Mód László – Simon András: A néprajz szegedi katedráján

Juhász Antal, a néprajzkutató

Életének 86. évében, 2020. december 9-én elhunyt Juhász Antal néprajzkutató, nyugalmazott egyetemi tanár, az SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékének volt oktatója és vezetője, a szegedi Móra Ferenc Múzeum egykori tudományos igazgatóhelyettese, több mint 30 éven át munkatársa, a magyar néprajztudomány elismert és meghatározó tudósa. Juhász Antal Szegeden született 1935. augusztus 8-án. A Radnóti Miklós Gimnáziumban érettségizett, majd a szegedi egyetem magyar és történelem szakán tanult (1953–1957) és szerzett tanári oklevelet. 1957-ben a Móra Ferenc Múzeum néprajzos-muzeológus munkatársaként kezdte pályáját. Néprajzi érdeklődését nagyban meghatározta Bálint Sándor. 1991–1998 között a szegedi egyetem néprajzi tanszékét vezette.

A csaknem három és fél évtizednyi termékeny, sok eredményt felmutató muzeológusi tevékenység után, 1991-ben Juhász Antal kinevezést kapott a József Attila Tudományegyetem Néprajzi Tanszékére tanszékvezető docensként. Saját szavait idézve, élete nagy ajándékának tartotta, hogy egyetemi oktatóként dolgozhatott. 1991 és 1998 között vezette azt a tanszéket, amely 1929-ben az első magyarországi néprajzi tanszékként létesült, s amelynek tanára és vezetője volt többek között Bálint Sándor is, akinek munkássága, mint tudjuk, nagy hatással volt Juhász Antal pályájára, s akinél 1961-ben egyetemi doktori fokozatát is szerezte Régi vízi élet és kihalt szegedi faiparágak című dolgozatával. Még 1986-ban a néprajztudomány kandidátusa lett a Szeged környékének településnéprajza és népi építészete című és tárgyú disszertációjával, 1995-ben pedig a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen habilitált Migráció és település a Duna- Tisza közén a XIX-XX. században című előadásával. 1995-ben egyetemi tanári, azaz professzori címet kapott. 2003-ben védte meg akadémiai doktori dolgozatát, amelyben a Duna-Tisza közi migrációval és annak a népi műveltségre gyakorolt hatásával foglalkozott.

Egyetemi munkálkodásának kezdetén Bellon Tiborral és Barna Gáborral újjászervezték a szegedi néprajzi oktatást, így 1992-ben specializáció formájában, majd mellék-, aztán főszakként megindult a diplomát adó szakos képzés a néprajz szegedi műhelyében.

A logikusan felépített tematikus tantermi órák mellett (anyagi kultúra: településnéprajz, építészeti kultúra, társadalomnéprajz) Juhász Antal nagy fontosságot tulajdonított a szakmai tanulmányutaknak, tanulmányi kirándulásoknak, illetve a néprajzi terepmunkának; hallgatóival főként az általa már jól ismert és folyamatosan vizsgált dél-alföldi és határon túli régiót, valamint a szegedi kirajzások által érintett, Trianon után határon túlra került bánsági magyar falvakat (Majdán, Rábé, Egyházaskér, Szaján, Jázova) járta be, illetve szervezett ide nyári terepgyakorlatokat. Önálló kutatásokra serkentette a tehetséges diákokat, s az eredmények bemutatásának is teret adott: egyrészt a Szegedi Akadémiai Bizottság Néprajzi Munkabizottsága fiatal kutatóknak szóló konferenciáin, másrészt pedig az általa 1997-ben elindított Táj és népi kultúra című tanszéki kiadványsorozat kötetiben. 1998-ig vezette a tanszéket, de professzorként tovább tanított. Nyugdíjba vonulását követően is aktív maradt a tudományos életben, s egy-egy kurzus megtartását is szívesen vállalta. Egymást követően jelentek meg tanulmányai, könyvei, legutóbb 85. születésnapja alkalmából a Nap Kiadó gondozásában A szegedi nagytáj és szomszédai című gyűjteményes kötete.

A Dél-Alföld etnográfusa volt, pályatársa, Bárth János köszöntötte őt ezzel a megnevezéssel 65. születésnapján. A tájra vonatkozó saját írásai mellett több helytörténeti-néprajzi tanulmánykötet, monográfia szerkesztője, illetve egyes tematikus fejezetek szerzője volt. Az első, mintaadó, s egyik legnagyobb hatású, országosan is elismert munka az Ilia Mihállyal közösen szerkesztett Tápé története és néprajza volt, amelyet számos újabb kötet (Sándorfalva. Kistelek, Mórahalom, Mindszent, Öttömös) követett. Köszönhetően a sokszínű szerzőgárdának, az alapos adatgyűjtésnek és a gondos szerkesztői munkának ezek a kiadványok nem veszítették el aktualitásukat, napjainkban is a legfontosabb fogódzót jelentik azok számára, akik az adott település múltjával szeretnének részletesen megismerkedni. A helyi munkák mellett történeti és összehasonlító szemléletű, értelmező és szintetizáló igényű fejezeteket írt tudományszakunk alapvető kézikönyve, a nyolckötetes Magyar néprajz Életmód és Kézművesség köteteiben.

Kutatómunkája mellett fontosnak tartotta azt, hogy aktívan bekapcsolódjon a helyi és országos szakmai szervezetek tevékenységébe. A Magyar Néprajzi Társaság Anyagi Kultúra Szakosztályának elnöke volt, évtizedekig vezette a Szegedi Akadémiai Bizottság Néprajzi Munkabizottságát. A Dugonics Társaság nemcsak tagjai közé választotta, hanem a néprajzi és népnyelvi szakosztály elnökeként is tevékenykedett. A Csongrád Megyei Honismereti Egyesület elnöki tisztségét is betöltötte. Munkásságának elismerését jelzik kitüntetései, amelyek közül említést érdemel a Magyar Néprajzi Társaság fiatal kutatókat elismerő díja, a Jankó János díj (1972), a Bél Mátyás emlékérem (1997), Csongrád Megye Alkotói díja (1998), a Magyar Néprajzi Társaság Györffy István emlékérme (2000) vagy legutóbb, 2015-ben az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark által adományozott „Szer üzenete” díj.

Tanítványai alapos szakmai, módszertani ismeretekkel, a néprajzban elengedhetetlen tereptapasztalattal felvértezve ma az ország számos múzeumában, közművelődési, oktatási intézményekben, kutatóhelyeken végzik munkájukat: nemzeti és helyi értékeink, kulturális örökségünk feltárását, védelmét, továbbadását, bemutatását.

Engedtessék meg végül e sorok írójának néhány személyes emlék felidézése, amelyek Juhász Antal szakmai és emberi karakterét idézik. Közvetlen, finom humorú, szellemes adomákkal, szójátékokkal jó hangulatot keltő ember volt. Klasszikus irodalmi műveltségét latin szentenciák és a klasszikus magyar költők sorainak idézésével ismerhettük meg, s főleg, ha magyar szakos végzettségű tanítványnak idézett, mindig kíváncsi volt, tudjuk-e kitől valók a gondolatok! A terepmunka számos módszertani fogását megtanulhattuk tőle, de olyan praktikákra is felhívta a figyelmet, hogy ha egy tanyára érkezik a néprajzos és a kutyák szaladnak felé, hogyan viselkedjen, hogy elkerülje a bajt…

Búcsúzuk tőle az SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszéke, az MTA SZAB Nyelv- és Irodalomtudományi Szakbizottsága Néprajzi Munkabizottsága, a Magyar Néprajzi Társaság Választmánya és Anyagi Kultúra Szakosztálya, az MTA Néprajztudományi Bizottsága és a társtanszékek (Budapest, Debrecen, Pécs, Miskolc, Kolozsvár) nevében. A búcsú csak a hamvainak szól, hiszen szellemi hagyatéka ösztönző példaként velünk marad írásaiban, s azok gondolkodásában, szakmai munkájában, akik tanulhattunk tőle, együtt dolgozhattunk vele!

Megjelent a folyóirat 2021 januári számában