Miklós Péter: Klasszikusok és kismesterek a szegedi irodalmi hagyományban

Apró Ferenc új könyvéről

A jogász végzettségű Apró Ferenc helytörténeti kutatóként Szeged irodalmi múltját, művelődéstörténetét és képzőművészeti életét vizsgálja, s ezen témakörökből számos tudományos igényű, illetve ismeretterjesztő jellegű írása – köztük több önálló kötete – jelent meg. Ezek közül három – szubjektív rangsorom szerint – kiemelkedően jelentős mű: a hangyaszorgalommal összeállított Péter László-bibliográfiák mellett a Babits Szegeden (1983) című kismonográfia és a Képek a szegedi zsidóság múltjából (2014) című cikkgyűjtemény.

Ez utóbbi szerkezetéhez hasonlóan került összeállításra az elmúlt évtizedekben – többek között a Délmagyarország, a Szegedi Műhely (illetve elődjei), a Szegedi Szépírás és a Szeged hasábjain – megjelent írásaiból nemrégiben – a Zsoldos Sándor irodalomtörténész vezette szegedi Gradus ad Parnassum Könyvkiadó gondozásában – kiadott Írók, költők a régi Szegeden című kötete.

A könyvben olvasható valamivel több mint félszáz írás a magyar irodalom jelesei – mint például Ady Endre, Babits Mihály, Balázs Béla, Berczeli Anzelm Károly, Dugonics András, Gárdonyi Géza, József Attila, Juhász Gyula, Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc, Radnóti Miklós, Tömörkény István – életének és munkásságának egy-egy városunkhoz kötődő epizódját, illetve momentumát eleveníti föl. De olyan helyi alkotók is fölbukkannak a kötet lapjain, akik inkább a szegedi művelődéstörténeti emlékezetben kell, hogy elfoglalják / megőrizzék méltó helyüket. Közéjük tartozik – mások mellett – Békefi Antal, Kóró Imre, Kulinyi Zsigmond, Sz. Szigethy Vilmos, Szalay József, Vedres István. A szegedi népélet kutatói között külön méltatásra kerül a kiadványban a piarista szerzetes és akadémikus, Csaplár Benedek és a „szögedi nemzet” világának legnagyobb kutatója és legjobb ismerője, boldog emlékezetű Bálint Sándor tevékenysége.

Csaplár Benedekről olvashatjuk az alábbiakat:

Csaplár Szegeden írta a Buzgó óhajtás nemzeti hagyományaink, különösen a tájszó-gyűjtés ügyében c. cikkét, mely különnyomatban is megjelent (1858). A néphagyományok iránti érdeklődése kiteljesedett: gyűjtött népmesét, népdalt, gyermekjátékot, tájszót. Olyan, mára kihalt szegedi szavakat jegyzett föl, mint a turak (gyékény), gubojék (a réteslevél széléből összegyúrt, pogácsa alakú sülttészta), tűret (egyszeri fölvágásra összegyűrt dohánylevél), durkó (fakupa alakú cserépedény), lintes-lantos lepény (dorozsmai lepényfajta) stb. Ízes helyi szólásokat mentett meg az enyészettől: Délibábon aratást keres (haszon, eredmény nélküli munkát végez), Ennek az arcán is ördögök csépölték a borsót (ragyás), Az ajtóra írják a kanalát (nem várják meg az ebéddel az elkésőt), Pőrén szégyönközik az angyalok előtt (nem kapott keresztelési ajándékot) stb. Csaplár örökítette meg, hogy népünk ajkán a csillag lehet mönyecske szömű (erősen fénylő) és molnár szömű is (pislákoló, homályos). Érdeklődő diákjaiból (Debreczeni János, Bakay Nándor, Wéber Károly, Szluha Ágoston stb.) gyűjtőkört szervezett, adataikat, népmeséiket Ipolyi Arnold (1823–1886) is hasznosította. Szegeden jelent meg A nemzeti mívelődés alapja c. könyve (Burger Zsigmond, 1861), amelyben az ö-zést pártolja, mert »az e bötű sokasága csakugyan a mekegésre emléköztet« (243.) A mindennapi élet jobbítása is foglalkoztatta: sürgette az iparfejlesztést, a gyümölcstermesztést, az egészségügy javítását, a tiszai gátépítését, sőt a város talajviszonyainak a rendezését is.

Apró Ferenc helyes, igaz és megalapozott véleménye Bálint Sándor Szeged művelődéstörténetében betöltött szerepéről a következő:

Az ő ajkán lett Szeged a Város, így nagybetűvel, szeretettel és büszkeséggel mint a rómaiak szájából hangzott az Urbs. Kincseket hagyott örökül: példás városszeretetet és példa nélküli szerénységet; a gazdagító munka tiszteletét, és az elfutó idő megbecsülését; a kutatói alázatot, és a lelki erő legyőzhetetlenségét, akár merről fújdogált is a változó politika változó szele.
Könnyű volt a Hatalomnak gáncsot vetni a gáncs nélkül embernek, aki földi életének legnehezebb éveiben, a fölfüggesztett börtönbüntetés árnyékában is tudva tudta és hittel hitte, hogy a szerette Város örök, míg a Hatalom percemberkéi jönnek–mennek. Tényleg, hol vannak, hova lettek, akik a földgolyó legjámborabb tudósát, a legtisztább embert letartóztatással és elhallgattatással kívánták lehetetlenné tenni? Akkorát lódult a történelem kereke, hogy a válasz már nem is igen érdekes.

A méltatlanul elfeledett népies író, az elsősorban a Szeged környéki tanyavilág huszadik század eleji mindennapjait megörökítő Kóró Imre – akinek Emberek a homokon (1994) címmel jelent meg posztumusz válogatás a novelláiból és a tárcáiból – idézését sem mulasztotta el Apró Ferenc. Róla így írt: „Kóró (Kroó) Imre (1896–1981) olyan bennszülött szögedi volt, aki soha el nem tudta volna képzelni az életét a Város meg a homok nélkül. Jószerével nincs is olyan írása, melynek cselekménye ne a homokon, azaz a Várost körülölelő tanyavilágban játszódna. A kegyes atyák gimnáziumában érettségizett, nyomban mundérba bújtatták, négy esztendő múltán a 86-os vadászok hadnagyként szerelt le. Volt orvostan- és joghallgató, kereste helyét a háború utáni elszegényedett világban, de bizton csak egyet talált meg: örök témáját, a homokon élők, a kétkéziek napjait a bölcsőtől a koporsóig, a ritka mosolytól a gyakori könnyekig. Kiadott néhány füzetet (Csavarik a törvényt, Rádió a homokon, Móra Ferenc országa), mintegy 300 tárcát. Írásait – többek között – a Magyar Hírlap, Az Est-lapok, a Borsszem Jankó, itthon a Szegedi Napló, a Hétfői Rendkívüli Újság és a Délmagyarország közölte.”

Az imént idézett sorok, úgy vélem, megfelelően mutatják Apró Ferenc legújabb kötetének szellemiségét, s alátámasztják azt a megállapítást, hogy a szerző elkötelezett a szegedi irodalmi hagyományok kutatása, megőrzése és továbbadása mellett. S nemcsak elkötelezettség, de filológiai megalapozottság és – olykor már szinte szőrszálhasogatásnak tűnő – pozitivizmus és pontosságra törekvés jellemzi. Modern magyar irodalmunk nagyjai szegedi kapcsolatainak és motívumainak fölidézése ugyan olykor csak nyúlfarknyi hozzájárulás életrajzukhoz, illetve műveik értelmezéséhez, mégis pontosítják ismereteinket és növelik az interpretációs mezőnket. A helyi jelentőségű szegedi „kismesterek” emlékezetének életben tartása pedig lokális kötődésünket és azonosságtudatunkat is növeli. Így aztán Apró Ferenc új könyve nemcsak irodalom- és művelődéstörténeti érdekességek igényes gyűjteménye, de jelentős hozzájárulás szegedi identitásunk erősödéséhez.

Apró Ferenc: Írók, költők a régi Szegeden. Szeged, Gradus ad Parnassum Könyvkiadó, 2022.

Megjelent a folyóirat 2022. áprilisi számában