Hegedűs Réka: „Az agy és a lélek csodája, hogy egy témából kutatási cél válik”

Beszélgetés Apró Ferenc várostörténésszel

Apró Ferenc jogi diplomával, majd bírói-ügyészi szakvizsgával a zsebében, középiskolás éveihez kapcsolódó irodalmi érdeklődéssel kezdett el foglalkozni szülővárosának, Szegednek a történetével.  Ő úgy fogalmaz, „önként vállalt elköteleződés, kíváncsisággal és örömmel teli hivatás” az, amit a kutatás jelent. Hiánypótló művek, elfeledett szögediek, régóta földolgozásra váró történetek azok, amelyekkel Apró Ferenc megajándékozta a várost a hosszú évek során. Kutató kedve nem lankad, a témák pedig kifogyhatatlanok. A 2022. január 22-én, a Magyar Kultúra Napján Szeged Kultúrájáért díjjal kitüntetett várostörténésszel beszélgettem.

– Ha az Önről föllelhető életrajzokat tanulmányozza az ember, láthatja, hogy 1941-ben született tősgyökeres szegedi, majd szinte rögtön az ügyvédi hivatásra terelődik a szó. Én azonban szeretném az ez előtti időszakról kérdezni: a szüleiről, a gimnáziumi éveiről. Honnan ered a széleskörű érdeklődése a város története, az irodalom és úgy általában a nyelv szépsége iránt?

– Már az üknagyapám is itt született Szegeden 1820-ban, az Apáca utcában lakott. Jóapám posta főfelügyelő volt, szépen haladt a maga pályáján, de az irodalomhoz, az olvasáshoz nem igen volt affinitása. Ő akkor volt boldog, amikor valamelyik ismerőse telefonált: „Ferkókám, leszakadt a redőny. Meg tudod szerelni?” Már vette is szerszámait és indult. Jóanyám olvasott ugyan, de leginkább lektűröket. A legérdekesebb dolgok – legalábbis ami a későbbi érdeklődési körömet, a világlátásomat illeti – a Ságvári Gimnáziumban történtek velem. Negyedikben új magyar tanárt kaptunk, a Radnóti gimnáziumból érkezett hozzánk Szörényi József: a 102. életévében hunyt el, engem kértek föl, hogy írjak rövid megemlékezést róla a Délmagyarországban. Úgy fogalmaztam: „Nagy tanáregyéniség volt, folytonos személyiség-kisugárzással”. Tényleg így volt, gyönyörűen fogalmazott, elbűvölt a beszédének a szépsége. Az ő hatására alakult ki bennem az igény és vágyakozás, hogy én is képes legyek egyszer ilyen színesen fogalmazni, ilyen gazdag szóhasználattal beszélni. A Ságváriban humán tagozat is volt, így tanultunk egy év művészettörténetet, fél év logikát, fél év pszichológiát és négy éven át a latint. Olyan nagy tanáregyéniségek oktattak minket latinra, mint Visy József és Lessi Viktor. Közben már nyolc éve zongoráztam, a zenei ritmus átragadt a nyelvre is. Mindig időmértékes verselésben fordítottam latinról magyarra. A kamaszok szokásos szerelmes költeményeit is időmértékes verseléssel írtam. A latin érettségin az Aeneis föladott sorait hexameterben ültettem át. A nyelvi szépség és gazdagság iránti igényem tehát innen ered.

– Ilyen előzményekkel miért a jog irányába orientálódott mégis?

– Akkoriban még szigorúan meg volt határozva, hogy hány gyereket vehetnek föl az egyetemre a paraszti, a munkás és az értelmiségi rétegből. Apám egyik hadifogoly társa – a legmélyebb barátságok abban az időszakban a hadifogság alatt köttettek – ajánlotta, hogy jelentkezzem a jogtudományi karra. A fölvételi elbeszélgetésen magyarból Mikszáth dzsentri-ábrázolását kaptam témaként. Az erős gimnáziumi alapok után már nagyon otthonosan mozogtam ebben a témakörben. Orientálódhattam volna az irodalom irányába is, ezt a későbbi visszajelzések igazolták. 1983-ban megjelent Babits Szegeden című kötetemről – amely az író születésének 100. évfordulójára készült – több egyetemi oktató is úgy fogalmazott, hogy akár irodalomtörténeti kandidátusi értekezésnek is megfelelne. Akkoriban már be-bejártam a tanszékre: sokat tanultam Ilia Mihály és Nacsády József – akkori – adjunktusoktól. Péter Lászlóval is kapcsolatban álltam, hiszen rangos irodalmi-várostörténeti kiadványt szerkesztett Somogyi-könyvtári Műhely – később Szegedi Könyvtári Műhely, majd Szegedi Műhely – címmel, ahová magam is nagy örömmel kezdtem dolgozatokat készíteni. Akkor sem, most sem szégyenlek tanulni. Sőt, nagy örömmel tölt el, ha valami új információval, érdekes adattal gazdagodom. A kínai bölcsesség úgy szól, hogy a tízezer mérföldes út is egy lépéssel kezdődik. Így emlékszem vissza az indulásra.

– Hogyan lehetett egy teljes embert igénylő hivatást összeegyeztetni a másik nagy szenvedélyével, a kutatással?

– Az elején nehezen ment. Nem csak a hivatásom miatt. Két gyermeket neveltünk föl a feleségemmel, a fiaimmal is sokat kellett foglalkoznom: külön órákra, szolfézsra, sakkoktatásra, zongoraórára vinni őket, értük menni. Éjszaka tudtam dolgozni, de akkor meg sokszor rám szólt a nejem, hogy az írógép hangja fölébreszti a gyerekeket. Pedig az én agyam éjfél után tudott igazán produktívan működni, akkor voltam a csúcson. Péter Lacinak nem volt gyermeke, egész napját a kutatásra fordíthatta, főleg attól kezdve, hogy a Somogyi-könyvtárban megkapta a dolgozószobáját. Számomra jóval később érkezett el az az időszak, amikor már teljes egészében az alkotásra tudtam koncentrálni. De ettől függetlenül teszem a dolgom és örömmel csinálom. Kondor Béla szavai jutnak eszembe: „Jelet hagyni, hogy voltunk és elbuktunk, de lényünkben és e jelekben a magyarázat”. De ez sokkal inkább belső késztetés számomra. Nem is jó szó rá a munka. A város múltja iránti kíváncsiság, az új adatok föltárása hajt.

– Többször emlegettük már Péter Lászlót. Már ebből is kirajzolódik, hogy mennyire megkerülhetetlen pontja, mértékadója volt ő a várostörténeti kutatásnak…

– Olyan tekintélye volt, hogy nem tudtunk és nem is akartunk ellentmondani neki. Ha fölkért egy témára, akkor meg kellett írni. Nem szerette a helytörténet szót, mindig a várostörténet kifejezést használta. Akkoriban még nem volt „divat”, hogy egyetlen témára fókuszál a kutató hosszú időn keresztül. Sok mindennel foglalkoztunk, és ha valaki kiérdemelte, megkapta tőle a dicséretet: „immár művelődéstörténész lettél”.

– Melyek azok az Ön nevéhez fűződő kutatási eredmények, amelyek különösen hiánypótlónak bizonyultak, vagy különleges helyet foglalnak el a szívében?

– Van néhány dolog, amire csöndesen büszke vagyok. Például arra, hogy találtam Bartók Béláról két névtelen cikket, amelyeket Juhász Gyula írt 1923 végén és 24 elején. Költőnk újságíró volt, abból élt, mellette írta a verseit. Abban az időszakban azonban a cikkek alig húsz százalékát látták el aláírással, a többi névtelenül jelent meg. Éppen ezért nem volt egyszerű dolguk a Juhász Gyula kritikai kiadás önfeláldozó készítőinek, Péter Lászlónak, Ilia Mihálynak, Grezsa Ferencnek, hiszen föl kellett tárniuk, miben rejlik a juhászi próza jellegzetessége, milyen igéket, jelzőket, hivatkozásokat használt előszeretettel. Bartók 1923. évi szegedi hangversenye után hetekkel született ez a két cikk, amelyekre rábukkantam. Péter László is elfogadta, közölte a Műhelyben, Breuer János gratulált. Szeretek elmerülni a különböző írói stílusok jellegzetességeiben. Ma már a névtelen írások második mondatából általában meg tudom mondani, hogy Juhász-, Móra-, vagy éppen Sz. Szigethy Vilmos-műről van szó. Persze ehhez kitűnően ért Ilia Mihály és Lengyel András is. András barátom talált már névtelen Radnóti-cikket is! Mórát például nem lehet összetéveszteni senkivel, annyira jellegzetesen színes a prózája. De több évtized kell ahhoz, hogy a kutató eljusson idáig. Találtam ismeretlen Tömörkény-verset is, alá nem írt Móra-írásból legalább két tucatot fölleltem. Vannak olyan kutatási eredmények, amelyek különösen jó érzéssel töltik el az embert. Megneveztem a Hajnóczy utcai ózsinagóga tervezőjének a személyét, tisztáztam végre a híres szögedi Rézi nénik körüli félreértéseket. Vagy hogy először tudtam leírni születési nevén Kojeteiner Jakob halálozási évét. Mezítlábos szegedi zsidógyerek volt, akit Bécsbe szólított az álma, hogy fűszeres inas lehessen. Amikor meghalt, egy világcéget hagyott maga után, a Kotányi fűszerbirodalmat! De ez csak egy a számos ehhez hasonló élettörténet közül. Mintegy 7-8 olyan zsidó származású szegedi volt, akit a világ minden táján ismernek: Moholy-Nagy László a 20. század egyik legnagyobb képzőművésze, Schwaiger Imre India leggazdagabb műkereskedője volt. Az ő történetükkel a Képek a szegedi zsidóság múltjából című kötetemben foglalkoztam. Akad tehát néhány dolog, adat, amely jóleső érzéssel tölt el, de ezek nem a büszkeség jelei, hanem a munkálkodás eredményei. Szeretem a ködfüggöny mögött rejtőzködő szegediek életét kutatni, akikről már hosszú ideje nem írtak, már-már a feledés homályába vesztek.

– Jól tudom, hogy az Írók, költők a régi Szegeden címmel megjelenés előtt álló kötete is számos ilyen régen elfeledett történetet rejt?

– Valóban, olyan életpályákat is bemutatok az új kötetben, amelyekkel már 50-60 éve nem foglalkozott senki, nem született róluk összefoglaló cikk. Csak hogy pár nevet említsek: Damó Oszkár, Farkas Antal, Reéz Pál, Réti Ödön, Szalay József, vagy éppen Ortutay István, aki Szegeden volt újságíró és halála, 1918 óta nem írtak róla egy sort sem. A városom is gazdagodik ezekkel a hiánypótló életutakkal.

– Hogyan jönnek a kutatási témák? Van-e olyan, amely a korábbiakhoz hasonlóan hiánypótló lenne, de még nem tudott kiteljesedni?

– Az agy és a lélek csodája, hogy egy témából kutatási cél válik. A kutatási adatok a végtelenségig bővíthetőek. Sokszor egy élet munkája is kevés, annyi a föltáratlan terület. Ráadásul átalakulóban vannak az igények, igaz, gazdagodnak a kutatási módszerek. Itt van például Gárdonyi és a Szegeden újságíróként eltöltött három éve, mely nincs földolgozva. A Jókai-, a Mikszáth- vagy éppen Juhász Gyula életmű kritikai kiadása befejezetlen. Tömörkény több mint száz éve hunyt el, és írásainak bibliográfiája ma sem teljes! Az unokáinknak is marad föladat bőven, csak az a fontos, hogy legyenek olyan utódaink, akiknek legalább annyira szívügye a város története, mint nekünk.

– Bálint Sándor néprajzkutató munkássága is meghatározó példaképként szolgál a Szeged és környékének történetét, népi életét kutatók számára. Szegedi szótára nyomán Ön is közreadta helyi tájszó-gyűjtését. Hogyan zajlott ez a gyűjtés?

– Bálint Sándor a világ legszemérmesebb embere volt, gyűjtéséből igyekezett az úgy nevezett csúnya szavakból keveset közreadni. De az az igazság, hogy a nyelvben nem létezik az a fogalom, hogy csúnya szó… Nekünk azokat is föl kell jegyeznünk, mert a nép használta, és nyelvünk gazdagságát jelzik. Nagy kedvem volt ahhoz, hogy kibővítsem Bálint Sándor tájszó-gyűjteményét. Már csak azért is, mert olykor olyan szavakat hallottam, amelyek fölkeltették az érdeklődésemet. Például mit is jelent az, hogy törzsöngős? Vagy: járja a vízenlagzit. Volt, hogy 6-8 hónapba is beletelt, mire egy-egy szó, hasonlat mögöttes képét megfejtettük. Sokszor olyan valaki segített ebben, aki tanyán vagy falun nőtt föl, és nyelvérzékét nem rontotta el sem a rádió, sem a televízió. A Szegedi szótár az egyik legjobb munkája Bálint Sándornak. Így nagy örömmel gyűjtöttem azokat a szavakat, kifejezéseket, amelyek az ő munkáját kiegészítve, még teljesebb képet adnak Szeged és környékének tájszó-gazdagságáról.

– 2022-ben a Magyar Kultúra Napján, Kiszin Miklós zenepedagógussal együtt vehették át a Szeged  Kultúrájáért díjat. Hogyan élte meg ezt az elismerést?

– Váratlanul érintett, lévén, hogy legtöbbször csak itthon ülök és dolgozom. A külvilág ritkán férkőzik be a falak közé. Az igaz, hogy végigjártam a sort, hiszen korábban már elismerték a munkámat a Szegedért-éremmel, majd a Kölcsey-éremmel. Most pedig a Kölcsey-gyűrűvel tiszteltek meg. Ezek szerint vannak, akik figyelnek arra, hogy mi kerekedik ki abból, amit én önként vállalt kötelezettségnek tartok. Én már nem változom, ahogyan a kutatási módszereim sem. Egyre kevesebben vannak, akik ennyire visszanyúlnak a régi Szegedhez. Számomra azonban mindig ez volt a természetes.

– Vukovné Sprok Ildikó, a Móra Ferenc múzeum munkatársa 2002 legvégéig gyűjtötte össze Apró Ferenc addigi irodalmi munkásságát, a személyes bibliográfiáját. Azóta azonban számos tétellel bővült a lista. A 2002 utáni művek, írások, az Önről megjelent cikkek címét is olvashatja majd a közönség a közeljövőben.

– Már hivatalos, hogy áprilisban – a legújabb kötetemmel egy időben – jelenik meg a bibliográfiám második része is. Ildikó lánya, Vukov Anikó Veronika készítette el egészen 2021 decemberéig. Bizony olykor magam is meglepődöm, hogy milyen hosszú a lista, éppen ezért jó egyben látni.

– Kívánom, hogy a harmadik, negyedik etap elkészítésére is szükség legyen, és hiánypótló kutatásaival még hosszú ideig gazdagítsa Szeged várostörténetét. Köszönöm a beszélgetést!

Megjelent a folyóirat 2022. áprilisi számában