Gyulay Endre: Bálint Sándor, Isten hű szolgája 

Nem túl közel voltak egymáshoz a születésünk évei: 1906. − 1930. Így igazán csak hatodik gimnazista koromban találkoztam a nevével. Kollégiumom tanulást segítő prefektusa volt egy akkori egyetemista: Péter László. Népi írók könyveit adta kezünkbe, mint például a Hatrongyost, Féja Magyar irodalomtörténetét, s ha jól emlékszem, Bálint Sándor és Orosz István Egy magyar szentember című önéletrajzi kötetét. Bár Szegeden érettségiztem és végeztem a Hittudományi Főiskolát, Vele való találkozásra nem emlékszem.

Három kápláni évem után Domaszékre kerültem. Komoly egyházellenes idők jártak. Ott több tanyai iskolában miséztem vasárnaponként. Az egyikben mise alatt harmóniumozás, énekvezetés is volt. Megismerkedtem a tanító úrral. Újszegeden tanult a tanítóképzőnkben. Bálint Sándor kezében is volt. Hitét megőrizte. Míg komolyabb nyomást nem kapott, segített, később csak bejárt csendben. A hitoktatást is mindig megoldotta az iskolájában. A szülők oktatásával ugyancsak foglalkozott, művelődésre, gyermekeik nevelésének segítésére, de mind hasznosabb földjük megmunkálására is tanácsokkal látta el őket, szívesen jöttek el hozzá, elfogadva segítőkészségét. Itt láttam, milyen fontos a tanítók mindenre kiterjedő felkészítése. Ottlétem hároméves munkálkodásához érve, templomunk 25 éves ünneplésére meghívtam a püspök urat misézni, egy még szabadon lévő jezsuitát, aki korábban mielőtt Domaszék önálló plébánia lett, hetente ott misézett. 25 ministráns segédkezett a püspöki misén, én pedig két hét múlva Mezőhegyesen találtam magamat.

Bő hét év multán Udvardy püspök úr behozott Szegedre, a papnövendékek lelkivezetőjének és bizonyos tantárgyak tanítására. Egyik délután kopogást hallottam az ajtómon. Bálint Sándor lépett be, kért, hogy egy kispapot engedjek el az esti közös imádkozásunkról, kiadandó könyvének gépeléséhez. Csodálkoztam, hogy egy nagynevű tudós ilyen alázattal jön egy kis ismeretlenhez, engedélyt kérni.

Hírből ismertem házassága szomorú történetét. Korábban a gépelést is a felesége készítette el neki.  A gépelni odamenő kispap emlegette, milyen nagy szeretettel vette vissza az asszonyt, és ápolta saját maga. Nagy munkája mellett mindig talált időt, hogy étkezéséről, gyógyszereiről gondoskodjon. Volt olyan is, amikor felesége drága gyógyszeréhez pénzt kellett kölcsönkérnie. Barátjához, a zsidó rabbihoz fordult, de megírta az okot is: a beteg miatt nem hald elég gyorsan a munkájával, ám ha majd le tudja adni, megkapja a szerződésben biztosított összeget, abból azonnal visszaadja a kölcsönt.  A munkájának lassúsága érthető, mert amilyen figyelmes volt, még arra is ügyelt, hogy a beteggel beszélgessen.   Figyelmessége arra is kiterjedt, hogy nevére vegye a távollétében született gyermeket.

Nem csak papnövendékekkel kereste a kapcsolatot. 15-20 egyetemistát kisközösségi csoportba próbálta összegyűjteni, és a hitben elmélyíteni. Bár őket már nem tanította, de jelleméről, eredményes nevelési munkájáról, az egyszerű emberekkel szembeni szerény, megnyerő viselkedéséről is szó került. Csodálták szívós gyűjtőmunkáját, az egyszerű emberekkel való közvetlenségét.

 Udvardy püspök úrnak szokása volt, hogy a Főiskolánkon oktató tanárokat nagyobb ünnepeken asztalához meghívta. Ezekre Bálint Sándor is hivatalos volt. A szerénységéről közismert tudós nagy alázattal vett részt az étkezéseken. Tudása mindnyájunk tudásánál nagyobb volt. Témák váltakoztak a beszélgetésben, s egyszer csak a püspök úr valamit felvetett, és mindjárt Sándor bácsit kérdezte: hogy is van ez? Pár perc alatt egy kerek tudományos előadást hallhattunk. Csodálatos volt a tudása, de magától nem nyilatkozott volna meg. Ha közülünk valaki félreérthetően, esetleg tévesen szólalt meg, nagyon szerényen, soha nem bántóan kiegészítette és a helyes mederbe terelte. Mellette ülve csodáltam, mennyire otthon van a legkülönfélébb témákban, ámultam rövid, világos elbeszélésén. Valóban élmény volt egy-egy ilyen közös étkezés.

Az alsóvárosi búcsúkon kispap koromban is, a közeli községekből is és a szegedi működésem idején is szerettem jelen lenni.  Az éjszaka csendjében sokszor ott volt Erdélyi Zsuzsanna. Ült a földön, a templomban, mellette egy-egy idős asszony. Magnóra vette ősi imáikat, énekeiket. Olykor pihenésképen melléjük ültem, s ha éppen nem volt senki, beszélgettünk a gyűjtés fontosságáról. Szóba került a nagy gyűjtő, Bálint Sándor is. Ő többnyire házakhoz ment, nem akarta zavarni a templom csendjét, az imádkozást. Zsuzsa elismeréssel dicsérte a nagy tudós alapos munkáját, gyűjtéseinek könyvekbe formálását, ezek kimondhatatlan értékét.

Ma már sok minden nem lenne elérhető nélkülük. Egy-egy országrész, vagy község ünnepeinek, népi szokásaink változatossága és azokban a hit misztériumának sokféle megélései elvesztek volna a gyűjtők nélkül. Az advent, a nagyböjt sokféle megjelenése és az ünnep hitének elmélyítései… Többen, látva az Ő hatalmas munkáját, ebben is követői lettek, mint Hetényi János, ifj. Lele József, Polner Zoltán és még többen mások is.

Lakásán is jártam. Dolgozószobájában látszatra nagy rendetlenség fogadott, mindenütt feküdt valami. Minden megkezdett munka más helyen, külön rakásban. Ha valamiből éppen mutatni akart, a megfelelő helyre lépett, és kiemelte, mutatta. Ugyanoda tette vissza: ez az ő megszokott rendje volt. Kézbe vette, amin éppen dolgozott. Pár mondatban elmondta, mi készül. Vagy rámutatott arra a csomóra, amelyik már nyomdakész állapotba került, de még nem adta le. Itt is pár szóval leírta, mi is ez, miért lesz jó majd belenézni. Terveiből kifogyhatatlan volt. Sok munkája mellett mindig maradt ideje mosolyogva fogadni bárkit, igazi szeretettel. Kicsit szemtelen módon rátértem a perére. Nem dicsekedett, nem panaszkodott. Már feldolgozta magában. „Tudod, rosszul esett, hogy így akartak elválasztani a fiataloktól. Most már hálás is vagyok nekik, soha nem lett volna annyi időm, hogy mindazt feldolgozzam írásban, amit gyűjtöttem” – mondta. Eszembe jutott, amit ifj. Lele József Az Úr készen találta őt című könyvében olvastam: „Kikerestem most Uramat, Istenömet is. A pör befejezésekor: Csak arra kéröm az én Uramat, Istenömet, hogy soha né tudjam mög   ki juttatott engöm ide. Nem akarom, hogy ellene a lelkömben bármikor is harag keletközzön.”  

Gyóntatója írta egyik pap barátjának: „…ahogyan előttem térdelt vagy fél óráig, én szinte nem is tudtam mondani semmit sem. Csak figyeltem egy élet vallomására, amelyből kiderült, hogy igen, lehet élni és szenvedni, nagyon szenvedni, tisztán, ártatlanul Isten konkrét jelenlétében.” Azoknak, akiknél gyűjtötte a vallásosnéprajzi anyagot, tanítványainak, barátainak vallomásával indult meg a boldoggá avatási kérelem.

Megjelent a folyóirat 2021. decemberi számában