsikáé és az irodalomé, a képzőművészeté, az építészeté, tájaké, utazásoké és a műgyűjtésé is. Európai látóköre, műveltsége és magatartása életműve mellett az életét is mintegy műalkotássá tette.

Élete és pályája irányát, tartalmát a népi, a szent és a művészi határozta meg. Ha benne sokszorosan át nem szőnék egymást, azt is mondhatnánk, munkásságában a népi a tudományosság, a szent a kereszténység, a művészi a szépség foglalata volt. Számára magától értetődő hármas egységükről már a harmincas évek elején úgy vélte, titokzatos rokonságukban „a megismerésnek és élménynek erotikus jellege határozza meg őket, magatartásuk a világgal szemben elsősorban érzelmi. Őket nem kötelezik a mindennapi konvenciók, emberi kicsinységek. Normájuk nem a szűk én, hanem a humánum, amelyet Isten szentelt meg. A népi kultúrában hiába keresnők az egyéniség harcos állítását, áldozatát találjuk meg benne. És mégis: ez az áldozat szétfeszíti az esetleges emberi kereteket és egyetemesen kötelez. Vajon a szentek és művészek sorsa nem hasonlatos-e ehhez? Nem találják helyüket, az emberek társadalma küzd ellenük és mégis ők a törvény és a minta. […] A nép műveltségi (racionális) áramlatokat alig tesz magáévá, csak művészeti divatokat […]. A szent bizonyos értelemben művészi kompozíció: az élet hőse. A zseni intuitív lélek, inkább ösztönével, semmint értelmével ragadja meg a dolgok magasabb rendjét. Mindhármukat valami organikus egyetemesség jellemzi. A nép humanizmusából, személytelen klasszicizmusából következik, hogy nem korlátozzák rendi, társadalmi, soviniszta elfogultságok, az egyéni önteltség kísértését sem ismeri. […] A művész is fölül van az idő és tér megszorításain. A kollektív kultúra feje és édesanyja minden kultúrának. A népi szellem tudattalan mélységekben gyökerezik, és transzcendens magasságokból nyeri fényességét. A szent és a zseni az, akiben ez a misztikus összefüggés megvilágosodik és boldog tudatossággá és kötelességgé válik…”[6] Bálintot „meglehet, Bartók Béla […] 1925-ös porlódi koncertjének köszönhet[i] szülővárosa (ott jött rá, hogy a legmagasabb a legmélyebből táplálkozik)”.[7] Úgy vélte, „Nem véletlen, hogy a század annyi kiválósága nyúlt a népművészethez. Például Tolsztoj, Bartók, [Federico García] Lorca, [Manuel] De Falla, Tamási Áron, Ferenczy Noémi, Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor, és még hosszan lehetne sorolni a különböző művészeti ágakban alkotók nevét…”[8]  

Amikor a hatvanas években lelki naplójában feltette a kérdést, vajon mi a szentség modern példája, hol vannak „a szentség mai lehetőségei és hódításai”, a kor válaszaként már más kínálkozott számára, mint „a keresztény ókor világellenes elszántsága, az ősegyház vértanúinak mosolygó önáldozata. Bizonyára más, mint a kora középkor Bárány-misztikája,[9] boldog menyegzője: az archaikus Európa mágikus világérzésének felajánlása és beteljesedése. Más, mint a barokk világdrámájában való szereplés: az alkotás titáni szenvedélye (Michelangelo [Buonarroti], [Loyolai Szent] Ignác, Xavér[i Szent Ferenc], [Ávilai Szent] Teréz), az átvállalás és gyermekség karmelita kultusza, az angyali énekké dicsőült emberi szó (Keresztes Szent János, Angelus Silesius) csorduló bora. Más, mint az újkor pasztorációs (Szaléz[i Szent Ferenc], [Borromeo Szent] Károly, Chantal [Szent Franciska], Vianney [Szent János]), vagy szociális (Istenes [Szent] János [João Duarte Cidade], [Josephus] Calasantius [Kalazanci Szent József], [Zaragozai Szent] Vince, Don Bosco [Szent János]) felebarát-misztikája.[10] Látszólag minden reménytelen. Már nem tudjuk, vagy nem akarjuk követni elődeink útját. Pedig már bontakozik is előttünk a szentség modern mivolta és missziója. […] kiüresedett perceink feltöltése, a hangulat megkeresztelése, a kozmikus egzisztenciára virradó húsvéti hajnal. A XIX. században Európa kiüresedik és elfásul, a világ és élet öngyilkos hangulattá foszlik, a haladás és civilizáció hősei megszégyenülnek és reménytelenül elbuknak. Létünk metafizikai föltételeiről és realizmusáról, isteni garanciáiról megfeledkeztünk. Az evolúció délibábja megtéveszt bennünket és nagykorúságunkkal kérkedünk. Ez azonban önáltatás, mert a kort a mal du siècle emészti.[11] Csak később, a századforduló költői és szentjei találják meg az orvosságát: önmaguknak, a világnak és a létnek isteni természetességét. A gyermekség költészete diadalmaskodik civilizációnk kietlenségén. Életünk haszontalan hasznosságán, nagyképűségén és sértődöttségén erőt vesz a hit mosolygása: amely most már nem követelmény, hanem angyali bizonyosság. Az egzisztencializmus elhagyatottsága, az elidegenedés fátuma megkísért bennünket, akik a város őserdejében rettegünk, de annyian látjuk már belőle a vértanú [Szent] István módjára a kitárult egeket. Kiüresített bennünket a kor, meghasonlottunk immanens magunkban, nem vigasztal bennünket a világ.”[12]

A művészetben valódi vigaszt, transzcendens örömet találó Bálint személyiségének megismeréséhez akkor juthatunk közelebb, ha az irodalmi és zeneművekhez, képekhez, szobrokhoz, épületekhez fűződő – írókkal, költőkkel, muzsikusokkal, festőkkel, szobrászokkal, építészekkel fenntartott – bensőséges viszonyát vizsgáljuk.[13] Kiterjedt művészeti kapcsolatait emberi habitusa mellett esztétikai, hitbéli és erkölcsi meggyőződése alapozta meg, az a felfogása, hogy az esztétikumban a spirituális klasszicitással párosult keresztény eszmény nemcsak visszatükröződik, hanem testet is ölt benne. Eszmevilágának, ízlésének alakulásában a népkultúrának, a magyar és az európai, a régi és a kortárs művészeteknek volt meghatározó szerepe. Művészetszemlélete, látás-, sőt létezésmódja középpontjában a megszentelődött anyag változatos formáiban megjelenő transzcendencia, az isteni üzenet befogadása állt. Szemlélődő természetével „nem is az életet, hanem a létet méregette”,[14] amiben az esztétikum (a valóságban és a műalkotásban megnyilvánuló szép) és az artisztikum (a műalkotásban megnyilvánuló művészi ízlés) nélkülözhetetlen alkotórésze, a szakralitás közvetítője. Úgy vélte, a 20. század modern emberének már „alig van magánélete, nagy események és változások szólnak bele szándékaiba, nem csoda tehát, hogy hiányzik körünkből a klasszicitás, bár folyton utána sóvárgunk. Ha az alkotások befejezésére nem is adódik meg a kellő alkalom, a másik kötelesség: emberségünk megvalósítása; fizikai mivoltunknak magasabb erkölcsi és szellemi létrendbe emelése változatlanul fennáll.”[15]

Bálint Sándor munka közben (Forrás: https://etnoszeged.wordpress.com/rolunk/arckepcsarnok/balint-sandor/)

*

A folklorista, művelődéstörténész, nyelvész, a vallási néprajz Európa-szerte elismert tudósa az alföldi paraszti világ teljességét örökítette meg. Szülőhelye, a szegedi Alsóváros (a régi Alszeged) archaikus hagyományvilágát, népi katolicizmusát hitte, kutatását élethivatásává emelte. „Szinte látomásként révedeznek bennem a kánai menyegzőként ünnepelt falusi lakodalmak és halotti torok, elmúlt gyerekjátékok és hajdani havi búcsúk: az egész Alsóváros érett világdrámája. Közösségi hagyomány és egyéni szerep nagyjából az első világháború végéig kibúvók nélkül, olykor nagy személyes áldozatok árán is mindenkit kötelezett. Hősei már régen kint porladoznak »a szegedi anyaföld eresze alatt«, de valamennyiüknek halálig adósuk vagyok.”[16]

A „napsugaras” parasztpolgári közösség Bálint gyermekkorában eleven archaikus világát a magyar középkor népi katolicizmusa, a ferences szellemiség járta át.[17] „Szülőföldem az a Szeged, amelyet a török hódoltság teljesen elszigetelt a latin Európától. Éltető lelkének az alsóvárosi Havi Boldogasszony-templom és franciskánus kolostor maradt meg, amely páratlan anyanyelvi és népéleti missziót töltött be. Népünknek nincs módja a tridentinus szellemiség közvetlen befogadására.[18] Így aztán a szegedi nép a maga szakrális szigetsorsában, hasonlóan a csíki, moldvai székelységhez, a középkori katolikus világképnek számos elnépiesedett formáját és elemét, helyi és táji jellegzetességét őrizte meg szinte napjainkig, de legalábbis az első világháborúig. Ez a sajátos földrajzi és történelmi helyzet ama népi katolicizmus kivirágzását teszi lehetővé, amelyről többek között Juhász Gyula, Móra Ferenc, Tamási Áron tesz emberi és költői tanúságot. Kialakult e zártabb tájakon a szakrális népi önellátás, benne az orális, vagyis a nemzedékről nemzedékre történő, íratlan hagyományozás hajlama, a középkori liturgikus, most már népivé vált tradíció tisztelete, megszületett a laikus licenciátusok, népi nevükön félpapok világa. Mindezeket a XVIII. század paphiánya is meghosszabbította. Ez az archaikus, itt-ott talán meg is rekedt magatartás mindig tiszteletben tartotta a legenda és a példázat, exemplum, a Legenda Aurea és Fioretti naiv bölcsességét, a megváltott emberélet ihletett középkorias szemléletét.”[19] Mindamellett „bejártam az egész európai kultúrát, az európai kultúrának minden szép alkotásával próbáltam megismerkedni. Zenével, szépművészettel, tájakkal, kultúrákkal […], hogy valami összehasonlítási alapot szerezzek ahhoz, hogy éppen az összehasonlítás révén tudatosabbá tegyem a magam számára azokat a föladatokat, amelyeket éppen a szülővárosomnak a megismerése terén […] el kell végezni.”[20] Azt is korán megfogalmazta, „Katolikus művész számára az alkotás soha nem lehet önmagáért való.”[21]

Az első magyar városi szótár „néprajzi és művelődéstörténeti enciklopédiája”[22] és szegedi nagytáj-monográfiája a magyar folklorisztika legnagyobb egyéni teljesítménye.[23] Félezernyi közleményét a néprajz mellett magáénak tudja az irodalom- és a nyelvtudomány, a hely- és egyháztörténet, az építészet-, művészet- és népzenekutatás, a könyv- és zenetörténet.[24] Nem követett tudományos irányzatokat, s mivel szándéka a néphagyomány fenomenológiai teljességének megragadása volt, elméleti, elvi-módszertani vizsgálatok helyett a tárgyszerű megörökítésre helyezte a hangsúlyt. Az egyetemes etnológiában rajta kívül talán csak Claude Lévi-Strauss volt birtokában ama képességnek, hogy tulajdon közössége hagyományvilágát tudományos tárgyilagossággal vizsgálja.[25] Erre származása, társadalmi háttere mellett személyes adottságai is alkalmassá tették: a paprikatermelő parasztpolgárságból a harmincas évek Magyarországán fiatalon egyetemi magántanárrá emelkedő kutató azonosult közösségével és kutatása tárgyával. Meggyőződése volt, hogy „a tudományos kutatáshoz is föltétlenül szükséges a szeretet, vagyis az azonosulásnak, föltétlen önátadásnak készsége, amely az objektív igazság megismeréséhez is közelebb juttat, sőt nélkülözhetetlen hozzá. Ezt a »pártosság« hívei esetleg elfogultságnak, az agnosztikus kutatók pedig csökevénynek mondják, de nem baj. Ők még elfogultabbak minálunk.”[26]

Azt is korán felismerte, hogy az archaikus népi hagyományrend pusztulása visszafordíthatatlan, „korunk urbánus műveltségének, technikai forradalmának hatására rohamosan hanyatlik. Kétségtelen, hogy az európai humanitásnak sok archaikus szépsége is eltűnik vele. Az idő azonban nem áll meg, siránkozni nem lehet. Neki kell fogni a megörökítéshez, a gyűjtéshez, és átmenteni mindent a jövőbe, amely egyszer majd bizonyára meg fogja írni az európai parasztélet történetét, tehát annak a társadalmi jelenségnek és kultúrának világát, amely csak Európát jellemzi, éppúgy, mint a katedrálisok vagy a mozarti muzsika, mint a céhek és a kertek és még annyi más.”[27] Máskor úgy vélte, „Korunk nagy társadalmi és technikai forradalmai a paraszti életformát, hagyományvilágot szükségszerűen söprik el. Itt meddő dolog minden siránkozás, a kötelesség csak egy lehet: a szemtanúnak megörökíteni a tudomány eszközeivel is, amit Tömörkény [István] a költészet hangján elmondott. Volnának »modernebb« témáim és problémáim is, mégis úgy érzem, ez lelkiismereti kötelességem is.”[28]

A zárt alsóvárosi közösség gerincét a 20. század első harmadáig az ősiségét őrző népi hitélet hagyományai alkották, az újító parasztpolgárság létalapját a mezőgazdaság és a kétkezi iparos mesterségek biztosították. Életmódjuk és mentalitásuk azoknak a nemzedékeknek a hagyományaira épült, amelyek a 19. század végéig gyakorolták régi mesterségeiket: tanyai állattartásból és növénytermesztésből éltek, a Tiszához, a vízi élethez kapcsolódó ősi foglalkozásokat űztek. Gyarapodásukat később a paprika-feldolgozást is átalakító technológiai fejlődés és a modernizálódó, inkább zöldségtermelő, mint jószágtartó „kertesvárosi” gazdaság biztosította terményeik piaci forgalmazásával.[29] Bálint elődei a 18. században főként dohánykertészetből,[30] a 19. század derekától a paprikából éltek. Mindkét ági ismert felmenői a legrégibb múltig „parasztfoglalkozásokban lévő” szegediek voltak:[31] a Bálintok úgynevezett vízen járók, „tiszai egzisztenciák” (halászok, révészek és vízimolnárok), a Kónyák földművelők, gazdálkodók, főként paprikatermelők, „valamennyien magyarok és katolikusok”.[32] Első okmányszerűen megnevezhető őse, Caspar Baliÿnth az 1522. évi szegedi tizedlajstromban szerepel,[33] népes nemzetségéből a hódoltság utáni kirajzás hullámaival számos Bálint család telepedett meg a Bánság és a Temesköz részint általuk alapított településein.[34] Családjának anyai ága is sűrűn felbukkan a 17–18. századi alsóvárosi anyakönyvekben; valószínűleg a Kónyák is Felsővárosról kerültek a 19. században Alsóvárosra, ahol Bálint szülei már intenzív paprikatermelést folytató kisparasztok voltak.[35] „Parasztfoglalkozásokban voltak az őseim. Halászok, pásztorok voltak közöttük, […] földművesek is. És miután Szegednek, és éppen Alsóvárosnak volt mezőgazdasági különlegessége a paprika, a szüleim a paprikával foglalkoztak. […] odahaza törték a paprikát, mégpedig olyan formában, hogy a füzéres-hüvelyes paprikát fölfűzték, berakták a kemencébe, ott csörgősre szárították, és utána a külűben, egy mozsárszerű gépezetben törték meg.”[36] Szűkebb családjában csordás, kubikos és halász, kútásó és paprikamolnár éppen úgy akadt, mint tanyai barkácsoló ezermester, kofa, imádságos asszony. Félig falusi, félig városi környezetében, az utcabeliek között volt tanyai csikós, paraszti ló-orvos, böllér, gulyás, olajos asszony, gazdálkodó, papucsos, halász, parasztprímás, bormérő, galambász, bűbájos és mesemondó, halottvirrasztó énekes asszony, kántor és ferences atya.[37]

Miután apja nyolchónapos korában meghalt tífuszban, nevelése anyjára maradt, aki kemény munkával tartotta fenn szerény gazdaságát, „erős személyében a szegedi paprika világát a hőskortól kezdve egy félszázadnál (1884–1938) tovább tevékenyen átélte, és fejlődését a maga tisztességével, fáradhatatlan munkaszeretetével és odaadásával mindig szolgálta”.[38] Rá „a legnagyobb szeretettel gondolok vissza, és mint néprajzi kutató is a legnagyobb tisztelettel emlékezem rá, tudniillik az anyám a régi szegedi paraszti hagyománynak volt az őre, tudója, aki tisztában volt ezeknek a hagyományoknak a nevelő értékével is, és mindehhez ragaszkodott […]. Ebbe a paraszti magatartásba születem bele, ebben nevelkedtem föl, tehát nyilvánvalóan ez is inspirált arra, hogy később a néprajzzal, a néphagyományoknak a vizsgálatával foglalkozzam.”[39] Anyja alakját Bálint később is „a szegedi paraszti gyökérzetű paprikakultúra eminens munkásaként” idézte.[40]

*

A képi ábrázolás iránti fogékonysága hamar megmutatkozott, a környezetében nagy számban fellelt régi imakönyvekben őrzött szentképeket, nyomtatványokat kezdte gyűjteni.[41] A betűvel anyja imádságos könyveiben találkozott először, nemsokára Tömörkény és Móra írásait böngészte a Szegedi Naplóban. Ifjúsági olvasmányai, Arany, Jókai és Mikszáth után fedezte fel Adyt, aki Szabó Dezsővel és Móricz Zsigmonddal adott irányt nemzedéke hazai, felvidéki és erdélyi mozgalmainak (a húszas évektől az erdélyi írókat is olvasta, mindenekelőtt Tamási Áront). Magyar, és az ókortól a 20. századig terjedő világirodalmi tájékozódásának kezdete egyetem utáni állástalansága éveire esett, amikor már számottevő saját könyvtára volt.[42] Az új magyar irodalmat a népiek indulásától az ötvenes évekig folyamatosan olvasta, a katolikus írók termését haláláig nyomon követte, a hatvanas évek magyar prózája azonban „kényszerű opportunizmusa”, történelemszemlélete, egyoldalúnak vélt radikalizmusa, költészete pedig „érthetetlen poétikája” miatt volt idegen tőle. Kora általa legnagyobbnak tartott íróiról úgy vélte, „Éreztetik, ahogyan mindnyájunknak éreznünk kell, hogy a mi életünk és világunk már nem önelégült, polgárian megelégedett happy end ürügye, hanem nagyon komoly, nagyon nemes feladat, pionírmunka az elénk táruló, titokzatos: katasztrófát és üdvösséget egyaránt rejtegető jövő felé.”[43]

Legkedvesebb, az egyetemes zenetörténet legnagyobbjának tekintett zeneszerzője Mozart volt, érdeklődése azonban a zeneirodalom egészét átfogta a preklasszikusoktól Bachon, Schuberten át Honeggerig és Schönbergig, a mediterrán szakrális népénekektől a törzsi zenéig. Élethivatása felismerésére a kezdettől szellemi rokonának tekintett Bartók művei vezették,[44] az ő személyes példáját követte szellemi tájékozódásában, művészeti érdeklődésében. A Bartók-modellnek „a Németh Lászlóétól árnyalattal különböző fölfogása a magyarázata, hogy Bálint Sándor a hagyomány tisztelete mellett – látszólag ellentmondásosan – olyan kivételes híve volt a modern magyar képzőművészetnek és a zenének.”[45] Nemcsak az irodalommal, hanem a képzőművészettel is „tartom a kapcsolataimat […]. Nemcsak a régieket, de a moderneket is figyelemmel kísérem.”[46]

Személyiségének kisugárzását, a hagyomány tiszteletét tájszólásával együtt haláláig őrizte; „Néprajzi tanulmányaim voltaképpen gyermekkori élményeim, parasztkörnyezetem emlékeinek tudatosításával kezdődtek.”[47] Meghatározó szerepe volt a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma (1930–37) szellemi arculatának kiformálásában, a parasztkultúra nemzeti önazonosságot tudatosító jelentőségének felismerésében, a népi hagyomány átmentésében. Az Izenet, Berczeli Anzelm Károllyal szerkesztett rövidéletű folyóirata (1934) is magán viseli korán kialakult eszmei és irodalmi, művelődéstörténeti, képzőművészeti érdeklődésének jellemző jegyeit. Buday György, Radnóti Miklós mellett barátságba került többek között Aba-Novák Vilmos, Milan Konjović, Kontuly Béla, Molnár-C. Pál, Tóth Menyhért és Vinkler László festőkkel, Csáky József, Till Aran és Vágó Gábor szobrászokkal. Szülőházában megfordult Aba-Novák, Árkay Bertalan feleségével, Sztehlo Lilivel, Buday, Kontuly, Lajtha László, Móra Ferenc, Móricz, Szabó Lőrinc. „Az istenszemes parasztház tágas volt, a módos gazda és ügyes kofaasszony jólétét hirdette. […] a lakásban remek képgyűjtemény – Károlyi Lajos, Kontuly Béla, Molnár-C. Pál, Aba-Novák művei a falakon. Életük csupa kedves bohémság – órákig tartó beszélgetések, zenehallgatás, séták a »Ballagi tóhoz« – ami a Tiszapart zsombékos horpadása volt.”[48] A negyvenes évek végétől Beney Zsuzsa, Borsos Miklósék, Gorka Géza és Gorka Lívia, Koffán Károly, Kondor Béla, Kovács Margit, Pilinszky János, Rácz Aladárné, Sárközi Márta, Szedő Dénes, Weöres Sándor, Károlyi Amy és mások látogatták őket Szegeden, keresték fel őket Bálinték Pesten.[49]  

A harmincas években bekapcsolódott nemzedéke újkatolikus mozgalmaiba is; „Szegeden, a püspöki és egyetemi várossá emelkedő korábbi parasztvárosban sugárzó szellemi élet bontakozott ki. A népi íróktól kezdve Sík Sándorig és Bálint Sándorig Szeged adott otthont a néppel azonosulni tudó magyar értelmiségnek.”[50] Koalíciós évekbeli politikai szerepvállalását vallásos meggyőződése, magyarsága és felelősségérzete ösztönözte. A kor modern nyugati kereszténydemokráciájának eszméit hirdető Demokrata Néppárt egyik alapítójaként 1945-től Mindszenty 1948. december végi letartóztatásáig parlamenti képviselő volt. 1951-ben megfosztották katedrájától, az 1956-os forradalom alatt helyezték vissza;[51] „Igen visszavonult életet élek és teljesen a tudományos kutatásnak, könyvírásnak szentelem szinte minden időmet, amelyet hivatalos körök is méltánylással, elismeréssel kísérnek. Ráérő időmben olvasok, zenét hallgatok, sétálok.”[52]

1965-ben államellenes izgatás vádjával fogta perbe az állambiztonság. „Mivel öntudatos katolikusnak vallotta magát és egyházi kapcsolatait nem adta fel, vallásgyakorlatát nem hagyta abba, feltehetően a papi perekkel függ össze az eljárás megindítása ellene. […] a szegedi járásbíróság hat hónapra ítélte Bálint Sándor egyetemi tanárt, de büntetésének végrehajtását felfüggesztette.”[53] 1945-től haláláig tartó megfigyelésének több, egymással összekapcsolódó oka volt: katolicizmusa, kereszténydemokrata (keresztényszocialista) meggyőződése mellett vallási néprajzi kutatásai, szerteágazó baráti-szellemi köre, professzori működésének ténye és tartalma. Egyik megfigyelője úgy vélte, „Óriási műveltségű ember. Becsületes, igazi katolikus, sőt egy méterrel még a jó katolikus felett van. Nem csinál belőle titkot, hogy vallásos és mindennap ott van a dómban, sőt naponta áldozik.”[54] Örököse szerint „nemigen találkoztam nála műveltebb, tájékozottabb, Európára kitekintő emberrel. Úgy hiszem, Bartók Bélát tekintette szellemi rokonának.”[55] Műveltsége politikailag is „európai szinten mozog, szaktudása a néprajzi kutatást illetően szintén […] 1948 óta zárkózott ember, s belső politikai szemléletét magas intelligenciája és kultúrája révén igen jól tudja elkendőzni […] sziklaszilárdan áll meggyőződése mellett.” Minden tekintetben azonosul egyháza tanításával, „lelkileg, mint annak világi katonája bármikor követni kész. Ha elismerő nyilatkozatot tesz nyilvánosan ismeretségi körében a kommunista világrendszer álláspontjának részbeni helyessége mellett, ez nála lényegileg taktikai lépés, melyet az a célszerűség vezet, hogy felesleges anyaggal ne terhelje, főként meddő vitákkal hallgatóit, vagy az adott esetben palástolja benső magatartásának lényegét. Én a nagyvonalú és zseniális emberek közé sorozom, politika vonalon.”[56]

Másik megfigyelője, „Gábor Áron” úgy tudta, „mint Szeged specialistája, […] sokoldalú érdeklődéssel tanulmányozta a helységnek és környékének társadalmi, kulturális és történelmi viszonyait. Bár elsődleges érdeklődése szerint néprajztudós, felkészültsége sokoldalú. Vannak irodalomtörténeti, népzenei, művelődéstörténeti, gazdálkodási, nyelvészeti munkái: fő műve a »Szegedi szótár«, két kötetben a magyar tudományos munka egyik maradandó alkotása. Sajátos keveréke a vidéki és az európai embernek. Egyaránt rajong a legmodernebb művészeti, tudományos, technikai stb. eredményekért és a parasztság kultúrájának hagyományos, sokszor idejétmúlt elemeiért. A maga környezetében ezen az elvi alapon alkotott meg egy sajátos szintézist, amelyben egymás mellé kerülnek a népművészet és a modern kerámia, a falusi ponyvafüzetek és a mai irodalomtörténet és néprajz stb. Szívesen van együtt művészekkel, szakemberekkel, megfelelően a maga univerzális érdeklődésének. […] nem szorosan a falusi Szeged képviselője és nem is egészen az, amit européernek neveznek. Leginkább a könyvember, a szobatudós fogalmával közelíthető meg. Bizonyos élhetetlenség is együtt jár ezzel. Lehet azonban, hogy inkább elvszerű tartózkodás, túlzottan szerény modor az, amit így kívülről, felszínében hajlandó az ember ügyetlenségnek elkönyvelni. Tudásáért aránylag hamar részesült szép elismerésekben, mint általában a szegedi fiataloknak az a csoportja, amelyhez kortársai közül Radnóti Miklós, Ortutay Gyula, Tolnai Gábor és mások tartoztak. Már alig harmincéves korában egyetemi magántanár volt a szegedi egyetemen, a felszabadulás után hamarosan egyetemi tanárrá nevezték ki. Pályája szorosan kötődik szülővárosához és annak egyeteméhez. Elsősorban szegedi származása magyarázza szorosabb lokálpatriotizmusát, ez viszont súlyt és tekintélyt biztosít személyének a szegedi környezetben.”[57]

Harmadik megfigyelője, „Váradi Gábor” is „afféle szobatudósnak” mondta, aki „örül a könyveinek és büszke megjelent műveire, amelyek az ország minden jobb könyvtárában és könyvtárral rendelkezőnél megtalálhatók. Elismerik munkásságát, beszéde és tanítása erősen népies, szinte azt lehet mondani, hogy parasztias […], szerelmese a magyar szólásmondásoknak, amelyeket maga is gyűjt.”[58] („Arról persze szó sem lehet, hogy valaha is »szobatudós«, ráadásul a típus »mintapéldánya« lett volna. Igazában többet volt úton, mint a szobájában; művei lefegyverzően gazdag anyagát legalább annyira gyűjtötte […] kint »a terepen«, mint könyvekből […]. Ismeri az országot, mint a tenyerét; pontosan tudja, mi van, nem kevésbé pontosan, mi volt.”)[59] Azt is leírták róla, környezete tiszteletét „intelligenciája, nagy tudása, embersége, példátlan szerénysége és áldozatkészsége révén joggal érdemelte ki. Bálint Sándor valósággal a középkori keresztény humanizmus elkésett képviselője – de ebben a magatartásban szükségképpen van jó adag, szinte bárgyúságnak mondható szelídség, gyermekesség is.”[60] Az állambiztonság szerint ellenséges tevékenysége „az egyetemi ifjúság egy részének befolyásolása területén mutatkozik meg legélesebben. Ez a folyamat lassú, de alapos figyelem és szemlélődés, mondhatni tanulmányozás folytán megy végbe. Maga Bálint is, de különösen Lehel István állandó figyelemmel kíséri az egyetemi hallgatók hangulatát. Megkeresik a közvetlen kapcsolatot azok felé, akik beállítottságuknál fogva alkalmasak arra, hogy [őket a] maguk bűvkörébe vonják.”[61]

A politikai rendőrség szerint ebből következett úgynevezett „szellemi vezető” státusa. Terjedelmes megfigyelési anyaga a ritka teljességben fennmaradt korabeli iratcsomók egyikeként választ ad arra is, miért tartotta az állambiztonság „különösen veszélyes elemnek”, főként az ötvenes-hatvanas években. 1965-ben, perbe fogásakor, de később is általános jámbor szegedi szóbeszéd szerint egy apró figyelmetlenség vezetett a csak a szentképekkel és a búcsújárással foglalkozó „szent ember” meghurcolásához. Eszerint a politikai Gonosz (a Rákosi-, majd a Kádár-diktatúra politikai rendőrsége kétségkívül ezt a Gonoszt testesítette meg) minden ok nélkül támadt Bálintra. Ha a rendszer valóban csak afféle szobatudósnak tartotta volna, miért tartották megfigyelés alatt több mint harminc éven keresztül? Üldözött és üldözők konfliktusának ez a bemutatása csak egy, a magyarországi szólás- és vallásszabadság valódi helyzetét külföldön is bemutató eset közkeletű előadása, amivel a diktatúrák működése kétségkívül jól illusztrálható, miközben azonban az ügy áldozata legendává válik, amivel áldozatának értelme vész el. Holott Bálint attól magasodott fel, hogy az állambiztonság jó okkal üldözte: vezető volt spirituálisan, erkölcsileg, szellemileg, példaadó magatartásával egyaránt. Kora jelentős katolikus gondolkodójaként mélyen hitt benne, hogy „A szó keresztény értelmében vett általános demokrácia megvalósulásának nagyszabású terve Európa felépítésében ölt majd testet.”[62] Amint naplójában írta: „Közép-Európa egyetlen útja az univerzalizmus, a népek és kultúrák mellérendeltsége és szövetsége, a nyelvi esetlegességeken fölülemelkedő szolidarizmus, a keresztény hit és európai múlt közösségében való újjászületés.”[63]

Nem szervezett titkos sejtet az államrend megdöntésére, de Magyarországnak az európai szellemi-politikai közösségébe való visszatérését remélve („Meg kell teremteni az európai »Keresztény Uniót«”) valóban „izgatott”: találkozott barátaival és tanítványaival, nevelt, hatott, irányt adott.[64] Nem szervezett illegális keresztény pártot sem, ragaszkodott azonban a vallásgyakorlás 1948 óta nélkülözött szabadságához (katolikus könyvkiadó terve is foglalkoztatta), számon tartva minden egyházellenes támadást. Nem volt „mozgalmának ideológusa”, de mélyen hitt benne, hogy a „forradalmiságát elvesztett szocializmus” lassan „keresztény humánummal” itatódik át, ő pedig ennek munkása. Mindamellett meggyőződése volt, hogy a vallásosságnak is „szükségszerűen spiritualizálódnia kell, újra hitté kell válnia”, miközben mindazon teendők ellátását, melyekben nem illetékes, át kell engednie a társadalomnak, hogy az végre „nagykorúvá váljék”. Ez után kell eldöntenie, „igényli-e a hitté egyszerűsödött vallást vagy nem. […] Sok mindent felhozhatunk a mi napnyugati kultúránkkal szemben. Legnagyobb eredményéhez azonban ragaszkodnunk kell és ez: a személyes felelősség tudata és kötelessége.”[65] Úgy vélte, „Korunk egyik legnagyszerűbb jelensége és folyamata az emberi nagykorúságért folytatott küzdelem […]. A politikai, gazdasági, szellemi nagykorúságnak azonban mindenképpen párosulnia kell az emberi személyiség erkölcsi érettségével, komolyságával, mert különben méltatlan lenne arra, amit a közösség nyújt és kiharcol neki.”[66]

Üldöztetésének magyarázata voltaképpen ugyanabban áll, mint személyes áldozata: az izgatás vádja úgymond igaz volt. Nem a Kádár-rendszer büntetőtörvénykönyvének meghatározása és tartalma szerint (külföldről magával hozott, „ellenséges” politikai tartalmú könyveket adott kölcsön barátainak), hanem az erkölcsi, szellemi ellenállás lelki értelmében, és csak annyiban titokban, amennyiben megmaradt magánszférájában tehette.

*

„Holt mesterünk életműve tárgyilag is, személye és élete pedig kortörténetileg is érdemes arra, hogy gondot fordítsunk személyének »titkaira«. Az utóbbi évtizedek éppenséggel nem kedveztek az ilyen vonások megörökítésének. Számítanunk kell arra, hogy sok »fehér folt« teszi majd homályossá és szem elől tűnővé korunk alkotóit.”[67] Bálint Sándor kortársai előtt közismert „titka” személyes istenhite volt, ennek bensőségessége tárult fel előtte a vallásos archaikus népi világ örökségében és a művészetben. A szentségben és a szépségben, a szent földi tükröződésében, ami számára az ihletett isteni szépség foglalata volt. „A művészet és szerelem szép kísértései: az alkotó kifejezés szenvedélye elől nehéz kitérni.”[68] Ezért találta úgy, hogy „az életben van valami kegyelemszerű […] az egész életemen keresztül húzódik, a legnehezebb, legkritikusabb, legszomorúbb pillanatokban is az örömnek ez az érzése, […] amit talán a muzsika, a muzsikának a szeretete fejez ki legjobban benne, az a telítettség, az az ujjongás”, ami egy Bach-kantátában, egy Mozart-divertimentóban mutatkozik meg. „Akkor úgy érzem, hogy na, most együtt vagyok valamivel, valami kimondhatatlannal.”[69] Úgy vallott, „Ha újra kéne kezdenem az életet, akkor, mint ahogy pedagógusnak mentem, pedagógus szeretnék lenni a szónak a legegyetemesebb értelmében. Ilyen magiszterféle, aki szeretné az embereknek a szemét kinyitni, hogy örüljetek, vigadjatok, nehéz a sorsotok, szegények vagytok esetleg, problémáitok vannak, de itt van az ég, itt van a világ, itt van a Tisza, itt van a muzsika, és annyi más, ami helyreigazít benneteket.”[70]  

Életútja, noha pályafutása nem tartozik a 20. századi úgynevezett sikeres magyar tudományos karrierek közé,[71] mostoha személyes sorsa ellenére sikeresnek, a hagyomány megörökítésében majdhogynem teljesnek, spirituális értelemben beteljesültnek mondható. Első generációs paraszti értelmiségiként fiatalon nagy tekintélyt szerzett, s amellett, hogy kora élvonalbeli katolikus értelmisége vallásszabadságot védelmező progresszív szárnyának, a modern kereszténydemokrácia intellektuális vonulatának meghatározó személyisége volt, a társadalmi reformeszmék képviselőjeként a népiek szellemi mozgalmához tartozott. Munkáját mások szolgálatának rendelte alá, boldoggá avatását megindította az egyház, ma a tiszteletreméltók sorába tartozik.[72]

*

Az anyaggyűjtésben nyújtott segítségéért köszönetet mondunk Apró Ferencnek, Biernacki Karolnak, Blazovich Lászlónak (Szeged), Domonkos Ottónak (Sopron), Fodor Ferencnek (Szeged), Gangl Ferencnének (Győr), †Grynaeus Tamásnak (Bp.), G. Tóth Ilonának (Szeged), Gyarmati Györgynek (Bp.), Gyulay Endrének (Szeged), †Hetény Jánosnak (Győr), Horváth Ferencnek (Szeged), Huiber Editnek (Sopron), Ilia Mihálynak (Szeged), †László Emőkének (Bp.), N. Szabó Magdolnának (Bp.), †Péter Lászlónak (Szőreg), Sümegi Györgynek, Szabó Csabának (Bp.), †Tóth Ferencnek (Makó), Tóth Imrének (Sopron) és †Trogmayer Ottónak (Bp.).

Megjelent a folyóirat 2020. decemberi számában

Jegyzetek

[1] Breviárium 131. A Viterbói eljegyzés: a későbbi Árpád-házi Szent Erzsébet és Lajos eisenachi őrgróf házasságkötésének (1221) ábrázolása. Assisi Szent Ferenc földi maradványai mellett a viterbói Szent Ferenc templomban őrzik Szent Erzsébet koponyacsont-ereklyéjét. Bálinték 1939 júliusában jártak a városban (l. az Építészet, tájak, utazások fejezetében). A könyvben a szerző megjelölése nélkül idézett művek Bálint Sándor munkái.

[2] Lengyel András: Művészetek vonzásában 35. o.

[3] Lengyel András: „…hálával gondolok…” [Bálint Sándor és Csáky József].

[4] Gáspárné Zauner Éva: Visszaemlékezéseim…(1984), Káich Katalin: Levelek Milan Konjovićhoz (1985), Lengyel András: Bálint Sándor életrajzához (1986), Gáspárné Zauner Éva: Bálint Sándor emberi… (1990) és Uő: Húsz éve… (2000) és Sugarak… (2001). Idézett tanulmányai mellett Lengyel Andrástól l. még „…ismeretlensége…” [Bálint Sándor és Vass Vera] (1994), Milan Konjović Bálint Sándorról (2012). Az összefoglaló: Csapody Miklós: Szakralitás és esztétikum. Bálint Sándor és a művészetek (vázlat). In Uő: „A világban…” 409–415. o. Gáspárné Zauner Éva l. A modern művészet 903. jegyzet.

[5] A jelen összegzés irodalom-, művészet- és művelődéstörténeti vonatkozású. Nem terjed ki Bálint tudományos kapcsolataira, Ortutay Gyulához, Scheiber Sándorhoz és másokhoz fűződő barátságára. Ezekről Csapody Miklós: A „szent ember”…, Uő: Hungaro-judaica…, Bálint Sándor és a zsidóság). Művészettörténész kortársai közül csak a nála idősebb Csatkai Endrével (1896) és a jóval fiatalabb Sümegi Györggyel (1947) folytatott levelezését közöljük A modern művészet fejezetében.

[6] Egy etnográfus naplójából 267–268. o.

[7] Temesi Ferenc: Por 2. k. 338. o. Bartókról és a népdalgyűjtésről A népi, a klasszikus és a modern zene fejezetében.

[8] Bálint Sándor (Polner Zoltán, 1975). In Csapody Miklós: „Nehéz útra…” 68. o.

[9] Ószövetségi szimbólumok, előképek alapján az Újszövetség a megváltó Krisztust áldozati báránynak, Isten Bárányának (Agnus Dei) nevezi.

[10] Pasztoráció (lat): lelki gondozás, lelkészi munka.

[11] Mal du siècle (fr): a (19.) század betegsége.

[12] Breviárium 39–41. o.

[13] A szegedi Móra Ferenc Múzeumba került tárgyi, könyv- és irathagyatéka (l. az Otthona gyűjteményei c. fejezetben) nem a teljes hátra maradt, hanem az örökös, Bálint Péter által válogatott anyag, l. Jkv. 1980. jún. 2. (Függelék 3). Munkánk során levelezésének túlnyomó részét, naplóját a Breviárium (1997) szemelvényei és néhány töredék kivételével teljes egészében nélkülöznünk kellett.

[14] Breviárium 22. o.

[15] Bálint Sándor levele Lang Ernőhöz. Szeged, 1959. nov. 27. Ötvennégy… 24. Lang Ernőről, Ausztráliába került régi tanítványáról A népi, a klasszikus és a modern zene fejezetében.

[16] Bálint Sándor. A Vigilia… (Hegyi Béla, 1974). In: „Nehéz útra…” 62. o.

[17] Alsóvárosról A szögedi nemzet 1. k. 93–98. o.

[18] Az ellenreformáció kezdetén a tridenti (Trento) XIX. egyetemes zsinat (1545–63) értelmezte a katolikus tanítást, rögzítette a szentírási könyvek kánonját, a szentségek számát, az eucharisztia tanát, az Oltáriszentség fogalmát, a bűnbocsánatot stb. Megerősítette a képtiszteletet is, ami a barokk művészet kibontakozásában nagy szerepet játszott.

[19] Bálint Sándor. A Vigilia… In: „Nehéz útra…” 59–60. Exemplum (lat): példázat. Legenda Aurea: Jacopo da Voragine 13. század végi legendagyűjteménye; Fioretti: Ugolino Brunforte I Fioretti di San Francesco (Szent Ferenc virágoskertje) c. 14. század végi munkája.

[20] Beszélgetés… (Trogmayer Ottó, 1978). In: „Nehéz útra…” 110–111. o.

[21] Vázlat a költő Zrínyi arcképéhez. In: Irodalomtörténeti tanulmányok 5–6. o.

[22] A Szegedi szótárról (1957) Csongor Győző (A szögedi nemzet enciklopédiája.) és A legszögedibb szögedi (Trogmayer Ottó, 1979. In: „Nehéz útra…” 126–127.). „Ez a szótár több mint harminc esztendős munka gyümölcse. Gyűjtői helyzetem kétségkívül kedvező volt. Törzsökös szegedi, alsóvárosi parasztszülék gyermekének születtem, tehát a szegedi népnyelv anyanyelvem. Művem forrása alighanem én magam vagyok.” Szegedi szótár 1. k. 7. o.

[23] A szögedi nemzet 1–3. k. (1976, 1977, 1980).

[24] L. BSm. Mintegy száz irodalmi-művészeti vonatkozású írása jelent meg: irodalomtörténet-kritika (38), zene, zenetörténet (15), képzőművészet, művészettörténet (19), színház (5), építészet (20).

[25] Nagy Olga: Emlékezés…

[26] Bálint Sándor levele Hetény Jánoshoz. Szeged, 1952. okt. 17. In Csapody Miklós: Szakralitás, tudomány… 2. k. 194. (16) A kötetben a lelőhely megjelölése nélkül idézett levelek és az állambiztonsági iratok kivételével valamennyi dokumentum: BSh

[27] Bálint Sándor levele Lang Ernőhöz. Szeged, 1959. nov. 27. Ötvennégy… 24–25. o.

[28] Bálint Sándor levele Lang Ernőhöz. Szeged, 1960 karácsonya. Uo. 61. o.

[29] A szegedi paprika 65–66. A mesterségekről A szögedi nemzet 1. k. 339–588. és 2. k.

[30] Beszélgetés… (Trogmayer Ottó, 1978). In: „Nehéz útra…” 113. o.

[31] A kultúra és az emberség… (Csapody Miklós, 1979). Uo. 143. o.

[32] „Egyszer a szegedi egyetem antropológiai tanszékének vezetője, Bartucz [Lajos (1885–1966)] professzor megvizsgálta Bálint Sándort és megállapította, hogy a magyar alföldi típus tiszta képviselője”. Gáspárné Zauner Éva: Bálint Sándor emberi… 15. o.

[33] Az 1522. évi… 40. Alsóvárosról: A Móra Ferenc Múzeum évkönyve 1958–1959 123–126. o. és Szeged–Alsóváros 72–82. o. Felsővárosról: A Móra Ferenc Múzeum évkönyve 1963 121–128. és A szögedi nemzet 1. k. 79–83. o.

[34] Az Alföld közművelődési… 17.

[35] Beszélgetés… (Péter László, 1974). In: „Nehéz útra…” 77. o.

[36] Külű: „1. régi kezdetleges, háborús és egyéb korlátozások idején azonban manapság is titokban elővett és üldözött paprikatörő eszköz. Más neve paprikakülű, paprikatörő, , külűló, paprikaló, külűbak. 2. hosszúkás famozsár.”; Rugi a külűt (= a lábával töri a külűn a paprikát).” Szegedi szótár 1. k. 862. o.

[37] A szögedi nemzet 3. k. 923–924. o.

[38] A szegedi paprika 8. Szüleinek 1902-ben készült fényképe: A szögedi nemzet 3. k. 924. o.

[39] Családjáról és gyermekkoráról Csapody Miklós: Bálint Sándor… Életrajz 13–25. o. és A kultúra és az emberség… In: „Nehéz útra…” 143–144. o.

[40] A szögedi nemzet 3. k. 923. A ponyvához fűződő hiedelem szerint hordozója nem fog a szentség vétele nélkül meghalni, l. Bálint Sándor. A Vigilia… In: „Nehéz útra…” 61. A ’hét Mennyei Sz. Zárok’-ról Knapp Éva–Tüskés Gábor: Populáris grafika… 197–198. és Vallásos ponyvanyomtatványok… 16, 87, 99, 116, 118, 135, 175, 176/2, 183/1, 199, 1332. o.

[41] Idézi ifj. Lele József: „Az Úr…” 14. o.

[42] L. BSk

[43] Bálint Sándor levele Lang Ernőhöz. Szeged, 1958. jan. 28. Ötvennégy… 4–5. o.

[44] Bálint Sándor fiának lenni 1. 8. o.

[45] Péter László: Bálint Sándor pályája. In Uő: Mindörökké Szeged 449. o.

[46] CsmRfk III/III–1. alo. Sz.t. Ügynöki jelentés [„Körmendi” fn. ügynök]. Tárgy: dr. Bálint Sándor egyetemi tanár, volt DNP vezető ügye. Szeged, 1963. ápr. 22. In: III/III-as… 2. 138. „Körmendi”fn. ügynök: Kerényi (Koch) József (1905–1987), Bálint régi tanárkollégája. 1946-ban a Szovjetunióba hurcolták, 1955-ben szabadult, 1967-ig középiskolai angol- és testnevelő tanár. A kötetben a forrás megjelölése nélkül idézett állambiztonsági dokumentumok: ÁBTL.

[47] Bálint Sándor önéletrajza. Szeged, 1945. nov. 22. Aut. MNL OL XIX–J–1–h–84–3–3–N–38858/1946. 95. d.

[48] Gáspárné Zauner Éva: Visszaemlékezéseim…

[49] Bálint Sándor fiának lenni 1. 9. o.

[50] Balogh Margit: A KALOT… 23. o.

[51] Péter László: 1956 előtt… 59. Megfigyeléséről és perbefogásáról részletesen Csapody Miklós: „A világban…” 257–388. o.

[52] Bálint Sándor levele Lang Ernőhöz. Szeged, 1958. jan. 28. Ötvennégy… 6. o.

[53] News From Hungary. Magyarországi Hírek, 1965. aug. 6. és 1965. okt. 29.

[54] PNyO V. Alo. Sz.t. Kivonat „Laurence Olivier” fn. ügynök 1960. márc. 25-i jelentéséből. Tárgy: Bálint Sándor professzor ügye. In: III/III-as… 2. 65. „Laurence Olivier”: Lucza Szabolcs joghallgató.

[55] Bálint Sándor fiának lenni 1. 9. o.

[56] CsmRfk III/III. Alo. Sz.t. Másolat. „Mauser” fn. ügynök 1962. okt. 9-i jelentése. In: III/III-as… 2. 109–110. „Mauser”, „Mannlicher”: Kormányos István (1903–1978) ügyvéd, a József Attila szegedi köréhez tartozó fiatal költők egyike. Bálint iskolatársa, bizalmasa, 1965-ös perében ügyvédje. Róla Laczó Katalin: Kormányos István 1903–1978. In Laczó Katalin Emlékkönyv 196–197. Péter László: Álnéven költő… In Uő: 14 írás… 50–63. o.

[57] BM II/5. O. Sz.t. Jelentés. Bp., 1961. okt. 9. Tárgy: Bálint Sándor. In: III/III-as… 2. 76–77. o. „Gábor Áron”: azonosítatlan (feltehetően a Vigilia folyóirat köréhez tartozott) hálózati személy.

[58] PNyO V. Alo. Sz.t. Jelentés. Szeged, 1962. jan. 24. Uo. 86. o. „Váradi Gábor” fn. ügynök: Székelyhidi Ágoston (1935–2010) író, tanár, szerkesztő, művelődésszervező.

[59] Rónay György: Bálint Sándor 43. o.

[60] CsmRfk III/III. 4–a. alo. Sz.t. Kivonat. Bp., 1964. dec. 18. Tárgy: Bálint Sándorról készült hálózati jelentésből. BM o. Sz.t. Csongrád m. Cs–704. „Fellazítók”. Megny. 1965. dec. 6. O–12554/2.

[61] CsmRfk III/III–1. Alo. Sz.t. Öfj. Szeged, 1964. jan. 25. Tárgy: A „Fellazítók” fn. e.e.cs.d.ü. In: III/III-as… 2. 188. Lehel Istvánról A modern művészet fejezetében.

[62] Robert Schuman: Európáért 67. o.

[63] Breviárium 115. o.

[64] Csapody Miklós: „Meg kell teremteni…” In Uő: Késői ünnep 129–177. o. és Az európai „Keresztény Unió”.

[65] Bálint Sándor levele Lang Ernőhöz. Szeged, 1960 karácsonyán. Ötvennégy… 58. o.

[66] Bálint Sándor levele Lang Ernőhöz. Szeged, 1961. dec. 3. Uo. 88. o.

[67] Hetény János: Az élő emlékezés… 71. o.

[68] Breviárium 70. o.

[69] Beszélgetés Bálint Sándorral (Nagy Piroska, 1980). In: „Nehéz útra…” 162–163. o.

[70] Idézi ifj. Lele József: „Az Úr…” 47. o.

[71] Kósa László: Bálint Sándor… 98. o.

[72] Boldoggá avatási eljárása a Szentszéknél 2005-ben indult meg, ún. pozíciója (ügye összefoglalása kritikai életrajzával, az életútjára vonatkozó tanúvallomásokkal, személyes dokumentumokkal, teológiai, történészi szakvéleményekkel) 2012 végére készült el (Jó hír Bálint Sándor ügyében 12.). L. még Ifj. Lele József: Fohász(ok)…