Kiss Ernő: Vallomások Durkó Zsoltról
25 éve hunyt el a szegedi születésű, Kossuth- és kétszeres Erkel-díjas zeneszerző, Érdemes és Kiváló Művész
Durkó Zsolt az eddigi legnagyobb szegedi zeneművész és a valaha élt egyik legnagyobb magyar zeneszerző. Kiváló hangszeres és énekművészek természetesen többen születtek városunkban, de Durkóhoz hasonló színvonalat, hazai és nemzetközi elismertséget, rangos díjakat senki sem mondhatott magának az elmúlt évtizedekben.
A jelen tanulmány alcímében már jelzésre került, hogy korai halála óta immár negyedszázad telt el. Ez az írás nem életrajzi jellegű lesz. Durkó felesége, Gerencsér Rita[1] már 23 éve megalkotta kiváló férje életét és munkásságát tömören, de minden fontos motívumot tartalmazó esszéjét[2]; e mű szakszerűségét nem igazán volna lehetséges túlszárnyalni. Amint a főcímből következik: a Mester kivételes életpályájához szubjektív irányból próbálok közelíteni, emellett különös hangsúllyal igyekszek írni Durkó és Szeged sajátos kapcsolatáról.
Durkó nevét és kiemelkedő munkásságát 13-14 éves koromban ismertem meg, édesapám Dr. Kiss Ernő (1925−2005) zenetanár révén. Amikor az akkor még fiatal komponista 1968-ban megkapta első Erkel-díját, apám egyik kolléganője kifogásolta azt (anélkül persze, hogy egyetlen hangot hallott volna műveiből). Apám ekkor türelmesen elmagyarázta a kritikus hajlamú hölgynek, hogy Durkó a magyar kortárs zeneszerzés élvonalának egyik legtehetségesebb, legsikeresebb személyisége, Erkel-díját maximálisan megérdemelte. Amikor a hölgy eltávozott, odavezetett egy, a lakásunk falán függő bekeretezett oklevélhez (melyet én korábban már sokszor nézegettem, ez az oklevél a mai napig a birtokomban van), amely arról tanúskodott, hogy az 1950-ben Sopronban megrendezett Országos Ifjúsági Bach-versenyen Kiss Ernő II. díjat ért el improvizáció kategóriában[3] . Apám ezután elmondta, hogy e verseny I. díját a 16 éves Durkó Zsolt vehette át, aki konzervatóriumi társa volt a szegedi zenekonzervatórium zeneszerzés szakán, mindketten a legendás Szatmári Géza[4] tanítványai voltak. Durkó számára ez a Bach-verseny sorsdöntő jelentőségű volt, ugyanis Sándor Frigyes[5], a kiváló zeneakadémiai tanár és karmester, felismerve rendkívüli tehetségét, átvitte a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolába (zeneszerzés-zongora-szakra), ahonnan 1955-ben fölvették a Zeneakadémia zeneszerzés-szakára, s elindult igen értékes alkotói pályafutása.
Magam megbűvölten hallgattam apám Durkó pályakezdésének történetét, erős személyes okokból, ugyanis éppen 1968-ban kezdtem rendszeresen zenét szerezni, ekkor születtek első zsengéim; s hogy stílszerű legyek: „zene volt füleimnek”, hogyan érte el első nagy sikerét egy 16 éves fiatalember, aki immár − 34 évesen – Erkel-díjas zeneszerző.
Egy évvel később került a könyvesboltok polcaira Földes Imre Harmincasok című kötete[6], melyben 10 – többé-kevésbé egykorú − magyar zeneszerzővel olvashattunk interjút[7], köztük Durkó Zsolttal; a Vele készült írást számtalanszor olvastam el. Nagy izgalommal fedeztem fel, hogy Durkó a Zeneakadémia után két évig tanult Goffredo Petrassi[8] római mesteriskolájában, s e stúdium következtében 28 évesen teljesen új utakon folytatta zeneszerzői munkásságát, voltaképpen mindent elölről kezdett, korábbi műveit nem engedte műsorra tűzni, s későbbi műjegyzékében sem szerepeltette azokat.
Bár minden érdekelt a kortárs magyar zenében, Durkó egyféle példaképemmé vált. Rövidesen elérkezett személyes találkozásunk napja is. 1971. november 28-án kezdődött a szegedi kortárszenei napok máig tartó sorozata Mai Magyar Zene Hete címmel; a Zeneszerző és közönség című „sorozat a sorozatban” első vendége Durkó Zsolt volt, 1971. november 29-én. Reveláció, óriási élmény volt számomra a Vele való beszélgetés: könnyed, igen elegáns stílusa és akkor első alkalommal hallott művei egyaránt. Az utóbbiak út- és iránymutatást jelentettek számomra: az Egy magyar rapszódia a magyar zene eddig számomra ismeretlen, csodálatos világát tárta fel előttem; nagyszerű érzés volt, hogy ez a zseniális alkotó ugyanúgy szegedi születésű, mint én. Bár a beszélgetést vezető Dr. Nagy István (Vámosi Nagy István) kedvesen biztatta a Somogyi-könyvtár hangulatos, akkori szép olvasóterme közönségét: kérdezzenek, szóljanak hozzá, én csak a könyvtár zeneszobájában mertem föltenni két butácska kérdésemet: Mi volt első zeneműve?; Lehet-e egy 17 éves fiatalembernek szerzői estje?. Ő nem nevetett ki, hanem tisztességgel válaszolt: első zeneműve egy Mozart-stílusú szonáta volt; s ha van elegendő bemutatható zeneműve, akkor lehet szerzői estje mindenkinek, ez nem életkor kérdése. Nekem ezek a válaszok is lendületet adtak; de a szerzői estig meglehetősen sok időnek kellett eltelnie.[9]
Ettől kezdve a legfontosabbnak azt éreztem, hogy Durkó tanítványa lehessek. Szegeden ezekben az években jónéhány képzett zeneszerző, zeneelméleti szakember élt és dolgozott, dc én egyedül Durkóban láttam azt a mestert, akitől valóban tudnék tanulni.[10]
Apám − felújítva több mint húsz évvel korábbi barátságukat − 1972 őszén találkozót hozott össze Vele. Ekkoriban fejeztem be addigi legjelentősebb művemet, a Mégis című, baritonszólóra és kamaraegyüttesre írott dalciklust, melyben 9 rövid Zelk Zoltán-verset dolgoztam fel; ezt vittem el neki. A Zeneakadémián találkoztunk − éppen 1972-től kezdve tanított itt − még mestere, Farkas Ferenc zeneszerző is jelen volt találkozásunk első perceiben. Néhány szót váltottunk, ő leütött néhány hangközt a zongorán (melyeket, természetesen, felismertem…), átadtam neki a Zelk-dalokat, s abban maradtunk, hogy majd keresem.
Sajnos, ezután nagy hibát követtem el, melyet közel 50 év távolából csak akkori „ifjonti” allűrömmel tudok menteni. Kerestem ugyanis Durkót, de nem eléggé kitartóan. Azt gondoltam, hogy szerény kis művem áttekintése és elemzése legfontosabb dolgai közé tartozik. Pedig, amikor lakásán kerestem, felesége, Gerencsér Rita elmondta nekem, hogy ekkor korszakos remekműve utómunkálatain, majd e mű bemutatóján dolgozott. A Halotti beszéd című oratórium nemcsak életművében, de a magyar zenetörténetben is mérföldkő volt. Legrégibb nyelvemlékünk szövegéből zseniális alkotást formált. Gerencsér Rita szerint: „(…) A XII. századi Pray-kódexben megörökített ősi próza érzelmi horizontját, intonációs skálját az oratórium felnagyítja: kibontakoztatja az emocionális szféráknak azokat a rétegeit is, melyeket ebben a drámai értelemben csak közvetve érezhetett magáénak a szöveg egykori szerzője. Így válnak a közel nyolc évszázados sorok a zene mai nyelvén a jelenkor emberéhez szóló üzenetté.(…)”[11]
Durkó emellett más művein is dolgozott ekkor, így II. kantátáján (Az Illés szekerén), Assonanze című orgonaművén, Négy dallamrajz című férfikarán, s talán már készült valamilyen formában legnagyobb művére, a Mózes című háromfelvonásos operára; emellett − mint már említettem − tanított is, életében először, ami nyilvánvalóan jelentős elfoglaltságot jelentett számára.
Később sokszor gondoltam vissza 1973 tavaszára: sokkal többször kellett volna keresnem, türelmesen kivárva, amíg időt tud szakítani neki átadott kéziratomra és rám; minden bizonnyal megérte volna szakmai fejlődésemet illetően. Ehelyett egy–két eredménytelen próbálkozás után visszakértem a kottát − és soha többé nem találkoztunk személyesen. Még két − a zeneszerzés szempontjából termékeny, de mégis kilátástalannak tűnő − év következett, aztán egy évre kényszerből (katona voltam), majd három és fél évre saját elhatározásból adtam fel a komponálást, s bár azután – 1979-től − ismét komponáltam időnként, az 1974 előtti időszak soha nem tért, nem térhetett vissza.
Durkó 1950-ben már jórészt elszakadt szülővárosától, 1954-ben szülei és Kati húga is követték, csak Iréne nővére (később: Dr. Csányi Lászlóné) maradt a városban, előbb egyetemistaként, majd neurokémikus kutatóként; de mindig is szegedinek vallotta magát, s szívesen fogadta a város meghívásait, felkéréseit. Egyetlen egyet kivéve: 1960-ban, mint frissen végzett zeneakadémistát nagyon szerették volna, ha tanárként visszatér a zeneművészeti szakiskolába. Neki azonban más tervei voltak, ezért javasolta Vántus Istvánnak (aki viszont kifejezetten a fővároson kívül akart élni, s tanítani), hogy pályázza meg a szegedi állást[12] − Vántust tehát Durkónak köszönhetjük.
Az 1971-es zeneszerző közönségtalálkozó − mely első igazi hazatérése volt − után 1976. április 21–én teljes szerzői estet rendeztek kamaraműveiből. Ennek műsora, sajnos, nem maradt fenn, jómagam pedig nem voltam jelen. 1978-ban felkérést kapott Szeged Város Tanácsától, hogy az 1979-ben induló Szegedi Kamarazenekari Napokra komponáljon új művet; a Refrains (Refrének) című hegedűversennyel kedves első mesterére, Szatmári Gézára kívánt emlékezni, aki egy évvel korábban hunyt el, a mű bemutatója 1979. október 8-án, a hegedűszólót Szecsődi Ferenc játszotta, a Budapesti Kamaraegyüttest Nagy Ferenc vezényelte, cimbalmon közreműködött Fábián Márta. E darabot is később ismertem meg. A szegedi kortárszenei napok szinte minden évfolyamában volt Durkó-mű, de ezekre a koncertekre szinte alig tudtam eljutni.[13]
Durkó életútjáról, életművének fontos állomásairól nem sokat tudtunk ebben az időben. Örömmel értesültünk Kossuth-díjáról, arról, hogy I. díjat nyert 1975-ben a Tribune Internationale des Compositeurson a Halotti beszéddel, hogy nagyszabású operát írt Madách Mózes című drámája alapján (Keresztury Dezső és saját maga által írt librettora), de Széchenyi-oratóriumáról Szegeden csak néhányan tudtak. 1993-ban tagja volt a Liberális Szegedért Alapítvány első zeneszerzői versenye zsürijének. 1994. március 7–én 60. születésnapja alkalmából két hangversennyel is köszöntötték a Zenei hét századunk zenéjéből sorozat szervezői, először az ország öt zeneiskolájából érkezett növendékek játszották el lényegében valamennyi pedagógiai művét (A gömb története I–II. füzet, Törpék és óriások, Gyermekzene-részletek), este fél nyolctól pedig születésnapi beszélgetésre került sor, melynek keretében Klarinétszextettje hangzott el.
1997. április 2-án hunyt el; halálhíre nagyon megrázott. Megdöbbentő volt belegondolni, hogy ez a nagyszerű zeneszerző, akire közel 30 éve mint kimagasló zsenire gondoltam, nincs többé, soha nem találkozhatok vele élő valóságában. Lelkiismeretfurdalás gyötört, hogy nem voltam jelen szegedi bemutatóin, szerzői estjein; majd szinte órák alatt merész elhatározásra jutottam: én fogok Róla − előadás keretében − megemlékezni. Ekkor már közel öt éve kutattam a legjelentősebb évtizedekig Szegeden élő és alkotó Vántus István (1935–1992) zeneszerző életét és munkásságát, a Róla szóló könyv már megjelenés előtt állt, 1996. június 13-án megalakítottuk a Vántus István Társaságot. E Társaság titkáraként kerestem fel a szegedi Somogyi-könyvtár munkatársait, Sósné Karácsonyi Máriát és Borosné Bánfi Ilonát (elhunyt 2004-ben), akik javaslataimat örömmel fogadták. Két előadás tervével fordultam hozzájuk: 1997 májusában volt Vántus A három vándor című operája ősbemutatójának 30. évfordulója; s természetesen ők is tudtak Durkó haláláról. A Vántus-előadás május 12–én volt, a Durkó-megemlékezés május 5-én. Vántus Istvánné tanácsára sikerült felkeresnem Durkó testvérnénjét, Dr. Csányi László Dr. Durkó Irénét, aki rendkívül sokat segített nekem: bevezetett kiváló öccse életének legfontosabb eseményeibe, s lemezekkel is ellátott; nélküle, bár lelkes, de erősen hiányos lett volna előadásom. Tőle tudtam meg, milyen súlyos betegség − rák − végzett a Mesterrel, rengeteg – végül is sikertelennek bizonyult − kezelés, műtétek és sok szenvedés után. Sikerült Durkó egykori − 47 év előtti − osztálytársait is elérnem; fellépést vállalt Kerek Ferenc Durkó Psicogramma című zongoradarabjával, Dombiné Kemény Erzsébet pedig a Törpék és óriások című sorozat darabjaival. Emellett felvételről részletek szólaltak meg a Halotti beszédből, a Mózesből és a Refrénekből.
Ez év decemberében új névvel és struktúrával folytatódtak a szegedi kortárszenei napok (Vántus István Kortárszenei Napok): a megújult sorozat egyik hangversenye, a zeneiskolás gyermekek koncertje Durkó egyik művének címét kapta: Törpék és óriások. Ettől az évtől kezdve mindent elkövettem − több-kevesebb sikerrel −, hogy a Vántus-napok minden évfolyamában szerepeljen Durkó-mű. 1997. december 2–án új sorozat indult a sorozatban: a Szecsődi Ferenc és vendégei (Szecsődi már régóta interpretálta, igen magas színvonalon Durkó hegedűműveit) című kamarakoncerten Körmendi Klára (szintén kiemelkedően játssza Durkó zongoradarabjait) szólaltatta meg a Son et lumiére (Hang és fény) című zongoraművet. Egy évvel később Szecsődi remek szólójával a Szegedi Szimfonikus Zenekar koncertjén az 1993-ban komponált Hegedűverseny csendült fel.
Durkó művészete az 1997-es előadás óta szinte egyre erősebben járt át. 1999-ben, posztumusz 65. születési évfordulója után egy nappal a Dél-Alföld című kéthetilapban rövid írással emlékeztem meg róla. Ekkor már csaknem készen állt az első Durkó-emléktábla, melyet 1999. május 10-én avattunk fel annak a háznak a falánál, melyben felnőtt (Szeged, Szentháromság u. 15., Vitéz utcai homlokzat), avatóbeszédet Dr. Ványai Éva alpolgármester és Hollós Máté, a Vántus-társaság elnöke mondott. Az avatáson jelen volt Durkó felesége, Gerencsér Rita és tehetséges zeneszerző fia, a későbbi Erkel-díjas (2006) Durkó Péter, kivel ettől kezdve csaknem állandó kapcsolatban volt a Vántus-társaság, melynek rövidesen tagja is lett.[14] Ezen emléktáblát teljes körűen Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzata finanszírozta, előkészítésében igen sokat segített Kerek Attila főtanácsos, rendezvény- és protokollreferense, Papné Zánthó Rita képzőművészeti referens és Száz Krisztina zenei referens (a szegedi polgármesteri hivatal munkatársai), alkotója Lapis András szobrászművész volt. Nem véletlenül került épp a fenti napra az avatás: aznap volt a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar hangversenye a Filharmónia rendezésében Lionel Friend (Anglia) vezényletével, melyen Körmendi Klára szólójával hangzott el Durkó Zongoraversenye.
Ezen ünnepi események után közel három évig nem történt semmi Durkó emlékezete terén. 2002. április 2–án, halála 5. évfordulóján azonban ismét a Somogyi-könyvtár segített a Vántus-társaságnak: Durkó Zsolt-emlékkiállítás nyílt a könyvtár I. emeletén. Dr. Csányi Lászlóné Dr. Durkó Iréne-vel 1997 óta folyamatosan kapcsolatban álltunk: a kiállítás anyagának jelentős részét ő adta kölcsön a könyvtárnak. A megnyitó és emlékező beszédet Kocsár Miklós Erkel– és Kossuth–díjas zeneszerző, a Vántus-társaság tiszteletbeli elnöke mondta; a megnyitó előtt megkoszorúztuk Durkó Szentháromság – Vitéz utcai emléktábláját.[15]
Az ezévi Vántus-napokon, a november 18–i Kamarahangversenyen sor került a Fire music (Tűzzene) című szextett színvonalas szegedi bemutatójára.
2004-ben töltötte volna be 70. születésnapját a Mester, a posztumusz születési évforduló után 10 nappal, április 20-án szerzői emlékesttel adóztunk művészete előtt. Az évfordulóról és a koncertről Durkó Zsolt apoteózisa címmel írtam a Dél–Alföld hasábjaira; ez írásból két részletet is idézek: „»Elment egy lord…« − így búcsúzott Tőle ezelőtt 7 évvel Breuer János zenetörténész. Nem »fényes elszigeteltségét«, hanem művészeti, alkotói rangját méltatva: Durkó valóban a magyar zeneművészet lordja volt − ha létezne hazánkban ilyen művészeti rang. Az volt megjelenésében karakterében és stílusában egyaránt: tiszteletet adó és tiszteletparancsoló; mentes mindenféle szélsőségtől. S az volt mindenekelőtt és mindenek felett műveiben: logikus, szigorúan, pontosan szerkesztő, kifinomult, magasrendű mondanivalót hordozó.” „Hollós Máté Erkel–-díjas zeneszerző, a Magyar Zeneszerzők Egyesülete és a Vántus–társaság elnöke tartalmas és dinamikus bevezetője után Velez Alexandra, a SZTE Zeneművészeti Főiskolai Kara kiváló fiatal művésztanára tolmácsolta a gordonkára írt Szóló szvit két tételét; tiszta és átszellemült játéka tökéletesen megadta az emlékhangverseny alaphangját. Kecskés György kürtművész differenciált, hajlékony játékkal és a filozófiai tartalmat is sejtető többlettel szólaltatta meg a Szimbólumok című sorozatot, melynek kíséretével remekelt Szelezsán Beáta is. Zsoldos Bálint zongoraművész, az elhunyt mester unokaöccse valódi beavatottként a legközvetlenebb interpretáció élményével ajándékozott meg bennünket; személyes inspirációt adva ahhoz, hogy A gömb története című zongoradarab ciklus a szegedi zongoristák repertoárdarabja legyen. A Flautocapriccio virtuozitását és vissza-visszatérő meditatív gondolatiságát tökéletes felkészültséggel, fölényes technikai tudással ismertette meg velünk Varga Laura művésztanár (SZTE Zeneművészeti Főiskolai Kara). Már-már nehéz szuperlatívuszokat találni a Három esszé szegedi bemutatójához, a hangverseny záró és összegző produkciójához. A mű önmagában Durkó egyik legjelesebb kamaraműve; Tamás Péter (klarinét) és Kerényi Mariann (zongora) pedig olyan magas színvonalon jelenítették meg, hogy arra bizonyára maga a Mester is elismerően bólintott − valahonnan a Szférák közül. Miképp magára a teljes koncertre is, mellyel a szülőváros folytatta adósságainak törlesztését Nagy Szülötte felé.”[16]
E hangversenyből kimaradt az Öt darab tubára és zongorára című darab, mely a 2004. évi Vántus-napokon, november 15-én viszont megszólalt Nagy Zsolt (tuba) és Lucz Ilona (zongora) kiváló előadásában.
Még 1999-ben jelent meg a Mágus Kiadó gondozásában, a Magyar zeneszerzők című két nyelven is kiadott sorozatban Gerencsér Rita Durkó Zsolt című tanulmánya (melyből idéztem is korábban). 2005-ben a Holnap Kiadó A magyar zeneszerzés mesterei[17] című kiadványai között látott napvilágot a Mesterrel kapcsolatos legfontosabb dokumentumok gyűjteménye, Gerencsér Rita szerkesztésében. Durkó halála 10. évfordulója tiszteletére 2007. május 8-án a Vántus István Társaság és a Somogyi–könyvtár közös rendezésében mutattuk be Szegeden ezt az értékes kötetet a könyvtár zeneszobájában; ekkor vendégeink voltak: Gerencsér Rita és Durkó Péter, a beszélgetést Hollós Máté és Kiss Ernő vezette, melynek keretében Velez Alexandra játszotta el Durkó gordonkára írt Szóló szvitje I. tételét. A Vántus István Kortárszenei Napok november 21-i Kamarahangversenyén az eredetileg kamarazenekarra komponált Ludus stellaris hangzott el, Somorjai Péter betanításában és vezényletével (ő tanította be a 2002-ben interpretált Tűzzenét is).
2008. november 25-én volt a Maczák János és vendégei című kamaraest a Vántus-napokon;a kiváló klarinétművész műsorra tűzte és kiválóan interpretálta Durkó Három esszé című művét, Zentay Katalin kísérte zongorán. „A zene mindenre képes” címmel rendezett emlékestet a zeneszerző posztumusz 75. születési évfordulója tiszteletére 2009. április 7-én a szegedi önkormányzat, a Vántus István Társaság és a Somogyi-könyvtár. A Mester emléktáblájának megkoszorúzása után szerény személyem tartott előadást a könyvtár zeneszobájában életéről és életművéről, közreműködött Dombiné Kemény Erzsébet zongoraművész. Talán még soha nem éltem át ennyire Durkó zseniális műveit; az évforduló alkalmából a Szegedi Szépírásban publikáltam írást, az ott leírtakhoz hasonlókat mondtam előadásom során: „Csak a jó műveit írta meg; közel kétszáz darabot. Minden műfajban maradandót alkotott; világszínvonalú − s ezért nemzetközileg is elismert, díjazott − de minden ízében MAGYAR zenét, nemcsak címekben (Egy magyar rapszódia, Magyar díszítőelemek), de a legfontosabban: szubsztanciában. A Halotti beszéd oratóriummá (zenei katedrálissá) emelése 1975-ben a világ legjobb zeneműve díjat nyerte el; szerzője ezzel elérte valódi célját: annak felmutatását, hogy nem két-háromszáz, hanem ezeréves a magyar államiság és kultúra. Mózes operájában 13 évvel a rendszerváltás előtt figyelmeztetett bennünket: mekkora küzdelmekkel jár, hogy felszabadulhassunk végre. S velőt rázóan korszerű 1982-ben írt Széchenyi-oratóriuma, melyben a legnagyobb magyar másfél évszázaddal korábban írt szövegei segítségével olyan üzenetet készít, melyre egyaránt figyelmezhet a 2009-ben élő magyarság és Európa minden népe: »Ti népek (…) a mi kárvallásunkra ne törekedjetek, sőt inkább veletek együtt tündöklő csodáit míveljük szabad emberségnek.«”[18] A Széchenyi-oratórium katartikus befejezését a gyönyörű, szöveg nélküli zárókorállal talán először hallhatta az előadás közönsége az annak idején egyenes rádióadásban közvetített ősbemutató óta; a jelenlévőkre érzékelhetően igen nagy hatást tett e zene − az egyik kiváló szegedi kóruskarnagy az előadás és a mű meghallgatását követően a Széchenyi-oratóriumot választotta master szakos szakdolgozata témájául.
Újabb szegedi bemutató volt köszönhető Kecskés Györgynek és Fabók Lászlónak, akik a 2009. november 30-i Kamarahangversenyen a Nyolc kürtduót játszották el. 2010-ben nagyszabású szegedi bemutatót terveztek a Vántus-napokra: az Organismi című hegedűversenyt. Szecsődi Ferenc szívesen vállalta a szóló eljátszását (a darab már korábban is szerepelt repertoárján), ám Gyüdi Sándor, a Szegedi Szimfonikus Zenekar művészeti vezetője még júniusban közölte: a zenekar megszaporodott őszi feladatai miatt nem tudják megtanulni a művet. Ez a hír azért bizonyult igen szomorúnak, mert 1998 óta csak kamaraművek hangzottak el Durkó életművéből; 2011-ben például a Ludus stellarist újította fel Somorjai Péter, ezúttal szeptettként. Így történt 2012. november 27–én is, amikor Kosztándi István várta és fogadta vendégeit a Korzó Zeneházban, ahol és amikor előbb a Szimbólumok (Symbols) című kürt-zongoraművet szólaltatta meg Kecskés György és Zsigmond Zoltán, majd − szegedi bemutatóként − a 11 darab vonósnégyesre című, a Durkó-oeuvre-ben igen fontos szerepet betöltő művet[19] adta elő a Kosztándi-vonósnégyes. A kiváló kvartett két évvel később, a 2014. évi Vántus–napok november 24–i Nyitóhangversenyén igen jelentős művészi teljesítményt nyújtott, amikor Szegeden bemutatta Durkó II. vonósnégyesét, ezt a rendkívül értékes, különleges, egyedi logikával fölépített kamaraművet. Megszólalt több darab A gömb történetéből és a Törpék és óriásokból az SZTE Juhász Gyula Pedagógusképző Kara Ének–zene Tanszékén, az utóbbi műből az SZTE Vántus István Zeneművészeti Szakközépiskolája Hangcsoportok című koncertjén is felcsendült néhány tétel. Ebben az évben lett volna 80 éves a Mester; ezen évfordulóról számos módon és időpontban emlékeztünk meg már az év első felében. Jómagam időszerűnek láttam, hogy a középiskolás tanulóifjúságot ismertessem meg Durkó művészetével, ezért több rendhagyó ének–zene–órát tartottam róla, elsősorban az SZTE Ságvári, a Radnóti, a Széchenyi és a Tömörkény Gimnáziumban, de volt ilyen óra az egykori Rogers–gimnáziumban is, az órák többségén − zongorán és társelőadóként − közreműködött Klebniczki György zongoraművész. A Szegedi Vers Ünnepét 2011 óta én szerkesztettem; a 2014. április 4-i összeállítást részben Durkó emlékének szenteltem, az est átvezető– és kísérőzenéi kivétel nélkül az Ő művei voltak. Bár már 1997 óta ismertem és hallgattam Mózes című operáját, ezen a tavaszon sikerült − a rendhagyó órák és a Versünnep kapcsán − egészen és igazán elmélyülnöm e remekműben. A Somogyi-könyvtár rendelkezésemre bocsátotta az opera zongorakivonatát, így alaposan áttanulmányozhattam. A rendhagyó órákon az I. felvonás végét, a Vörös-tengeren való monumentálisan megkomponált átkelést játszottam le, melyet a fiatalok jól fogadtak. A Versünnepen Klebniczki György zongoraművész barátom az opera öt részletét szólaltatta meg zongoraátiratban; eljátszotta még A gömb történetéből a Szabad dallam tükörben a) és b) tételét; az est a Széchenyi-oratórium Choraleja zongoraváltozatával zárult. Ezen a tavaszon erősödött meg bennem, hogy Durkó a Mózes-téma legteljesebb és legtökéletesebb zenedrámáját alkotta meg Madách drámája történetéből, Keresztury Dezső librettojából (melyet sok helyen ő egészített ki). Hiszen Rossini Mózes-e közismerten nem a főműve az olasz mesternek, Schönberg Mózes és Áron című nagyszerű operája viszont töredékben maradt, Durkó azonban teljes remekművet írt.
Május 5-én Durkó-emlékhangverseny volt az SZTE Zeneművészeti Karán; e koncert lelkes szervezője Szecsődi Ferenc hegedűművész, egyetemi tanár volt, aki addig is, mindig is sokat tett Durkó művészetéért.
Három év után, Durkó halála 20. évfordulója évében kerültek újra műsorra Durkó-művek a Vántus-napokon, a Somogyi-könyvtárral közös rendezésben a Zenei album sorozat keretében Durkó-emlékhangverseny volt. Hegedűs Bernadett, a koncert szerkesztője és műsorvezetője igazán szerencsésen állította össze a műsort az immáron aránylag bőséges szegedi Durkó-repertoárból; ugyanő emlékkiállítást is rendezett Durkóról. A hangverseny a Törpék és óriások tételeivel kezdődött, ezután a Flautocapriccio szólalt meg Csepregi Hajnalka előadásában, a 11 darab vonósnégyesre részleteit ezúttal is a Kosztándi-vonósnégyes szólaltatta meg, talán még érettebben, mint öt évvel korábban. A Nyolc kürtduót Kecskés György és Fabók László játszotta el, végül A gömb története I. és II. kötetéből Maczelka Noémi játszott el 9 darabot.
2019-ben komoly előkészületek történtek arra, hogy az 1985–ben egyszer már műsorra tűzött Improvvisazioni című fúvósötöse ismét felcsendülhessen, ez azonban akkor − sajátos körülmények miatt − nem sikerült; az SZTE Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Művészeti Intézete (SZTE JGYPK MI) Ének–zene Tanszéke Zenepedagógiai Délelőttjén a Törpék és óriások három darabja szólalt csak meg ebben az évben. A 2020. évfolyam a pandémia miatt kimaradt a Vántus−napok történetéből, 2021–ben viszont végre elhangzott az Improvvisazioni, méghozzá kiváló előadásban: a Bartók Béla Művészeti Kar kiváló fúvósművészei, művésztanárai − Varga Laura (fuvola), Tóth Györgyi (oboa), Maczák János (klarinét), Kecskés György (kürt) és Vizsolyi Lívia (fagott) − játszották el.
S elérkeztünk, elérkeztem Durkó Zsolt halála 25. évfordulójához. A 25 év alatt 15 szóló– és kamaraműve, 2 zenekari kíséretes versenyműve hangzott el (a kamaraművek egy része többször is), felavattuk első emléktábláját, közel kétszáz középiskolásnak beszélhettem Róla. Művei így nemcsak a Vántus István Kortárszenei Napokon szólaltak meg: a Szegedtől Szegedig című antológiasorozat egyik bemutatóján, az Ünnepi Könyvhéten például Bozóki Andrea gitárművész játszotta el Durkó Divertimento című darabját. A Vántus István Társaság vezetői − különösen Hollós Máté elnök, Dombiné Kemény Erzsébet és Újváriné Illés Mária titkárhelyettesek − és tagjai, valamint Dr. Csányi László Dr. Durkó Iréne (őt néhány hete temettük) végig mellettem és mögöttem álltak; de mindig számíthattam a szegedi zeneművészek segítségére is, akik − néha kemény erőfeszítések árán − interpretálták Durkó differenciáltan felépített műveit, melyek immár több mint 50 éve kísérnek engem, adnak újabb és újabb impulzust. Nagyon hálás vagyok a Bartók Béla Művészeti Kar, a Vántus István Zeneművészeti Szakgimnázium, a Szegedi Szimfonikus Zenekar, a Szegedi Nemzeti Színház, az SZTE JGYPK MI) Ének–zene Tanszéke és a Király König Péter Zenei AMI művészeinek, hallgatóinak, tanulóinak, a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár munkatársainak, hogy nemcsak segítettek e munkában, de önállóan is erősítették a nagy zeneszerző állandó jelenlétét szülővárosában.
Elégedettek azonban nem lehetünk. 17 műve szólalt meg − de opuszainak száma 200 fölött van; nagyobb − zenekari − műve e sorok írás idején 23 éve nem szólalt meg városunkban. S ehelyütt idéznem kell már idézett 2004-es írásom befejező sorait: „Tennivaló azonban maradt bőven: számos Durkó-remekmű − különösképp az oratórikus művek − szegedi bemutatója áll még nehéz, de szépséges feladatként előttünk. S ha új Bartóknak látta Őt Anglia, s lordnak nevezte a zenetudós; akkor helye volna történelmi és szellemi nagyjaink, „lordjaink” házában: a Szegedi Pantheonban is…”[20]
Megjelent a folyóirat 2022. márciusi számában
Jegyzetek
[1] Gerencsér Rita (1945–2010) zenetudós, zeneíró. M.: Durkó Zsolt. Magyar zeneszerzők 9. Mágus Kiadó, Budapest, 1999.; Kocsár Miklós. Magyar zeneszerzők 13. Mágus Kiadó, Budapest, 2001. 32 old.; Durkó Zsolt. A magyar zeneszerzés mesterei. Holnap Kiadó, Budapest, 2005. 270 old. A Durkó által létrehozott Mini-fesztivál szervezője. Durkó számos lemeze, illetve műve ismertetőjének szerzője.
[2] Gerencsér Rita: Durkó Zsolt. Magyar zeneszerzők 9. Budapest, Mágus Kiadó, 1999. 32 o.
[3] Az oklevél pontos szövege: „A Soproni Állami Zeneiskola és a Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezete Soproni Zenepedagógus Munkacsoportja által 1950. évi április hó 17-től 19-ig Sopronban rendezett Országos Ifjúsági Bach-verseny bírálóbizottságáról Elismerő Oklevél. Igazoljuk, hogy Kiss Ernő (Szegedi Állami Zenekonzervatórium, aki Makón 1925 év ….hó …. napján született, a versenyen mint az improvizáció tanszak növendéke vett részt. Nevezett a verseny döntőjében II. díjat ért el. Sopron, 1950. április 19. A bíráló bizottság tagjai: (olvashatatlan), N. Pongrácz Erzsébet elnök, Sándor Frigyes.”
[4] Szatmári Géza (1897-1978) zeneszerző, karnagy, a Szegedi Zenekonzervatórium (1953-tól: Zeneművészeti Szakiskola kiváló zeneelmélet és zenetörténet tanára 1946-1963 között).
[5] Sándor Frigyes (1905–1979) hegedűművész, karmester, zenepedagógus, 1949–1958 között a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola igazgatója, a Liszt Ferenc Kamarazenekar alapítója és haláláig művészeti vezetője.
[6] Földes Imre: Harmincasok. Beszélgetések magyar zeneszerzőkkel. Budapest, Zeneműkiadó, 1969. 231 o.
[7] Kurtág Györggyel nem készült interjú: az ő művészetéről három élvonalbéli hangszeres művész beszélt.
[8] Goffredo Petrassi (1904–2003) olasz zeneszerző, karmester és tanár. A huszadik századi olasz zeneszerzés egyik legnagyobb hatású alakja.
[9] 2018. június 6-án − közel 64 éves koromban − került sor első szerzői estemre a szegedi Bálint Sándor Művelődési Házban.
[10] Ekkor még nem értékeltem eléggé Vántus István művészetét. Ez rövidesen megváltozott, de igazán közel csak korai halála (1992) előtt néhány nappal kerültem hozzá. Halála után tanulmányt, majd könyvet írtam róla, majd 1996-ban közel harminc társammal megalakítottam a Vántus István Társaságot…
[11] Gerencsér Rita i. m. 13. o.
[12] Ezt 1992 augusztusában tudtam meg Vántus Istvánnétól.
[13] 1979–2018 között a szegedi Bálint Sándor (1989-ig: November 7.) Művelődési Ház vezetője voltam, szabad estém csak ritkán volt.
[14] 1999-ben a Vántus-napokon mutattuk be Vonósötösét, mellyel az 1995. évi zeneszerzői verseny I. díját nyerte el. A 2004. évi zeneszerzői versenyen az összevont II-III. díj egyik nyertese volt Mozaikok két gordonkára című művével, műsorra tűztük Gordonkaversenyét és A csellóverseny víztükre című darabjait.
[15] Az emléktáblára évente legalább egyszer kerül koszorú: Szeged napján (május 21.), s természetesen a kerek (születési, halálozási) Durkó-évfordulókon.
[16] Kiss Ernő: Durkó Zsolt apoteózisa. In: Dél-Alföld, 2004. április 27. 4. o.
[17] Sajnos, mindössze négy zeneszerzőről (Szőllőssy András, Durkó Zsolt, Kurtág György, Soproni József) jelent meg kötet ebben a sorozatban.
[18] Kiss Ernő: Durkó Zsolt-emlékest. In: Szegedi Szépírás, 2009. április.
[19] Durkó római, Goffredo Petrassi által vezetett mesterkurzusa egyik összefoglaló, új zeneszerzői korszaka első darabja.
[20] Kiss Ernő: Durkó Zsolt apoteózisa. 4. o.