Miklós Péter: Alanyon túli líra

Sík Sándor Sarlósboldogasszony című kötetének kortárs recepciója

Sík Sándor (1889–1963) piarista szerzetes, katolikus pap, költő, műfordító és irodalomtörténész, a szegedi egyetem professzora (1929–1946) Sarlósboldogasszony című verseskötete Berlinben a Ludwig Voggenreiter Verlag kiadásában jelent meg 1928-ban.[1] A könyvnek már a kortársi recepciója is jelentős volt: olyan szerzők szóltak róla elismerően, mint Szerb Antal, Hankiss János vagy Reményik Sándor. Kritikusai egyetértettek abban, hogy ez a költő (addigi) „legérettebb” kötete, s hogy a benne szereplő szövegekben kimutatható Ady Endre lírájának hatása éppúgy, mint a nyugati keresztény spiritualitás emberideálja, valamint természet- és társadalomfelfogása.

Rónay László (1937–2018) irodalomtörténész írta Sík Sándorról szóló monográfiájában a következőket: „A kötet címe a július 2-i ünnepre, Mária Erzsébetnél, Keresztelő Szent János édesanyjánál tett látogatására utal. A XV. századtól általános tiszteletnek örvendő Sarlós Boldogasszony kultusza a múlt században teljesedett ki. Sík Sándor Kecskeméten is láthatta a neki szentelt kápolnát. Tudta azt is, hogy az elnevezés a termékenységgel, a betakarítással tart szakrális, jelképes kapcsolatot. Összegzésnek, betakarításnak szánta kötetét. […] Egyik verseskötetét sem méltányolták ennyire. Mintha megérezték volna, hogy a költő a legnemesebb életideálokat fogalmazta meg, amelyek nemcsak személyes életét kormányozhatják jó irányba.”[2]

A kötet címadó versében az ünnep katolikus vallási tartalmára éppúgy utalt metaforikusan a költő, mind ahogy soraiban megjelentek a nyári aratás munkálatainak momentumai is. Boldog emlékezetű Bálint Sándor (1904–1980) néprajzkutató Sarlós Boldogasszony napjának a szegedi nagytáj hagyományvilágában való megjelenéséről az Ünnepi kalendárium című munkájában írt.

„Sarlós Boldogasszony napján Szeged és a környék faluinak, tanyáinak templomában máig fodormentát (Mentha crispa) szoktak szenteltetni. Szatymazon, Tápén, állítólag még Nagykörűn az asszonyok sarlóval metszik le tövéről, és úgy viszik a templomba. Olykor búzát is visznek vele együtt szenteltetni. Tápén a betegnek teát főznek belőle, amelyet nem cukorral, hanem mézzel szoktak édesíteni. Köhögésre is foganatosnak tartják. Mária nagy útjára emlékeztetve a tápaiak fájós lábat szoktak vele párolni, a sövényháziak pedig borogatni. Halott másvilági útjának megkönnyítésére koporsójába is szokták tenni a Nagyboldogasszony napján szentelt comborkával együtt.

A jószágtartó gazdák Algyőn az ünnep hajnalán napkölte előtt sarlóval szokták levágni a fodormentát. Megszárítják, majd szükség esetén a beteg jószágot ezzel az előzőleg vízbe mártott mentával kínálták meg.

Egyébként e napon az egykori Dömötör-templom előtti Rozália-kápolnában az egész város és környék jámbor népének jelenlétében, nagymise alatt történt a fodormentaszentölés. Ez a szentelmény tudtunkkal egyedül áll a katolikus liturgiában, így egyelőre helybéli szertartási fejleménynek kell tekintenünk, amely még a pestisjárványok ellen való szakrális-mágikus bajelhárításban gyökerezik. Nyilván nem véletlen, hogy a szentelés is éppen Rozália kápolnájában ment végbe.”[3]

Brisits Frigyes (1890–1969) ciszterci szerzetespap – későbbi egyetemi tanár és akadémikus – a Katolikus Szemle hasábjain közölt recenziót a Sarlósboldogasszony című könyvről. Írásában rámutatott, hogy Sík korábbi köteteivel ellentétben ebben a kiadványban a patetikus beszédmód és emelkedett ünnepélyesség póza helyett a lírai „mélység” jelent meg. „Sík Sándor költészete e kötettel eljutott a maga teljességéhez, abban az értelemben, hogy egyéniségének alakító erői egész összeségükben jelennek meg költői világképe rendjében és formájában” – írta Brisits.[4]

Kiemelte még a költő gazdag és variábilis nyelvi eszköztárát, amely szerinte hol barokkos jelleggel himnikus, hol archaikusan lüktető, hol modernista módon megformált. Úgy vélte: a kötetben olvasható szövegekben a nyelvi kifejezésmód a gondolati tartalomnak van fegyelmezetten alárendelve, úgy, hogy a kettő szerves egységgé és koherens egésszé szerveződik.

Brisits konklúziója: „És itt jutottunk el Sík Sándor költészetének ahhoz a nagy szabadságához, melyet az ő alkotásstílusa biztosít számára. Ez a kész egység, melyre vissza tud vezetni mindent, adja meg számára azt a biztonságot és szilárdságot, melyre fel van építve egész költői világképe. S éppen azért mert annyira konkrét a kiindulása, azért marad mindig annyira emberi. S viszont éppen azért, mert olyan erősen van bele horgonyozva egy metafizikai alapzat erejébe, azért olyan felemelő és megnyugtató. S amilyen erős ez a költészet, ugyanolyan meleg is. Nemcsak ember-, élet-, természet-szeretet forr minden sorában, hanem valami hatalmas misztikus összefoglalás, amit egy nagy középkori lélek affectus universitatis-nak nevez. S ezen a ponton a költészet Sík Sándor verseiben visszafordul középkori formájához, amikor a személyesség a közösség átélésének héroszi fokát jelentette.

Ma, amikor a költészet a világnézet tragikus válságaitól vérzik és szenved, nemcsak nekünk, hanem a költészetnek is ünnepi megnyugvás, ha egy költő visszaadja a költészetnek két legnagyobb veszteségét: a magasságot és a szárnyat.”[5]

Alszeghy Zsolt (1888–1970) irodalomtörténész, Az Élet című lap szerkesztője – később professzor, akadémikus – az Irodalomtörténet folyóirat 1928-as évfolyamában áttekintő költői pályaképet adott közre Sík Sándorról akkor megjelent kötete kapcsán. Dolgozatában az alkotó korábbi versesköteteiről megállapította: az Isten és a vallás nélküli szellemi életet hirdető irányzatokkal szemben, elsősorban Prohászka Ottokár egyházi újkonzervatív alapállású – s alapvetően modernitásellenes – „modern katolicizmusának” jegyében születettek a szövegek. Világosan kimutathatónak vélte Ady Endre hatását Sík verseire, azonban az alapelvek különbözőségére is fölhívta a figyelmet, megjegyezve, hogy kettejük költészetének közös vonása a modern líra eszköztárának tudatos és biztos használata, s a lelki folyamatok iránti érzékenység.

Alszeghy úgy gondolta, hogy a keresztény spiritualitás és a közvetlen természetélmény jellemezte a Salósboldogasszony című kötetet, amelynek lapjain az első világháború és a trianoni trauma okozta sokkal való őszinte szembenézés igénye, valamint a magyar nemzet egységének kérdése és megosztottságának gondja, s a keresztény testvéri összetartozás egyetemes érzése jelent meg a – dallamos, jó ritmikájú és igényesen megformált – versekben.

Alszeghy Zsolt szerint „békésebb dalhangulat sugárzik át még azokon a verseken is, amelyek ismét az Istenszeretet misztikus mélységéből születtek. Sík Sándor lelke hajlik a misztikumra, az erősebb érzés hamarosan úrrá teszi képzeletét az érzékein. Természetes, hogy az Istenszeretet világát érve el a természet csendjében, hamarosan látomásokat vet eléje az Istennel egybeolvadni igyekvő szeretet. Ilyen látomásokban éli most is át Istenhez való viszonyát, az Istenszeretet élménytörténetét, magát a gyermekkor tavaszán álmodva végig. Nemcsak a saját érzésélményének üdesége kap meg, hanem az is, hogy maga az Isten is emberré, atyává egyszerűsödik; emberi megnyilatkozás tűnik elénk az ember iránti érzés megáradásában. Ez a sajátos szeretetszimbólum költőnk képzeletének egyik legegyénibb alkotása: valami naiv meghittség, művészetté finomodott gyermeki szív lüktet benne, mélység, amelynek partján egy gyermeki lélek gyűjti a gyöngyöket. Megnyilatkozása éppen a gyermekélmények szimbóluma révén frissül fel, a gyermekélmények nyelvén kifejezve válik meglepően egyéni lírává.”[6]

Sík Sándor költői útja áttekintése és utolsó kötete ismertetése során Alszeghy Zsolt fölhívta a figyelmet a költeményekben megjelent teológiai erényekre (a hit – remény – szeretet hármasságából a hit és a szeretet szövegszerű jelentlétére). Mint írta: „A hit, az erőben bízás fiatalos gesztusa a minden embert, minden teremtményt magához és Istenhez ölelő kéz lendületének adott helyet; a béke, a csend szerelmese csak egy hivatást érez immár magában: békét és csendet sugározni maga köré. Első kötetében is megvolt ez a hajlandóság, de akkor a fiatalság bizalma ihlette, amely önmagában érzi a sarjadó erőt; ma a fiatalságból a hit értékének tudata maradt meg, de a szó és tett ihletője a mindent megértő szeretet.”[7]

A legendás író, műfordító, irodalomtörténész Szerb Antal (1901–1945) a kötetről a Napkelet számára írott – alapos, széleskörű kitekintésű, s a benne olvasható műveket megfelelő módon interpretáló és azokat a keresztény tradícióban, illetve a modern irodalmi törekvések világában kontextualizáló – bírálatában Sík Sándornak az alkotói beérkezését és saját költői hangja megtalálását üdvözölte. (Szerbet a budapesti piarista gimnáziumban magyarra tanította Sík Sándor, aki később is támogatta egykori diákja irodalmi ambícióit, majd a szegedi egyetem professzoraként kiállt magántanári habilitációja mellett, amely eljárás során egyik bírálója volt.)

Szerb Antal szerint Síknak „ez az első kötete, melyben csaknem töretlenül sikerült megvalósítania a benne kezdettől fogva küszködő formaakarást, amelyben sikerült valami mást szubsztituálni a lírai szubjektivizmus helyére. Puszta esztétikai szempontból is most érkezett el az önmaga teljességéhez, belső embervoltának és művészetének irigylésreméltó harmóniájában.”[8]

Az irodalomtörtész úgy vélte: a verseskötet szövegeiben a középkor himnuszköltészetének tematikája keveredett az impresszionizmus pillanatfelvételeinek könnyedségével, s azokat pátosz és didaktika nélküli retorika jellemzi. Így azok a költészet eszköztárának magabiztos használatával, s az európai keresztény közösségi érzéseket és értékeket kifejezve korszerű modern lírává szervesültek.

„Transzszubjektív, alanyon túli líra, így lehetne Sík Sándor verseit nevezni. Nem alanytalan líra, mert ez fából vaskarika, hanem olyan, melynek alanya több, mint az egyes ember, az egyes élmény: a közösség lírája ez. A költő egynek tudja magát az emberekkel, az ezerféle embersorssal, sokszínű örömökkel és az egy nagy fájdalommal; mindnyájunk szívéből kíván kiszakadott lenni a dal, ami az ő dala. Itt találkozik Sík Sándor a kor egyik erős és úgy látszik, jövőképes költői áramlatával, a kollektivista költészettel” – olvashatjuk Szerb Antal kritikájában.[9]

Hankiss János (1893–1959) irodalomtörténész, a debreceni egyetem professzora az általa szerkeszett Debreceni Szemle második évfolyamában írt a Sarlósboldogasszonyról. Ismertetésében Sík kötetének szövegeit Mécs László (1895–1978) premontrei szerzetes, papköltő katolikus alapú közösségi költészetével állította párhuzamba (már csak azért is, mert mindkettőjük akkori kötetét ugyanaz a kiadó jelentette meg). „A fontos az – írta Hankiss –, hogy mind a ketten papi missziójukból, a mózesi elszigeteltség fenségéből merítenek energiát bátor és hatalmas költészetükhöz. Sík Sándor a szelídebb lelkű, a kevesebbet csalódott s így diszharmóniáinak harmonikus kibontásában sohasem kételkedhetünk. Fiatal ő is, a megalkuvást Szent György-i dárdával várja ő is. De az ifjúság biztos lehet abban, hogy érzései százezerszeres rezonanciával sokszorozódnak s a piarista pap hagyományos hite a magyarok Istenében nem engedi lábát elsiklani a tragikus kétségek lejtőjén.”[10]

Hankiss dicsérte Sík tökéletes formaérzékét és -ismeretét, a szövegek kimunkáltságát és azok kimódolt lírai jellegét. Következtetése: „Sík Sándor tökéletes művésze az új versnek is, a réginek is. Talán azért, mert tökéletes összeforrása a réginek és az újnak, aki Sarlósboldogasszonyt és magyar föltámadást éppen úgy tud énekelni, mint cserkészt és antennát. Ady gazdag nyelvét egészen magáévá tette s; amikor a magáéból is adott hozzá, egyúttal el is végezte a tézist és antitézist követő szintézishullám nivelláló, elsimító munkáját. Régi és új ízlésű magyarok, parnasszista formaélvezők és tisztulásra váró modern keresztyének, finom hangulatokért epedő individualisták és a jövő fátylait fosztogató kollektivisták közös aratásra gyűlhetnek Sarlósboldogasszony égisze alatt.”[11]

„»Sarlósboldogasszony« címen új kötete jelent meg annak a poétának, aki az Ady utáni magyar lírának kétségkívül egyik legkomolyabb és legértékesebb művelője” – kezdte kritikáját Reményik Sándor (1890–1941) erdélyi költő a kolozsvári kiadású Pásztortűz című folyóiratban.[12]

Elemző bírálatában hangsúlyozta, hogy a kötetben a magyar nemzeti sorskérdések és az egyetemes emberi problémák kerültek – keresztény vallási alapon – fölvetésre, úgy, hogy egyik tematika sem volt benne a másik elé, vagy fölé helyezve, ugyanakkor mind a kettőnek a „pokla” és a „mennyországa” is megjelent, s egyszerre volt jelen szövegeiben a legsötétebb pesszimizmus és a legfényesebb – Istenbe vetett hiten alapuló – optimizmus. Úgy vélte: e kettő dichotómiája adta a kötet dinamikáját.

„Ennek az optimizmusnak, tűzben próbált erőnek forrása Sík Sándornál természetesen a vallásos érzület. Ez szövi-fonja keresztül-kasul sokszor láthatatlan fonalakkal, aranyhímzéssel, úgyszólván minden költeményét. Ez adja ajkára a keresztény pesszimizmus súlyos, megrendítő igéit is. Fel nem mérhető nagy dolog, hogy költészetében is szuggerálni tudja azt az igazságot, mely ma egyre nyilvánvalóbb: igazán teljes, harmonikus, mást és önmagunkat felemelő élet csak a vallásos élet lehet. A hitre vágyó hitetlenek érzik legerősebben és legfájóbban ezt az igazságot…” – zárta kritikáját Reményik.[13]

Megjelent a folyóirat 2022. áprilisi számában

Jegyzetek

[1] A kötet anyaga teljes terjedelmében megjelent: Sík Sándor összegyűjtött versei. Sajtó alá rendezte: Jelenits István. Budapest, Szent István Társulat, 1977. 215–260. o. A könyvről írott valamennyi ismertetés és kritika fölsorolása: Takó Edit: Sík Sándor munkássága. Bibliográfia. Szeged, Somogyi-könyvtár, 1995. 106–109. o.

[2] Rónay László: Sík Sándor. Budapest, Balassi Kiadó, 2000. 39–40. o.

[3] Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából. II. kötet. Budapest, Szent István Társulat, 1977. 17. o.

[4] Brisits Frigyes: Sík Sándor: Sarlósboldogasszony. In: Katolikus Szemle, 1928./7. 445. o.

[5] Uo. 446–447. o.

[6] Alszeghy Zsolt: Sík Sándor. In: Irodalomtörténet, 1928/5–6. 255. o.

[7] Uo. 256. o.

[8] Szerb Antal: Sík Sándor: Sarlósboldogasszony. In: Napkelet, 1928/11. 859. o.

[9] Uo. 860–861. o.

[10] Hankiss János: Sarlósboldogasszony. Sík Sándor versei. In: Debreceni Szemle, 1928/7. 442. o.

[11] Uo.

[12] Reményik Sándor: Sík Sándor új versei. In: Pásztortűz, 1928/15. 357. o.

[13] Uo.