Hegedűs Réka: „Attila, már nem igen hiszem, hogy van elég papírod, hogy folytassuk a játékot”

Beszélgetés Henrik Irén animációs operatőrrel, Dargay Attila feleségével és alkotótársával

De papír mindig volt. Na meg képzelőerő, humor, játékosság és kedvesség is. Mindaz, ami kellett ahhoz, hogy olyan feledhetetlen filmek és képregények születhessenek, mint Kajla kutya, Gusztáv, Lúdas Matyi, Vacak, Szaffi, Az erdő kapitánya, Vuk… és akkor még annyi mindenki kimarad a felsorolásból. „Attila hihetetlen nagy kvalitással és intenzitással dolgozott. Termékeny, aktív ember volt, mindenben és mindenkiben meglátta a jóságot és a bájt. Még a negatív karakterei és inkább csíntalanok, mint gonoszak, így nem is lehet rájuk igazán haragudni” – emlékezett vissza férjére Henrik Irén. Dargay Attila életműve nemcsak a rajzfilmszerető közönség, de a képregényrajongók számára is jelentős. Ráadásul idén immár 40 éve annak, hogy Fekete István rókahőse, Vuk a mozivásznon is életre kelt. Bőven van hát téma, amiről beszélgethetünk az operatőrrel, aki tehetséges alkotópartnerként és szerető feleségként több mint 52 évig volt Dargay Attila társa. Ha valaki, akkor ő ismeri a titkot…

 – Úgy tudom, hogy a művészi hajlam már gyermekkorában is élt Dargay Attilában, mégis hozzátett a későbbi sikerekhez az, hogy fokozatosan haladt előre a karrierjében, egyesével vette a lépcsőfokokat? Díszletfestőből képregényrajzoló, közben gyakornok animációs stúdióban, figuratervező, majd elismert rendező…

– Valóban élt benne egy jó értelemben vett megszállottság már kezdettől fogva, de talán ez hajtotta mindig előre. Valószínűleg genetika, hiszen a család több tagjában volt művészi hajlam. Édesanyja énekesnő, nagynénje színésznő volt, nagyapja vándorszínész. Már gyerekkorából is előkerültek rajzok, 4-6 éves lehetett, amikor készítette őket. Talán ezért is tekintett mindig nagy tisztelettel a gyerekrajzok felé. Úgy mondta, ezeket kritizálni hiba volna, hiszen minden egyes rajz egy-egy darab a gyerek szívéből, általa megismerhető a lelkének egy szelete. Képzőművészeti Főiskolára járt, el is végzett három évet, majd osztályidegennek nyilvánították, félbe kellett hagynia a tanulmányait. Nagynénje ismertette meg Macskássy Gyulával, akinek volt egy kis műterme, ahol kezdetleges formában ugyan, de már akkoriban is grafikai munkákkal foglalkoztak, animációs reklámfilmeket készítettek. Attila éveken keresztül bejárt a műterembe, Macskássy engedte, hogy figyelje az alkotófolyamatokat, hogy rajzoljon, s ezért cserébe ő bármit megtett: ha kellett lóti-futi volt, kávét hozott, postára szaladt. Gyula felfigyelt a tehetségére, 1951-ben pedig már fel is vették az animációs stúdióba rajzolóként. Közben párhuzamosan a Nemzeti Színházban díszletfestőként tevékenykedett. Ez komoly fizikai munka volt, sokszor remegett a keze, amikor az egész napos szögelés és díszletfestés után a színházban, végre leülhetett a rajzasztalhoz a stúdióban. De tudta, hogy ez az ő útja, kivárta a lehetőségeket, amik a maguk idejében meg is érkeztek.

 – A képregényrajzolás tehát párhuzamosan zajlott a rajzfilmes munkáival?

– Az 50-es évek végén ő már rajzolgatott figurákat. A Tábortűz című újságban jelentek meg egy-kétoldalas sorozatai, amelyekhez elbeszélésekből, regényekből, legendákból merített ihletet. Nagyon érdekelte többek között az Artúr királyhoz kapcsolódó mondavilág, a lovagi történetek. Így született meg a Lágyszívű Lancelot 1957-ben. Széles volt az érdeklődési köre, állatszeretete mindig is visszaköszönt a munkáin. Ha csak azt nézzük, hogy Kajlához, a kutyushoz mennyi kaland kötődik. Iszonyatos mennyiségű grafikai anyag került ki a kezei közül képregényként. Sok közülük már nem is elérhető, legalábbis nem jutottak vissza Attilához, talán egy-egy gyűjteményben fellelhetőek. Az animációs stúdió számára e mellett megannyi figurát tervezett, háttérvilágokat alkotott, ’59-ben pedig már rendezőként is bemutatkozott, a Ne hagyd magad, emberke! című rajzfilmmel.

 – Míg a magyar animációs filmkészítés már ebben az időszakban is menetelt előre és egyre nagyobb ismertségre és elismerésre tett szert – elsősorban a már emlegetett Macskássy Gyulának és alkotócsapatának köszönhetően –, addig a képregénynek nem igazán sikerült kivívnia a megérdemelt helyet a kulturális kánonban, csak a megtűrt kategóriába volt sorolható a műfaj…

–  Ez így igaz, sajnos. S azt gondolom, hogy ez részben a mai napig így van, még mindig fél lábon áll az elismertsége. Nem is értem az okát, mert ha belegondolunk, mekkora munka áll mögötte, s milyen gazdag művészeti anyaggal rendelkezik a műfaj – már ha csak a magyar piacot nézzük. Az ’50-es ’60-as években is több tehetséges alkotó munkálkodott és fantasztikus dolgok kerültek ki a kezeik közül. A művészet szempontjából a képregény egy fontos állomás, hiszen megannyi film született adaptációból. A nyugati filmipar napjainkban is sokat merít a képregényekből. Amikor egy animációs filmhez vázlatsort készített az alkotó, amikor felsnittelte a cselekményt, elrendezte, cselekvési pozícióba állította a figurákat, tulajdonképpen képregényt alkotott, egy képes forgatókönyvet. Ha elég gyorsan tudnánk pörgetni a képregény lapjait, éppen olyan dinamikussá válna, mint egy film, megmozdulnának a figurák, lendületet kapnának. A grafika gyakran már elővetíti a dialógus lényegét. A kép által megerősíthető a szöveg, ahhoz azonban komoly tehetség és képzelőerő kell, hogy úgy rajzolja meg az alakokat valaki, hogy azok hitelessé váljanak, átélhető legyen mindaz, ami velük történik. Ez a kulcsa az animációs filmnek és ez a lényege a képregénynek is, így mondhatni, egy tőről fakadnak.

 – A férje egyszer úgy fogalmazott: „Addig rajzolok, amíg a papíron az alak felesleni nem kezd”. Hogyan kell elképzelni az alkotó folyamatot? Mikor érezte úgy Dargay Attila, hogy „felesel” a figurája, elért arra a pontra, hogy a közönség is megérti majd a mondanivalóját?

– Valószínűleg akkor, amikor a figura kiszólt neki: „Attila, már nem igen hiszem, hogy van elég papírod, hogy folytassuk a játékot”. Tény, hogy hihetetlenül gazdag anyaggal formázta meg a karaktereit. Ontotta magából az alakokat, s azok sosem voltak statikusak, mindig lendület volt a rajzaiban, mozgásban voltak: repültek, futottak, gesztikuláltak… Mindig azt mondta, csak akkor tudja igazán átélni a karakterek milyenségét, ha látja, milyen mozgásra képesek. Ekkor válnak élővé. Talán ez volt a titka, ezért működött ez a közönség szemében is.

– Dargay Attila műveiben legalább annyira fontosak az állatszereplők, mint az emberi alakok. Olykor mellékszerepekben is tündökölnek, mint például Lúdas Matyi lúdjai, de ne feledkezzünk meg a rókakölyökről, aki több generáció szívébe is belopta magát. Hogyan tudott állathősökön keresztül ilyen tisztán megfogalmazni emberi tanulságokat?

– Hihetetlenül szeretettel és tisztelettel viseltetett az állatokat iránt, s valóban, kereste is a hozzájuk fűződő történeteket. Úgy hitte, az állatok sok mindenben hasonlítanak az emberre, megvívják ugyanazokat a harcokat: küzdenek saját fajuk létfenntartásáért, az utódjaikért, próbálják kielégíteni szükségleteiket. Nagyon leegyszerűsítve mi, emberek is ezt tesszük egész életünk során. Az állatokban is van szeretet, összetartozás, segítik és védelmezik egymást. Ha bántják, harap. De – ha ugyan csak képletesen – nem ezt teszi az ember is, ha sérelem éri? Attila az állatok lelkivilágán keresztül szeretett volna emberi tulajdonságokat kifejezni. Fekete István állatregényeit pedig különösen alkalmasnak találta erre.

 – Hogyan tudta megláttatni egy vadállatban is a szerethető tulajdonságokat, s ezt úgy közvetíteni, hogy egy gyerek is megértse?

– Ebben is a lendületesség volt a kulcs, képes volt kifejezni a játékosságot a mozdulataikban, ahogyan például a kis Vuk üldözőbe veszi a békát az egyik jelenetben, abban van egyfajta báj, humor és kedvesség. Arra ébreszt rá, hogy bizony egy róka is tud szeretetre méltó lenni a maga nemében.

 – Azt gondolom, a Vuk történetére tekinthetünk a férje karrierjének a szimbólumaként. Hiszen a mese a kölyökrókáról ugyanúgy megmászta a maga lépcsőfokait, mint ahogyan Dargay Attila is lépkedett előre életpályája során. Fekete István regényének adaptációjaként a Füles újság lapjairól a televízió képernyőjére költözött, majd meghódította a mozi vetítőtermeit, s nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy fénye a mai napig nem kopott meg. Mesélne ezekről az állomásokról?

– Cs. Horváth Tibor kérte föl Attilát, hogy készítse el a Vukot a Füles számára. Ekkor megtervezett egy nagyon aranyos figurát, az az érdekes, hogy ez merőben más volt, mint amit a sorozatban, majd a filmben használt később. Amikor egyik nyáron az Adriára mentünk nyaralni, magával vitte a regényt és újra beleszeretett. Aztán Nepp József felvetette, hogy nincs-e kedve filmet csinálni a történetből. Attila hamar be is dobta az ötletet figuratervként a stúdióban, a műteremvezető Imre Istvánnak pedig kapóra jött, ugyanis a televízió már korábban érdeklődött, volna-e valamilyen anyagunk, amiből sorozatot lehetne készíteni. Attilában persze megfogalmazódtak kérdések: hogyan lehetne a regény egységét megbontani, sorozattá formálni, hol kellene megszakítani a történet úgy, hogy a lényegi mondanivalója ne sérüljön? A kezdet kezdetén még a sorozat formátumban sem volt biztos, de a televízió ragaszkodott hozzá. Így végül az lett a megoldás, hogy az évszakok váltakozása vált a sorozatrészek átvezetőjévé. 1981 húsvétján volt a bemutató, amelyet hatalmas érdeklődés övezett. Sikítva mentek föl a gyerekek a játszótérről, mert indult a műsor. Nem telt bele sok idő, a Pannónia Filmstúdió is felfigyelt a sorozatra, és felvetették, amiben Attila már korábban is gondolkozott: a Vukból egész estés filmet kellene csinálni. Még ugyanannak az évnek decemberében be is mutatták a filmet a Corvin Moziban. Magunk is meglepődtünk, hogy továbbra is töretlen volt a népszerűsége.

 – Nem voltak kétségek a férjében, hogy egy négyrészes sorozat elkészítése után, tud-e még újdonságot csempészni ugyanabba a történetbe?

– Ó, dehogyisnem. A díszbemutatón konkrétan az infarktus környékezte. Azt kérdezte tőlem, ugyan hogyan képzelem én, hogy az a szülő, akinek televízió készüléke sincs, a szomszédba viszi át a gyerekét Vuk-sorozatot nézni, az majd elhozza a moziba és megnézik együtt a filmet? De jöttek a nézők. Voltak gyerekek, akik megnézték a szüleivel, majd a nagypapával és a nagynénivel is. Egy fiatalember jött egyszer oda hozzám, s töredelmesen bevallotta, hogy 36 alkalommal nézte meg a filmet. Senki nem várt ilyen mértékű érdeklődést, de hihetetlen nagy tiszteletadás volt nemcsak Dargay Attila, hanem Fekete István és csodálatos regénye felé is. Mert ha valami sikeres lesz, akkor megveregetik a vállad, ha nem, akkor fejbe csapnak. Amennyire meg tudom ítélni, a mai napig is népszerű ez a film, pedig mára már annyira más technikával készülnek a rajzfilmek és teljesen más típusú történetekre van igény a közönség oldaláról.

 –  Figyelemmel kíséri az aktuális rajzfilmgyártási technikákat és trendeket?

– Nem éppen megszállottan, de azért sok filmet megnézek. Valahogy úgy érzem, hogy az a rajzfilm, ami még kézi rajzzal készült hihetőbb és átélhetőbb. Persze vannak benne hibák és tökéletlenségek – szemben a mai technikával, ami képes tökéletes alakokat megalkotni. Talán pont ebben a tökéletlenségben van a báj, hogy például egy tekintetben látom-e az érzéseket vagy idegennek hat. Egy robot akármennyire is tökéletes, azért sosem lesz ember. A kis hibák valahogy valódibbá tették a figurákat. Mi ebben éltünk, így alkottunk, s bár teljesen rendben van az, hogy a technika fejlődik, de mi már sosem fogjuk tudni igazán közel érezni magunkat ezekhez a dolgokhoz, akármennyire is szeretnénk. Talán az a baj, hogy túl tökéletes? Nem is tudom…

 – Előfordult, hogy a férje technikáját a Disney-féle karakterábrázoláshoz hasonlították?

– Volt rá példa. A Disney fektette le az alapját az animációs mozgástechnikának. Hogy hogyan lehet mozgással belső tartalmat adni akár egy tárgynak is. Akkoriban minden rajzoló, minden animációs stúdió ebből az alaptechnikából indult ki a világ minden táján. Melyek azok a módszerek, amelyekkel egy rajzolt rókát élővé tehetsz… A jó gyakorlatokat átvenni és azokat tökéletesíteni szerintem nem olyan nagy bűn, ha közben be tudod építeni a saját képzeletvilágodba és kifejezésmódodba. Attól függetlenül az a bizonyos rókakölyök nem Disney-karakter. Ő teljes egészében Dargay Attila „gyermeke”.

 – Ha Dargay Attiláról beszélünk, akkor Henrik Irénről is beszélnünk kell. Már önmagában az is nagyon izgalmas téma, hogy nőként operatőri pályára lépett. Egyértelműen sztereotípia, hogy az operatőröket férfiként képzeljük el, de valamiért mégis így van…

– Ma már azért egyre több ilyen bátor nőről hallani szerencsére. De akkoriban valóban  nem is nagyon volt sok nő ebben a szakmában. A Pannóniában ismerkedtem a szakmával: kifestőként kezdtem, aztán ahogy bele-beleláttam az operatőrök munkájába, egyre jobban kezdett vonzani ez a világ. Úgy döntöttem, végülis ezt az utat választom magamnak. Az azért hozzátartozik, hogy nekem amúgy is volt egyfajta műszaki beállítottságom, mindig is érdekelt a technikai oldal. Minden férfiasnak titulált szakmára igaz, hogy ha a nőknek sikerül bekerülniük a bolyba, akkor tudnak annyit, mint a férfi kollégák. Érdemes hát harcolni azért, hogy kivívják a figyelmet.

 – Nemcsak az életben, hanem a munkában is társak voltak a férjével. Hogyan tudták megteremteni a harmóniát a magánélet és a szakmai kapcsolat között?

– Tiszteltük és szerettük egymást. Felnéztem a tehetségére, már csak azért is, mert mint mondtam, én teljesen más beállítottságú voltam, mint ő. Engem a műszaki dolgok érdekeltek, technikával dolgoztam, míg ő alkotott. Talán épp ezért egészítettük ki ilyen jól egymást. A stúdióban a beosztottja voltam, mindenki teljes odaadással végezte a munkáját – nem is lehetett másként. Persze előfordult, hogy megkritizáltuk egymást, volt, hogy pimaszul meg is jegyezte: „ezt miért pont most mondod nekem?”, „hát mikor mondjam?” – feleltem. Talán az volt a titkunk, hogy feleségeként sok mindent átvállaltam tőle, hogy ezekkel ne kelljen foglalkoznia, meg tudjon felelni a szakmai elvárásoknak. Hétköznapi apróságokra gondolok: ha kellett, beütöttem otthon a szöget a falba. Miért is ne tettem volna? A karakterembe belefért, nem bántam. Más rendezőnek is dolgoztam, de azért igyekeztem mindig úgy intézni a dolgokat, hogy Attilával maradhassak. 52 és fél évnyi boldog házasság után kellett elbúcsúznunk. Végtelenül szomorú nap volt, a mai napig az. Sikeres munkakapcsolat és nagy szerelem volt a miénk, még ha gyermekünk nem is született.

 – Közös gyermekeik az együtt elkészített filmek…

– Így igaz. És olykor a hétköznapi életünkből is merített alkotás közben. Az erdő kapitányának hősét például az airedale terrierünkről mintázta. Fantasztikus állat volt.

 – Meg lehet nevezni egy filmet a sok közül, amellyel a legjobban tudott azonosulni?

– Mindegyiken egyformán szerettünk dolgozni. Az én női lelkemben, azonban különös helyet foglal el a Szaffi, nagyon tetszett, ahogyan Attila megragadta a figurát.

 – Hogyan őrzi Dargay Attila emlékét az utókor? Azt olvastam éppen tavaly év elején terveztek egy interaktív kiállítást megnyitni Salgótarjánban, ami a férje életművével foglalkozott volna. Csak aztán beköszöntött a koronavírus-járvány…

– Édesapja halála után édesanyjával a nagypapához költöztek Miskolcra. Ott nevelkedett, s nagy-nagy szeretettel gondolt vissza az ott töltött évekre. De Attila valójában Nyékládházán (régi nevén: Mezőnyék) született. 2010-ben felkerestek, hogy a helyi óvodát városuk szülöttjéről neveznék el. Azóta az intézmény Dargay Attila Gyermekvarázs Óvoda és Bölcsöde néven működik. Több átfogó kiállítás szerveződött már a munkássága köré – Budapesten, Miskolcon, Debrecenben, Gödöllőn –, s nagyon szívesen adok anyagokat ezekhez. Még ha féltem is őket, mert sokszor nagyon megsínylik a szállítást, s sajnos nincs már Dargay Attila, hogy pótolni tudja őket. A salgótarjáni emlékkiállítás is nagyon ígéretes volt tavaly év elején, filmtervekkel, kulisszatitkokkal készültek a szervezők.

 – Idén a Vuk jubilál. 40 évvel ezelőtt történt az a bizonyos, nem várt sikereket elért díszbemutató, amelyről már korábban beszélgettünk. Hogyan terveznek ünnepelni?

– A Film Archívum, a Móra Ferenc Kiadó és a Filmintézet mellém álltak és év végén, december 10-én tervezünk egy vetítést, ahol nemcsak a filmről, hanem Attiláról is megemlékezünk. Továbbá kiállításokat is tervezünk, ahol a látogatók betekinthetnek kicsit, hogyan készült akkoriban egy animációs film, láthatják – többek között – Attila egyetlen, megmaradt rajzasztalát, ahol alkotott. Ilyen és ehhez hasonló ötletek vannak. Csak remélni tudjuk, hogy meg is valósulhatnak.

 – Szívből kívánom, hogy a járványügyi helyzet lehetővé tegyen mindent, amivel készülnek. Nagyon köszönöm a beszélgetést. Még telefonon keresztül is felejthetetlen élmény volt számomra.

Megjelent a folyóirat 2021. áprilisi számában