Madácsy László: Illyés Gyuláról a költő 1967. áprilisi szegedi látogatása kapcsán

Szegeden több irodalmi emlékműsort rendeztek 1967 áprilisában, köztük az április 7-i, Juhász Gyula halálának 30. évfordulójára emlékező műsort a Szeged Városi Tanács Művelődésügyi Osztálya és a Juhász Gyula Művelődési Otthon szervezésében, amelyen bevezető előadást Illyés Gyula Kossuth-díjas költő tartott. A műsorban közreműködtek: Demjén Gyöngyvér, Kovács János, Mentes József, Szabó Kálmán, a Szegedi Nemzeti Színház művészei, a színház kamarakórusa és a Szakszervezetek Általános Munkáskórusa dr. Mihálka György vezényletével. Az ünnepségre egy 20 oldalas emlékfüzet is megjelent. Április 8-án a Kossuth-díjas költő délelőtt megtekintette darabjának, a Tűvétevőknek próbáját az Egyetemi Színpadon; este pedig a tiszteletére adott irodalmi műsort az egyetem Aulájában. Bevezető előadást dr. Madácsy László egyetemi docens tartott, közreműködtek: Kovács János és az Egyetemi Színpad tagjai. Az alábbiakban Madácsy Lászlónak a szegedi egyetem aulájában, az Illyés Gyula tiszteletére rendezett ünnepi esten, 1967. április 8-án elhangzott előadását közöljük. Az előadás kézirata Madácsy László hagyatékából került elő.

Jó dolguk van a matematikusoknak, mert csak az ő számukra és az ő területükön létezik tökéletes identitás a mester szava és a tanítvány egyetértése, a vallott gondolat és a kapott benyomás között anélkül, hogy bármiféle átértelmezések lehetségesek volnának, amelyek felnagyítanák vagy megmásítanák az eredeti nézetet.

A matematika tisztán racionális világában gondolatunkat továbbítani annyit jelent, mint egy pillanatra teljes egyenértékűséget létrehozni, egy szellemi lény identitás jelét egy másik szellemi lénynek átadni; és elképzelhető, hogy egy matematikai bizonyítás vagy valamely probléma megoldása avagy sorozata egy pontban megegyezésre hozhat olyan egyéniségeket is, akik egyébként ellenséges érzülettel viseltetnek egymás iránt. Ám ha a tisztán racionális világban az érzelem is szerepet kap, az identitás lehetősége zéróra csökken az elképzelések, a vélemények, a gondolatok között.

Ezért az akciók és reakciók kölcsönhatásában bármely eszmét a kisiklás és a kisiklatás veszélye fenyegeti. A most elmondottakból nyilvánvalóan következik, hogy az irodalommal, a művészetekkel foglalkozóknak nincsen olyan jó dolga, mint a tisztán racionális világ művelőinek.

A szépirodalom, amely a nyelv eszközével adott történelmi pillanatban az emberi élet művészi ábrázolása egyúttal a megismerést az igazságot szolgáló cselekvés forrása, formát ad olyan gondolatoknak és érzéseknek, amelyek nélküle némák, kifejezéstelenek maradnának. […] A művészi alkotás lényege nem fogalmi rendszer, sem okoskodó bizonyítás, hanem gyújtólencse módjára ezer és ezer sugárnak a társadalmi valóság egy pontjára való koncentrálása. Illyés Gyula Petőfijének vagy a Puszták népének logikája ezért olyan magávalragadóan parancsoló, lírájának megrázó ünnepélyessége ezért cseng a csengők és zeng az érchangok hangjain, drámai műveinek szoros optikája ezért tetszik igazabbnak, mint maga az élet. „A költőt – írja Pierre Reverdy – állandó és gyötrő életszükséglet hajtja, hogy felmérje belső világa titkát, hogy megismerje hatalmát és erejét. Csak a mesteremberek elégednek meg tehetségük némi megnyugtató jelével.” Ám a költészetben a mesteremberek középszerűek. Illyés Gyula életművét éppen ez az „állandó és gyötrő” megismerés vágya, a mindig tökéletesebbre való törekvés jellemzi.

Amit a fiatal Illyés Gyula ír a fiatal Jean Cocteau-ról, 1925-ben, a Journal Littéraire-ben, az önmaga elé már akkor kitűzött életcélt és mái napig vallott művészi hitvallását jelenti: „A gordiuszi csomót kettévágni nem jelenti, hogy a csomót kioldottuk. Csak a gyerekek és a bolondok vágják ketté azt, amelynek kibogozására a költő egész élete türelmét szenteli… bolondok és csodagyerekek kezében kötélvégek maradnak. Cocteau, a költő és rajzművész kezében tartja a csomót, minden oldalról szemügyre veszi és minden fortélyt elkövet, hogy kioldja. Ez az, amit egyesek játéknak neveznek, pedig igazában a legnehezebb munka, mert nincs megállás, pihenés sem áltató remény. A mindig fiatal Cocteau fáradhatatlan kutatásainak, állandó újításainak ez a mesterségbeli titka.” Ez a csomó nyilvánvalóan nem más, mint az igazság, amelyhez a megismerés az én és nemén tézisének és antitézisének szintézisre való hozatala vezet.

A Hunok Párizsban című műben olvashatjuk, hogy Illyés Gyulát barátai olykor úgy mutatták be idegeneknek: költőnek készül. Hát lehet költőnek készülni? Lehet, de csak úgy, ahogyan azt Csokonai, Petőfi, Arany János, Babits, József Attila és hozzájuk hasonló nagyok tették.

Illyés Gyulát a sivatagban eltévedt látomásos utazó gyötrelmes szomja kínozza kezdettől fogva az igazság enyhülést adó forrásvizéért. Őmaga vallja, hogy „olyan-amilyen előrejutásait, de az élet összes területén: az irodalommal való foglalatoskodásának köszönheti. Ez adott más utakra is módot, jó kiindulást, tájékozódást, frissítőt, sőt elemózsiát!! A mi Illyés Gyulánk nem afféle sétálgató széplélek az irodalomban, hanem benne és vele élő, így aztán a világirodalom dzsungelében, de különösen a francia irodaloméban épp úgy tud tájékozódni, mintha hazai tájakon járna. A csillagok állásából jobban tud olvasni, mint a tudós csillagászok.

Archimédeszi fix pontja Ozora, ott veti meg lábát úgy, hogy Párizst sarkaiból kimozdítani tudná. Ozora és Párizs, ez a két véglet tárja ki szellemi horizontját a végtelen felé. „Vajjon mennyivel volt tündöklőbb a valódi Parisnál az a Páris, amely valaha Ozorán jelent meg? Valami nemes kölcsön visszaadásával Parisban, a Mi-Asszonyunk-templom terén Ozorán pontosan az az álom lett, ami egykor az ozorai Szentháromság terén Parisból.” A mi Illyés Gyulánknak anteuszi erőt nem Párizs, hanem Ozora adott, de biztonságot is, amellyel Balzac Babel-ében, Ady Bakonyának rengetegében imponáló hittel és könnyedséggel eligazodott. Batsányi elgyökörtelenedett, tragikus sorsa intő példaként lebegett szeme előtt. Stendhal mondta, hogy „az igazi haza ott van, ahol a legtöbb hozzánk hasonló ember él”, Itália kék ege alól mégis egy szép napon hazakényszerült az örök Párizsba.

A mi Illyés Gyulánk költőnek készült. S mint J. J. Rousseau annak idején azért fordította Tacitust, hogy gyakorolja magát az írás művészetében, és felkészüljön az íróválevésre. Illyés Gyula is fordított – de a Rousseau-i gyakorlati célon túl a maga gyönyörűségére is tette. És meggyőződésem, hogy még másért is: megmutassa, mit lehet merni és cselekedni a költőnek. Erre jó alkalom volt a dadaizmus és a szürrealizmus. A felfrissítés és a felfrissülés szándékában a szinte lefordíthatatlan nehéz versek újra születnek, sőt, magyarrá lesznek fordító művészetében. Szinte látni véljük ujjai alatt miként válik a magyar nyelv ellenálló gránitkeménységű anyaga hajlékony, minden gondolatra, érzelemre és művészi formára kész, idomítható agyaggá. „Csak úgy lehetünk csiszoltak és valakik, ha agyvelőnket a másokéhoz dörzsöljük” – írja Montaigne. Az igazi eredetiség nem abban áll, ha a lehető legkevesebbet nyújtjuk a külvilágnak, s ha mozdíthatatlanok maradunk, hanem abban, ha az idegen ösztönzéseket a magunk pallérozására használjuk fel.

Sőt, mi több, a magunk védelmére! 1942-ben Illyés Gyula szerkesztésében megjelent francia irodalmi antológia a legnagyobb magyar költők fordításaival, az egy egyik legszebb és leghatásosabb politikai tett volt a fasizmus ideológiai inváziója ellen. Illyés Gyula fordításában és válogatásában a középkori francia költők mint Eustache Deschamps, Charles d’Orléans, Arnoul Gréban meg a többiek újjászületnek és modern formában és modern tartalommal lázítanak az embertelenség, a háború ellen, s dicsőítik az alkotó békét. A francia ellenállás legnagyobb költői Aragon, Eluard annak idején amikor a francia népnek szóltak, a magyar fül is meghallotta éppen Illyés Gyula közvetítése nyomán. A magyar olvasó számára amilyen mértékben fölfedezés számba menők Illyés Gyula művészi fordításai, ugyanúgy csaknem félévszázad irodalmi problémáit, harcait tükröző tanulmányai, cikkei mindig nyújtanak valami újat, valami meglepőt, valami rendkívülit, mert Illyés Gyula maga is fölfedező. Még a franciáknak is tud újat mondani akár Molière-ről akár Tristan Tzara-ról. Úgy van ő a francia irodalommal, mint Párizzsal. A Balaton szinoridáihoz szokott szeme a Balaton „fényeit és színeit” látja Párizs egén is, melyen olykor „a felhők villámgyorsan szállnak, egy pillanat alatt kiborítják játék-kannáik tartalmát, fölöttük a kékség boldogítóan magas”.

Igaz, Chateaubriand azt állítja, hogy csak saját anyanyelvünk irodalmi alkotásainak lehetünk meggyőző elfogadható kritikusai. Mert hiába tudunk alaposan valamely idegen nyelvet, hiányzik az édesanya tej, amellyel együtt szívtuk magunkba az első szavakat: minden hazának vannak elsajátíthatatlan kifejezései. S megállapítja, hogy az angolok meg a németek a francia írókról csupa barokk fogalmakat alkotnak. Azt szeretik, amit a franciák szeretnek, és azt vetik meg, amit a franciák szeretnek. nevetni való – mondja – hogy mik a mi nagy íróink Londonban, Bécsben, Berlinben és Pétervárott…”

Nem kétséges, hogy a harmadrangú íróknak gyakran nagyobb a hatásuk mint a klasszikusokénak, magyar irodalmi vonatkozásban csak Petőfi és Béranger esetét említem, de vannak kivételek, és ez a kivétel meggyőződésem szerint a mi Illyés Gyulánk. Miért? Mert az ő számára például egy Max Jacob avagy Follain és akárki más a francia irodalom óriási zenekarának egy-egy hangszere. És e hangszerek akármelyikét külön és egyszerre hallja. S még valamit: Illyés Gyula az első magyar költőnk, aki előtt már életében megnyíltak más irodalmak vasveretű kapui. Költészetének értékeit úgy méltatják, hogy meg is értik. „Költő, aki mindenkivel azonosul, hogy a lehetőség szerint részesévé tegye lángoló és mégis tartózkodó emberszeretetének” – írja róla André Frénaud. Follain szerint „Illyés stílusa áhítatról és lelki erőről tanúskodik. Egyenesen halad a maga útján, túlságos erővel, túlságos szeretettel, túlságos valósággal ahhoz, hogy áttörje azokat a gátakat, amelyeket néha az irodalmi tilalmak és divatok útjába állítanak. És hadd idézzem még Alain Bosquet-t, a híres költőt és kritikust. A világon csak három-négy olyan élő költő van, aki a szó legtágabb értelmében a század lelkét fokozatosan magáévá tudta tenni… Mindegyik költeményben megtalálható a báj, a tűz, a súlyos gondolatok, a világ átölelésének és ige által váló átváltoztatásának szükségérzete. Eme kiragadott idézetek is igazolják, hogy a Chateaubriand-féle általános szabály alól van kivétel, és ez a kivétel: Illyés Gyula.

Most pedig legyen a szó az övé!

Megjelent a folyóirat 2020. decemberi számában