Hegedűs Réka: Zenével nevelni emberré

Beszélgetés Rozgonyi Éva zenepedagógussal, karnaggyal

A Liszt-, és Bartók–Pásztory-díjas Rozgonyi Éva az ország több pontján, de az Egyesült Államokban is letette kézjegyét. A kodályi hagyományok szellemében zeneszerető diákokat, harmonikus személyiségeket nevelt pályájának hosszú évtizedei alatt, több kórus megszületésében vállalt szerepet. Történeteit hallgatva, nem kétséges, hogy az elköteleződéshez bátorság is társult. Szerinte azonban nem tett mást, csak szívvel-lélekkel végezte feladatait. Bár nem szegedi születésű, 1969 óta kötődik a városhoz. 2021-ben Rozgonyi Éva a Szegedért Alapítvány Művészeti kuratóriumának díjazottja. Otthonában beszélgettünk tartalmas életpályájáról.

– Fontos volt a családban a zenei nevelés? Honnan ered a zenei iránti szeretete?

– Nem állítom, hogy tudatos lett volna a zenei nevelésem, de az tény, hogy mindig körülvett a zene. Édesapám kántortanító volt, így a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy hallhattam őt orgonálni. Édesanyám esetében pedig polgári neveltetéséből adódott a hangszerismeret. Volt otthon zongora, amit szabadidejében gyakran megszólaltatott. Egy idő után már egész ügyesen le tudtam utánozni, amit ő játszott. 9 éves voltam, amikor Balassagyarmatra költöztünk, akkor kerestek nekem a szüleim zongoratanárt, attól fogva szisztematikusan tanultam a zenét. Két tanévet töltöttem a városban, ötödikes voltam, amikor egy számomra akkor még ismeretlen tanító bácsi bejött az énekóránkra, utólag tudtam meg, hogy Holló Sándorról volt szó, a Békés-Tarhosi Énekiskola legendás tanáráról, aki jó fülűnek vélt gyerekeket keresett, hogy felvételi lehetőséget ajánljon a számunkra az iskolában. Felírt valamit a táblára – ha jól emlékszem egy Kodály bicínium valamelyik szólama lehetetett – és megkérdezte, hogy ki az, aki el tudná énekelni. Jelentkeztem. Aztán sikeres felvételi után megkezdtem az ottani tanulmányaimat: a hatodik és a hetedik évfolyamot végeztem a békés-tarhosi intézményben, amit legnagyobb bánatunkra idő előtt megszüntettek, de még így is elmondható, hogy számos, országos hírű muzsikus került ki a falai közül.

– Mi tette olyan különlegessé a békés-tarhosi intézményt?

– Egy csoda volt az az iskola. Már maga a helyszín is lenyűgöző látványt biztosított, a Wenckheim grófoknak a birtokán, Gulyás György karnagy hozott létre bentlakásos intézményt. Tanultuk rendesen az általános iskolai anyagot, de a tanítási idő mind nekünk, mind a gimnazistáknak rövidebb volt, éppen azért, hogy többet tudjunk gyakorolni, el tudjunk járni zenei órákra. A birtokot egy óriási park vette körül, bebarangoltuk az egész területet. A tanévzáró ünnepségek különlegesek voltak: nem csak annyiból álltak, hogy kiosztották a dicséreteket meg a bizonyítványt. Délelőtt lezajlott a hivatalos része, amelyet délután egy sportrendezvény követett, este pedig a tábortűz mellett a gimnazisták előadták valamelyik népballadát öt tábortűz fényénél, kocsival, lóval. Kőmíves Kelemen balladája a mai napig a fülemben cseng úgy, ahogy akkor és ott hallottam. Később a tanítványaimnak is meséltem erről az élményről. A Zeneakadémiáról lejáró tanárok néha elhozták a legtehetségesebb növendékeiket, akik hangversenyt adtak, de azért összességében mégis egy zárt közösségben léteztünk, s ennek minden pillanatát élveztük. Második évemben megkezdődött a Zenepavilon építése. Lerakták a téglákat az iskolán kívül, s a cseresznyesoron keresztül csilléken toltuk be a téglát az építkezésre. Mindenki kivette a részét, brigádokba osztva, olykor a tanítási órára esett a munka. De másnap egyetlen diák sem hivatkozott arra, hogy nem tudja az anyagot. Nagy szégyen lett volna.

– Bátorságra, vagy még inkább komoly elköteleződésre utal, hogy ilyen fiatalon vállalta azt, hogy távol a szüleitől valósuljanak meg céljai és álmai…

– Valóban elég hamar elkerültem otthonról. De ha az ember valamit elvállal, akár gyerekként is, akkor azt komolyan kell venni. Nem rohanhattunk hetente haza, leutaztam szeptemberben tanévkezdéskor és karácsonykor láttam legközelebb a szüleimet. Sok egyéb mellett, felelősségvállalásra is tanított már ez az időszak is. Hatodikos korunkban már mint „kismama” gondoskodtunk egy-egy elsős vagy másodikos kisdiákról. Felnéztünk a gimnazistákra, pláne azokra, akik már leérettségiztek és úgynevezett líceumi évre az iskolában maradtak, így megkaphatták a tanítói oklevelet. Nem tudom, hogy a szüleimnek mennyire volt ez nehéz. Nekem sosem panaszkodtak, szorgosan írogattunk egymásnak. Születésnapomon édesanyám mindig csomagot küldött, amiből sosem maradhatott ki néhány szál gyöngyvirág és tulipán az otthoni kertünkből, hogy legyen egy kis ismerős illat.

– Jól tudom, hogy egy ideig a hegedűvel is kacérkodott?

– Ez a kis próbálkozásom szinte említésre sem méltó. Békés-Tarhoson az ének tanárom csellózott és úgy gondolta, minden jeles diáknak csellistává kellene válnia, vagy ha olyan galád, hogy nem a csellót választja, akkor minimum hegedűt vegyen a kezébe. Egy darabig kínlódtam a hegedűvel, de igazából mindig a zongora foglalkoztatott. Borzasztóan hosszú idő, mire az ember eljut arra a szintre, hogy szép hanggal tudja megszólaltatni a hangszerét. A hegedülést elölről kellett volna kezdenem, zongorázni már azért valamennyire tudtam, így nem volt kérdés, hogy ezt folytatom.

– Hogyan tekint vissza a középiskolai éveire?

– A középiskola-választás mondhatni a véletlenen múlott. Miskolcra kerültem zeneművészeti szakközépiskolába, már a kezdetektől zongorista szerettem volna lenni, de közbejött egy műtét, ami visszavetett a gyakorlásban, voltak lemaradásaim és ez meglátszott a játékomon is. Így karvezetés szakra vettek fel, ami akkor még csak annyit jelentett, hogy magasabb óraszámban tanultuk a zeneelméletet. Szolfézsból, (zenei írás és olvasás) dupla annyi óránk volt, mint a többieknek. A második tanévben sikeres vizsga után zongoraszakos is lehettem. Kétszakosként folytattam, vittem tovább az emelt óraszámú elméletet is. Az, hogy Miskolcra mentem, óriási szerencséje az életemnek. Nagyszerű tantestülete volt az iskolának. Itt ismerhettem meg Kardos Pál tanár urat, akinek a tudása, a karvezető egyénisége, tanítási szemlélete a mai napig etalon sokunk számára. Ráadásul valahol neki köszönhetem, hogy a Zeneakadémiára kerültem, ha ő nem bíztat, talán úgy hittem volna, nem vagyok én oda való.

– Laikusként gondolhatnánk, hogy bár megkerülhetetlenül a szolfézs az alapja a zenei nevelésnek, ha nem a megfelelő módszerrel oktatják, „mumussá” is válhat a zenélni/énekelni tanulók számára. Hogyan lehet ezt elkerülni?

– Számunkra ez fel sem merült, mert már Tarhoson is rengeteget énekeltünk, s ehhez szinte automatikusan kapcsolódott, hogy megtanultunk szolmizálni. A mai napig képtelen vagyok háttérzenét hallgatni, mert magamban követem a dallamot. A tanításra alapvetően igaz, hogy a mellett, hogy magas szinten kell művelnie a szakmáját az oktatónak, a lelkét is bele kell adnia, hogy a felfedezés élményével hasson a diákra az új tananyag. Velünk mindig így történt. Persze, sok külön gyakorlást igényelt, de mindig szívesen készültünk a szolfézs órákra. Szerettem tanulni, később pedig tanítani, s csak remélni merem, hogy a növendékeim számára sem volt „mumus”.

– Visszatérve a Zeneakadémiára, milyen tanáregyéniségek kísérték az útját tovább?

– A Zeneakadémián a tanszékvezető és zeneszerző, Szőnyi Erzsébet zeneszerző volt a szolfézs tanárom. Úgy gondoltuk és éreztük, hogy a kedvenc évfolyama voltunk. Harmadéves korunkban ugyanis szinte kivétel nélkül olyan tanárokhoz kerültünk, akik alapesetben nem szokták tanítani a karvezetőket. Hogy csak néhány nevet említsek: Szabolcsi Bence, Bárdos Lajos, Gárdonyi Zoltán. Szőnyi tanárnő hihetetlenül precíz, szigorú, de ugyanakkor kedves egyéniség volt. Egészen 95 éves koráig megmaradt a baráti viszony közöttünk. Bárdos Lajos óriási pedagógusegyéniség volt, olyan táblaképpel írt, hogy nyugodt szívvel nyomdába lehetett volna adni, humorral tanított. Vásárhelyi Zoltán, énekkari vezetőnk légkörteremtő erejét nagyon sokan a mai napig őrizzük magunkban jó emlékként. Nemrégiben volt egy szűkkörű évfolyamtalálkozónk, az egyik társam úgy fogalmazott, több olyan mű van, amit senki másnak az interpretálásában nem tud elviselni, csak Vásárhelyi tanár úréban. Kodály tanár úrnak egy félmondata tette őt karvezetővé. Azt tanácsolta neki: „Menjen vidékre, szervezzen kórust!”. Így is tett.

– Ha már a vidéknél tartunk, akkoriban nehezebb volt a fővároson kívül érvényesülni? Annak fényében, hogy egy interjúban azt mondta, 16-an végeztek a Zeneakadémián az évfolyamon, s csupán 4-en vállalták azt, hogy vidéken folytatják a pályájukat. Köztük volt Ön is…

– Ez is Kardos tanár úr javaslata volt. A vidék számomra sosem bírt pejoratív jelentéssel, csak éppen nem a főváros. Mindig a növendék volt fontos, nem a város. Ha egy tanár magára zárja a tanterem ajtaját, akkor szuverén úr. Akárhol. Feltéve, hogy szakmailag, módszertanilag, pedagógiailag és érzelmileg kellőképpen fel van vértezve. Nem uralkodni akar, hanem partnernek tekinti a gyereket. Bárdos Lajos tanár úr mondta mindig – magam is ezt vallom – a tanárnak a diákját nem maga mellé, hanem maga fölé kell emelnie. Úgy lesz harmonikus a közös munka.

– Miben rejlik a zenei nevelés ereje? Miben változtak a szemléletek az évek során?

– A harmonikus személyiség eléréséhez, az emberi mivoltunknak elidegeníthetetlen része kellene legyen a zene. Ha a társadalmi bázis adott, könnyebben virágzik, ha nincs, akkor is virágzik, csak nehezebb körülmények között. Szerencsés helyzet, hogy az amatőr mozgalomban ma is sok sikeres kórus létezik, megnövekedett az egyházi, az iskolai kórusok száma. Egyre több intézményben veszik komolyan a művészeti nevelést. Nem kell feltétlenül mindenkiből profi zenészt faragni, de fontos, hogy minél többen nevelődjenek zenével emberré. Nagy bánatom, hogy a Zeneakadémián lecsökkent a karvezetés tanszak létszáma, nem azért, mert nem lenne rá igény, egyszerűen csak megváltoztak a struktúrák. Holott a mi időnkben, a karvezetés szakon végzett növendékek mindegyike megtalálta a maga pályáját. Nem biztos, hogy karvezető lett, hanem tanító, vagy éppen rádiós, aki zenei műsorokat készített. Ahhoz, hogy egy művészeti ág fejlődni tudjon, szükséges az elméleti alapozás, ehhez viszont jó tanárok kellenek, megfelelő számban és megfelelő óraszámmal.

– A Zeneakadémia után Szolnokon tanított öt éven keresztül, majd 1969-ben Szegedre került a Tanárképző főiskolára. Közben már szerves része lett az életének a Bartók Kórus, amitől akkor sem tudott elszakadni, amikor Szegedről Kecskemétre szólította a hivatása. Mi kell ahhoz, hogy egy kórus összetartóan, harmonikusan tudjon működni?

– A közös munka, a közös cél eléréséért folytatott erőfeszítés emberileg is összehozza a tagokat. Meg kell szokni, hogy odafigyeljünk egymásra. Ez magától vésődik belénk. Olykor egyik szólam alárendeli magát a másiknak, majd fordítva. A Bartók Kórusról csupa kellemes emléket őrzök. Fürödtem abban a különleges vegyeskari hangzásban, ami körülvett. Egyszer Bárdos tanár úr tiszteletére rendeztünk egy koncertet. Vaszy Viktor is ott ült a nézőtéren Bárdos Lajos mellett. Felkészülés közben rám bízták, hogy pluszban tanítsak be a lányoknak egy Bárdos-művet. Majd Kardos tanár úr kérte, hogy ha már én tanítottam be, dirigáljam is. Először tiltakoztam, aztán közölték, ha nem dirigálok, kitesznek a kórusból. Nem volt más választásom, dirigáltam. Nem bántam meg.

– Egy újabb dolog, amiben megmutatkozott a bátorsága…

– Inkább csak arról van szó, hogy mindig próbáltam megfelelni annak a feladatnak, ami adódott. Akár volt időm átgondolni, akár nem.

– És még nincs vége a felsorolásnak. Hiszen az Egyesült Államokba is eljutott. Mesélne az ottani tapasztalatokról?

– 1970 őszén kaptam meghívót a Ford Alapítvány révén létrejött Kodály Intézettől. Nem azt kérdezték először, hogy tudok-e angolul, hanem, hogy van-e jogosítványom. Gyér volt az angoltudásom, a tanult brit angolhoz képest idegenül csengett az amerikai kiejtés, de meg lehetett szokni. Négyen mentünk ki magyarok. Először egy South Hadley nevű kis településen tanítottam egészen kicsiket: elsősöket és iskolai előkészítősöket. Nagy feladat volt, nemcsak a nyelvi nehézségek miatt, hanem azért is, mert olyan gyerekekkel is foglalkoztam, akik a rubeola járvány miatt valamilyen sérüléssel jöttek a világra. Az iskola igazgatója kételkedett abban, hogy képesek lesznek 30 percig koncentrálni. Magyarországon már az óvodában alapvető, hogy mondókákat tanulnak a gyerekek, körjátékokat játszanak. Nekik viszont eleinte az is nehezen ment, hogy megfogják egymás kezét. De tüneményesen reagáltak, hihetetlen módon élvezték. A következő tanévben Wellesleybe kerültem, itt volt a Kodály Intézet fő állomáshelye, posztgraduális képzésben felnőtteknek tanítottam szolfézst, valamint gyakorlati tanításra jártak hozzám.

– Szegedre tért vissza az Egyesült Államokból. Majd nem sokkal később Kecskemétre hívták, hogy a Kodály Zoltán Általános Iskola és Gimnáziumban többedmagával folytassa a legendás igazgatónő, Nemesszeghy Lajosné Szentkirályi Márta által lefektetett hagyományokat…

– Nem szerettem volna pozícióba kerülni, de a betegágyánál Márta néni meggyőzött, hogy mégis vállaljak vezetői feladatokat. Egy évig voltam igazgatóhelyettes, majd 1974-től kezdve igazgató. Könnyen lehet, hogy én voltam a legfiatalabb igazgató akkor az országban. A kecskeméti iskola volt a második csoda az életemben – Békés-Tarhos után –, igyekeztem megfelelni a feladatnak. Akkor már sokféle iskolatípusban szereztem gyakorlatot. Segítettek a szolnoki, a szegedi évek, a külföldi élmények, s persze táplálkoztam a békés-tarhosi alapokból is. Közben a Bartók Kórussal is folytattam a munkát. Hetente kétszer leautóztam Szegedre – néha ködben –, autópálya híján volt rá példa, hogy 3 órába telt az út. De azért minden működött, ahogy működnie kellett, közel 10 éven keresztül.

– A versenyek, a rádió-, és tv-felvételek milyen élményeket hoztak a csapatnak?

– Amikor a Bartók Kórussal először hívtak rádiófelvételre még minősítésünk sem volt, így fel sem léphettünk volna. Aztán minden évben hívtak, az évadzáró hangversenyen – ahol az adott évben fellépő legjobb kórusok anyagaiból válogattak – szinte bérelt helyünk volt. Ma már bánom, hogy nem őriztünk meg több felvételt, akkoriban az élő zenét éreztem fontosnak, minden más „konzerv” volt ahhoz képest. Az első tv-felvétel azért maradt meg bennem, mert Kecskeméten a szomszédom így köszöntött: „a tv-ből ismerjük egymást”. Közben Szegeden létrejött a Lauda Leánykar, ami lelkes konzis lányokból verbuválódott. Először Éneklő Ifjúság hangversenyeken, iskolai koncerteken énekeltünk, majd Spanyolországba, Franciaországba, Izraelbe is eljutottunk. Spanyolországban naponta más-más kis faluban volt fellépés. Olyan helyekre vitték el a kórusokat, ahol amúgy nem volt koncertélet. Amikor egy katalán népdalfeldolgozást adtunk elő – amelyet egyébként Pablo Casals csellóművész is szinte az összes koncertjén eljátszott – az egész templom velünk énekelt, mindenki ismerte azt a dalt a helyiek közül.

– Nyugdíjas évei sem telnek tevékenység nélkül. Óraadóként továbbra is tanította a konzervatórium diákjait, ezalatt az időszak alatt létrejött egy fiúkar is, a Diapente. A KÓTA tiszteletbeli elnökeként rendszeresen részt vesz a Művészeti Bizottság ülésein, a Magyar Kodály Társaság aktív tagja, a Kardos Pál-alapítvány munkáját segíti…

– Igen, amennyire egészségem engedi, próbálom tevékenyen kivenni a részem. Most is nagy munkában voltam, ugyanis végre sikerült elérnünk, hogy angolra fordítsák Kardos tanár úr korszakos karvezetés könyvét, amely Karvezetés III. – Intonálás címmel jelent meg. Vállaltam a lektorálását. Közel 40 éve nem használtam az angol nyelvet aktívan, így bőven volt minek utánanézni.

– A Szegedért Alapítvány 2021-ben díjazottjai közé válogatta. A művészeti kuratórium Gregor József díját ítélték idén Önnek. Hogyan fogadta ezt a megtiszteltetést?

– Óriási meglepetés volt, az meg különösen, hogy sok irányból jelöltek a díjra. Gregor Józseffel iskolatársak voltunk, művészetét mindig nagyra értékeltem, így különösen megtisztelő, hogy a róla elnevezett díjjal jutalmazzák a munkámat. Nagyon bízom benne, hogy ősszel a vírushelyzet és az egészégi állapotom lehetővé teszi majd, hogy részt vegyek a díjátadó ünnepségen.

– Szívből kívánom, hogy így legyen. Gratulálok és köszönöm a beszélgetést!

Megjelent a folyóirat 2021. július-augusztusi számában