Bárkányi Ildikó: A muzeológus Juhász Antal

Juhász Antal egyetemi tanulmányai befejezése után, 1957 augusztusában vette át a néprajzi gyűjtemény kezelését, és 1991-ig, a szegedi egyetem néprajzi tanszékének vezetésére történt kinevezéséig volt a múzeum munkatársa. Az 1962-től megyei hálózatként működő múzeumi szervezet néprajzi osztályának vezetője lett 1973-ban, majd 1977-től a tudományos igazgatóhelyettesi feladatokat vállalta magára.  A múzeumban töltött több mint három, munkás évtized alatt az elődöktől átvett néprajzi gyűjtemény tárgyainak darabszámát megduplázta (1991 végén 14 734 db volt).

Az első években főként az eltűnőben lévő kisiparok (bocskoros, papucsos, kékfestő, szíjgyártó, hajóács, zsindelyvágó, takács- és gombkötőmesterség) eszközeit, készítményeit és emlékanyagát gyűjtötte, az 1960-as évek közepétől érdeklődése a Szeged környéki paraszti építkezés és házberendezés hagyományai, valamint a településtörténet felé fordult. Az 1960-as évek elejétől a falusi és tanyai háztartások, valamint a paraszti lakáskultúra tárgyi emlékeit hozta a múzeumba. Gyűjtőútjai során fényképfelvételek ezrein örökítette meg a szegedi tanyák és a megyebeli kisebb települések hétköznapjait, eltűnőben lévő archaikus világát. (Néprajzi fotóiból 2016-ban jelent meg igényes válogatás, Tanyák, tanyai emberek Szeged vidékén 1964-2000 címmel az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark kiadásában.) Tapasztalatait, kutatási eredményeit a múzeum 1956-tól megjelenő évkönyvében (amelynek 1968-tól szerkesztőbizottsági tagja, 1986-tól 1991-ig szerkesztője is volt), szakmai folyóiratokban és gyűjteményes kötetekben megjelent tanulmányok sorában összegezte, a felhalmozott tárgyi anyagot pedig időszaki és állandó tárlatokon mutatta be.

Múzeumi pályafutása alatt három állandó kiállítást rendezett, ami keveseknek adatik meg. 1964-ben készítette el első állandó néprajzi tárlatát, Szeged környéki népélet címmel. A két termet betöltő kiállítás a halászat és vízi élet, a kubikosság, a gazdálkodás és a paprikafeldolgozás jellemző eszközeit és a kézműves műhelyeket (késes, papucsos) mutatta be, valamint egy kamra-pitvar-ház tagolású, festett bútorokkal berendezett enteriőrt. 1978-ban rendezte meg a második, Csongrád megyei parasztbútorok és népviseletek című tárlatát, amely 1988-ig, a múzeumépület belső átalakításáig volt látható. Az egy teremben elhelyezett kiállításon a megyebeli bútorfestő központok (Hódmezővásárhely, Makó, Szeged) legszebb készítményei, apátfalvi, tápéi és szegedi viseletegyüttesek, valamint a megyében élő szerbek és szlovákok hímzett viseleti darabjai (ingek, főkötők) szerepeltek. Látványos része volt a kiállításnak a 20. század elejére jellemző módon berendezett pitvar-ház enteriőr, melynek újdonságként a tetőszerkezetét és élethűen berendezett padlását is láthatta a közönség. A megyei múzeumi szervezet néprajzi gyűjteményeinek legszebb, legértékesebb népművészeti tárgyait 1976-ban Milánóban, 1979-ben Szófiában és Varsóban, 1990-ben Berlinben mutatta be. A Csongrád megye népművészete című, reprezentatív állandó kiállítás 1991-ben T. Knotik Mártával közös műveként valósult meg, s a megyebeli múzeumi anyag legértékesebb darabjait bemutató, azonos címet viselő monográfia (Csongrád megye népművészete, Budapest, 1990) szerkesztője és – a megyében dolgozó néprajzos muzeológusokkal együtt – szerzője is Juhász Antal volt. Vezetése idején indult jelentős fejlődésnek az 1951-ben alapított néprajzi adattár, valamint 1986-tól a videotár. Jelentős szerepet játszott az 1970-es évek elejétől az ópusztaszeri szabadtéri néprajzi múzeum létrehozásában is. Tervei szerint épült fel a múzeumfalu utcája, közvetlen szakmai közreműködésével a szegedi tanya, az iparos műhelyek sora, a tápéi szatócsbolt és pékműhely, és a szeged-alsóvárosi napsugárdíszes oromzatú parasztház. Nevéhez fűződik a Csongrád megyei igás és féderes parasztkocsik gyűjteményének megalapozása is.

Juhász Antal meghatározó egyénisége volt a szegedi és a Csongrád megyei néprajzi kutatásoknak. Pályája kezdetén a példaképnek tekintett Bálint Sándor nyomában kutatta a város és határa népi kultúráját, majd érdeklődése új szempontú vizsgálódások felé vezette. Elsők között hívta fel a figyelmet a paraszti háztartások teljes tárgyleltárának felvételére (A parasztság tárgyi ellátottsága; MFMÉ 1974/75-1., Szeged, 1975), levéltári dokumentumok és családtörténetek segítségével térképezte fel a szegedi táj tanyáinak kialakulását (önálló, monografikus feldolgozása: A szegedi táj tanyái. MFMÉ 1982/83-2., Szeged, 1989) évtizedekre programot adó tájkutatást indított el, amely a Dél-Alföld migrációs folyamatait tárta fel (A kutatási program eredményeinek összefoglalása: A Duna-Tisza közi migráció és hatása a népi műveltségre. Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 2005). Társadalomnéprajzi témájú írásaiban az részletekre és összefüggésekre egyaránt érzékeny tudós mutatkozik meg. Múzeumi évei alatt tevékenyen kivette részét a honismereti mozgalom keretében zajlott földrajzi név-kutatásból, a megyei településmonográfiák (Átokházától Ásotthalomig – 1970; Tápé története és néprajza – 1971;  Sándorfalva története és népélete – 1978; Deszk története és néprajza – 1984; Mórahalom. A település népe és földje – 1992; Mindszent története és népélete – 1996), munkálataiból is, szerzőként és szerkesztőként egyaránt. A Szeged története négykötetes városmonográfia számára az Életmód és tárgyi ellátottság (1686-1848), a Mezőgazdaság, a Kézműipar, kisipar (1849-1919),  című fejezeteket készítette el, a Magyar Néprajz nagyívű néprajzi enciklopédia 3., Kézművesség kötetében pedig Malmok, molnárság, sütő- vagy pékmesterség; Fafeldolgozás; A vessző, gyékény, szalma és más növényi nyersanyagok feldolgozása; Sármunka; Kőfejtés, kőbányászat, kőfaragás témában olvasható összefoglalása (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991). Szakmai és ismeretterjesztő írásainak száma múzeumi évei alatt elérte a 250-et.

A Magyar Néprajzi Társaság 1972-ben a fiatal kutatók számára alapított Jankó János díjjal ismerte el tevékenységét, az 1990-es évek elejétől a néprajzos szakma és a honismereti mozgalom számos kitüntetésben részesítette.

1991-ben történt távozása előtt átadta javaslatait a megkezdett munkák folytatására, s egyben felhívta a figyelmet a megyei néprajzi kutatások fehér foltjaira is. Az egyetemi katedra elfoglalásával nem mondott végleg búcsút korábbi műhelyének. Néhány évig megbízással segítette a múzeumban folyó munkát, és jó kapcsolata egykori munkatársaival haláláig megmaradt.

Tevékenysége alatt a szegedi múzeumi néprajzi műhely a fénykorát élte, mind a személyi ellátottság, mind a szakmai felkészültség és az elkötelezett kutatások eredményeit tekintve. Publikációk, kiállítások sorozata, módszertani és technikai újítások alkalmazása jellemezte ezt az időszakot.

Megjelent a folyóirat 2021 januári számában