Schelhammer Zsófia: Barátaink, a könyvátkok

„When books were borrowed, pledges were taken, and if a book was not returned, there was hell to pay.”[2]
Marc Drogin: Anathema!

A könyvek védelme minden időben a könyvtárak és bibliofilek elsődleges célja volt. Nem álltak meg azonban ott, hogy leláncolták a köteteket vagy kölcsönzésért cserébe ugyanolyan értékben kértek egy könyvet mintegy zálog gyanánt; kedvelt védőmódszer volt a könyvátkok (Bücherfluch, book curse) alkalmazása is. Ezen érdekes kis bejegyzések az ókori agyagtábláktól kezdve egészen a 20. századig végigkísérték a könyvek történetét, a magyar szakirodalom mégis megdöbbentően kevés tételt számlál, amely foglalkozna velük, vagy akár csak megemlítené őket.

A könyvátkok (melyek az idők folyamán aztán egyszerű tulajdonosi bejegyzésekké szelídültek) gyakorlatilag egyidősek magukkal a könyvekkel, egészen az ókorig visszavezethetők; a legelső könyvátkot Assur-bán-aplinak, Asszíria királyának tulajdonítják, aki i. e. 668 és 631 között uralkodott, és a ninivei könyvtár állományát próbálta védeni a bejegyzésekkel. A király a birodalom egész területéről összegyűjtötte az ékírásos táblákat, a tudomány, az irodalom, a gondolkodás termékeit.[3] Jelenlegi tudásunk szerint ez a könyvtár volt a világ első szisztematikusan rendezett gyűjteménye.

A középkorban, mikor még hihetetlen munkát jelentett akár egy vékonyabb kis kötet megírása,[4] bekötése is, ezeket a rendkívül értékes könyveket igyekeztek minden elképzelhető módon megóvni és elriasztani a potenciális tolvajokat. A nagyobb kolostorokban akár egy tucat másoló is dolgozhatott, egy átlagos másoló nagyjából három-hat fólióval végezhetett egy nap, így például a Biblia lemásolása körülbelül egy évet vehetett igénybe.[5] A magyar irodalom filológiájában még pontosabb adatokkal találkozhatunk:

A másolás időtartama változó. Az 5. században Szent Nílus naponta készült el egy quaternioval, így négy nap alatt az egész zsoltárkönyvet (psalterium) le tudta írni. Szent Kolumbán (†597) tizenkét nap alatt lemásolta mind a négy evangéliumot. Bergognonus de Nigraxio da Caronno novarai polgár 1220. május 4. és 1221. augusztus 6. között a teljes Bibliával végzett. Egy párizsi minoritának, Bertrand Ginesse-nek 1467-ben egyetlen napra volt szüksége Ovidius A szerelem ellenszerei (Remedia amoris) című erotikus tankölteményéhez. Ezek azonban kivételes teljesítmények. Egy hivatásos másoló 1333-ban fél év alatt írt le egy díszes Újszövetséget, s 1436/37-ben is ugyanennyi idő kellett egy teljes misekönyvre (missale). A legtöbb kódex tehát mai fogalmak szerint lassan készült, sok maradt félbe, különösen gyakori a díszítés befejezetlensége.[6]

A szerzeteseknek ugyanakkor semmilyen beleszólásuk nem volt abba, milyen könyvet és mekkora részben kellett másolniuk – ha nemtetszésüket fejezték ki, előfordult, hogy nem kaptak bort, esetenként vacsorát sem, egy különösen drasztikus esetben pedig a munka visszautasítása azzal járt, hogy a szóban forgó szerzetest egyszerűen az asztalához láncolták, míg be nem fejezte a rá kirótt másolnivalót.[7]

Ilyen körülmények és nehézségek közepette, melyekkel a könyvek létrehozása járt, nem csoda, hogy sokakat megejtett egy-egy könyv eltulajdonításának lehetősége; az egyik leglenyűgözőbb könyvlopás (és az első szerzői jogi esetként elhíresült történet) a 6. században, Írországban esett meg, mikor még az is sikkasztásnak (embezzlement) minősült, ha valaki engedély nélkül másolt le egy könyvet; Columcille[8] pedig pontosan ezt tette. A történet különböző változatokban maradt fent, az egyik szerint Columcille kölcsönkapott egy zsoltároskönyvet a tanárától, Szent Finniantól (más forrásokban annak templomában való tartózkodása alatt találkozott a művel), amelyet lemásolt magának; mikor Finnian tudomást szerzett erről, természetesen nem csak az eredeti példányt követelte vissza, hanem a másolatot is. Az ügy végül a király elé került, aki Finnian javára döntött, hiszen „a borjúnak a tehénnel kell mennie”, vagyis a másolat összetartozik az eredeti dokumentummal. Columcille és követői azonban nem adták fel ilyen könnyen – csatába vonultak a könyvért, miután is száműzetés lett a sorsuk.[9]

Ezen kívül is számos olyan esetről tudunk, mikor az életével fizetett valaki egy könyv elpusztításáért vagy ellopásáért. A 12. században például egy angol tanító, miután a közeli apátságból kikölcsönzött könyvei megsemmisültek a háza leégésekor, felajánlotta, hogy hátralévő életében szerzetes lesz, vezeklés gyanánt. Mikor 1525-ben Toulouse-ban elégették egy tudós könyveit, a tetteseket felakasztották, ami korántsem elszigetelt eset volt, a középkor vége felé több közösségben is halálbüntetéssel sújtották a könyvlopást.[10]

A kolostorok is több módszerrel próbálták védeni értékes tulajdonaikat: zárták az ajtókat, az asztalhoz vagy a falhoz láncolták a könyveket, biztosítéknak cserekönyvet kértek a kölcsönzésért, de Leslie Arnovick szerint ebben a babonás időszakban a legnagyobb védelmet a könyvekbe írt átkok jelentették.[11] Az átkok meglehetősen sokfélék és esetenként igencsak érzékletesek voltak, attól kezdve, hogy a hóhér fogja fellógatni a tolvajt vagy épp vandált, aki megrongálta a könyvet, azon át, hogy hollók fognak lakmározni a szeméből, egészen odáig, hogy a pokol tüzében fog elégni, a fenyegetések elképesztően színes repertoárja vonul fel a kódexek, később az ősnyomtatványok lapjain.

A legnagyobb visszatartó erővel bíró sorok azonban azok voltak, melyek az egyházból való kiátkozást helyezték kilátásba lopás esetén. Az angol szakirodalomban gyakran találkozhatunk az anathema kifejezéssel, amely sokszor megjelenik ezekben az átkokban; az anathema maga is átkot jelent szó szerint,[12] a helyzet azonban ennél bonyolultabb – az anathema szorosan összefügg az egyházból való kiközösítéssel, ugyanakkor több is annál. Magyarul talán úgy lehetne megfogni a különbséget (és érzékeltetni, miért is kelthetett a potenciális tolvajokban halálfélelmet az anathema emlegetése), ha egymás mellé tesszük a kiközösítés és kiátkozás szavakat. A kiátkozás régebben szinonimája volt a kiközösítésnek (még a Czuczor-Fogarasi szótárban is így találjuk meg),[13] később viszont (legalábbis hivatalos közegekben) teljesen kikopott a magyar nyelvből. Erdő Péter az Egyházjog c. könyvben így határozza meg a kiközösítés fogalmát:

A XVIII. század kezdetéig a kiközösítés (excommunicatio) mind a vezeklők rendjébe való tartozást jelölhette, a régi bűnbánati fegyelemnek megfelelően, mind pedig egy egész sor különböző egyházi büntetést, melyek a szentségektől való eltiltástól a társadalmi és egyházi közösségekből való teljes kirekesztésig terjedhettek, főként azonban az egyházi közösség életében való részvétel kisebb vagy nagyobb mértékű megszorítását tartalmazták.
A XVIII. század elejétől kezdve az excommunicatio tipikusan gyógyító jellegű büntetésként, azaz cenzúraként nyer jogi meghatározást. […] Eszerint a kiközösítés nem magából az Egyházból zárja ki az embert, hanem az Egyházzal való külső közösséget érinti, vagyis a kegyelem külső eszközeiben (és így azok hatásában) való részesedést. Az Egyházzal való belső közösség, a kegyelem és az isteni életben való részesedés közössége magánál a büntetésnél fogva nem szűnik meg.[14]

Itt lehet tökéletesen megfogni az angol és a magyar nyelv és terminológia különbségét – az angolok ugyanis a kezdetektől két fogalmat használtak a csak a kegyelem külső eszközeitől való megfosztásra (excommunicatio) és a társadalom közegéből való kizárásra (anathema). Magyar viszonylatban azonban a korai időkben annyira egymás mellett élt a két szó, hogy egymás szinonimái lettek, később pedig az egyik magába olvasztotta a másikat. A könyvátkok jobb megértésének érdekében viszont mindenképpen érdemes elválasztani őket egymástól, mert megfelelő terminológia hiányában csak így lehet egyértelműsíteni, mennyivel súlyosabb az anathema (kiátkozás) a szimpla exkommunikációnál (kiközösítés).[15]

Érdekes módon azonban, nem csak fenyegető átkokkal találkozhatunk, alkalmanként a szöveg áldást is kilátásba helyez, amennyiben a kölcsönkérő vigyáz a könyvre:

Liber Sancti Petri Gandensis ecclesie. Servanti benedictio, tollenti maledictio, Qui tulerit folium vel curtaverit, anathema sit.[16]

(Szent Péter könyve, a genti eklézsia tulajdona. Áldás arra, aki vigyáz rá, átok arra, aki elmozdítja. Átkozott legyen, aki ellopja vagy kivág belőle egy oldalt.)

A feliratok nyelve a középkorban eredetileg természetesen latin volt, azonban idővel megjelentek a népnyelvű fenyegetések is (a makaróni versek példájára akár keveredhetett is a kettő), jelenlétük sem korlátozódik csupán Európára, tudunk például arab nyelvű bejegyzésről is:[17]

Jelentése: „A szírek kolostorának tulajdona a tiszteletreméltó Jeruzsálemben. Bárki, aki ellopja vagy elmozdítja az adományozott helyéről, Isten szájából lesz megátkozva! Isten (legyen felmagasztalt) dühös lesz rá! Ámen.”[18]

Nem csak átkokkal találkozhatunk azonban, hanem ismerünk olyan eseteket is, mikor a könyv maga figyelmezteti (buktatja le) a tolvajt, hiszen bele van írva, kinek a tulajdona: „Ho so me fond er ho so me took I am // jon Fosys Boke” (Whoever found me or whoever took me, I am John Foss’s book)[19]

A hivatkozott cikket tovább olvasva kiderül azonban (amint a képen is látszik), hogy John Foss neve kissé eltérő írással került a lapra, az eredeti nevet pedig, talán egy késsel, megpróbálták eltüntetni, kikaparni – ez pedig Johnt épp a könyv valószínűsíthető tolvajává teszi; ez a rendszer sem volt tehát kikezdhetetlen.

A 18. században már teljes könyveket szenteltek a könyvátok műfajának,[20] melyekben különböző osztályokba sorolták őket. Johann Peter Christian Decker például 1751-es könyvében kibővíti az addig ismert 3 osztályt és már 10-et különít el:

  • az első osztály a könyvek megcsonkítása és elhanyagolása elleni
  • a második a veszélyes és káros könyvek elleni
  • a harmadik a tudományok titkainak kinyilatkoztatása elleni
  • a negyedik a könyvek jogtalan újranyomása elleni
  • az ötödik a korrektorok elleni
  • a hatodik a plagizálók és a tolvajok elleni
  • a hetedik a koholt, hamisított könyvek elleni
  • a nyolcadik a könyvtolvajok és a Bücherschneiderek[21] elleni
  • a kilencedik a könyvek kritikusai és kemény véleményük elleni
  • a tizedik a rossz fordítások elleni átkokat tartalmazza.

A könyvátkok eredetileg a szerzők saját fogalmazványai voltak, később azonban egyre népszerűbbek lettek, míg végül gyakorlatilag kis rigmusokká váltak, melyeket a megszállott tulajdonosok előszeretettel idéztek kedvenc könyveik lapjain.

Magyar nyelven a legkorábbi könyvátok, amit jelenleg ismerünk, a gyulafehérvári Batthyány-Könyvtár egyik latin bibliájában olvasható: „1550. 1 die Septembris. Chaspar Zlyvarych propria manu in urbe frysacensi. Een azt mondom, hogy myndenyk eoreozzeon magat vgy hogy valaky ezt keonwet el akarna el lopossal venny tehát három Prychket legge raijta kel venny.”[22] (Magyarul: „Én azt mondom, hogy mindenki őrizze önmagát úgy, hogy valaki ezt a könyvet el akarná ellopással venni, tehát három prücsköt legyen rajta kell venni.”)

A prücsök vagy pricsek szó az osztrák-bajor pritschen szóból származik, jelentése a XVI. században olyan bot, vessző volt, mellyel a pedagógusok fenyítették meg a diákokat.[23]

A könyvátkok népszerűsége később sem csökkent, amint arról a Klebelsberg Könyvtár állománya is tanúskodik. Többek között a következő, mint kiderült, meglehetősen népszerű kis versikével:

Hic liber ist mein; ideo nomen meum scripsi drein;
si vis hunc librum stehlen, Pendebis an der Kehlen.
Tunc veniunt die Raben, et volunt tibi oculos ausgraben.
Tunc clamabis: ach, ach, ach! Ubique tibi recte geschach!

Jelentése Adamik Lajos fordításában:

Ez az én könyvem / ezért írtam bele a nevem
ha el akarod lopni / a gigádon fogsz lógni
jönnek majd a hollók / és kivájják a szemedet
te meg kiabálsz: jaj, jaj, jaj / pedig nagyon is megérdemelted.[24]

Feltételezhetően az aláíró, Marton (Márton) István volt a könyv valamikori tulajdonosa, a kiadási évből (1935) következtetve a 20. század közepén birtokolta. Személyéről mostanáig semmi biztosat nem sikerült kideríteni, a védelmezett tárgy azonban Bognár Cecil Pszichológia c. (tan)könyve. Bognár lélektant tanított a szegedi Horthy Miklós Tudományegyetemen, ill. a Szegedi Tudományegyetemen. Érdekes belegondolni, mennyire fontos lehetett a tulajdonosának egy tőle származó pszichológiai jegyzet, ha átokkal védelmezte.

Még érdekesebb azonban az a három könyv, melyek az Egyetemi Könyvtár Régi Könyvek Tára gyűjteményében találhatók és (igaz, kissé eltérő formában, de) ugyanazt a 19. századi könyvátkot őrizték meg. Az egyik befogadó mű, Fekete Ferenc Út mutató kántor könyv c. műve,[25] melybe valamikor 1823 (a megjelenés éve) és 1837 (a tulajdonosváltás éve) között jegyezték be a következő szöveget:

Ki ez könyvnek szorul ellopására / kivánom hogy jusson nagy uraságra / vagy Pesten vagy Budán taliga tolásra / vagy koldusok között fő kapitányságra. / Tomcsányi Istvány nevem ki e könyvet bírom / ime bizonyságul nevemet béírom / Ha eltévelyedik szerelmes barátom / szolgaltasd kezemhez mert igaz jószágom. / Stephan Tomcsányi musicus bey dem k. k. Infanterie Regiment Baron Söldenhofen Nro. 23.
Steph/anus/ Tomcsányi

Ezután szerepel Krappenheim Antal bejegyzése:

A’ fönt megirttól megvettem 5f 30xon ’s igy lett tulajdonom 1837ik évben. Krappenheim Antal Doroszló helység kántora ’s tanitója.

 

Annak tükrében azonban, amit fentebb Tomcsányi Istvántól olvashatunk, megkérdőjelezhető, mennyire beszélhetünk valóban vételről és mennyire csak a könyvet nem túl keresztényi módon eltulajdonító bűnös mosakodását olvassuk. Ennek némileg ellentmond azonban, hogy nem csak Krappenheim bejegyzését olvashatjuk, hanem a lap bal felső sarkában Raditsnéét is, aki ugyan csak a nevét és a vételárat jegyezte be, mégis úgy látszik, hogy szokás lett ebből és a könyv minden későbbi tulajdonosa feltüntette, mennyiért vásárolta meg a kötetet, ami annak a jele is lehet, hogy a könyvátkok még ebben a felvilágosultabb században is megfelelő fenyegető erővel léptek fel a lopás ellen.

A következő könyv, melyben szintén megtaláljuk ezt a kis fenyegetést, Johann Hübner Bibliabeli históriáinak 1825-ös kiadása,[26] amelyet Róth Mária igyekezett védelemmel felruházni:

En Roth Maria ki ez könyvet Birom Tanu bizonysagul Nevem ide irom ha él tévelyedik Edes jo baratom Szolgaltasd kezemhez mert Igaz jószágom. 1835dik Esztendőben Febry 15dik Napja

Örömteli, hogy női tulajdonostól is olvashatunk ilyen bejegyzést, akkor is, ha meg kell jegyeznünk, hogy Róth Mária egyrészt tollpróbákhoz is használta a kötetet (többször latinul szó szerint leírva, hogy probatio calami), rengetegszer beleírta a nevét, illetve a fenti átok sem csak egy szép, letisztázott változatban szerepel, hanem a következő formában is:

A Roth Mariae ez a hubner, Ha el tanál veszni Kezéhez Kél adni edes jó barátóm.

Ami a legérdekesebb pedig, hogy azután is, hogy a legtisztább, legösszeszedettebb írásával 1835-ben lejegyezte az átkot, 1836-ból újfent találunk próbálkozásra utaló írásképet és másféle szövegváltozatot: „Roth Máriáé ez a História 1836dik esztendőben”

A harmadik könyv, amely ezt az átkot magában foglalja, Geleji Katona István műve, a Váltság titkának 2. kötete,[27] mely 1647-ben, Váradon jelent meg. A jelenleg érdekes bejegyzés természetesen az előzőkhez hasonlóan a 19. századból származik és Szetsei Gábor nevéhez fűződik:

En Szetsei Gábor ki ez könyvet birom bizonyságul nevembele irom hael tévelyegik szolgáltasd kezemhöz barátom kivagy

A három említett könyv közül természetesen az utolsó a legérdekesebb, hiszen ezt nem a 19. században nyomtatták, mint a másik kettőt, hanem a 17.-ben. Ennek megfelelően nem ez a könyvátok az egyetlen tulajdonosi bejegyzés, amit benne találunk, és talán ennek a szempontjából a legérthetőbb, miért próbálta minden elképzelhető módon óvni a tulajdonosa. Ami pedig az átkot illeti, úgy látszik, közszájon forgó kis rigmus lehetett (csakúgy, mint a fentebb olvasható német-latin nyelvű testvére), melyet iskolás diákok is szívesen jegyeztek be a könyveikbe. Tomcsányi István jóval bővebb és igencsak hangulatfestő többlet-mondatait pedig valószínűleg az ő invenciózusságának és költői vénájának számlájára kell írnunk. Egyelőre legalábbis így látszik, de tekintve, mennyi könyvben lappanghat még hasonló feljegyzés (a Régi Könyvek Tárában és egyébként is), elképzelhető, hogy az utókor árnyalni tudja majd ezt a képet.

A könyvkölcsönzés ellen ismerünk a 20. századi Magyarországról is szórakoztató írásokat. Ráth-Végh István a Literaturába írt 1931-es cikkében[28] egy francia példára hivatkozik, miszerint Paul Reboux 1911-ben megalapította a Liga a könyvkölcsönzés ellen nevű szervezetet, melynek egyedüli célja az volt, hogy a szegény könyvtulajdonos ne kerülhessen kínos szituációba, mikor nem szeretné kölcsönadni a könyveit, ne kelljen hazudnia, vagy megsértenie a kérőt, elég legyen csak annyit mondania, hogy sajnos a Ligának adott szava megköti a kezét. Ráth-Végh ezen felbuzdulva felszólít minden magyar embert, hogy alapítsuk meg itthon is a saját Ligánkat, az ötlet pedig annyira sikeres, hogy az olvasók rögtön levelezésbe kezdenek a lappal; van, aki támogatja az ötletet, van, aki a szegénységre hivatkozva utasítja el, van, aki úgy érzi, a magyar kultúrát bizony inkább azzal támogatja, ha kölcsönadja a könyveit és így minél több emberhez juttatja el a tudást. A rendkívül szórakoztató levelekbe Bálint Gábor a Magyar Könyvszemlében, 2002-ben megjelent írásában lehet beleolvasni.[29]

Megjelent a folyóirat 2021. márciusi számában

Jegyzetek

[1] A szöveg első, munkahelyi belső használatra készült változatát kolléganőmmel, Teutsch Ágotával közösen írtuk, akinek ezúton is nagyon köszönöm a közös munkát. − A szerző az Emberi Erőforrások Minisztériumának Szegedi Kis István Kutatói Ösztöndíjasa.

[2] „Mikor a könyveket kölcsönözték, fogadalmat tettek, és ha nem adták vissza a könyvet, a pokol várt rájuk.”

[3] Bényei Miklós, A művelődéstörténet könyvtári vonatkozásai II. hozzáférés: 2020.11.06. https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/0005_05_muvtortenet_ii_scorm_03/332_a_mezopotmiai_s_elzsiai_agyagtbla_knyvtrak.html

[4] Megdöbbentően sok olyan megjegyzést olvashatunk a kódexekben, mikor a másoló arra panaszkodik, hogy aki nem tud írni, fogalma sem lehet róla, mekkora fizikai megterheléssel jár ez a feladat.

[5] Zarnecki, George: Kolostorok, szerzetesek, barátok. Budapest, Corvina, 1986. 116. o.

[6] Bíbor Máté − Gulyás Borbála − Földes Zsuzsanna − Hegyi Ádám − Kiss Farkas Gábor − Lacházi Gyula − Orosz Andrea − Parádi Andrea (szerk.): A magyar irodalom filológiája. hozzáférés: 2020.11.06.

https://regi.tankonyvtar.hu/en/tartalom/tkt/magyar-irodalom/ch02s03.html 

[7] Drogin, Marc: Anathema! New Jersey, Allanheld & Schram, 1983. 12. o.

[8] „Ír neve Colum vagy Columkille, latinizált alakban pedig Columba vagy Columcille. A továbbiakban a Columcille néven hivatkozunk rá, mert a Columba latin változat könnyen összetéveszthető a nála sokkal fiatalabb híres Columbanusszal.” Adamik Tamás: Latin irodalom a kora középkorban (6–8. század). A keresztény Európa születése. Pozsony, Kalligram, 2014. 476. o.

[9] Thompson, Lawrence: Notes on bibliokleptomania. New York, The New York Public Library, 1944. 13. o. hozzáférés: 2020.11.06.

https://archive.org/details/notesonbibliokle00thom/page/12/mode/2up?q=st.+columba

[10] Drogin i. m. 32. o.

[11] Arnovick, Leslie K.: Written Reliquaries: The Resonance of Orality in Medieval English Texts. Amsterdam and Philadelphia, John Benjamins Publishing Company, 2006. 197. o.

[12] Szenci Molnár Albert 1604-es latin-magyar szótárában is egyszerűen azt találjuk az Anathema jelentéseként, hogy Atoc.

[13] Cselekvés, mely által valakit kiátkoznak. Különösen, a katholika egyházban ünnepélyesen kihirdetett átok, melynek erejénél fogva valaki hűtlensége vagy bizonyos gonosztett miatt a hivek egyesületéből kitiltatik, s előnyeiktől megfosztatik. (Excommunicatio, Anathema). Czuczor Gergely és Fogarasi János, szerk. A magyar nyelv szótára, 3. kötet. Pest, Emich Gusztáv, 1865. 682-683. o. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-szotara-czuczorfogarasi-55BEC/k-624AA/kiatkozas-6371B/

[14] Erdő Péter: Egyházjog. Budapest, Szent István Társulat, 2014. 625. o.

[15] Ráth-Végh István a később idézett tanulmányában az elátkozás és kiátkozás szavakat használja, ezek azonban (többek között mivel közbeszédben is használjuk őket) szerintem nem érzékeltetik megfelelő mértékben a különbséget a két fogalom között.

[16] Arnovick i. m. 199. o.

[17] A curse in Arabic against book thieves, hozzáférés: 2020.11.06.

https://hmmlorientalia.wordpress.com/2012/04/02/a-curse-in-arabic-against-book-thieves-in-a-copy-of-da%CA%BEud-al-an%E1%B9%ADakis-ta%E1%B8%8Fkirat/

[18] „Property of the monastery of the Syrians in honorable Jerusalem. Anyone who steals or removes [it] from its place of donation will be cursed from the mouth of God! God (may he be exalted) will be angry with him! Amen.”

[19] Chain, Chest, Curse: Combating Book Theft In Medieval Times, hozzáférés: 2020.11.06.

https://medievalbooks.nl/2015/07/10/chain-chest-curse-combating-book-theft-in-medieval-times/

[20] Decker, Johann Peter Christian: Historische und Moralische Abhandlung von dem Gelehrten Bücherfluche. Halle, Gebauer, 1751. hozzáférés: 2020.11.06.

https://digital.slub-dresden.de/werkansicht/?id=5363&tx_dlf%5Bid%5D=64086&tx_dlf%5Bpage%5D=1

[21] Ebben a kontextusban valószínűleg olyan emberekre utal a kifejezés, akik képeket, szövegrészleteket metszettek ki a könyvekből, de egyéb jelentései is ismertek a szónak. Nicolas Jenson például azért nevezte magát könyvmetszőnek, mert a nyomtatás előtt fémből kellett kimetszenie a betűket, a kifejezést is latinul használja (librorum exsculptorem). Jean Paul Friedrich Richter pedig egy barátjához intézett levelében használja a Bücherschneider szót, mikor arra kéri, hogy kösse be három könyvét. Egy érdekes említése előfordul még a szabóknak a könyvrongálással kapcsolatban Ráth-Végh István A könyvgarázda című írásában (Ráth-Végh István: A könyv komédiája. Budapest, Gondolat, 1982. 110-113 o., 113. o.): „A fűszeres, a szabó és a cipész majdnem annyi kárt tett a könyvben, mint a pusztító ellenség. […] A szabó a fóliánsok hatalmas pergamenlapjaiból szabásmintákat vagdosott ki, vagy szalagokra metélte őket és mértéket vett velük.” − Ezekért az információkért Szigeti Molnár Dávidnak és Adamik Lajosnak tartozom köszönettel.

[22] „Magyar nyelvű feljegyzés a könyvtolvajok ellen 1550-ből” In: Magyar Könyvszemle 5. 4. sz., 1880. 275. o. hozzáférés: 2020.11.06. https://epa.oszk.hu/00000/00021/00064/pdf/268-280.pdf

[23] Kemenes Pál: „Pricsek” In: Magyar Nyelv 17., 1921. 112–113 o., 113. o. hozzáférés: 2020.11.06. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/MagyarNyelv_1921/?query=prychket&pg=116&layout=s

[24] Ezúton is nagyon köszönöm Adamik kedvességét, hogy időt szánt a fordításra.

[25] A SZTE Klebelsberg Könyvtárában, a Régi Könyvek Tára gyűjteményben található, RB 104-es jelzetű könyvben lévő bejegyzésre Farkas Kata hívta fel a figyelmem, akinek ezúton is nagyon köszönöm a találatot.

[26] Régi Könyvek Tára, RA 15

[27] Régi Könyvek Tára, RA 4795

[28] Ráth-Végh István: „A könyvtolvaj: Egy bibliofil naplójából”. In: Literatura 6., 1931. 275–276. o. hozzáférés: 2020.11.06. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/MTA_LiteraturaBeszamoloSzellemiEletrol_1931/?pg=276&layout=s

[29] Bálint Gábor: „Olvasók és olvasmányok a két világháború között”. Magyar Könyvszemle 118. 4. sz., 2002., 439–450. o. hozzáférés: 2020.11.06.

 https://epa.oszk.hu/00000/00021/00035/pdf/MKSZ_EPA00021_2002_118_04_439-450.pdf